Egyiptom- A munkásosztály a regionális háborúk közepette

 

Egyiptom jelenleg három összefüggő válság kereszteződésében áll. Az első a kormányzás válsága, amely az adósságokon keresztüli tőkefelhalmozódáson alapul, amelyet nemzetközi intézményektől, például a Nemzetközi Valutaalaptól felvett hitelekből szereznek. Ezeket a kölcsönöket olyan projektekre költik, amelyek a rezsimhez közel álló társadalmi csoportokat támogatják, többnyire infrastrukturális projektekre, amelyeket a nyilvánosság számára építési, újjáépítési és fejlesztési munkálatokként mutatnak be. Hatalmi uralmának fenntartása érdekében ez az uralkodó csoport autoriter és elnyomó módszerekkel kormányoz, és fokozza az ellenőrzését minden független szervezet felett.

A második válság regionális: a Gáza elleni agresszió, a Vörös-tengeren a hajózás zavarai, valamint Izrael és az Egyesült Államok háborúja Irán ellen.

Ezt a két válságot, a politikai elnyomás válsága mellett, a munkásosztály viseli. A kizsákmányolási viszonyok állandósulnak, és az állam egyre inkább az osztálykontroll és az autoriter hatalom eszközévé alakul.

Az adósság felhalmozódása és a reálbérek csökkenése

Körülbelül egy évtizede az egyiptomi gazdaság az IMF égisze alatt megújult strukturális kiigazítási ciklusban ragadt: ismételt valutaleértékelések, támogatások csökkentése, valamint a szociális biztonsági háló és az alapvető cikkek támogatásának zsugorodása. Ez a biztonsági háló tele van kiskapukkal, ami tovább szegényíti és elszigeteli a szegényeket, akik ma már a lakosság több mint 30%-át teszik ki.

Az állam kiterjesztette az árukra kivetett közvetett adók alkalmazását is, ami a közép- és a munkásosztály mindkét szegmensét érinti. Minden vásárlás után hozzáadottérték-adót kell fizetni, amelynek terhe arányosan jobban hárul a munkavállalókra, mint a gazdagokra, mivel az üzletemberek jelentős adómentességben részesülnek anélkül, hogy vagyonadó vagy progresszív jövedelem- vagy tőkenyereség-alapú adózás alá esnének.

A hivatalos inflációs ráta körülbelül 13%-ra esett vissza. Az elmúlt években felhalmozódott infláció kumulatív hatása azonban továbbra is jelentős, és kézzelfogható hatással van a háztartások vásárlóerejére. A háztartások jövedelmük nagyjából egyharmadát élelmiszerre, további egyharmadát pedig lakhatásra költik, a többségük nem rendelkezik saját otthonnal. Az ingatlanárak az egekbe szöktek, amit a kormány azon törekvése vezérelt, hogy megnyissa a piacot a külföldiek és a Perzsa-öböl menti tehetős vásárlók előtt – ezt nevezik „ingatlanexportnak” –, a regionális háborúkhoz kapcsolódó erős keresleti nyomás és az Egyiptomba érkezők egyre növekvő beáramlása közepette, árszabályozások hiányában.

A kormány tavaly júliusban 7000-ről 8000 egyiptomi fontra emelte az állami alkalmazottak minimálbérét, és ezt az emelést „az elsőként, amely meghaladta az inflációs rátát” mutatta be. Ez azonban nem kompenzálja valójában a tényleges áremelkedést, és ami még fontosabb, nem a munkaerő többségének kedvez, amely a magánszektorban és az informális gazdaságban dolgozik. Egyes becslések szerint a magánszektorban az átlagbér 25-30%-kal alacsonyabb, mint a közszférában, ez a különbség pedig minden új kormányzati emelési hullámmal egyre szélesedik, mivel a magánmunkáltatók nem rendelkeznek hasonló elkötelezettséggel.

Ez a helyzet súlyosbítja a magánszektorbeli munkavállalók nehézségeit, akik – az ország modern történelmében először – most jobban szenvednek, mint a közszférában dolgozók. A magánszektor így a munkásmozgalom középpontjába került, amint azt az elmúlt hónapok is bizonyították. Ehhez jön még egy olyan munkavállalói kategória, ami formálisan a közszférához tartozik, de a gyakorlatban a magánszektor normái szerint alkalmazzák őket: állandó szerződések vagy fix fizetés nélküli dolgozókkal.

Ez a pálya egyszerű eredményhez vezet: a nominális bérek a jövedelmezőséget nem veszélyeztető korlátokon belül maradnak, miközben a munkavállalók reálvásárlóereje csökkenni kezd. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden új inflációs ciklussal a munkaerő értékének egy részét a tőkébe helyezik át.

Regionális hadviselés, a válság átruházásának eszköze

A régiót sújtó konfliktusok közvetlen hatással vannak az egyiptomi munkásosztályra. A Szuezi-csatornából származó bevételek – Egyiptom egyik fő devizaforrása, a turizmus és a külföldön dolgozó egyiptomiak átutalásai mellett – a gázai háború kezdete és a Vörös-tengeren végrehajtott húszi támadások óta zuhantak: a 2023-as körülbelül 10,2 milliárd dollárról 2024-re körülbelül 3,9 milliárd dollárra. Abdel-Fattah esz-Szíszi egyiptomi elnök a veszteségeket közel 10 milliárd dollárra becsülte.

A Hormuzi-szorosban a tengeri forgalom zavarai és az ebből fakadó dominóhatás miatt a kormány új intézkedéseket vezetett be, beleértve az energiaárak, köztük az olaj és a villamos energia árának emelését.

A kormány minden egyes bevételkiesést ürügyként használ fel további külföldi hitelfelvételre, további megszorító intézkedésekre és a bérekre és támogatásokra nehezedő megújult nyomásra. Végső soron egy olyan konfliktus költsége, amelyről az egyiptomi munkásosztály soha nem döntött, közvetlenül rájuk hárul az importált infláció, adóztatás és megszorítások révén, miközben a vagyonelosztási struktúra továbbra is védve marad mindenféle népi ellenőrzéstől vagy valódi felügyelettől, a rezsim által létrehozott politikai keretek alatt, amelyek semmilyen módon nem képviselik a munkásosztályt.

