Nemzetközi információk

új széria 13.sz. (382.) –2010. júl. 9.


A háború és kizsákmányolás elleni nyílt világkonferencia (Algír, 2010.nov.) előkészítése


Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése

Nyílt világkonferencia
A háború és kizsákmányolás ellen
Algír, 2010.nov.27-28-29.

54 ország 463 első aláírója
összehívására

Tartalom:

- Venezuela: Interjú Alberto Salcedoval

- Moldova: a «válságellenes program» a tőkések újabb kísérlete rendszerük megmentésére a dolgozók rovására.

- Togo: Interjú Pierre Sénouvoval


VENEZUELA

INTERJÚ ALBERTO SALCEDOVAL

Emlékeztető:
Caracazo: népfelkelés a Nemzetközi Valutaalap által javasolt és Carlos Perez elnök által 1989 februárjában bevezetett intézkedéscsomaggal szemben. A megtorlás 3 ezer ember halálát és eltűnését jelentette. A tömegmozgalom szakítást hozott a Fix Pont Paktumának pártjaival.

PDVSA: venezuelai állami részvénytársaság, vállalat, világszinten az olajkitermelésben negyedik helyen áll.

Fix Pont Paktuma: politikai egyezség az AD, COPEI és URD pártok között, hogy Venezuela állam kormányzásában osztozkodjanak. Az URD kiválásával lecsökkent az AD-COPEI-re. 1958 és 1998 között létezett.

2002. ápr. 11.: az ellenzék az amerikai nagykövetség támogatásával és a Venezuelai Dolgozók Konföderációja (CTV) bürokratáinak közreműködésével államcsínyt hajt végre. Chavezt letartóztatják. Azonban a munkás- és népi negyedek, valamint a hadsereg altisztjeinek többsége lehetővé teszik Chavez visszatérését a kormányba.

2002. dec.-2003.jan.: a PDVSA olajvállalat az ellenzék segítségével munkáltatói lock-out-ba kezd, de a PDVSA dolgozóinak reagálása meghiúsítja. Szakítás a régi hivatalos szakszervezettel, a CTV-vel; 2003 áprilisában megtartják az UNETE alapító kongresszusát. Mára ez Venezuela legnagyobb szakszervezeti tömörülése.

2004. aug. 15.: Chavez megnyeri az elmozdítási népszavazást.

2007. dec. 2.: elbukja az alkotmányos reformot, mely lehetővé tette volna újraválasztását.

2010. szept 26.: a legközelebbi törvényhozói választások.

PSUV: Venezuela Egyesült Szocialista Pártja. A párt fuzióval jött létre (MVR a PCV, PODEMOS, PPT, MEP, LS szektoraival). Jelentős kapcsolata van az állami apparátussal.

UNETE: Venezuela Dolgozóinak Nemzeti Uniója. A legjelentősebb szakszervezeti tömörülés Venezuelában.

CTR: a Forradalmi Dolgozók Kollektívája. Az UNETE kereteiben a legfontosabb szakszervezeti áramlat, legfőbb vezetője Marcela Maspero.

CTV: a Venezuelai dolgozók Konföderációja. Majdnem öt évtized alatt a legfontosabb szakszervezeti tömörülés az AD párt vezetése alatt.

C-CURA: osztályegységre törekvő, autonóm forradalmi irányzat. Az UNETE szakszervezet volt áramlata. Jelenleg meggyengült. A CTV szövetségese a Munka Szolidaritási Mozgalmában. Legfőbb vezetője Orlando Chirino.



Alberto Salcedoval, az UNETE ideiglenes vezetésének tagjával beszélgetünk. A Nyílt Világkonferencia aláírójaként a venezuelai delegáció tagja lesz. Alberto politikai útvonaláról beszél, az ország politikai irányáról, és a világtalálkozó venezuelai előkészületeiről.

