A terjedő összefogási téboly körül

(zászlók az asztalon)

“A program tartalma maga a párt lényege… De mi a párt? 

Miben áll összetartó ereje? Ez a kohézió az események,

a feladatok azonos értelmezésében rejlik, ez a közös

felfogás – a pártprogram.“

Sorra köszöntenek be a hírek, miszerint itt is, ott is (amott is, a mi házunk előtt is…) “összefog” a helyhatósági választásokra az ellenzék teljes skálája (MSZP, DK, Momentum, LMP, Párbeszéd, Mindenki Magyarországa és Jobbik). Miskolc, Ózd, Salgótarján, Pomáz, stb. Rendszerint “civil” egyesületben, “és az öszefogással a lakosság akaratának végre többsége lesz”. De még azokon a településeken is, ahol az utóbbi helyhákon egyedül is győzött a felsorolt pártok egyike-másika.

Rendszerártalmatlan politikai csaták.

Hogyan működne egy-egy ilyen összeborult pártszövetség?

A helyi szociális ügyeket, etnikai kisebbségek jogai érvényesítését az azokat nemrég még tagadó Jobbikra lehet bízni.

A lakásgazdálkodást, helyi gazdaságot az azt privatizáló MSZP-re, gyakorlata van benne.

A köztemető fenntartása a DK-nak jól állna, óvodàk, iskolák a Mima-nak, lenne fegyelem, Márki-Zay a gyermekek testi fenyítésének szükségét érzi.

Melyik pártprogram dönt majd, minek lesz elsőbbsége, milyen szempontok alapján?

A közönség ugyan nem tud erről semmit, de az eddig szegény- és cigányellenes szavazó átszavaz majd a szociálisan érzékeny képviselőjelöltre, a demokratikus hajlamú a diktatórikusra, a migránsoktól rettegő a külföldi munkaerő munkásszálló-építtetőire. Ezt gondolják – komolyan (??) – az összefogók. Ilyen konszenzussal tényleges alternatívát sem lehet nyújtani.

Elhibázott, PR-szagú “fideszdöntögető” lépések, mely nem is fognak működni. Régen rossz lenne, ha a választó egyformának látná egy település igazgatásában az EU-i Baloldal, a Jobbik, vagy a DK, MSZP politikai elsőbbségeit. Hol vannak a programok alapján kijelölt nagy vonalak, a prioritások .. vagy olyanok nincsenek, csak nagy félelmünkben összeverődtünk? Esetleg a helyi gazdasági háttér megtartása, megkaparintása a cél?

Meglesz a böjtje, mert megakadályozza, hogy "teremtő offenzívába tudjon a baloldali ellenzék kerülni, feltárni és társadalmi sérülékenységeket és kiszolgáltatottságokat artikulálni, mindezt saját autonóm hangján, konzekvensen és megalkuvásmentesen".

A hagymázas sürgésforgásban láncainkat nem, de a (maradék) hitelt is elveszítjük.

Helyzetértékelés

Helyzetértékelés (Bizottság a IV. Internacionálé újjáépítéséért, CORQI)

L’ Internacionale, 14.sz.

Az amerikai imperializmus, a világon a leghatalmasabb, minden kontinensen háború felé menetelés mellett kötelezte el magát – nem ellentmondások nélkül. Katonailag közvetlenül fenyegeti Iránt, destabilizál és beavatkozást kisérel meg Venezulelában, “kereskedelmi háborút” visel Kína ellen, nem beszélve az “évszázad egyezményéről”, amellyel Trump és szövetségesei, a cionista Izrael és a reakciós arab államok a palesztin nép eltüntetését célozzák meg.

Az imperialista politika provokálja  a munkástömegeket, melyek a harc folytatása érdekében keresik régi szervezeteiket. Ezt a folyamatot figyelhetjük meg különösképpen Brazíliában, ahol 5 hónappal hivatalba lépése után Bolsonaro szembetalálta magát az osztályharc felerősödésével, mely kifejeződött szervezeteik hívására a dolgozók és fiatalok május 15-i kétmilliós tüntetésében is.

Sok mindent el lehetne mondani az európai földrészről is, úgymint a Szovjetunió összeomlásának másnapján létrehozott Maastrichti szerződés (1992) intézményeinek válságáról, de az összes – mind “baloldali”, mind jobboldali – burzsoá kormányéról is. A krízis egy fokkal emelkedett az “európai parlamenti” választásokkal. Egyetlen tény is jól jellemzi az EP természetét, mégpedig Pudgemont esete. A katalán vezetőt, aki kénytelen volt Belgiumba menekülni, megválasztották EP-képviselőnek, de annak elnöke nemkívánatos személynek minősítette. A ún. “parlamentben” mindenkinek helye van a szélsőjobbtól a “baloldal baloldaláig”, kivéve persze annak, aki a – francoista monarchiától való megszabadulást célzó – katalán népakaratot képviseli.