Megfosztni a munkásokat a kollektív ellenállás eszközeitől

Ebben az összefüggésben a munkások meg vannak fosztva a kollektív ellenállás eszközeitől, amelyekre szükségük lenne saját elszegényedésükkel szembenézni. Nemrégiben fogadtak el egy törvényt a szakszervezeti választásokról, amely az elit átalakításán és a képviseleti intézményeken belüli újraelosztásán alapuló ellenőrzési logikát tükrözi – az Egyiptomi Munkásszakszervezetek Általános Szövetségén keresztül, amely egy kormány által ellenőrzött szervezet, és a teljes 30 milliós munkaerőből körülbelül hatmillió munkást képvisel. Ennek a szövetségnek a feladata a rezsim politikai támogatása, nem pedig tagjai követeléseinek képviselete. Szerepe a munkások megfékezésére és a kormányzattal való közvetítőként való működésre korlátozódik, egy folyamatosan szűkülő véleménynyilvánítási és szervezkedési csatornák kontextusában, odáig menve, hogy legjobb esetben is csak panasztételre redukálódik. Ez a törvény gyakorlatilag a szakszervezeti választások elhalasztásához és blokkolásához vezetett.

A szakszervezeti erők ezt a döntést a munkásmozgalom függetlensége elleni támadásként, valamint a független szakszervezetek létrehozására vonatkozó biztonsági és adminisztratív beavatkozások és korlátozások sorozatának folytatásaként ítélték el – néha a teljes regisztrációt is megtagadták. Pontosan ez a lényege az egyiptomi munkásosztály által elszenvedett kettős politikai elidegenedésnek: a gazdasági többlet elkobzása az infláció és a bérek befagyasztása révén, valamint a kollektív tárgyalás eszközének elkobzása a szakszervezeti képviselet megszelídítésével, és ezzel gyakorlatilag a politikai cselekvés elnyomásával.

Egyéni sérelmek, a kollektív cselekvés kényszerű helyettesítője

Amikor a kollektív szerveződés csatornái bezárulnak, a kifejezés szétszórt egyéni cselekedetekké töredezik, hasonlóan ahhoz, amit a politikai szociológia „mindennapi ellenállásnak” nevez, ami a „hallgatagok kiáltásának” kortárs formája. Amikor az intézményes csatornák bezárulnak előttük, az egyiptomiak az egyéni panaszokhoz – amelyeket most a közösségi médiában fejeznek ki – fordulnak, mint a nyilvános részvétel utolsó fennmaradó formájához, amely elérhető számukra.

A hatóságok azonban ezeket a panaszokat a kriminalizáció logikája, nem pedig az elszámoltathatóság logikája szerint kezelik. Számos eset vonzotta a nyilvánosság figyelmét: egy orvost őrizetbe vettek, vizsgálatnak vetettek alá, majd bíróság elé állították, pusztán azért, mert elítélte az egészségügyi ellátáshoz való joggal kapcsolatos visszaélést, amelyet egy állami kórházban látott; egy újságírót letartóztattak a polgári szabadságjogokról szóló írásai és a fogvatartottak szabadon bocsátására irányuló felhívásai miatt. A polgárok Facebookon közzétett panasz miatti letartóztatása egyértelmű elrettentő üzenetet küld mindenkinek, aki fontolgatja a korrupció elítélését vagy a jogaik követelését, ami a digitális térben az elnyomás egyik formája, amely szorosan kapcsolódik a nyilvános tér szélesebb körű elnyomásához és marginális területeinek szűküléséhez.

Ez a közéletből való kényszerű visszavonulás jelenségéhez vezetett. Közvélemény-kutatások szerint az egyiptomiak 89%-a az elmúlt tizenkét hónapban semmilyen politikai tevékenységben nem vett részt, ami a 2013 óta feljegyzett legalacsonyabb részvételi arány. A szakszervezeti tagság továbbra is nagyon alacsony, és a tagok többsége nem igazán aktív a szakszervezetében. Ez a szándékos kontrollpolitika közvetlen eredménye, amelyet súlyosbítanak a politikai cselekvés gyenge csatornái és a politikai és szakszervezeti erők kimerülése, amelyek szervezeti struktúráiba maguk is beépült a rezsim.

A bérválság nem választható el a szakszervezeti képviselet válságától vagy a politikai legitimitás válságától. Ez a három válság egyetlen folyamat egyes aspektusai: a függőségi és alárendeltségi viszony újratermelődése, amelyben az állam a jog, a biztonság és a média diskurzusának eszközeit használja fel arra, hogy minden potenciális tiltakozást elszigetelt, egyéni cselekedetté alakítson, amely kriminalizálható. Ebben a keretrendszerben a gazdasági és regionális válságokat közösen kezelik, olyan módon, amely megőrzi a meglévő járadékvadászati ​​struktúrát, a kialakult hatalmi viszonyokat és az egyre könyörtelenebb arcú autoriter kormányzás formáját. Nem a népi harag hiányát látjuk, hanem azt, hogy az egyéni csatornákba zárkózik, és képtelen a kollektív erő felhalmozására.

Bármilyen valódi változás továbbra is a szakszervezetek és a politikai szervezetek függetlenségének helyreállításától függ, ami a valódi változást előidézni képes hatékony ellenállás alapvető feltétele.

 

Egyiptomi levelezőnk

L'internationale, 43.-44. sz.

Banglades - Interjú Mishu Mushrefával, a Demokratikus Forradalmi Párt főtitkárával és a Ruhaipari Dolgozók Egységfórumának (GWUF) elnökével

 

Bemutatkoznál?

1962 októberében születtem egy erdei bungalóban Észak-Bangladesben, ahol apám erdőőrként szolgált. Anyám háztartásbeli volt.