Nemzetközi információk: Mielőtt a venezuelai helyzetről szólnánk, beszéljünk a Te politikai múltadról.
Alberto: Kolumbiában születtem és a diákmozgalomban kezdtem. Műszaki főiskolán tanultam 1971-ben, mozgalom kezdődött az egyetemi reformért. A megtorlás a diákok között 20 halottat eredményezett. A mozgalom szétterjedt a gimnáziumokban és a munkásmozgalomban, mely béremelést követelt. 1978-ben Venezuelába jöttem és ennek az országnak a munkásmozgalmi harcaiban veszek részt.

N.I.: Részt vettél az egész forradalmi folyamatban, melyet Venezuela átélt “Caracazo” óta?
Alberto: Természetesen! Nagyon gazdag tapasztalat volt és az is marad. Olyan tapasztalat, melyet meg kell osztani a kontinens dolgozóival és az egész világgal. Ez a folyamat megmutatja az imperializmus elleni harc lehetőségét és a győzelmet is! Ez azt jelenti, az út nem könnyű és gyakran előre nem látható. Senki nem várta 1989-ben a «Caracazo»-t. Carlos Andrés Pérez kormánya alkalmazta az IMF terveit és 1989 februárjában befagyasztotta a béreket, emelte az adókat, az alapvető élelmiszerek árát, a gyógyszerekét, a közlekedését, sok más egyébét, és pluszként privatizált. Eleget ahhoz, hogy a népi tömegek betörjenek a politikai színtérre, az intézmények egészét lerombolják és forradalmi folyamatot indítsanak el. A nemzet védelme került napirendre!

N.I.: Hogyan vett részt Chavez ebben a folyamatban?
Alberto: Mindenhol elégedetlenek voltak, a hadseregben is, ahonnan Chavez indult. A hadsereg történelmi szerepét és szociális összetételét feltétlenül meg kell említeni. Bolivar és mások harca a függetlenségért mélységes nyomokat hagyott és «nacionalista érzéseket». A tisztek és altisztek többsége, a tábornokok egy része népi származású. De a munkásosztálynak nem volt osztályszervezete (a CTV csak «üzleti apparátus»), a dolgozókat képviselő párt hiányzott, így a hadsereg nacionalista érzésű szektora különleges helyet foglalt el az imperializmus elleni harcban. Chavez e szektor kombinációjának terméke és a népi érzés tolmácsolója.
1992-ben államcsínnyel próbál hatalomba kerülni, elbukik és börtönbe kerül. 1994-ben más lázadókkal együtt kikerül a börtönből és a nép hősként fogadja. Új intézményeket javasol és új alkotmányt, napirendre tűzi az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását. A burzsoázia, a média, senki nem gondolta, hogy Chavez megnyeri az 1998-as választásokat!
Zuliában Chavez és a nemzetgyűlés győzelmével megalakítottuk a «Dolgozók Alkotmányozó Frontját». A Front követelései: a CTV által eladott szociális szolgáltatások visszaszerzése, a szakszervezetek demokratizálása és a CTV visszaszerzése, az alkotmányban leírt szociális és demokratikus jellegű követelések munkaügyekben.
Meg kell jegyezni, hogy 2002-ig Chavez kormányát maga is «harmadik utasnak» nevezte, amely csak a multinacionális vállalatokkal való «együttműködést» kereste, az imperializmussal való alkudozást. Az államcsíny után ez az «együttműködés» már nehéznek bizonyult. A tömegek radikalizálódtak és Chavez, aki addig nem nyúlt a PDVSA-hoz (nemzeti olajvállalat), kezébe veszi az ellenőrzést, mivel ez volt az imperialisták és a multik számára a nagy «business» forrása. Emiatt szerveztette meg a Fédécamaras (munkáltatói szervezet) a PDVSA igazgatóival és ügyvezetőivel az «olajsztrájkot», amelyet a népi tömegek, a munkás - és szakszervezeti mozgalom hiúsított meg.