Sok mindent el lehetne mondani a munkásmozgalom válságáról is, mely egyre mélyül vezetőinek politikája miatt, akik régen lemondtak a több mint 150 éves történelmi célokról, arról, hogy az osztálynak a hatalmat kell megragadnia és a termelési eszközöket szocializálnia. Eképpen Indiában a Nyugat-Bengáliában vagy Keralában régóta kormányon lévő kommunista partok választási veresége önmagáért beszél. Több mint 100 millió proletár lázadt a reakciós Modi-kormány ellen, általános sztrájkok követték egymást, de a kommunista párt(ok) a tőkés és multinacionális érdekeknek vetették alá politikájukat…llusztráció a IV. Internacionálé programjában megfogalmazottakhoz: “az emberiség válsága leredukálódik a munkásosztály forradalmi vezetésének válságára”. 

Beszélhetnék más kisérletekről is, nevezetesen franciaországi mozgalmakról, amelyek tagadva az osztályok létét (akár “sárga mellényt” viselnek, akár nem) valamiféle általános “nép” nevében szeretnék eltüntetni az osztályszervezeteket – pártokat, szakszervezeteket.

Ebben a számunkban azonban egy hatalmas forradalmi mozgalomra koncentrálunk, mely febr. 22-én támadt egy elnyomott országban: Algériában. Mert kérdéseket vet fel a forradalmi mozgalom, a tömegek lázadása, vágya a demokráciára és a függetlenségre, a munkásosztály osztályszerepe - ahogyan elvtársaink írják az algériai szocialista internacionalisták szervezőbizottságától (Comité d’organisation des socialistes internationalistes d’Algérie, COSI). Lapjuk, a Minbar El Qummel (Munkástribün) és számos, a CORQI kiszélesített titkárságához eljuttatott jelentés jeletővé teszi az olvasóknak, éljenek azok bármely országban, hogy ismerkedjenek a helyzettel és az események elemzésével felfedezék a saját országukban vívott osztályharccal kapcsolatos tanulságokat.

Az algériai események újból igazolják a permanens forradalom marxista elméletét, a demokratikus jelszavak forradalmi jelentőségét – nemcsak az imperializmus által elnyomott országokban, közöttük a francia gyarmatosítás jármától másfél millió halott árán megszabadult Algériában, hanem magukban az imperialista államokban is, ahol a rothadó burzsoá intézmények napról napra megkérdőjelezik a politikai demokráciát.

A munkásosztály akciója a népi felkelésekben különös figyelmet kell keltsen, mert az osztályfüggetlenség kérdésére világít rá, annak aspektusaira, a dolgozói szervezetek visszaszerzésére, az érdekeit érvényesíteni képes, öntudattal rendelkező osztály kialakítására, amelyet az 1848-as Kommunista kiáltvány a legnagyobb feladatként jelöl meg.

A helyzet Algériában és nemzetközi szinten annak a szükségességére összpontosul, hogy fel kell oldani a proletárforradalom objektív feltételei és a szubjektív faktor hiányának ellentmondását (van-e, lesz-e forradalmi proletárpárt, mely képes a tömegeket győzelemre vinni).   

Algériában a proletariátus forradalmi vezetése látványosan beépül a IV. Internacionálé válságának konzekvenciáiba. Emlékezünk még a pablisták szerepére, akik a függetlenség hajnalán, 1962-ben a magát «szocialistának» mondó komprádorburzsoá kormány «tanácsosaként» kereken gátolták az avantgard független csoportosulását (és előkészitették az 1965-ös államcsínyt, melynek következményeit a mai napig nyögik a tömegek). De ennél is súlyosabbak a IV. Internacionálé 2015-ös szakadásának konzekvenciái a jelenlegi forradalmi fellendülés folyamatában, ideértve a Dolgozók Pártja (Parti des travailleurs d’Algérie) vezetésének politikáját.

A CORQI vitára hívja mindazokat, akik a IV. Internacionálé programját kívánják megvalósítani, minden munkásaktivistát, bármi is legyen politikai múltja, hovatartozása. Azokhoz fordul, akik nem mondtak le a munkásosztály segítéséről, hogy az történelmi küldetését teljesíthesse: a hatalom megragadását, a termelőeszközök magántulajdonán alapuló, agonizáló tőkés rendszer megdöntését. 

L’Internationale, 2019.május. 30