Miután 1978-ban elvégeztem a középiskolát, politikailag aktív lettem a diákkörökben. 1982-ben beiratkoztam a Dhaka Egyetem szociológia tanszékére, ahol később kitüntetéssel alapdiplomát, majd szociológia mesterdiplomát szereztem.

A Dhaka Egyetemen töltött éveim alatt részt vettünk egy tömeges diákmozgalomban Huszein Muhammad Ershad katonai diktatúrája ellen. Ez idő alatt a Diák Egységfórum, egy forradalmi, marxista diákszervezet elnökeként szolgáltam. 1982 és 1990 között megalkuvást nem ismerő küzdelmet folytattunk a katonai rezsim ellen. Az 1990-es népfelkelés végül december 6-án lemondásra kényszerítette Ershad katonai diktátort.

1995 júniusában, a Diák Egységfórum Központi Tanácsának ülése után kiléptem a diákpolitikából. Mivel az 1990-es tömegfelkelés fő vezetői között voltunk, már elég jól ismertek voltunk országszerte.

Miután otthagytam a diákpolitikát, sokan azt tanácsolták, hogy más utat válasszak. Egyesek azt mondták, férjhez kellene mennem. Mások arra biztattak, hogy menjek Európába doktorálni. Voltak, akik azt javasolták, hogy alapítsak egy nem kormányzati szervezetet. De a gondolataim teljes mértékben a munkásosztályra összpontosultak. Marxista-leninista forradalmárként elsődlegesen a munkásosztály helyzete foglalkoztatott hazámban. Csak egy célom volt: végrehajtani a forradalmat a munkásosztály és az összes elnyomott felszabadításáért. Még ma is semmi sem foglalkoztat jobban, mint a forradalomért folytatott küzdelem.

Amikor elkezdtem vizsgálni a munkások életkörülményeit, azt tapasztaltam, hogy az ipari szektorban dolgozók közül a textilipari munkások szenvedtek a legrosszabb körülményektől.

Saját kezdeményezésemre elkezdtem ruhagyárakba és a munkások lakta nyomornegyedekbe járni, hogy magam is láthassam élet- és munkakörülményeiket. Emellett elkezdtem tanulmányi köröket és képzési programokat szervezni, amelyek célja a textilipari munkások tudatosságának növelése volt.

Ez a munka vezetett a Textilipari Munkások Egységfórumának (GWUF) megalapításához 1995. október 20-án.

Abban az időben parasztok érkeztek Dakkába, és felvették velem a kapcsolatot, mondván, hogy együtt szeretnének működni velem. Azon tűnődtem, hogy vajon lehetséges-e forradalmat csinálni csupán egy maroknyi munkással, diákkal és paraszttal. Ezután elgondolkodtam Lenin tanításán: egy forradalomhoz helyes forradalmi elméletre és egy valóban forradalmi pártra van szükség, amely felvértezi magát ezzel az elmélettel.

A munkások, parasztok és más munkások országszerte történő szervezésének szenteltem magam.

1997. december 16-án, a Bangladesi Győzelem Napján (1), országos kongresszust hívtam össze Dakkában, amelyen hat szervezet vett részt: munkások, parasztok, diákok, nők, őslakosok és kulturális aktivisták. Ez jelentette a Forradalmi Egységfront (RUF) kezdetét, mint pártépítő folyamatot.

A RUF-on keresztül együttműködtünk Banglades-szerte különböző baloldali szervezetekkel, és egységes küzdelmeket vezettünk. E folyamat során, 2008-ban három hasonló gondolkodású párt egyesült egy Egységkongresszuson, hogy megalapítsák a Forradalmi Demokrata Pártot. Ezen a kongresszuson engem választottak meg a párt főtitkárává.

Ma továbbra is a Forradalmi Demokrata Párt főtitkáraként és a Ruhaipari Munkások Egységfórumának (GWUF) elnökeként szolgálok.

November 8-án Párizsban leszel a Háború és Kizsákmányolás Elleni Nemzetközi Bizottság ülésén, miért?

Igen, részt kellene vennem a jövő novemberi háború és kizsákmányolás ellenes konferencián, valamint a párizsi találkozón.

Amikor a háború elleni küzdelemről beszélek, nagyon világosan arra gondolok, hogy a lelkiismeretes embereknek szerte a világon szembe kell nézniük a háborúkkal és a globális imperializmus által az amerikai imperializmus vezetésével, az izraeli cionizmussal összhangban folytatott háborús uszító kampánysal, legyen szó Palesztináról, Iránról, Libanonról, Kubáról, Jemenről vagy sok más országról.

Az igazi marxista forradalmároknak és baloldali erőknek hangosan fel kell emelniük szavukat, és egyesülniük kell a háború és a kizsákmányolás pusztításai ellen, amelyeket az imperializmus az emberiségre kényszerített. Az úgynevezett imperialista globalizációval szemben fel kell építenünk a munkásosztály globalizációját.

A szociálsovinizmus a munkásosztály ellensége. A társadalmi forradalom ellensége.

Ma a világ munkásosztályának egyesülnie kell az imperializmus, a cionizmus, a szociálsovinizmus, a kapitalizmus és a vallási fasizmus ellen.

Több mint kétszáz évvel ezelőtt kezdett formát ölteni a munkásosztály Internacionáléja. Jól ismerjük ezt a történelmet.

Minden forradalmár ismeri a Munkásinternacionálé történelmi fejlődését, amely Marx, Engels, Lenin és Trockij vezetéséhez és eszméihez kapcsolódik.

A mai világban a Munkásinternacionálé újjáépítésének és megerősítésének kérdése még sürgetőbb és lényegesebb. Ha lehetőségem lesz részt venni a novemberi párizsi konferencián, hangsúlyozni fogom Franciaország munkásainak és fiataljainak, hogy minden nemzetnek joga van az önrendelkezéshez. Az emberiség évszázados küzdelem árán vívta ki ezt a jogot. Az emberiség történelmének ezen szakaszában elfogadhatatlan, hogy egy kis kisebbség megpróbálja megfosztani a világ népeinek többségét ettől a jogtól, és lábbal tiporja az emberi történelem vívmányait.