N.I.: Mi történt a szakszervezeti mozgalomban miután a CTV támogatta a «sztrájkot»?
Alberto: 2001-ben a “sztrájk” előtt, a CTV választásokra hívott. Megpróbáltuk «visszaszerezni» a tömörülést, de nem tudtunk megegyezni a CTV vezetése ellen. A «sztrájk» után pedig már nem volt mit megmenteni, a CTV diszkvalifikálta magát azzal, hogy a Fédécamarasszal kötött szövetséget. 2003-ban az új szakszervezet, az UNETE megalakult. 2006-ban, a 2. kongresszusán egy irányzata, a C-Cura megpróbálta antidemokratkus eszközökkel megosztani az UNETE-t. Célja: a dolgozókat Chavez ellen fordítani, azzal az ürüggyel, hogy az csak egy újabb kapitalista kormány. A baloldali „köntös” alatt ma a CTV-vel tartanak... Elkövettük azt a hibát, hogy engedtük nekik az UNETE név használatát 3 hosszú éven át olyan időszakban, mely rendkívül fontos volt a szakszervezeti mozgalomban. A szakszervezeti küzdelem folyik, sokan a CTV-n kívül szervezdődnek. A munkáltatókkal és a multikkal konfrontálódó dolgozók követelik a vállalatok államosítását, és a Sidor esete 2008-ban különleges helyet foglalt el ebben a harcban. Mindez központosított osztályharcos szervezet nélkül zajlott. Ez az oka, hogy 2009-ben Zulia államból és a CTR-ből (Forradalmi Dolgozók Kollektívája) indulva országos küzdelmet indítottunk az UNETE fellendítésére. Elértük a rendkívüli kongresszus összhívását két részben, az első 2009 decemberében volt, a második ez év áprilisában. Elfogadtuk a harci platformot, az UNETE alapszabályát és ideiglenes vezetést választottunk. A kihívást most a szakszervezeti tömörülés választásai jelentik, melynek ideje még nincs kijelölve.

N.I.: Milyen a szakszervezeti mozgalom és az UNETE viszonya a Chavez-kormánnyal?
Alberto: Azzal nincs problémánk, hogy a kormány pozitív intézkedéseit támogassuk. Foglalkozunk az államosítással a városokban és vidéken, de védjük a munkásmozgalmat, és még sztrájkokat is szervezünk, hogy a kormány a munka világának követelése szerint járjon el.
Kemény időket élünk a világválság miatt, és a szakszervezeti mozgalom egységének megteremtése is nehéz. A munkáltatók egyszerűen legyilkoltatják az UNETE vezetőit. A munkafelügyelet nem a munkásokat védi. Állami intézmények bocsátanak el szakszervezeti felelősöket. A kollektív szerződések lejárnak és aztán nem beszélnek róluk, különösen az állami szektorban. A kormányban vannak burzsoák, akik ragaszkodnak a munka prekaritása (ideiglenes jellege) fenntartásához, a munkaügyi reformok elé akadályt állítanak.
Ezért van, hogy a jelentős előrelépés ellenére el kell mélyíteni a dolgozók független szervezkedését, mert szükség van rájuk. Ha nem ezen az úton haladunk, a forradalmi folyamat veszélybe kerül.

N.I.: Miért?
Alberto: Nézd például az állami szervek tehetetlenségét, mikor hagytak megrohadni 70 ezer tonna élelmet. Ez az, ami miatt a dolgozók megkérdőjelezik a kormány kapacitását ilyen ügyekben. Ugyanakkor az államosított vállalatoknál előforduló konfliktusok miatt sokan felteszik a kérdést, nem jobb-e a magánszektorban dolgozni. Mindez aláaknázza a dolgozók és szervezeteik bizalmát a kormányban. A burzsoázia nem bolond, kampányt indított, melyben összeköti a munkahelyek védelmét a magántulajdon védelmével – tehát az államosítás ellen. A CTV vezetői és mások felmérhetetlen segítségével! A haladáshoz meg kell oldani a problémákat és más intézkedéseket kell hozni. Venezuelának fejlesztenie kell a vidéket, mert most élelmének közel 60 %-át importálja. Ami a csereviszonyok ellenőrzését illeti, többszöri kisérlet ellenére sem vezették be. Más intézkedésekre is szükség van, pl. a belső kereskedelem és a bank felügyeletére.

