Kiáltó társadalmi különbségek

«A kapitalista globalizmus a periferikus, félperiferikus országok mellett ma már a fejlett országokat is sújtja»

A tíz és félmillió lakosú Belgiumban a válság indulásának évében (2008) a hivatalos adatok szerint 1,52 millió ember élt a szegénységi küszöb alatt. A legrosszabb pedig csak ezután jön…

Tanuságtétel (Le Vif l’Express, 2010. jún. 18. Van Ruybeke cikke nyomán)

Ali leesett a tetőről, ahol dolgozott. Nem tudta még, hogy ezzel indult el lassú csúszása a szegénység felé. Sérülése operálhatatlan, 42 éves korában elbocsátják, így 1200 euró munkanélküli segélyből kell megélnie feleségével, 3 gyerekével. Egyik kislánya drága gyógykezelésre szorul, így: «minden cent kiadására figyelemmel kell lennünk. Nyaralás nincs, két éve még egy kávézóba se tettem be a lábam».

Hányan lehetnek, akik minden kis pénzérmét számon tartva reménykednek, hogy üres gyomor nélkül tudják befejezni a hónapot? – teszi fel a kérdést «Napi három euró» c. könyvében a fiatal francia Nelly Zin. 1,52 millió belga állampolgár él a hivatalos szegénységi küszöb alatt, vagyis egyedül élő személy esetében a jövedelem nem éri el a 878 eurót, két felnőttből és két gyerekből álló családé pedig a 1.845-öt. De ezek a számok három évesek! És akik bruttóban éppencsak felette vannak, nettóban biztosan alatta. Nagyon könnyű ilyen helyzetbe kerülni, egy betegség, elbocsátás, válás, bérlakás váltása már alapvetően meg tudja változtatni a létezést és olyan szegénységbe taszít, melyről azt gondolnánk, csak másokat érinthet. A világ állandó felbolydultsága, a biztonság hiánya a krízissel még inkább nyilvánvaló. Még a határozatlan időre szóló munkaszerződés sem mentesít a prekaritástól a fenyegető restrukturáció miatt. A határozott időre szóló, a részmunkaidős, a vállalkozói munkavégzés pedig megsokszoródott, velük együtt az anyagi biztonság hiánya is. Az egyszülős családok esetében 3 közül egy szegénységben él, mondja Marie-Thèrèse Casman, az ULg családszociológusa, s hozzáteszi, hogy a válság óta nincsenek újabb hivatalos adatok, de a helyzet súlyosbodott.
A szegénységbe került családok eladósodása gyorsan megindul, egyre nagyobb azoknak a száma (egy év alatt 23 %-kal nőtt), akik adósságrendezést kell kérjenek leginkább «köztartozások» miatt, ami a közszolgáltatások majdnem teljes privatizálása óta persze még szigorúbban behajtandó; a szociális segélyt igénylők (diákok esetében a 2004-es 600 főről 2008-ra 12 700-ra emelkedett), s ehhez járul hozzá a munkanélküliségből kirekesztettek segítségkérése.
A «technikai munkanélküliség» de facto szintén növeli a segélyre szorulók számát. Az árak, különösen az energiaárak emelkedése miatt még a két, de alacsony fizetéses háztartások is nehézségbe kerülnek. A nagyvárosokban az élet drágább, a szegénység a 2004-es 3,5 %-os rátáról 2009-re 8,9 %-ra nőtt. Az új tendencia, hogy a defavorizált helyzetű családok mellé felsorakoznak a nyugdíjasok, sőt a bérből élők is; s tartós fogyasztási cikkek helyett a megélhetéshez közvetlenül szülséges kiadásokra vesznek fel kölcsönt. Belgiumban hivatalosan a dolgozók 4 %-át tartják szegénynek, de messze vagyunk attól, hogy „az emberek nem tudnak jól gazdálkodni pénzükkel”, hiszen a minimálbér egyszerűen nem elég a munkaerő újratermelésére. Időnként és elég eklektikusan megjelenik az állami beavatkozás (háztartási olaj-csekk szolidaritási alapon, win win-program, mely a munkáltató számára drasztikusan csökkenti új munkaerő felvételének költségét bizonyos időre), de tartósan? A társadalmi szakadék egyre mélyül a leggazdagabbak és legszegényebbek között (szinte klasszikussá vált a példa: Albert Frère holding-tulajdonos kevesebb adót fizet, mint saját házmestere!), az ördögi kör egyre nagyobb számú állampolgárt taszít a mélybe, amelyből egyre kevesebben tudnak kikászálódni.