Össze kell fognunk erőinkkel, és megtörhetetlen egységet kell teremtenünk e makacs igazságtalanság ellen. Ki kell építenünk és meg kell erősítenünk a munkásosztály – az igazi forradalmárok Internacionáléjának – nemzetközi egységét, hogy szembeszálljunk az imperializmussal, a cionizmussal és az emberiség ellenségeinek tartott többi erővel. A jelenlegi globális helyzetben ez a világ munkásosztályának elsődleges felelőssége. Nincs más választásunk.

Mi a véleménye a 2024-es nyári bangladesi forradalmi felkelésről?

Először is, határozottan szeretném kijelenteni, hogy ami Bangladesben 2024 júliusában és augusztusában történt, az nem tömeges forradalmi felkelés volt. Ez egy természetében hasonló felkelés volt, mint az 1990-es.

Közel 2000 munkás, diák és átlagpolgár vesztette életét ebben a felkelésben. Több mint 2000 másik ember súlyosan megsérült. Néhányan elvesztették a karjukat, mások a lábukat. Körülbelül 200 ember vesztette el a látását – néhányan az egyik, mások mindkettő  szemüket.

A halottak között a munkások alkották a legnagyobb csoportot. Még az olyan imperialista szervezetek is, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete, hangsúlyozzák ezt jelentéseikben..

Mindazonáltal szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem forradalmi felkelés volt. Véleményem szerint a mozgalom vezetését elsősorban kispolgári és szélsőjobboldali diákok alkották, annak ellenére, hogy ők "Diákok a Diszkrimináció Ellen" nevezték magukat. Következésképpen sokan úgy gondolták, hogy Hasina fasiszta rezsimjének megdöntésével a kizsákmányolás, az elnyomás és az egyenlőtlenség is véget ér.

2024. augusztus 5-én azonban, azon a napon, amikor Sheikh Hasina Indiába menekült, a diákvezetők bejelentették, hogy Dr. Muhammad Yunus-t szeretnék ideiglenes kormányfőnek. Pontosan ebben a pillanatban értettük meg, hogy a tömegfelkelés kimenetele kikerült a nép ellenőrzése alól. Dr. Yunus szorosan kötődik az imperializmushoz, különösen az amerikai imperializmushoz. Ha a kormányfő az imperialista érdekek szövetségese, hogyan lehet teljes mértékben tiszteletben tartani a nép demokratikus jogait? Az események kibontakozásával Dr. Yunus ideiglenes kormányt alakított, elsősorban nem kormányzati szervezetekből és néhány, az Egyesült Államokban élő bangladesiből álló személyeket választva ki. Az ideiglenes kormány az 1971-es bangladesi felszabadító háború szellemével ellentétes álláspontokat képviselt. A nők jogait sértő intézkedéseket hozott. A biztonsági erők halálos erőszakot alkalmaztak a bérükért tiltakozó ruhaipari munkások ellen. A tömeges erőszak az őslakos közösségeket és más elnyomott csoportokat is célba vette, miközben a vallási szélsőséges erők befolyásra tettek szert. Eközben a felkelés során kitűnt diákvezetők közül sokan gyorsan hatalmas vagyonra tettek szert. Hat kommunista párttal, köztük a Demokratikus Forradalmi Párttal együtt megalakítottuk a Baloldali Demokratikus Frontot, és tizenhat éven át megszakítás nélküli küzdelmet folytattunk Hasina rezsimje ellen. Bebörtönzést, elnyomást és üldöztetést álltunk ki. A diákvezetőkkel ellentétben a mi küzdelmünk nem korlátozódott a 2024. július 1. és augusztus 5. közötti harminchat napra. Tizenhat éve tartott.

2011 decemberében, a Hasina-kormány alatt civil ruhás felügyelők hajnali fél 1 körül letartóztattak otthonomban. A hideg téli időjárás ellenére nem viselhettem meleg ruhát. Miután egy hetet töltöttem előzetes letartóztatásban, hideg padlón aludva, súlyosan megbetegedtem. Ezután öt hónapig rendőri őrizet alatt tartottak a Dhaka Egyetemi Oktatókórház onkológiai osztályán. A nyilvános tiltakozásokat követően öt hónap után kiengedtek a kórházból. További három hónapos orvosi kezelés után felépültem, és azonnal folytattam politikai küzdelmemet. Pártunk és a Baloldali Demokratikus Front számos vezetőjét és aktivistáját is bebörtönzésnek, kínzásnak és az elnyomás más formáinak vetették alá. Mégis, egyik sem sikerült arra, hogy feladjuk a mozgalmunkat. Miközben a munkavállalók és az elnyomottak jogaiért küzdöttem, hétszer letartóztattak. Több alkalommal is különféle elnyomásnak voltam kitéve, beleértve a bebörtönzést, az előzetes letartóztatást, az elfogatóparancsokat, a házi őrizetet és a politikai üldöztetést koholt vádak, például illegális fegyverbirtoklás, lopás, gyújtogatás, vandalizmus, fosztogatás és a rendőri munka akadályozása révén. Az előzetes letartóztatásom alatt a Demokratikus Forradalmi Pártot és engem is nyomás alá helyeztek, hogy csatlakozzak a Sejk Hasina vezette Tizennégy Pártos Szövetséghez.

A Ruhaipari Munkások Egységfóruma (GWUF) vezetésével tíz szakszervezetet hoztunk össze, hogy létrehozzuk a Ruhaipari Munkások Jogainak Mozgalmát, amely szüntelenül küzdött a Hasina-rezsim munkásellenes politikája ellen.

2026. február 12-én, a nemzeti parlamenti választásokat követően a Bangladesi Nacionalista Párt (BNP) alakította meg a kormányt. A választások előtt néhány nappal a 2024-es felkelésből újonnan alakult diákpárt, a Nemzeti Polgári Párt (NCP) választási szövetséget kötött a Jamaat-e-Islamival, egy olyan párttal, amelyet az 1971-es felszabadító háborúban való részvétele miatt háborús bűncselekményekben bűnösnek találtak, és amelynek vezetőit háborús bűncselekmények miatt elítélték. Együtt hat helyet szereztek a parlamentben. Ez a szövetség feltárta e diákvezetők politikai természetét, és demonstrálta a fundamentalista vallási ideológiához való ragaszkodásukat.