N.I.: Mit gondolsz a PSUV-ról (Venezuela Egyesült Szocialista Pártjáról)?
Alberto: A PSUV nemrég tartotta kongresszusát és megerősítette nacionalista, antiimperialista programját. De ez olyan párt, melyben a munkásosztálynak nincs garantált véleménynyilvánítása. Az elfogadott program nem tartalmaz egyetlen sort sem a dolgozók szervezetei, az UNETE védelméről. Beszél a munkásellenőrzésről, de hogyan lehetséges ezt megvalósítani dolgozói szervezetek nélkül? A kongresszus eredménye még inkább aláhúzza az UNETE fontosságát.
Még így is, a szept. 26-i választások alkalmából az ő jelöltjeikre való szavazásra szólítunk fel. Chavez, a PSUV az imperializmus számára akadályt képeznek. Az imperialistabarát ellenzék nem felel meg a dolgozóknak, érdekeiknek. Nem hátrálni akarunk, előre akarunk menni a forradalomban.

N.I.: Végül, Venezueláből jön-e delegáció a Nyílt Világkonferenciára?
Alberto: Természetesen. Szeretnék magam is tagja lenni, és most szervezzük a kampányt a szükséges pénz előteremtésére. Szeretném, ha megosztanánk venezuelai tapasztalatainkat és problémáinkat a világ összes részéről érkező elvtársunkkal és szeretném megismerni azokat a gondokat is, amelyekkel az USA-ban, Európában szembesülnek a dolgozók. A munkásmozgalomnak ki kell dolgozni egységét az imperializmus és az EU ellen, meg kell akadályoznia, hogy végezzenek a szociális vívmányokkal. Ez alapvető ahhoz, hogy imperialistaellenes harcunk az egész világon a dolgozók független szervezeteinek védelmében fejlődjön.

MOLDOVA

A «válságellenes program»
a tőkések újabb kísérlete rendszerük problémáinak kiküszöbölésére a dolgozók rovására

2009 nyarától a Moldoviai Köztársaság Kommunista Pártjának kormányának be kellett ismernie, hogy a válság országunk gazdaságát erősen megrendítette, ellentétben az év eleji, a választások előtti időben hangoztatott deklarációival a «stabilitás szigetéről», melyet Moldovának kellett volna reprezentálnia… Így a 2009 júliusi törvényhozói választásokon győztes, az összes volt ellenzéki pártot magába foglaló koaliciós kormány decemberben bevezette «A Moldovai Köztársaság gazdasági stabilizációs és fellendítési programját 2009-2011-re». Ahogyan a szöveg jelzi, a gazdasági stagnálás fő okai a fogyasztás visszaesése (több mint egynegyeddel az év első 7 havában) és a külföldre küldött átutalások voltak.Valóban, a gazdaság életképtelen fejlődési modellen alapszik, a fogyasztáson és importon, nem pedig a befektetésen és az exporton. Moldova integrálódott a világggazdaságba olcsó munkaerejével és exportpiacával, így hát különösképpen függő helyzetbe került.

2009 első hat havában a GDP 7,8 %-kal csökkent összehasonlítva az előző év ugyanazon időszakával, és az iparban ugyanekkor a csökkenés eléri a 24,3 %-ot. A hivatalos adatok szerint (melyek általában szépítik a „kellemetlen” statisztikai adatokat) 2009 jan.-júl. között a késve fizetett bérek összege 1,7-szeresére emelkedett az előző év ugyanezen periódusához képest. A munkanélküliség ugyanilyen arányban. A válság súlyosan nyomja a költségvetést is, mely 6,9 %-kal csökkent, ami soha nem látott deficithez vezetett, több mint 2,5 milliárd lejhez. Ez a deficit 8,6 %-kal magasabb az előző évinél. A költségvetés hiánya az importáruk áfája és a belkereskedelmi adó bevételi csökkenésének köszönhető.