A végrehajtó spektruma
Nicole nem eszik minden nap. 7 éves volt, mikor szülei házából elvittek mindent bútort a végrehajtók, azóta megesküdött a gyerekei életére, hogy ez vele nem fordulhat elő.
39 éves korára mégis megjöttek rendőri kísérettel. A háromgyerekes családnál nem volt mit elvinni, matracokon alszanak, két székük van, így békén hagyták. „A harmadik gyerekünk születésekor borult fel az életünk, a bébi allergiás lévén csak olyan tápszert fogyszthatott, melynek doboza 20 euróba került. Ez a havi 100 euró kiadási többlet tette be a kaput, a 967 eurós szociális segélyből én a gyerek tápszerét választottam, nem a villanyszámla fizetését. Egy éve a hidegvizet is elzárták, csak melegvizünk van, ami a lakbérben benne van. Mosógépünk nincs, február óta pedig 6 amperre csökkentették az elektromos fogyasztásunkat. Csak arra ügyelünk, hogy a gyerekeket rendesen etessük.” Nicole és férje munkát keres. Az életük szüntelen harc, ha bevásárolnak, mindenből a legolcsóbbat veszik a „szociális fűszeresnél”. Közöttük a heti 48 liter vizet ivásra. Ünnepeken nincs ajándék, ha az iskolában váratlanul pénzt kérnek egy könyve, stb. képtelenek kifizetni. Nincs nyaralás, de még strandolás se a gyerekeknek.

Sokba kerülő betegség
Jean-Paul munkahelyén volt kitéve toxikus fémek hatásának. Most megpróbálja életét újraszervezni a gyógyszerek-munkanélküli jövedelem-szakértők fizetése háromszögben.
Az 56 éves férfi a liège-i körzetben dolgozott másfél évtizedet védőruha és -eszköz nélkül ólommal, alumíniummal, berilliummal. Légúti megbetegedése olyan köhögőrohamot provokál, hogy eszméletét is elveszíti. Ennek ellenére folytatta volna munkáját, ha magyarázat nélkül el nem bocsátják. Azóta munkára vár, gyógyítattatja magát, szüntelenül harcol, hogy baját szakmai betegségként ismerjék el. Kezelése drága, az 1130 eurós munkanélküli segélyből éppencsak fizetni bírja. Pedig nincsenek nagy kiadásai és havi 75 eurós kiegészítést is kap az orvosságokra néhány év óta. Rokonai hoznak neki időnként tartós élelmiszert, hűtőszekrénye üres. Fával fűt, szórakozásra nem telik.


Darált hús
Claude elvesztette munkáját, eladósodott, 6 gyerekes családjával napi 5 euróból él. Számolják a napokat, nov. 11-én lejár adósságtörlesztési tervük, melyet 8 éve fizetnek.
A 42 éves férfinek sokáig jó munkája volt, el tudta tartani népes családját, de üzeme csődbe ment, életük pokollá vált. Házukat el kell adniuk, az adósságot azonban ez sem fedezte. Szociális lakást kaptak, a 938 eurós jövedelemből (plusz a családi pótlék) napi 5 euró marad számukra. Étkezésen kívül másra nem telik, abból is csak krumplira, darált húsra leginkább. Kéthetente tejport kapnak 7 hónapos kislányuk számára, időnként a Vöröskereszttől ruhaneműt öltözködésre. „Butaságot csináltunk, most meg kell érte fizetni”- mormolja felesége –„pedig láttuk, hogy baj lesz, de túl későn”. Itt, Hainaut-ban munkát nem találnak. „Van, aki még rosszabbul él, mint mi”, teszi hozzá. A postás éppen egy új, kecsegtető hitelreklámot dob a postaládába.