A kormány ma is számos, mind Yunus ideiglenes kormányzata, mind Hasina kormánya alatt létrehozott politikát és megállapodást hajt végre – olyan politikákat, amelyek véleményünk szerint ellentétesek Banglades nemzeti érdekeivel. Bár a jelenlegi kormány jobban kezelte a kollektív erőszakot, mint az átmeneti időszakban, továbbra is ellenezzük azt, amit imperialista érdekekkel való együttműködésnek tekintünk, valamint Kína és India regionális geopolitikai lépéseit, amelyek véleményünk szerint ellentétesek Banglades nemzeti érdekeivel.

Ugyanakkor továbbra is egyértelműen elítéljük a Jamaat, az NCP és más iszlamista fasiszta erők vallási fundamentalista politikáját. Azon dolgozunk, hogy növeljük az emberek, különösen a munkásosztály politikai tudatosságát.

Pártunk szilárd meggyőződése, hogy az emberek jogait csak a munkásosztály által vezetett tömeges forradalmi felkelés révén lehet teljes mértékben garantálni, aminek eredménye a munkásosztály-kormány felállítása. Ezt szem előtt tartva folytatjuk harcunkat önállóan és más haladó erőkkel szövetségben is.

Mi a kapcsolat a bangladesi munkások követelései és a háború elleni küzdelem között?

Világszerte a háború fő áldozatai a munkások. Ők szenvedik el a legtöbb halálesetet és sérülést.

Bangladesben a vendégmunkások meghaltak és megsebesültek, míg további ezrek veszítették el az állásukat és váltak munkanélkülivé. Az ország súlyos energiaválsággal is küzd, ami rendkívül megnehezíti az általános helyzetet.

A háború számos ruhagyár szállítmányait megzavarta, ami megrendelések lemondásához vezetett. Ennek eredményeként sok gyár bezárt, és több ezer ruhaipari munkás elvesztette megélhetését.

Normális esetben, amikor a gyárak bezárnak vagy a munkásokat elbocsátják, válaszul erős szakszervezeti mozgalmakat tudunk szervezni. De amikor a bezárásokat és az elbocsátásokat háború okozza, az ilyen küzdelmek megszervezése sokkal nehezebbé válik.

A gyártulajdonosok azzal érvelnek, hogy a válság globális, hogy a háború világszerte érintette a vállalkozásokat, és hogy igazságtalan további követelményeket támasztani velük szemben. Ilyen körülmények között sokkal nehezebb a munkások számára érvényesíteni követeléseiket.

A bangladesi munkavállalókat ért egyik legnagyobb csapás az a kereskedelmi megállapodás volt, amelyet a Yunus-kormány sietősen írt alá az Egyesült Államokkal 2026. február 9-én, mindössze három nappal a nemzeti választások előtt. Ez a megállapodás ellentétes Banglades nemzeti érdekeivel, és nagyon nehéz helyzetbe hozza a munkásosztályt, valamint az egész lakosságot.

Korábban a bangladesi ruhaipar gyorsan és viszonylag alacsony költséggel importálhatott pamutot a szomszédos Indiából. E megállapodás értelmében Bangladesnek most jelentősen magasabb áron és sokkal hosszabb szállítási határidőkkel kell majd pamutot importálnia az Egyesült Államokból. Ennek eredményeként a vásárlók már most is lemondják a megrendeléseket, és a termelést Indiába és más országokba helyezik át, ami további csapást mér a bangladesi ruhaiparra.

Hasonlóképpen, ez a megállapodás az energia, a búza, a baromfi, a marhahús, a birkahús, a gyógyszerek és más alapvető áruk Egyesült Államokból történő importjának költségeinek növekedéséhez vezet. Úgy véljük, hogy ez jelentős nyomást gyakorol majd Banglades iparára, mezőgazdaságára, állattenyésztési és gyógyszeripari ágazatára.

A megállapodás tizennégy Boeing repülőgép vásárlását is magában foglalja az Egyesült Államoktól. Megkérdőjelezzük egy ilyen vásárlás szükségességét, és egyenlőtlen hatalmi dinamikának tartjuk. Véleményünk szerint az ilyen jellegű megállapodások aláássák Banglades független gazdaságpolitikájának folytatására való képességét, és gyengítik nemzeti szuverenitását.

Röviden, a bangladesi munkásosztály és más munkavállalók viselik majd ennek a megállapodásnak a legnehezebb terhét.

Ezért folytatunk folyamatos tiltakozásokat az ellen, amit katasztrofálisnak tartunk. Tizenhárom baloldali és progresszív politikai párttal, valamint munkásokat, parasztokat, diákokat, nőket, őslakosokat, kulturális aktivistákat és a társadalom más szegmenseit képviselő szervezetekkel együtt megalakítottuk az Antiimperialista és Háborúellenes Szövetséget.

Nyilvános gyűléseket, gyűléseket és tüntetéseket tartunk Dakkában és országszerte a közvélemény tudatosságának növelése érdekében. Október 30-án tömegtüntetést és gyűlést tervezünk Dakkában, körülbelül 20 000 résztvevővel. Az esemény előkészületei már országszerte folyamatban vannak.

Végül szeretném hangsúlyozni, hogy a munkásosztály érdekei és követelései alapvetően ellentétesek a háborúval és a háborús gazdasággal.

Mit tud mondani nekünk a csittagongi kikötő privatizációja elleni kampányáról?

A Chittagong kikötőben található új Mooring Container Terminal a legnagyobb és legjövedelmezőbb Bangladesben. A kormány azonban megpróbálta bérbe adni ezt a terminált a DP World-nek, az Egyesült Arab Emírségekben működő cégnek.