Hogyan készül az uralkodó osztály és kormánya a «gazdasági stabilizáció és fellendítés» megoldására? Mint más országokban, a szociális kiadásokon való «vad» spórolással. Ennek a programnak minden «válságellenes» intézkedése, a «szociális védelem» és a «gazdasági aktivitás helyreállítása» üres frázisain kívül, az állami bevételek növelése és kiadásai csökkentése felé visz. Pluszban egy fontos kitétel: «tárgyalások indítása a Valutaalappal új gazdaságpolitikai és pénzügyi program érdekében», vagyis lefordítva, új hitelekkel fogják a deficitet lefedni. A koalíciós kormány ezen a téren sikereket ért el, még akkor is, ha – a pénzügyminisztériumi jelentés szerint – 2010 eleje és ápr. vége között a külső adósság 208,91 millió dollárral nőtt, a belső 110,5 millióval. Aláhúzhatjuk, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények, az IMF, a Világbank, az Európai Fejlesztési Bank feltételekhez kötik kölcsöneiket, «strukturális reformokhoz», az állami tulajdon, a közszolgáltatás privatizálásához, a társadalmi garanciák csökkentéséhez, a büdzsé megszorításaihoz. Így de facto ennek a programnak a lényegét az IMF diktálja.

Költségvetése gyarapítására a kormány fel fogja emelni a luxustermékek adóját (autó, parfüm, ékszerek), az útadót, a jövedéki adókat (cigaretta, alkohol, benzin és származékai), új rendszere lesz az ingatlantulajdonlásnak. Szintén beharangozták a pénzügyi adminisztráció és vámrendszer javítását. A Program tudatja szintén az állami tulajdon magánkézre adásának folytatását, 214 vállalat lesz eladva, melyek közül 50 + 19 árverésen kel el 2010 júliusában és 9 kulturális intézménynek (mozik…) javasoltak «befektetési pályázatot köztulajdon eladására».

Az állami költségvetés növelésének intézkedései csak kevés dolgozót érintenek (kivéve az üzemanyag adóemelését, mely drágítani fogja a közlekedést). A Program valódi jellege azokban a paragrafusokban tűnik fel, ahol a kormány jelzi, hogyan képzeli „optimizálni” az állami költségvetési kiadásokat.

Hogy a bürokratikus apparátusra kiadott pénzek meg lesznek nyesegetve és tagjai bére befagyasztva, ahhoz csak gratulálni lehet. A helyzet olyan súlyos, hogy az uralkodó osztály kénytelen volt még a biztonsági szervek szociális kedvezményeit is megszüntetni, a katonák havi prémiumához is hozzányúl eredményességük függvényében, egységesíti a kollaboráns katonai és speciális missziók juttatásait, valamint a bírákét és ügyészekét.

Azonban igazából a tudományon, a kultúrán, az egészségügyön, a szociális szolgáltatáson fogja a kormány megtakarítása zümét meghozni.

A Program a Köztársaság 1519 iskolája közül 130-at «újraszervez» (vagyis likvidál), a tanulókat busszal hordják más iskolába (a buszok finanszírozása nem téma). Az osztályonkénti gyereklétszám megnő, az osztályok száma lecsökken, így a tantárgyaké is, a pedagógusok óraszáma is. Mindez, mondják, az „iskolai hálózat optimális folyamatának felgyorsítása” és a „tanítás minőségének javítása érdekében a források felszabadítása” miatt!