A szégyen mindig bennünk van
Claudine, a hetvenes könyvelő a csőd után megismerte az utcát is. Jótékonysági tevékenységet végez, hogy könnyebben viselje el a szociális segélykérelem okozta koldus-érzést.
„Nagy szerencsém volt, a barátaim nem hagytak el – mondja temperamentummal –, súlyos betegség közben vállalkozásom csődbement. Mindenemet elkobozták, a szabadságomat jelképező autótól a ruhaszárítóig, egy asztal, szék, ágy és szekrényem maradt”. De a lakbért sem tudta fizetni, így három hétig az utcán élt. A kisvárosban mindenki ismeri, nehéz volt eltitkolnia helyzetét. «A higiénia, az hiányzott legjobban». Egy jóbarát lakásában él, 725 euró segélyt kap, s mégha lakbére kedvező is, 180 eurója marad havonta étkezésre. «Nehéz elfogadni, hogy nem lesz semmi úgy, mint azelőtt, sokáig tartott elfpgadni és a szégyen bennünk marad mindörökre». Télen 12 fok a szobában, a legolcsóbb élelmiszerek. Harmadszor betegedett meg rákban, kedélyét azonban őrzi. Egy nap úgy döntött, elege van a «koldulásból», félműszakban jótékonysági munka végzésére jelentkezett a helyhatóságnál.

Apró lépésekkel
A belgiumi nyugdíjak a leggyengébbek Európában (viszonylagosan).
Jeanine egy nagyvárosban él kevesebb, mint havi ezer euróból. 80 éves, 22 éve özvegy, három helyiségből álló lakása patyolattiszta. Kis asztalka, szék, telefon, televízió, hűtőszekrény nincs, fürdőszoba sem. Jövedelme egynegyede a lakbér, ami igen kedvezményes egyelőre, de néhány éven belül meg fog duplázódni. A gáz, villany, a tűz elleni kötelező biztosítás kifizetése mellett időnként egy-egy orvosi vizit terheli számláját. „Plusz a vitaminjaim”, és büszkén teszi hozzá: „Adósságaim nincsenek! Semmi!”. Azt mondja, hozzászokott a szerény élethez, csak az a gondja, hogy barátnőivel nem tud a lakásban találkozni, „még egy fotelem sincs, érti?”. Húst nem eszik, „az nem túl egészséges, nemde?” Ajánlottak neki egy szociális lakást Saint-Josse-ban (Brüsszel egy másik kerülete). Nem fogadta el: „sok kirakatot láttam hölgyekkel... Prostituáltaknak hívják... Nem mertem odaköltözni...”

A végén talán jobbra fordulnak a dolgok
Akkor is élhetünk szegényen, ha jól keresünk. Ez a paradoxon az orvos André esetében. „Hogy milyen sokba kerül az élet, csak akkor látjuk, ha nincs pénzünk”, mondja keserűen. Specialista, mégis olyan leértékelt élelmiszert vásárol, aminek szavatossága lejáróban van. Most még csinos tárgyakkal berendezett hatalmas házában él feleségével, de már eladták, s mivel ez nem elég, bérét letiltották. A közel 300 ezer eurós adósságot könyörtelenül behajtják rajta. „Nem vagyok üzletember, nem értek a pénzhez. Bruttó évi jövedelmem 135 ezer euró körüli, a könyvelőm azonban nem fizette a társadalombiztosítást, az adót, én pedig nem figyeltem rá”. 2007 óta az összes honoráriumát elveszik, s végrehajtók serege látogatja. 1500 eurót engedélyezett kettőjük számára az adósságfelszámoló (Belgiumban nincs paraszolvencia!), amiből a fix költségek levonása után nem sok marad. Ők is csak a megritkult barátokra számíthatnak, akik ruházzák, élelmezik őket. «De pénzt nem fogadunk el tőlük» állítja. Környezetük, munkahelyük nem is sejti nehézségeiket. «Imádom a munkámat. Ugyanúgy dolgozom, mint azelőtt, így nem kell annyit gondolkodnom mindezen. De azért nehéz, nagyon nehéz, ha az ember teljes fizetését elkobozzák. Azt gondolom, úgy öt év múlva kikeveredek belőle. De ez a lecke megtanított, hogy minden relativ. Nevetséges a mi fogyasztói társadalmunk, hajtunk a minél újabb, drágább tárgyak megszerzésére, pedig a vagyonba kerülő autó ugyanúgy a roncstelepen végzi... Azelőtt soha nem gondoltam erre”.