Yunus ideiglenes kormánya a terminál átadásához szükséges szinte összes lépést végrehajtotta. Válaszul országszerte a baloldali, progresszív és hazafias erőkkel együtt hatalmas ellenállási kampányt indítottunk, beleértve a 2025. június 27-28-i felvonulást Dakkából Chittagongba. Ennek a tartós lakossági nyomásnak köszönhetően a kormány végül nem tudta befejezni ezt a megadást.

Az újonnan megválasztott kormány azonban lépéseket tett ugyanebbe az irányba.

A fő ok, amiért ellenezzük a DP Worldnek adott kikötői koncessziót, az az, hogy ez a cég szerződéses kapcsolatban áll az amerikai haditengerészettel. E megállapodások révén nemcsak az amerikai haditengerészet tagjai, hanem más amerikai katonai személyzet és CIA-ügynökök is bejuthatnak az érintett országokba, ahol tevékenységet és megfigyelési műveleteket végeznének. Azt is megjegyezzük, hogy egyes országok, köztük Dzsibuti, felülvizsgálták vagy felmondták a DP World-lel kötött megállapodásaikat.

Ezen okok miatt úgy véljük, hogy a New Mooring konténerterminál DP Worldnek történő átadása nem szolgálná Banglades nemzeti érdekeit, és kockázatot jelenthetne az ország szuverenitására és biztonságára nézve.

Ha a jelenlegi kormány végrehajtja a stratégiai terminál DP Worldnek történő átadására vonatkozó tervét, széles körű és eltökélt tömegmozgalmat fogunk szervezni a döntés ellenzése érdekében.

Fordítói megjegyzés 1: December 16-án emlékezünk az 1971. december 16-i győzelemre, amely a Pakisztán elleni felszabadító háború végét és Banglades független államként való megszületését jelentette.

Szakítsuk meg a szent egyesülést!

 

 Olvastuk az ISG „Die Internationale – Arbeiterkorrespondenz” (A munkások internacionáléja) című számában, 26. szám (2026. augusztus)

Kép IG-Metall munkásgyűlés júliusban

Az imperialista háborúval, a munkások és a fiatalok ellen vívott társadalmi háborúval, a hadigazdasággal és az ipari termelés lerombolásával szembesülve egyre nő az ellenállás a vállalatoknál, különösen az autóiparban. A Freie PlattformfürArbeiterpolitik (1) korábbi számai beszámoltak az IG Metall szakszervezeti küldötteinek untertürkheimi Ford, VW és Mercedes vállalatoknál elfoglalt álláspontjáról. Most a dél-németországi helyi IG Metall Ifjúsági bizottságok csatlakoznak a mozgalomhoz. Egyértelműen kijelentik: „A kapitalisták és mi? Nem vagyunk egy oldalon. Ők profitálnak, mi elvégezzük a munkát. Ők meggazdagodnak, nekünk pedig össze kell húznunk a nadrágszíjat. A panaszkodás haszontalan. A koldulás is. És még rosszabb reménykedni, hogy valaki más oldja meg a problémát. Ha azt akarjuk, hogy a dolgok megváltozzanak, a kezünkbe kell vennünk az ügyet, és harcolnunk kell.” Ezért mondjuk: tiltakozni, ellenállni, sztrájkolni! Így kifejezetten igazodnak a Mercedes Untertürkheimben ülő 700 IG Metall szakszervezeti küldött által képviselt állásponthoz: „Elkötelezettek vagyunk szakszervezetünk iránt, és tüntetéseket követelünk a munkáltatók kapzsisága, a kormány ellen és egy jobb jövőért – akár sztrájkba is elmegyünk. És ha a szakszervezeti vezetés habozik, mi magunk fogjuk megtenni.” A munkavállalók a termelőerők, azaz a munkaerő, a termelés stb. hatalmas pusztulásával néznek szembe. A termelési helyek lebontását és számtalan munkahely (beleértve az ipari szektortól függőket is) megszüntetését a kollektív szerződések, a bérek, a munkaidő és más nehezen megszerzett eredmények elleni könyörtelen támadások kísérik. Ez a munkáltatói politika egész régiókat sodor romba. A kapitalisták az Európai Bizottságukra és a Merz és Klingbeil vezette CDU-SPD koalíciós kormányra támaszkodnak.

Jelenleg az autóipar áll a figyelem középpontjában.

A Handelsblatt munkaadói újságban (2026. július 26-án) a Német Ipari Szövetség (BDI) azt jelzi, hogy havonta 15 000 munkahely szűnik meg. Ez alatt azt értik, hogy a céget „le kell fogyasztani, hogy kiküszöböljék az elmúlt évek többletét”. A leépítések és a gyárbezárások súlyosan sújtják a Volkswagen dolgozóit: a VW és az IG Metall szakszervezet között már „megállapodott” 50 000 fős leépítés után további 50 000 állás megszűnésére van ítélve. Zwickauban, Emdenben, Hannoverben és Neckarsulmban az összesen 40 000 dolgozót foglalkoztató gyárakat bezárják.

A Capital magazin 2026. július 13-i cikke szerint Alsó-Szászország regionális kormánya (SPD-Zöld koalíció) most azt fontolgatja, hogy részesedést szerez az osnabrücki VW-gyárban, amelyet eredetileg jövőre terveztek bezárni. A társaságban való részvétel célja egy „újraátalakítás”: az autógyártásról a fegyvergyártásra való átállás. „A regionális kormányzaton belül ezért egy ilyen megoldást modellnek tekintenek más VW-gyárak számára, amelyek jövőjéről jelenleg vita folyik” (2026. július 13.). Tárgyalások folynak a Rafael izraeli fegyvercsoport osnabrücki telephelyére történő beléptetéséről. Erre gondol a VW vezérigazgatója, Blume, amikor azt mondja, hogy „vannak okosabb megoldások, mint a gyárak bezárása” (Bild am Sonntag, 2026. július 12.). Fenntartja azonban az ultimátumot, amelynek célja 100 000 munkahely megszüntetése.