Ami a középfokú és felsőfokú oktatást illeti, bevezetik a «közösen használt épületek karbantartási költségei utáni térítést”, 20 %-kal csökkentik a felsőoktatásban (2. ciklus) az ösztöndíjasok számát (50 %-ra), optimizálják (tehát csökkentik) a szakmai és speciális oktatók számát, növelik a felsőoktatásban a határozott időre szóló szerződéses dolgozók arányát, «jogi normatív bázisú fejlődés, hogy pénzügyi automómiával bírjanak az intézmények”.
Az egészségügyben kórházakat «konszolidálnak» és «restrukturálnak», ami minden bizonnyal számunk csökkenéséhez vezet, a maradéknak pedig terhei növelését. A Program be fogja vezetni a «megosztott költség» mechanizmusát, vagyis a páciensek kiadásainak növelését.

A szociális szolgáltatások területén a «juttatásoknak a gazdasági feltételekhez való adaptációs indexálása» lesz, ami annyit jelent, hogy a kormány befagyaszthatja, leállíthatja a juttatásokat, a rászorulók pedig boldoguljanak, ahogyan tudnak enélkül. Szintén szerepel a «nyugdíjkorhatár és -számítás egységesítése», mely szerint bizonyos kategóriák (pl. a nehéz körülmények között dolgozók) korkedvezménye megszűnik. Hogy meg ne bántsa a tőkéseket, a Program szerint «a forrásfinanszírozás és a járadék összegének módosításával növelni kell a dolgozók és a munkáltatók felelősségét, hogy a betegség, baleset miatti munkahelyi hiányzások minimálisra mérséklődjenek», tehát ezeket csökkenteni kell. Ezt is tartalmazza a Program: „meg kell vizsgálni olyan nyugdíjmodell kidolgozásának lehetőségét, mely két komponense az alapnyugdíj és a tőkésített” ami egyenesen visz a magánnyugdíjig (Nyugaton jól ismert, milyen könnyen hagyják cserben ügyfeleiket).

A munkanélküliek (tőkés- és kormányszempontból) hatékonyabb szociális védelmére várható a «munkanélküli járadék megszerezhetőségének módosítása, jelentősen megnövelve a munkahelykeresés iránti érdeket, a munkaügyi szolgálat létező eszközeinek hatásosabb kihasználását, nevezetesen 3 hónap után a járadék csökkentésével 30 %-kal és újabb 15 %-kal 6 hónap után.»

Minden gondolkodó ember megérti, hogy a «A Moldoviai Köztársaság gazdasági stabilizációs és fellendítése programja 2009-2011-re» valódi célkitűzése az, hogy a tőkés rendszer válságának súlyát országunk dolgozói vállára helyezze. De – sajnos – a szomszédos Romániával ellentétben, ahol az intézkedések hatalmas népi reagálást provokáltak, az a különbség, hogy sem a fenyegetett pedagógusok, sem az egészségügyi dolgozók, sem a diákok, sem a munkanélküliek, sem a privatizálandó vállalatok dolgozói nem szerveztek semmiféle tiltakozást. Lehetséges, hogy nincsenek tisztában az intézkedések súlyosságával, de ősszel, mikor a tanárok, orvosok százai munka nélkül találják magukat, mások pedig dupla munkát kell végezzenek, lehet, hogy meg fogják «rázni» alaktalan, a munkáltatónak alárendelt szakszervezetüket és harcra késztetik.
Egyébként ősszel lehet, hogy népszavazás lesz az alkotmány módosításáról és előrehozott törvényhozói választások. Ebben az időszakban tanui leszünk az ország legfőbb burzsoá csoportjai ütközésének a hatalomért. Ilyen viszonyok között tehát lenne lehetőség arra, hogy a Program legantiszociálisabb főbb intézkedései megsemmisüljenek.
A 2009 .ápr. 5-i választások utáni politikai válság (az ápr. 7-i lázongás, az ellenzéki képviselők bojkottja az elnökválasztáson, a Kommunista Párt kudarca), a 2009. júl. 29-i előrehozott választások, a kommunista képviselők elnökválasztási bojkottja az uralkodó osztályt sebezhetőbbé teszi.