A tőkések államukon keresztül erőltetik a háborús termelés felé való elmozdulást – az imperialista háborúkra készülve, mint mindig. Ez nem erkölcsi „hiba”, hanem a termelési eszközök magántulajdonának eme rendszerében rejlő jelenség. Következésképpen ezt a rendszert sem „reformálni”, sem „civilizálni” nem tudjuk; meg kell dönteni (2).

industriAll: „A védelmi kiadások a hosszú távú ipari fejlődés hajtóereje”

Ebből a szempontból a szakszervezeti vezetés álláspontja összhangban van a nemzeti egységmozgalommal. Vegyük például az industriAll Európai Szakszervezeti Szövetségének 2026/179. számú nyilatkozatát, amelynek címe: „Európa védelme és biztonsága sokkal többet igényel, mint pusztán katonai műveleti készenlétet”. Miután hűséget fogadott „a békére és a nemzetközi jog tiszteletben tartására”, központi követelése az, hogy „a politikai döntéshozóknak […] biztosítaniuk kell, hogy a védelmi kiadások a hosszú távú ipari fejlődés előmozdítójaként szolgáljanak”. A szöveg – amely egyenlőségjelet tesz a dolgozók és a tőke érdekei között – felszólítja az Európai Bizottságot annak garantálására, hogy „a védelmi kezdeményezések erősítsék az egész európai ipari ökoszisztémát”. Az industriAll azonban kijelenti, hogy „mélységesen csalódott az Európai Védelmi Ipari Programról (EDIP) szóló megállapodás miatt, amely a munkavállalói jogoktól eltéréseket lehetővé teszi, különösen a munkaidő tekintetében”. Következésképpen a szakszervezet fenntartja, hogy „az EU-nak prioritásként kell kezelnie a szociális párbeszédet”. Végül is a szociális partnerek vannak a legjobb helyzetben ahhoz, hogy megértsék és előre jelezzék a védelmi ágazatban bekövetkező változásokat, biztosítva a termelési helyszínek és a munkaerő felkészültségét. Amit ez konkrétan jelent számukra, azt a Volkswagen, a Mercedes és a Porsche alkalmazottai nap mint nap megtapasztalják, akik munkahelyeik és gyáraik megsemmisülésével néznek szembe. Ezen bürokratikus gépek vezetősége tárgyalóasztalhoz próbál helyet foglalni, amikor az „ipari ökoszisztémán” belüli háborúra készül.

„A főnökök és kormányuk hadat üzent nekünk, a munkásoknak.”

Ezt a kijelentést C. Benner, az IG-Metall elnöke (egyben az industriALL Global Union elnöke), M. Vassiliadis, az IG-BCE (Bányászati, Vegyipari és Energiaipari Unió) elnöke (egyben az industriAll Európai Szakszervezet elnöke) és P. Leibinger, a BDI elnöke „fordította le” német kontextusra egy közös véleménycikkben, amely a Handelsblattban jelent meg 2026. június 29-én.

Ez a kezdeményezés „meglepetést és felháborodást” váltott ki az IG Metall szakszervezeti képviselői és a Mercedes-Benz AG leányvállalatának üzemi tanácsának tagjai körében, melyet nyílt levélben is kifejeztek az IG Metall szakszervezet országos vezetésének.

Augusztus 11-én ezek a kollégák kifejezetten támogatták az Untertürkheim szakszervezeti képviselői által korábban meghatározott keretet. A közös véleménycikkel kapcsolatban – amely a „munkáltatói szövetségek és szakszervezetek között közös napirendet”, valamint a „költségcsökkentést és a termelékenység növelését” szorgalmazza – kijelentették: „Egyértelművé szeretnénk tenni: ezzel az állásponttal elnökünk nem a mi nevünkben vagy a vállalatunknál dolgozó több ezer kollégánk nevében beszél, akik támogatnak minket.” Az IG Metall szakszervezeti képviselőinek és az üzemi tanács tagjainak alapvető álláspontja egyértelmű: «Egyszerűen azt védjük, amiért előttünk a szakszervezeti tagok generációi keményen küzdöttek. Következetesen védjük az érdekeinket munkavállalóként, ahelyett, hogy úgy beszélnénk, mintha a munkavállalók, a szakszervezetek és a munkáltatók hirtelen egy csónakban eveztek volna. És pontosan ugyanezt a hozzáállást várjuk el szakszervezeti elnökünktől. A véleménycikk egyik mondata különösen aggasztó számunkra: „Amire most szükség van, az a szemléletváltás az egész országban. Többet kell akarnunk és többet kell elérnünk.”» „A munkavállalók számára a helyzet egyértelmű: »Egyértelmű, hogy a munkáltatói szövetségek, a szövetségi kormány és mi, a munkavállalók, jelenleg nagyon eltérő érdekeket követünk. Megpróbálják leküzdeni a válságukat, és a mi kárunkra garantálni vagy növelni a profitjukat.«” ‘Mi viszont meg akarjuk őrizni a jó munkaügyi normákat, és garantálni akarjuk a társadalombiztosítást, a megfizethető lakhatást, a minőségi oktatást, az egészségügyi ellátást és a békét.’ És számukra ez „a társadalmi erőviszonyok kérdése – vagyis hogy mely érdekek érvényesülnek politikailag és gazdaságilag”. Mert „a tőkével »együtt« fellépés mindig is azt jelentette – számunkra, bérből élők számára –, hogy feladjuk harci szellemünket. Szakszervezetünk számára ez azt jelentené, hogy feladjuk függetlenségünket, és azokhoz csatlakozunk, akik évek óta a társadalmi lebontást szervezik. ‘A világ legjobb akaratával sem tehetjük meg ezt a lépést.’ Az IG Metall vezetése már nem tudja teljes mértékben ellenőrizni az alkalmazottak militáns hozzáállását.”

A Szent Unió 1914-ben és ma

Az IGMetall szakszervezeti képviselői és az üzemi tanács tagjai nem beszélnek „szent unióról” (Burgfrieden). Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy – mély aggodalommal és felháborodással – elutasítják vezetőségük álláspontját, amelyet az e „szent unió” iránti elkötelezettségük határoz meg. A „szent unió” módszerei és mechanizmusai ma nagyrészt megegyeznek a 20. század elején alkalmazottakkal, és az egyes irányító testületek hasonló vitákat folytatnak.

A „Szent Unió” kifejezést – amely a Második Internacionálé árulását jellemzi – azok alkották meg, akik – bár kisebbségben voltak – ellenezték, míg a Második Internacionálé és a hozzá kapcsolódó szakszervezetek vezetése napokon belül felhagyott az imperialista háború elleni küzdelemmel, és inkább támogatta saját imperialista kormányait – vagy akár csatlakozott hozzájuk. Ebben az összefüggésben Lenin, Kautsky példáját véve alapul, *Az imperializmus, a kapitalizmus legmagasabb foka* című művében kifejtette, hogy „ez utóbbi elmélete...az és nem is lehet más, mint hogy a tömegeket – egy rendkívül reakciós szellemben – vigasztalja a kapitalizmus alatti állandó béke reményével”, amihez egy másik funkciót is hozzáad: „Az imperialista béke és az imperialista háború időszakai közötti élő kapcsolat helyett Kautsky egy kifinomult absztrakciót kínál a munkásoknak, hogy kibékítse őket elkorcsosult vezetőikkel.” (9. fejezet: Az imperializmus kritikája).

A saját kormányukkal szövetkező szocialistákkal kapcsolatban a Zimmerwaldi Baloldal határozattervezete kimondja: „Azok a szocialisták, akik ezt a politikát folytatják, valójában soviniszták, szociálsoviniszták. A katonai előirányzatok megszavazásának és a minisztériumokba való bejutásnak a politikája, a »Burgfrieden« (polgári béke) politikája stb. a szocializmus elárulása. Az opportunizmus, amelyet a letűnt »békés« korszak körülményei szültek, mára szakított a szocializmussal, és a proletár felszabadító mozgalom bizonyított ellenségévé vált. A munkásosztály nem érheti el globális történelmi jelentőségű céljait anélkül, hogy a leghatározottabban küzdene a nyílt opportunizmus és a szociálsovinizmus ellen.”

Ezért a Nemzetközi Háború és Kizsákmányolás Elleni Bizottság felhívása, a november 8-i találkozóra és gyűlésre készülve, teljesen helyesen állítja: „A kormányok által szított soviniszta érzelmekkel szemben, amelyekkel igazolni akarják ezt a beavatkozást, amely harmadik világháborúvá válás kockázatával jár, a békéért vállvetve harcoló népek testvériségét állítjuk szembe. Azoknak a szociálsovinizmusával szemben, akik a szocializmus mellett beszélnek, de a gyakorlatban saját kormányuk háborús politikáját támogatják, a munkásinternacionalizmust, a Munkásinternacionálét álíltjuk szembe.” Németországban a Munkáspárt Bizottsága csatlakozott ehhez a felhíváshoz. A „Mondjatok nemet! Szakszervezetiek a háború, a militarizmus és a Szent Unió ellen” kezdeményezés szintén a november 8-i gyűlésen való részvételre szólít fel. A kérdés továbbra is fennáll: miért utasítják el – néha hevesen – más csoportok, különösen a Szent Unió elleni küzdelmet? A Szent Unióval való szakítás militáns szlogenje azonban ma ismét elkerülhetetlen. Mindazonáltal a mechanizmus, a „(munkások) és elkorcsosult vezetőik megbékéltetésére” irányuló kísérletek kétségtelenül meghatározzák azok álláspontját, akik hevesen ellenzik a Szent Unióval való szakításért folytatott küzdelmet.

Az Opportunizmus és a Második Internacionálé kudarca című művében (2. bekezdés) Lenin 1916-ban a következőképpen jelezte a szociálsovinizmus funkcióját: „A burzsoázia által termelt nagy profit néhány morzsája egy kis kisebbséghez juthat: a munkásbürokráciához, a munkásarisztokráciához és a kispolgári útitársakhoz. A szociálsovinizmus és az opportunizmus osztályalapjai azonosak: ez egy kis réteg kiváltságos munkásszövetség ‘saját’ nemzeti burzsoáziájával a munkásosztály tömege ellen; a burzsoázia lakájainak szövetsége az utóbbival az általa kizsákmányolt osztállyal szemben. Az opportunizmus és a szociálsovinizmus politikai tartalma azonos: az osztályok együttműködése, a proletariátus diktatúrájának, a forradalmi cselekvésnek a feltétlen elismerése, a polgári törvényesség fenntartás nélküli elismerése, a proletariátusba vetett bizalom hiánya, a burzsoáziába vetett bizalom.”

A „háború ellen” és a „békéért” üres jelszavakkal szembesülve, amelyeket minden szociálsoviniszta gyorsan ismételget, Lenin cikkének következtetése 110 évvel később is releváns marad: „Csak egy ilyen ’háború a háború ellen’ lehet a szociáldemokraták műve, és nem egy üres frázis. És minden nehézség, átmeneti vereség, hiba, félrelépés és a folytonosság megszakadása ellenére ez a munka az emberiséget egy győztes proletárforradalomhoz vezeti.”

A „Szent Unióval való szakítás” követelésével kezdődik! A szeptember 21-i és 26-i cselekvési napokra számítva az IGMall szakszervezeti küldöttei azt követelik, hogy „szakszervezeti vezetésünk ne jelenjen meg egyszerre a munkáltatók mellett a nyilvánosság előtt, és ne fogadja el az érveiket”. És ez sem, akárcsak a „háború a háború ellen”, pusztán jelszó.

(1) A Munkáspolitika Szabad Platformja, a Munkáspárt Bizottságának folyóirata, amelyhez az ISG (a CORQI, a Negyedik Internacionálé Újjáépítéséért Felelős Szervezőbizottság német szekciója) elvtársai is hozzájárulnak.

(2) A fegyvergazdasággal és a militarizációval kapcsolatban Rosa Luxemburg, Lenin, Trockij és az OCI szövegeit újraközöltük az L’Internationale 39. számában, 2025. augusztusi keltezéssel.

(L'Internationale 43.44.sz.)