Sajnos, a munkásmozgalom még túl gyenge, nem használja ki ezeket a kedvező körülményeket saját javára. Ugyanakkor a válság kezdete óta megfigyelhető a munkásdemonstrációk sűrűbbé válása és radikalizálódása. Ekként történt 2009-ben a Glodeni és Cupcini cukorfinomító, majd a Moldcarton dolgozóinak a munkajogi előírások megsértése elleni tiltakozása, sőt, követelése vállalatuk újraállamosítására, a közösségi tulajdonhoz történő visszatérésre.
2010-ben, minthogy alapköveteléseiket nem teljesítették,újból tüntetésbe kezdtek, ápr. 8-án és 20-án a Cupcini munkásai és a lakosok elfoglalták az Odessza-Breszt vasútvonalat. Júniusban a Ferujesti (Kisinyov külvárosa) kőbánya munkásai sztrájkoltak. Tehát nemcsak tüntetésekről volt szó.

«Szocializmus vagy barbárság», Rosa Luxemburg szavai aktuálisabbak, mint valaha. A rothadó tőkés magántulajdon rendszere túléléséért megfosztanak bennünket a normális tanulástól, gyógyítástól, a társadalombiztosítástól, a munkától, a méltó lakhatástól. Azok, akik tőkéjüket munkánk kizsákmányolásával halmozták fel, arra köteleznek minket, hogy legyünk «felelősek» és fogadjuk el a «szociális partnerséget». De mi azt válaszoljuk, hogy el a kezekkel a jogainktól, mi nem fizetjük meg a ti válságotokat! Nemet a szociális partnerségre!
Az egész világ munkásosztálya felemeli a harci lobogót, hogy ezzel a selejtes rendszerrel végezzen!

Az algiri konferencia moldáv (volt SZU) delegációja


TOGO

INTERJÚ PIERRE SENOUVOVAL

Pierre Sénouvo a FETREN-UNSIT (Togo független szakszervezetek országos uniója oktatási dolgozók föderációja) főtitkára. Személyes címen vesz részt a Nemzetközi Egyetértés munkájában. Most a togoi helyzetről beszél és arról, miért vesz részt az algíri konferencián.

Április 20-án, Togo függetlensége kikiáltásának 50. évfordulóját a lakosság általános érdektelenségébe fulladva ünnepelték. Te hogyan magyarázod ezt a tényt?
Togo függetlenségét (Ablodé) az 1958. ápr. 27-i népszavazási konzultálás eredményeképpen érte el, 1960. ápr. 27-én hirdették ki. Nagy győzelem volt az (előbb a Népszövetség, aztán az ENSZ) gyámsági rendszer folytatásával szemben és a francia imperializmus afrikai Francia Közösségének terve ellen.
1945 decemberétől tűntek fel a szakszervezetek, melyek meghatározó szerepet játszottak ebben a győzelemben. Szociális követeléseiket összekapcsolták a demokratikus rend megteremtésére irányulókkal. Például, a gyülekezési szabadságot reklamálva a szakszervezetek politikai téren utat nyitottak a szervezkedési szabadságnak is. 1958-ban, néhány hónappal a referendum előtt sztrájkfenyegetésük hatására függesztették ki a gyarmati hatóságok nyilvánosan a választási listákat és adtak választójogot minden «bennszülött» számára, stb. Az első demokratikusan megválasztott elnököt meggyilkolták az 1963. jan. 13-i, az akkori francia kormány által szervezett katonai államcsíny folyamán. Napjainkig tartó katonai rezsim rendezkedett be, kiválóan pótolja a volt gyarmatosítókat és az imperialistákat. A népet leigázta, a nemzeti kicseket kifosztotta. Szolgaian alkalmazza az imperializmus diktálta fosztogatási terveket az országban.
A megcsalt reményekkel az Ablodé kiürült... Ez magyarázza az 50. évfordulóval szembeni közömbösséget.

A togói nép életére milyen hatással van?
Ez a gyilkos politika folyik most is. Ez vezetett számos privatizációhoz, ez az IMF támasza ahhoz, hogy a bérek revalorizációját megtagadta 2009 novemberében. 2010. jún. 19-én pedig az olajszármazékok ára emelkedett, átlagosan 17,45 %-kal).
A QUIBB (Jóléti Alapindikátor) 2006-es felmérése szerint a szegénység 61,7 %-os, a vidéken 74,3 %-os. Egészségügy? Siralmas. Oktatás? Romokban. Lakáspolitika? Nem létezik. Ivóvízhez jutás? Luxus. Villany? Drága és a városi privilegizáltaknak jut csak, gyakori áramszünetekkel. Úthálózat? Elavult. Röviden, a közszolgáltatás gyakorlatilag meghalt. A munkanélküliségi ráta és az alulfoglalkoztatottság 2006-ban az aktív lakosság 32,9 %-ával nőtt, ami az 5 millióra becsült teljes lakosság 83 %-a.

Lehetséges-e a kormánynak ilyen politikát folytatni anélkül, hogy a szakszervezetek vezetését ne próbálja bekapcsolni?
Az októberi népfelkelés óta a rezsim taktikusan demokratikus álarcot öltött…
Az előző kormány 1972-től szétszórta a szakszervezeteket, hogy helyükre a CNTT-t, a Togói Dolgozók Országos Konföderációját állítsa, mely az egypárt, az állampárt (RPT, Togói Népi Tömörülés) szárnya. Az alapvető demokratikus szabadságjogok «visszaszerzésével»1990 októberétől új szakszervezetek születtek. A Nemzetközi Munkaügyi Iroda hatot ismer el aktívnak – némelyeket, úgy tűnik, a rendszer maga hozott létre.
A szakszervezetek integrálása különféle módon folyik. A Szociális Dialógus Nemzeti Tanácsa (CNDS) egyik kerete ezeknek a tendenciáknak. Egyébként megpróbálják a szakszervezeteket befüröszteni a szegénység csökkentésének statégiai dokumentuma (DSRP) kidolgozójaként, a gazdasági partneriátus egyezményeinek (APE) vitájába, az IMF-misszióval folytatott tárgyalásokba való bevonással is, megfojtják vagy megkísérlik lépre csalni az ún. civil társadalommal és más civilszerveződéssel.

Elmondanád néhány szóban, hogy Te és elvtársaid milyen okokból készültök az algíri nyílt világkonferenciára?
Nagyjából bemutattam Togot. Ez a klisé társadalmilag szerencsétlen és borzalmas képet mutat. Minden romokban, pusztulásban, nyomorban, ami az egész országban a bosszúállás vágyát táplálja. Az imperializmus emígyen készíti elő a terepet a gyorsan etnikainak minősített háborúkra. Ez a klisé rejtetten egész Afrikáé (és nemsokára Európáé?), ez ellen kell a dolgozóknak és népeknek, szervezeteiknek harcolniuk, hogy megvédjék osztályérdekeiket, melyek elválaszthatatlanok a közszolgáltatások és munkahelyek fenntartásától, a privatizáció és az elbocsátások ellen a magánkézre adott tulajdon újraállamosításáért, a népek legitim és szuverén jogáért saját nemzeti kincseik felett, a munka világának nemzetközi normái betartásáért.
A háború és kizsákmányolás elleni nyílt világkonferencia Algériában olyan alkalmat fog nyújtani, hogy véleményt cserélhetünk hasonló küzdelmekben elkötelezett elvtársainkkal más országokból és együtt láthatjuk, hogyan koordinálhatjuk közös harcunkat nemzetközi szinten a globálisnak offenzívával szemben.

Kapcsolattatartás
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com


Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par « Les Amis de l’Entente », 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse