(Jean-Jacques Marie történész cikke)
A pókerarc
1939 január elején Berlin közli Moszkvával, hogy szándékában áll hitelt nyújtani Németországból származó gépek vásárlására. Hamarosan sor kerül a kereskedelmi egyezmény megkötésére, mely előrevetíti a szélesebbkörű együttműködés lehetőségét.
1939. márc. 10-én a párt 18. kongresszusán Sztálin nyilvánosan lemond az antifasiszta politikáról. Fesztelenül halvány célzást tesz csak a spanyolországi polgárháborúra és stigmazálja a nyugati demokraták szándékát: «mesterséges konfliktust szítanak a Szovjetunió és Németország között», s nem hajlandó oldalukra állni. Április 17-én Litvinov előterjeszteti az antifasiszta koalició tervét (Franciaország, Anglia és a Szovjetunió Németország ellen), de London halogatja válaszát, hogy ne kelljen nemet mondania (dacára Churchill győzködésének), és Sztálin Németország felé fordul.
27-én Sztálin magához hívatja Litvinovot az irodájába, Molotov a maga részéről rögtön ordítva szemrehányásokkal árasztja el a külügyi népbiztost (1939. május 4-én lemond posztjáról, a helyébe pedig Molotov kerül). Molotov alkalmasabb a feladatra, hogy Hitlernek gyengéden kezet nyújtson, mint elődje, aki zsidó, a demokratákkal való szövetség híve. Egyébként Sztálin tanácsolja is neki, hogy «szabadítsa meg népbiztosságát a zsidóktól». 40 évvel később Molotov gratulál önmagának: «Szerencse, hogy megmondta! Mert a zsidók abszolut többségben voltak a vezetésben és a követségeken. Ami nyilvánvalóan rossz. És mindegyik maga mögött húzott egy egész rakás másikat!». Berija a bukott népbiztos munkatársainak kétharmadát bebörtönöztette. A német nagykövet, Schulenburg csak becsülni tudja a jelzés erejét, amit rögtön továbbít Berlinbe.
Május 9-én a berlini francia nagykövet, Coulonbre informálja a Quai d’Orsayt arról a pletykáról, miszerint Moszkva és Berlin között megegyezés készül Lengyelország felosztásáról. Chamberlain csak aug-ban küld egy nyilvávalóan korlátolt kompetenciájú francia-angol küldöttséget Sztálinhoz. (Vorosilovot bízza meg a küldöttséghez intézendő egyetlen kérdés feltételével, jól tudva, hogy nem kaphat rá választ: a szovjet csapatok átvonulhatnak-e Lengyelország területén?)
11-én este táviratot küld Berlinbe a kereskedelmi szerződés és a lengyel kérdés elrendezésére. Táviratváltások, Schulenburg fogadása után 17-én Hitler igenlő választ küld a megnemtámadási szerződésre vonatkozó kérdésre. 20-án meg is történik a kereskedelmi szerződés aláírása, 23-án a paktumé (a Politikai Bizottságal történő konzultáció, sőt: annak akár egyetlen tagjának informálása nélkül).
(…) Sztálin 1940 augusztusában új katonai szabályzatot rendel el: megszünteti a Vörös Hadsereg internacionalista esküjét (melyet még Trockij vezetett be) – ezután a Vörös Hadsereg nem a forradalom kiterjesztésének eszköze, hanem csak nemzeti védelemre szolgál. Többek között ennek kell bizonyítania Hitler számára, hogy a «judeobolsevizmus», a világforradalmi tervek a régiségek boltjába kerültek, ahogy a Komintern is három évvel később oda fog. Ugyanebben a hónapban Saposnyikov vezérkari főnök Sztálin elé terjeszti a közelgő háború hadműveleti tervét; három tengelyen látja a német támadást: 1° Rovno-Vilnius-Minszk, 2° Breszt-Litovszk-Minszk és 3° Kijev vonalán (ami effektíve be is következett 41 júniusában). Sztálin nem ért egyet, leváltja. Szerinte az ukrajnai búzát és a kaukázusi olajat akarják a németek (holott Hitler számára Moszkva eleste a rendszer bukásával egyenlő). Mereckov, az új vezérkari főnök szintén szkeptikus a Vezér analízisa láttán, új hadműveleti tervet küld, melyben nagyjából a korábbit ismétli, de hozzátéve elképzeléseit az ellencsapásról.
1940. dec. 18-án Hitler aláírja 21. direktíváját a Szovjetunió megtámadásáról (Barbarossa-terv), melyről dec. 29-én a berlini szovjet katonai attasé értesíti Sztálint.
A vak vezér
‘41. január 2-án Sztálin összehívja a legfőbb katonai vezetést a Kremlbe. A Politikai Bizottság tagjai jelenlétében kezdi a támadást: egész éjjel nem aludt, Tyimosenko védelmi biztos jelentését olvasta, amit az a négy nappal korábbi vezérkari ülésre készített, azt korrigálta. Az ülés közben lezajlott… Tyimosenko tiltakozik, ő időben elküldte a jelentést. Sztálin gorombán: «Nem kötelező, hogy mindent elolvassak, amit küldenek nekem!».
A figyelmeztetésekkel szemben süketté és vakká teszi a pánik.
Továbbra is nagyon óvatos, megsokszorozza a németekkel szembeni baráti gesztusokat. Lehetővé teszi Aschenbrenner német légügyi attasé látogatását a legmodernebb szovjet repülőgépgyárban, új kereskedelmi szerződést ír alá velük. A január eleji két szovjet katonai hadgyakorlat kimutatja a hadsereg gyengeségét, Sztálint haragra gerjesztve. Mereckovot meneszti, helyére Zsukovot nevezi ki (az tiltakozik, sosem dolgozott a vezérkarban – mire röviden lezárja: a Polbiz így döntött). Zsukov munkához lát és megdöbben, Kaganovicsnak a szállítási népbiztosságon semmiféle vasúti mobilizációs terve nincs a nyugati országrészre háború esetén. Zsukov sem jár nagyobb sikerrel, mint elődei az ország védelmi helyzetének, a legfontosabb katonai kérdések feltárásában Sztálin előtt. Februárban Pavlov küld jelentést a nyugati szélek gyalázatos helyzetéről a kommunikáció tekintetében – erre sem intézkedik, minden bizonnyal attól tartva, hogy a németek rossz néven veszik… A tábornokok fiatal nemzedéke meg van győződve Sztálin katonai ismereteiről – a háború aztán eloszlatja illúzióikat.
A vezérkafi főnökség munkája iránti érdektelensége dacára Sztálin aktívan részt vesz az 1941. márc. 11-én elfogadott hadműveleti terv kidolgozásának vitájában, mely a Vörös Hadsereg ellentámadását célozza Poznan irányába Berlin felé és délnyugatra, Prága-Bécs tengelyén, azonban kereken elutasítja a csapatok átcsoportosítását a nyugati határra. Holott nyugtalan. A Vörös Hadsereg 24. születésnapján történtek tanuskodnak, ahol – ugyan csak szóban – «a meglepetésszerű ellenséges támadás veszélye» elleni morális felkészülésre szólít. A katonai felkészülés ugyanakkor kaotikus, ellentmondásos. Az 1929-35-ben a nyugati határszéleken épített erődök üresek, romosak, az újabbak építése vontatottan kezdődik, júniusra csak a fele készül el 50-60 km-es távolságra egymástól. A háború kezdetekor a határvédelemre szolgáló divíziók (mint pl. a XIII. Hadsereg) még kiképzés alatt áll; más határőrcsoportok többszáz km-re állomásoznak; a harckocsi elleni védelmi eszközök hatástalanok, hibásak; a munició pedig raktárakban dekkol. Pl. két héttel a német támadás előtt a IV. Hadsereg vezérkari főnöke utasítás ad Belorussziában a 22. páncélos diviziónak a harckocsilövegek elraktározására.
Nyilván nem lehet Sztálint közvetlenül felelőssé tenni minden rossz intézkedésért, de az általános felelősséget neki kell viselnie a felsőbb katonai vezetésben kialakított káros atmoszféráért, számos inkompetens személy kinevezéséért, a megfelelő pillanatokban politikájának határozatlanságáért, melynek irányát, célját egyáltalán nem is ismerhették meg a katonai parancsnokok. Az információk lényegét titkolja, viszont a régi vezetőkkel szemben megerősíti nyomását. Az 1941. febr. 17-20-i pártkonferencián a Központi Bizottság 6 tagját lefokozza, közöttük Litvinovot, mert «feladataikat nem teljesítették»; szintén kizár 15 póttagot, közöttük a volt a kohászati biztost, Zsemcsuzsinát, akin az önkritika sem segít (nem volt éber, helyettesét és egyik barátját kémkedéssel vádolják). Az Ellenőrző Bizottságból 9 főt vált le, a Központi Bizottságban 6 biztos kap figyelmeztetést újabb tisztogatást jelezve.
Januártól március végéig jó száz német divizió mozgolódik a szovjet határnál. Golikov, a hírszerzés főnöke bejelenti, hogy angol-amerikai forrásból érkeznek azok a jelentések, miszerint támadás várható (céljuk tehát a szovjet-német jó kapcsolatok megrontása). Állandóan ide-oda csapódva Hitler csábításának kisértése és figyelmeztetése között Sztálin súlyos következményekkel járó döntést hoz. 1941. márc. 25-én a jugoszláv kormány csatlakozik az Antikomintern-paktumhoz. Ribbentrop saját miniszterelnökéhez szóló közlésében ezt mondja: «Sztálin, aki józan és világos gondolkodású, Németországgal nem konfrontálódik» – s harmadnap Jugoszláviát lerohanják a németek (a jugoszláv királysággal ápr. 5-én kötött Sztálin megnemtámadási egyezményt).
Ez a villámháború – és a görög helyzet – Sztálint más kezdeményezésre is indítja: Japánnal ír alá megnemtámadási szerződést a Kelet védelmében, de első számú gondja még mindig az, hogy Hitlert ne irritálja. Ápr. 20-án magához hivatja Dimitrovot és közli szándékát a Komintern feloszlatására. Ideológiai okokkal magyarázza: a «nemzeti kommunizmus» ideje jött el, a komm. pártoknak önnállóságra van szükségük, nemzetivé kell formálódniuk, a konkrét feladatokat országukban önállóan kell megoldaniuk. Kiemeli, hogy az Internacionálé Marx, a Komintern Lenin alatt jött létre a «közeli nemzetközi forradalom reményében». S végül «a kommunista pártok Kominternhez tartozása a jelenlegi körülmények között megkönnyíti a burzsoázia offenzíváját ellenünk, hogy saját országaikban a tömegeket elszigeteljék tőlünk.» Érvelése a valódi ok ideológiai eltakarása: Hitler irányában akar egy jószándékról tanuskodó gesztust tenni. A komintern likvidálásával megszűnik a világforradalom nyilvános és hivatalos célja – egyébként pedig minden egyes párt kapcsolatának szorosabbra fűzését is jelenti a Kremllel és alávetését annak pillanatnyi érdekeinek. Másnap Dimitrov, Togliatti és Thorez megtapsolják Sztálin javaslatát.
A szovjet hírszerzés egyrészt a főnök óhajainak akar megfelelni, másrészt el akarja kerülni az árulás vádját. Minden lényeges információt tálal, de jelentéseit «á la carte» teszi, meghagyva a választás jogát. A hruscsovi idők történészei Sztálin személyes felelősségét is felvetették az 1941-es katasztrófában, amennyiben süketnek mutatkozott a nyílt és világos figyelmeztetések előtt, ezzel azonban csak az apparátus felelősségét mentik, mely pedig tetteit és viselkedését a főnök kívánalmaihoz igazította.
Sztálin tehát egy háborús nyilatkozatra, hadüzenetre vár, mely esetén lehetne még tárgyalni.
Május 6-án Sztálin saját magát nevezi ki Molotov helyére a Népbiztosok Tanácsa elnökének. Első intézkedése újabb ajándék Hitlernek, közli, hogy nem ismeri többé el a megszállt Norvégia és Belgium külföldre menekült kormányait, a nagyköveteket pedig kiutasítja. Ismét Hitler megnyerésével próbálkozik egy közös nyilatkozat ajánlatával (a feszült helyzetről szóló hírek megcáfolására), még személyes levél elküldésének lehetősége is elhangzik, miközben a német diplomáciai testület az ország elhagyására készülődik. Májusban kapja a hírt Hitler helyettese, Rudolf Heiss Angliába kerüléséről – meggyőződése, hogy német-angol különbéke előkészítéséről lehet szó, felesleges tehát a Komintern feloszlatásának gesztusa, lemond róla.
Május 12-én engedélyezi Zsukovnak és Tyimosenkonak, hogy a nyugati határ felé, Ukrajnába és Belorussziába áthelyezzenek az eddig ország belsejében állomásozó 4 hadsereget 28 hadosztállyal és 800 ezer katonával. Másnap lassan megkezdik a vonulást, de Kirponosz tábornokot meneszti, mert május elején kétszer is azt kérte, hogy csapatait Kijev mellé irányíthassa. Ugyanakkor megkapja Vasziljevszkij főtábornok tervét, aki a németeket szövetségeseiktől elválasztandó megelőző csapást javasol Lengyelországon át. A propaganda a szovjet föld sérthetetlenségéről szólt, egyetlen tábornok sem engedhette meg magának a defetizmus vádja nélkül, hogy ettől a rituálétól eltérjen. Molotov kalandorságnak bélyegzi: «nincsenek szövetségeseink, mindenki összfogna ellenünk, Anglia és Amerika is a németek mellé állna». Sztálin különösen a SZU elleni angol-német összefogástól tart. Főhadiszállást nem állított fel, ilyen még jún. 21-én sem volt és most meg kell elégednie ennek Tyimosenko által kidolgozott tervével. A háború elején a főhadiszállás hiánya (Sztálin akarta Hitlernek teendő engedményként vagy a bürokrácia lassúságának tulajdonítható?) komoly akadályt jelentett a hadsereg irányításában. Sztálin, aki remélte, hogy elodázhatja a háborút legalább 1942-ig, most különféle tervekbe fog, mind befejezetlen marad. Ezt húzza alá Rokoszovszkij, a gépesített hadsereg 9. hadtestparancsnoka, aki a döntésekben az offenzíva és defenzíva ellentmondásos egyvelegét látja olyannyira, hogy felteszi a kérdést, van-e egyáltalán szó tervről. Sztálin parancsot ad a felfegyverkezés tempójának fokozására, a határok megerősítésére, többször megszavaztatja a Politikai Irodát – de a vasúti szállítások meggyorsítására, az utak kiépítésére, a cementhiány megszüntetésére, a szögesdrót gyártására, a faanyag pótlására ez nem elég. Sztálin tudja, hogy a hadsereg és a hadiipar csak ’42-re állhat készen: a SZU-2 légibombázók és az új tankok (KV és T34) futószalagtermelése csak ’41 elején indult. Azt is tudja, hogy 1914-ben a háborús tömegmozgósítás vezetett az ellentétek brutális kikristályosodásához. Ezért is igyekszik mindenképpen elkerülni a háborúra szolgáló ürügyet, ezért engedélyezi a németek tevékenységének megkezdését az I. világháborús katonai sírok kutatásában május végén, ezért tiltja meg a mindennap berepülő német légifelderítés elhárítását.
De itt van tévedése. Hitlernek nincs szüksége ürügyre.
Sztálin, akinek mindig csak arra irányult aggodalma, hogy a hatalmi szervekben elkerüljön minden összejátszást, ami fenyegethetné pozicióját, a nemzetközi politikai fejleményekről a főhadiszállást nem informálja. Mindig ugyanazt a háborús koncepcióját erőlteti: a Wermacht Ukrajnát akarja, a Kaukázust. Lehet, hogy Luddendorf emlékezései befolyásolják (aki aláhúzta, hogy az osztrák-németeknek a román olaj tette lehetővé talponmaradásukat ’17-ben; emlékezhet a Reichswehr inváziójára Ukrajna és Grúzia ellen ’18-ban). Sztálin ide, dél-nyugatra koncentrál.
Egyébként mindenkire gyanakodik, kettős játékkal és dezinformációval vádolja Hitlert és Churchillt, saját hírszerzését, ezzel végül is saját magát semlegesíti.
Június elején bebörtönözteti a volt fegyvekezési biztost, Vannikovot, mert az szembefordult a nagyöblös- és mozsárágyúval rendelkező harckocsigyártás leállításával, melyet Sztálin, mintha sok ideje lenne, futószalagra akart átszervezni. Saját politikáját alkalmazza konokul a német támadás előtti utolsó pillanatig minden figyelmeztetést lesöpörve. Jún. 2-án Goglidze, a kisinyovi NKVD rezidense figyelmeztetést küld a német-román határmenti mozgolódásról, a közeledő támadásról. Sztálin ugyakkor kijelenti Tyimosenkónak: «Meg kell, hogy értse, Németország egyedül sosem támad Oroszország ellen». Csak az olyan jellegű információnak van számára értéke, mely megerősíti, hogy Hitler blöfföl (melyet pl. Filitov, berlini TASSZ és NKDV ügynök állít).
Jún. 12-én Belorussziában a komm. párt Központi Bizottsága Pavlov tábornok katonai parancsnokkal a német támadásról tárgyal. Sztálint értesítik. Megtilt mindent, ami ürügyül szolgálhat a németek számára, a provokációkra nem kell válaszolni, mindezt direktívába foglalja. Jún. 13-én Tyimosenko és Zsukov kérnek csapatösszevonást a határ mellé. Sztálin elutasítja és ironikusan a másnapi újságok olvasására szólítja őket (melyben a TASSZ normális német-szovjet viszonyokról beszél; a határmenti Wermacht-koncentráció a balkáni hadműveletekre szolgál!). A tisztogatásoktól megfélemlített katonai vezetők, miután egyéni gondolataikat és kezdeményezéseiket megtorolják és hozzászoktatták őket a passzív engedelmességhez, elhallgatnak…
Jún. 14-én este megint magához hívatja őket. Zsukov sürgeti a hadsereg készenléti állapotba helyezését. Sztálin ordít vele. Tyimosenko megerősíti, a németek támadnak, ha a hadsereg jelen állapotában marad. Sztálin szárazon kigúnyolja, agyonlövéssel fenyegeti. 16-án az Állambiztonság (NKGB) vezetője, Fityin küld jelentést: a német invázió előkészületei befejeződtek, a támadás minden pillanatban várható, megadja a magasrangú német funkcionáriusok nevét is, akik a megszállt szovjet területek (Moszkva, Kijev, Kaukázus) gazdasági adminisztráció-felelősei. Sztálin jegyzete a jelentésen: «A maga forrása közönséges dezinfomátor». Még a moszkvai francia nagykövet, Gaston Bergery is figyelmeztet. 19-én pedig Willy Lehmann Gestapó-tiszt (az NKVD ügynöke Breitenbach néven) jelzi, hogy Németország jún. 22-én hajnali 3 óra után támad (Sztálinhoz a jelentés Beriján keresztül jut, utóbbi pánikkeltéssel vádolja az üzenet átadóját, azzal fenyegeti, hogy porrá zúzza, ha Moszkvát közvetlenül meri hívni). 20-án egy bolgár ügynök jelenti a támadást; Richard Sorge, a tokiói német nagykövetségre beszivárgott szovjet ügynök ugyanazt 22-re jelöli meg. Sztálin gúnyolódik: «Sorge túl sokat látogatja a nyilvánosházakat!». Csu-En-Lai Dimitrovnak küld táviratot, hogy a támadás még aznap várható.
Egyetlen vezető menekül meg a Sztálin diktálta bénulás alól, Kuznyecov admirális, a tengerészeti biztos, aki már jún. 19-től megszervezezi a hajók szétszórását és elrejtését. 21-én este riadóztatja a hajóhadat az Északi, a Balti tengeren és Szevasztopolban. A szovjet tengerészet iránt Sztálin nem mutat nagy érdeklődést, így vált képessé a hadsereg egyetlen egységeként elkerülni az összeomlást az invázió kezdetén. A háború másnapján Sztálin megfizetteti az admirálissal ezt a kezdeményezőkészséget...
Jún. 21-én 18.30-kor Sztálin megérkezik a Kremlbe, Molotovot fogadja, egy félórával később csatlakozik Vorosilov, Berija, Voznyesszenszkij, Malenkov, Kuznyecov és Tyimosenko. Informálják őket, hogy egy német dezertőr másnap reggelre jelezte a támadást. Provokátor, vágja el a vitát Sztálin. Tyimosenko mégis kéri a csapatok gyorsabb irányítását a határ felé. Még békés eszközökkel el lehet intézni, feleli Sztálin. Zsukov érkezik, javasolja az érintett 3 hadosztály készenlétbe helyezését 2 óra 30-tól. Sztálin válasza: lehetséges a támadás, de ez csak provokáció – és a direktíva szerint minden provokációt el kell kerülni. A repülőgépek szétszórására és rejtőzködésére – kissé későn – azért felszólít. Kirponosz tábornok híre: egy második német dezertőr is bejelentette a támadást másnap hajnali 4 órára. Sztálin ezt is provokációnak ítéli és dácsájába megy lefeküdni.
Ennek a taktikának tragikusak a következményei. Annak ellenére, hogy a Vörös Hadsereg 186 divízióval rendelkezik (a határőrségét és az NKVD speciális egységeit nem számolva), a német pedig csak 153-mal, ez utóbbi a Führer által kijelölt három tengelyen 4,4 millió embert állít ki, mind jól felfegyverkezett és kiképzett. Szemben a Vörös Hadsereg alig 3 millió rosszul felkészített, rosszul elátott harcosával. A támadás előtt a Vörös Hadsereg fegyverzete kiválóbb: az ágyúk száma ugyan egyenlő (39 ezer), de több mint 9 ezer repülője van a Luftwaffe 4.400-ával szemben, 11 ezer tankja a 4 ezer német panzerrel szemben. A német repülők ugyan jobbak, a pilóták képzése magasabb szintű, a tankok azonban ugyanannyit érnek, mint a németeké. Az előkészítettség hiányában a háború első három napjában megsemmisül a hadianyag többségéből fakadó előny. Sztálin habozó magatartása, határozott és világos döntésre való képtelensége nyitott utat az 1940-41-ben bekövetkezett katasztrófának.
Az összeomlás
Jún. 21-től 22-re virradóan 1 órakor Vorosilov telefonált a nyugati front parancsnokának, Pavlov tábornoknak, érdeklődik a helyzet felől. Pavlov beszámol a német mozgásról. Sztálin nyugalomra inti, a provokációktól való óvakodásra. Engedelmességéért Pavlov életével fizet.
Két és fél órával később a Luftwaffe bombázni kezdi Belorusszia, Litvánia városait és repülőtereit, ahonnan a szovjet légierő éjszakai felszerelés hiányában nem képes felszállni. Zsukov telefonál, Sztálint felébresztik. Zsukov jelent, Sztálin nem válaszol, Zsukov instrukciókat kér, Sztálin hallgat. Fél ötre azonban összehívja a katonai vezetőket és a Politikai Iroda tagjait. Zsukov ismerteti, hogy a háború megkezdődött, Sztálin még most sem hiszi, provokációt emleget és kijelenti, „Hitler biztosan semmit sem tud erről”. Molotovot utasítja, hogy telefonáljon a német nagykövetségre. Zsukov és Tyimosenko parancsot akarnak kiadni, hogy a szovjet csapatok válaszolhassanak a támadásra. „Várjuk meg Molotovot”-szól a válasz. Molotov visszatérte után is csak ismételgeti, ”Ez a csibész Ribbentrop becsapott”. Az ezen az éjjelen meghozott 3 dekrétumból egyiket sem ő írja alá, a katonai biróságok felállításáról szólót Kalinyin és Gorkin, a táborokban kihirdett haditörvényt Berija, a hadseregnek címzett direktívát pedig Tyimosenko, Zsukov, Malenkov. Utóbbi ellentámadásra utasít azzal, hogy a német határt nem szabad átlépni, a légierő is csak 100-150 km-es mélységben bombázhat német területeket. Sztálin másokra hagyta ennek a blöffnek a felelősségét. Még mindig hitte, hogy passzivitással meghátrálásra készteti Hitlert? Sztálin mindig rosszul reagált a helyzet hirtelen, brutális megváltozására, merevségében az egész apparátus merevsége inkarnálódik: a párizsi szovjet követség ügyvivője, Ivanov tapasztalhatta saját bőrén. 1940 decemberében visszarendelte Sztálin Moszkvába, „németellenes tevékenységért” letartóztatták, eljárására 1941. szeptemberében került sor, 5 évet kapott a Gulágon.
A Kremlben civilek és katonák javasolják, hogy rádión szóljon Sztálin a néphez. «Semmit nem tudok mondani a népnek, szóljon Molotov», mormogja. Hiába az érvelés, hajthatatlan. Csak Dimitrovnak mondja: «megtámadtak bennünket, előzetes értesítés nélkül, gyáván…». 1947-ben, mikor engedélyezi életrajza megjelenését, saját kezével korrigálja a háborúra vonatkozó 11. fejezetet, összesen 300 módosításának egyharmada erre vonatkozik. A háborút „váratlannak” minősíti, melyet senki nem láthatott előre, így a nagy vezér bölcsessége érintetlen maradt…
A háború teljesen új helyzetet eredményez számára. 20 éve az apparátus intrikáiba merülve ahhoz szokott hozzá, hogy lassan, gondosan készíti elő csapásait, ellenfeleit türelmet, időt igénylő manőverekkel és provokációkkal csalja lépre. A Blitzkrig pedig gyors, rögtöni döntéseket igényel. A polgárháborús tapasztalatok neki semmit sem mondanak. Hónapokig tépelődik magában, késik az eseményekről, dühödt kitörésekkel, abszurd döntésekkel és brutális intézkedésekkel kompenzálja magát.
Elsőleg rendőri intézkedésekkel reagál a háborús kudarcra, halálos ítéletek hulláma és kivégzések tizedelik meg a börtönöket. A táborokra vonatkozó haditörvény kihirdetése után titkos határozat szerint a szabadon bocsátható foglyoknak is maradniuk kell, a Gulág sine die marad, a politikai foglyokat a háború végéig nem szabad elbocsátani. Az apparátus retteg. A táborparancsnokok a személyzetet és őrséget tisztogatják, ha elemeit bizonytalannak ítélik, az elítélteket szovjetellenes tevékenységgel vádolják, szögesdrótot kérnek sürgősséggel, megszüntetnek minden levelezést, speciális géppuskás egységeket állítanak fel.
Mivel nem állította meg a német offenzívát, jún. 24-én Sztálin letartóztatja a védelmi alkomisszárt, Mereckovot. Az NKVD még 40 más magasrangú katonai vezetőt is belekever az összeesküvésbe, hárman a Központi Bizottság tagjai is, öten a Legfelsőbb Tanácsé, ketten a spanyol polgárháború hősei (Szmuskevics a Szovjetunió hőse kitüntetés birtokosa is). Követik az 1937-38-ban likvidált elődeiket. Az „összeesküvés” összefoglalja, egyszerűsíti, diabolizálja a katonai vezetőket. 15-öt közülük mégis kiszabadít közülük, a többi huszonöt azonban okt. 28-án ítélet nélkül kivégezteti.
A német villámháborút azonban mindez nem fékezi. 153 német és szövetséges divizió hatolt be a Szovjetunió területére a 3 400 km-es szélességű front 186 szovjet diviziójával szemben. A német repülők már a földön megsemmisítették a szovjeteket, jún. 22-én csak a nyugati részen 738-at. Még aznap este öngyilkosságot követett el a légieők parancsnoka Konyec, a régi spanyolos.
A frontegységek között megszűnt az összeköttetés, se telefon, se rádió nem volt, két nappal az invázió megkezdése után a frontparancsnokoknak még mindig nem volt rendszeres kapcsolatuk a hadseregparancsnoksággal; a hadsereg csoportjai egymástól elszigetelten harcoltak. Kalinyinnak egy nő leírja a szektorában uralkodó állapotokat: ”a mozgósítottak ezrei és ezrei egyik helyről a másikra vonulnak, útjuk célállomását nem ismerik (...) Uniformisuk nincs, 20 %-uk mezítlábas, fegyverük nincs.” Hozzáteszi: „a fegyelem rossz”. Nem lehet csodálkozni rajta.
Tyimosenko, a védelmi biztos, semmit nem tehet, még a legkisebb dolgot sem Sztálin beleegyezése nélkül. Az összevisszaság teljes. Pl. Oktyabrszkij admirális válaszol a németek másnapi támadását Szevasztopol ellen jelző Ribalko tábornoknak: «ha egyetlen repülőnket is fölengedi, holnap ki lesz végezve». Vagy: Tyimosenko telefonon értesíti Boldin tábornokot, hogy „Sztálin megtiltotta a tüzérség használatát a németek ellen”. 2-án Molotov 12.15-kor, elhagyva az „elvtársak” megszólítást, „polgártársak” néven szólítja rádióbeszédében a szovjet népet.
Sztálin magához tér egy pillanatra. Energikusan dolgozik, de szélsőségesen ideges. Aktivitása lázas, de kevéssé konstruktív. Sztálingrádig jellemzi az az irracionalizmus, mely a Vörös Hadseregnek halottak és hadifogságba vetettek millióiba került (jún. 23-án pl. aláírattatja a főhadiszállás parancsnokával a 3 sz. direktívát, az öngyilkos blöff modelljét, mely általános szovjet ellentámadásól beszél, az ellenség megsemmisítéséről és területeire behatolásról! Csak a zűrzavar nő az amúgy is magukra hagyott parancsnokok fejében). Ugyanekkor még ezen a napon létrehozza Tyimosenko vezetésével a Főhadiszállást, 24-én felállítja az evakuációs bizottságot az üzemek, vállalatok Kelet felé irányítása céljából. Roosevelt szintén ezen a napon szabadítja fel az 1917 óta amerikai bankokban blokkolt orosz követeléseket.
A Wermacht mindhárom fronton előretör. A központi, Moszkva felé irányuló tengelyen, annak ellenére, hogy az erők kiegyenlítettek, felbomlás tapasztalható. A ’41-es nyár forró, a kiszáradt mocsarakban, égő belorusz erdőkkel, lebombázott falvakkal a hátuk mögött, légi fedezet híján, a tüzérség és motorizált osztagok csapásaitól kísérve, tankoktól üldözve, élelem és víz nélkül, katonai vezetőikkel való kapcsolat hiányában a szovjet csapatok hátrálnak, porban, tűzben, égető forróságban, tízezerszámra esnek fogságba, ahol a szabad ég alatti őrizetben naponta százával halnak a fáradtságtól, éhségtől, szomjúságtól, járványoktól.
Az északnyugati fronton a Wermacht kétszer olyan erős, mint a Vörös Hadsereg, egyedül jún. 22-én 60 km-rel nyomul előre. Az első sokk hatására a litván diviziók szovjet parancsnokaikat leölik és csatlakoznak a németekhez. Éppen 130 évvel azután, hogy Napóleon bevonult, 24-én, Vilnius és Kaunas német kézre jut. 28-án Minszk. A csapatok itt is hamarosan kapcsolat és muníció nélkül maradnak, olyannyira, hogy egy júl. 5-i, Vatutyin tábornok aláírta speciális instrukció azt javasolja: ”a gránátok, az éghető folyadékkal megtöltött üvegek elfogytával agyaggombócokat kell a tankok csövébe hajítani”. 6 hét alatt a Wermacht 700 ezer foglyot ejt.
A délnyugati fronton (Ukrajna, Moldávia) ugyanez a tragédia zajlik, holott itt a Vörös Hadsereg erősebb. Pl. Sztálin offenzívát rendel el Ljublin város visszavétele érdekében, ami a Vörös Hadsereg napi 60 km-es előretörését igényelné! A frontfőhadiszállás parancsnoka ezt idealizmusnak tartva a megerősített védelmi vonalakra kér visszavonulást. Azonban „a parancs, az parancs”. Az offenzíva megkezdődik, von Kleist elsöpri; a soraikba betörő tankok láttán pánik tör ki, a szovjet csapatok ágyukat és géppuskákat hátrahagyva menekülnek, még a megfutamodókkal szemben felállított speciális egységek sem tartják vissza.
Jún. 29-én este Sztálin, Molotov, Malekov, Berija és Mikojan hiába várják az újságokat a nyugati frontról, az összes összeköttetés megszakadt. Sztálin dühöng, gorombáskodik mindenkivel, majd a dácsájába megy, Kuncevoba. A telefonhívásokra sem felel, márpedig nélküle nem lehet döntést hozni. Másnap Berija javasolja a problémák rendezésére szolgáló, az összes hatalmat összpontosító Védelmi Állambizottság létrehozását. Molotov ajánlja, hogy menjenek együtt Sztálinhoz, mert „jelenleg a kimerülés olyan állapotában van, hogy semmi sem érdekli, elvesztette kezdeményezőkészségét”. A Politikai Bizottság 6 tagja (Molotov, Mikojan, Malenkov, Berija, Voznyeszenszkij, Vorosilov) valóban ebben az állapotban találják. Láthatóan megrémül a „küldöttségtől” (talán puccstól tart), az Állambizottság létrehozásának javaslatára azonban felderül. 30-án vezetésével meg is alakul.
Az általa kialakított rendszer gyümölcsei keserűek. Nemigen tudja, mi történik a frontokon, a Nagy Terror alatt formálódott tiszteknek az az első gondjuk, hogyan menekülhetnek meg haragjától. Őrmestertől tábornokig mindenki disszimulál és hazudik, hogy elkerülje haragját. Pl. a júl. elején elküldött jelentés a szovjetnél háromszor nagyobb német veszteségről számolnak be. A hazugság, mellyel Sztálin a maga uralkodását megalapította, ellene fordult.
Bénult az egész pártapparátus lentől föl, föntről le, a kormány, a hadsereg. Kuznyecov admirális leírta formáját és analizálta okát: ” Sztálin mindig határozott, senkit nem engedett döntésközelbe, a többiekre a végrehajtás várt. Az emberek elvesztették kezdeményező készségüket és megtanulták, hogy fentről kell várni a jelzéseket, aztán elvégezni, amit vártak tőlük.” A háború első napjaiban katasztrofálisak ennek következményei.
Képtelen összeszedni magát, hirtelen ötletek alapján dobálja a divíziókat a front egyik oldaláról a másikra, a parancsnokokat teljesíthetetlen parancsokkal árasztja el. Az a gond gyötri, hogy a kudarcért felelős bűnbakot találjon. Jún. 30-án öt tábornokot küld a nyugati frontra az árulók fellelésére. Ha ellenséges ügynökök a kudarc okai, azzal magát felmenti az 1937-38-as represszió felelőssége alól, mindjárt igazolja is azt, befejezetlenségét is alátámasztja. Júl. 3-án hangzik el híres beszéde, melyet az „elvtársak, polgártársak, fivéreim, nővéreim, hadseregünk és flottánk harcosai” megszólítással kezdi. Ideges, többször megáll inni. Mély, rekedt a hangja, a szavakat hangsúlyozza, mélyeket lélegzik. Megpróbálja igazolni a német-szovjet paktumot azzal, hogy az másfél éves lehetőséget adott a német támadásra adandó riposzt előkészítésére. Szemérmetlenül hazudik, az „ellenség legjobb erőit mégsemmisítettük”, de önkéntelenül is ellentmond önmagának, mikor felhívja a lakosságot, semmi értéket, elsősorban búzát és üzemanyagot, ne hagyjon hátra a hódítóknak. A megszállt területeken partizán- és szabotőrcsapatokat kell alakítani a gerillaharcra, fel kell robbantani a hidakat, utakat, a telefonvonalakat megszakítani, az erdőket, raktárakat felgyújtani, a konvojokat megtámadni. A nácizmust csak azzal vádolja, hogy „vissza akarja állítani a cárizmust” (nov. 6-án, a civil lakosság 4 és fél havi legyilkolása, a kommunista- és zsidóvadászat után ismétli meg; „a hitleri rezsim alapvetően a cárok Oroszországa reakciós rendszerének másolata”). A beszédet persze csak nyilvános helyeken, hangosbeszélőn lehetett hallani, mert júl. 1-én minden rádiókészüléket begyűjtetett az ellenséges propagandától való félelmében, annak birtoklása árulásnak számított és razziáztak is utánuk.
Júl. 6-án Mehlisz Sztálinnak küldött üzenetében megerősíti, hogy Klimovszkih frontvezérkari főnők, Taurszkij légierőparancsnok, Klics fronttüzérségi főnök, Grigorjev frontkapcsolati parancsnok, Korobkov, a felbomló IV. Hadsereg parancsnoka, Csernih, a 9. légi divízió, Lazarenko, a 42. gyalogos divízió parancsnoka, Obotyin, a 14. páncéloshadtest főnöke „áruláson alapuló tevékenységének” kivizsgálata megindult, mindnyájan felelősek a vereségért. Sztálin üdvözli a lépést, Pavlovval, Grigorjevvel, Korobkovval bíróság elé küldi őket. Pavlovot azzal vádolják, hogy 1934 óta a többiekkel összeesküvést szőtt. Pavlov megtörik, bevallja, majd visszavonja. Az összeesküvés nem szerepel ítéletében. De az NKVD ráterheli Sztálin és a vezérkar összes hibáját. Pavlov védekezik és vádol, a csapatokkal nem rendelkezhetett, állandóan az utasításokra kellett várnia, értékes időt vesztett, stb. Tehát abban volt bűnös, hogy engedelmeskedett. 22-én, az ítélet kihirdetése napján még hozzáteszi: „tudtam, hogy az ellenség támadni fog, de Moszkvából megnyugtattak, hogy minden rendben, ne pánikoljak. Nem mondhatom ki, ki volt.” Ezzel duplán biztosította halálos ítéletét, túl sokat tudott.
Sztálin ezután lemond az összeseküvés és árulás vádjáról, a háborús események közepette inkább a terrorizáláshoz folyamodik gyávasággal és tehetségtelenséggel vádaskodva. De végig a háború folyamán küldözgeti hozzájuk Mehliszt, aki a 14 fronton hinti a kételyt, a gyanakvást, a felfordulást, mert Sztálin személyes megbízottja, szeme és füle. S még ha nem is vállal Sztálin kezességet érte, hisztérikus feljelentegetései tetszenek neki.
A nyugati front négy tábornokának kivégzését nem hozzák nyilvánosságra, de a tisztek között tudott dolog. A mítikus szabotőrök után, akik az erőltetett iparosításban kárt tettek, a szintén mítikus gyávák és pánikkeltők lakolnak meg Sztálin hibás lépéseiért. Pavlov csak a legismertebb a hosszú listán.
Sztálinnak semmilyen katonai képzése, gyakorlata nem volt. Autodidaktaként valamilyen mélységes gyűlöletet táplált a „specialisták”, az értelmiség iránt, melyet a burzsoáziával társított. Imádta magát olyanokkal körülvenni, akik benne látták minden idők legnagyobb hadvezérét. Minden visszavonulást, még a taktikait is elutasított, kerül, amibe kerül, az elfoglalt területhez ragaszkodott, a katonai operációk menetébe brutális módosításokkal beleavatkozott, melyet a végrehajtóknak meg sem magyarázott. Feleslegesnek tartotta a katonai vezetők informálását politikai céljairól, inkompetenciáját pedig lázas tevékenységgel, az eldöntött hadműveletek haladéktalan kötelmével kompenzálta. Soha nem látogatott a frontra, nem nézett meg egy katonai kórházat, lebombázott várost, a harcoló nép nem érdekelte; stratégiáját az irodában dolgozta ki, eleve elutasította, hogy a kudarc vagy a csata elvesztése taktikai/stratégiai hibából következett be, tehát saját felelősségét be nem ismerte, mindig bűnbakokat keresett. Parazita, ragadozó, autoriter, arrogáns és maffiózó apparátusát maga nevelte ki, az pedig mesterét testesítette meg, ha képmutatóan és maszkírozva is.
Ponomarenko, a belorusz komm.párt első titkára jelentése aláhúzza a hallatlan demoralizálódást. Az első bombázásokra a katonai oszlopok felbomlanak, a katonák fegyvereiket eldobálva megfutnak. 2 milló embert mozgósítottak a tankok megállítására szolgáló árkok ásására, semmiért, mert azok elkerülték ezeket az utakon, melyeket viszont nem aknáztak alá. A Vörös Hadsereg egységei rádiót gyakorlatilag nem használnak, lassan, gyalogosan, kifáradva vonulnak vissza, kontrasztként a Wermacht friss, teherautós mobil üldöző csapataihoz képest. (Politikai óvatosságból Ponomarenko összefoglalásként utal a demoralizálódásra... a német csapatoknál!)
Délnyugaton júl. 9-10-én von Kleist tankjai 110 km-t tesznek meg két nap alatt. Kijevben Hruscsov javasolja Sztálinnak az ellenség által elfoglalt területen 100-150 km-es mélységben minden elpusztítását. Sztálin megparancsolja a lakosság evakuálását állataival, búzájával, traktoraival, gépeivel 70 km-es körzetben, de megtiltja az elektromos művek, üzemek, vízellátó rendszer felrobbantását (az előbbi kettő használhatatlanná tételét parancsolja meg), s elrendeli az összes híd felrobbantását a Dnyeperen, mihelyt a csapatok annak balpartjára átkeltek.
A nácik folytatják a megsemmisítő háborút. 1941. szept. 8-án a Wermacht kihirdeti szabályát, miszerint a „bolsevik katonák elvesztették azt a jogukat, hogy a genfi konvenció szellemében becsületes katonáknak tekintsük”. Még Ukrajnában is, ahol az 1932-33-as éhinségtől alig megmenekült sokezer paraszt még ujjongva fogadta a bevonuló német csapatokat, gyorsan meggyűlölte őket és jobban, mint az NKVD-t... (ekkor ez még nem katonai tényező, de a következő évben már igen);
Júl. 15-én a Wermacht Szmolenszk, a Moszkva előtti legnagyobb város kapuinál áll, 600 km-re a határtól keletre... a Nyugati front 44 szovjet divízióját teljesen szétverte, 20 másik elveszítette emberei 30-90 %-át, több mint 340 ezer katonát megölt, 4799 tankot, 9427 ágyút, 1777 repülőgépet vagy megsemmisített, vagy elfoglalt. 16-án Sztálin magához hívatja a vezérkari főnököt és Zsukovot és magán kívül vádolja és inzultálja őket (ezt hívta Zsukov „a sztálini harag súlyának elviselésének”), megparancsolja az ellencsapást, a város semmiképpen nem kerülhet az ellenség kezébe. A város körüli csapatok számbeli kisebbségben vannak, némelyek bekerítve, Tyimosenko kerít még néhány tucat tankot, repülőt, ágyút. Az ellentámadás minden légi fedezet nélkül, gyatra tüzérséggel alig fékezi a további német előrenyomulást.
A pánik, a dezertálás, az öncsonkítás megsokszorozódik. Júl. 20-án az NKVD speciális egységei 10 3876 szökevényt kapnak el, többségüket visszaküldik a frontra.
Július végén Sztálin Sztamenovon, a moszkvai bolgár nagyköveten (régóta NKVD-ügynök) keresztül a bolgár király közvetítésével üzen Hitlernek. Azonnali békekötést javasol, a balti államok, Moldávia, Ukrajna és Belorusszia egy részének feláldozásával. Hitler, ha értesült is róla, nem válaszol.
A német csapatok júl. 14-én 15 óta 15-kor kapják meg az első adagot a dicsőséget igérő tüzérségi eszközből, mely egyszerre 16 lövedék kilövésére képes; a szovjet katonák gyengéden Katyusának, a németek Sztálin-orgonának nevezik el. Sztálin saját magát nevezi ki a katonai-politikai vezetés élére (védelmi népbiztosság, vezérkari főnökség, pártfőtitkárság, népbiztosok tanácsa, védelmi bizottság) a teljes katonai-politikai hatalmat kezében összpontosítva. A jelentések, a papír megszállottjaként mindent maga akar ellenőrizni, egyenesen a frontparancsnokoknak telefonál felsőbb vezetőik feje felett a rendezetlenséget fokozva. 5-6 hét után belátja, hogy ez így nem mehet tovább és szabályként bevezeti a napi kétszeri vezérkari főnökségi jelentést. Ettől kezdve minden kezdeményezést egyeztet a vezérkari főnökkel és helyettesével, a parancsnokokkal pontosítva, revideálva saját maga által. Életritmusa megmarad a háború végéig, napi 14- 16, sőt 18 órai munka. A katonai és diplomáciai kérdésekre való koncentrálása kevesebb időt enged számára a belpolitikai és kulturális kérdésekre, melyre korábban is, a háború után is ideje zömét fordította.
A háború eleje óta a demokráciák felé fordul. Az amerikai kongresszus júl. 26-án feloldotta a Neutrality Act alkalmazását a Szovjetunióra, mely az amerikai fegyvereladást megtiltotta a totalitárius országoknak, ezentúl a SZU azonnali készfizetéssel vásárolhatott – Washington hitelre nem adott. Roosevelt Moszkvába küldte tanácsosát, Harry Hopkinst, akivel kidolgozásra kerültek az együttműködés fő vonalai: az USA hadianyaggal, az SZU emberanyaggal, az USA ágyúkkal, a SZU ágyútöltelékkel szolgál a Hitler elleni háborúban. Az amerikai feltételek drákóiak, az amerikai kormány a katonai állapotokról, az ipar helyzetéről, az alapanyagforrásokról akar teljes információt – tehát a szovjet gazdaság USA általi kontrollját akarja.
Júl. 16-án Sztálin fia, Jakov Dzsugasvili kapitány fogságba esik, miután bekerítették tüzérbrigádjával. Katonáival parasztruhát öltenek, így fogja el a Wermahct. 1945-ben megtalálták az elfogatási jegyzőkönyvet. A németek megrökönyödésére semmiféle térkép nem volt nála, katonáiról azt válaszolja, hogy 3 éves internálás után kerültek a keze alá, ”fegyvereink voltak, de a katonák nem tudták használni”. A németek kérdésére, hogy miért gyűlölik a katonák annyira a komisszárokat, a nemzeti csapásnak tekintett zsidókat, Jakov, annak ellenére, hogy fiatal zsidó felesége volt, az antiszemitizmus egész tárházát adja elő: „A zsidók és a cigányok egyformák, nem akarnak dolgozni. Az ő szemszögükből a lényeg a kereskedelem. (...) Egy zsidó, az legfeljebb mérnök akar lenni, munkás, paraszt nem, ezért nem tiszteljük. Nem akar, nem tud dolgozni.”
A nácik egy berlini hotelben helyezik el. Sztálin letartóztatattja menyét, Júlia Meltzert, a vizsgálat abból az okból folyik, mi a felelőssége abban, hogy férje megadta magát az ellenségnek. Német repülőkről propagandaanyagot dobálnak, ahol Jakov beszélget két német tiszttel, „hazudnak kommisszárjaitok, láthatjátok, még Sztálin fiával is rendesen bánunk. Megadta magát, mert belátta, hogy minden ellenállás hiábavaló”. Decemberben a hammelburgi tiszti táborba viszik, aztán 1942 márciusában egy Lübeck melletti lengyel tiszti táborba.
Elfogatásának másnapján Sztálin megerősíti a megtorlást a frontokon. Az NKVD 3. direkcióját speciális egységgé formálja „a Vörös Hadsereg soraiban fellépő kémkedés és árulás ellen”, szükség esetén a helyszíni főbelövést parancsolja a dezertőrökkel szemben. Aug. 12-én már harcot hirdet a parancsnokságok személyzetében „a pánikkeltőkkel, gyávákkal, defetistákkal szemben”, így bárkit rögtönítélő bíróságok elé kalauzolva, aki «saját kezdeményezésére lépéseket tesz katonai felettesei parancsa nélkül».
A délnyugati fronton újabb tragédia készül. Kirponosz tábornok nem meri Sztálinnak javasolni a csapatösszevonást a Dnyeper baloldalára, míg Jeremenko, Sztálin fiatal kedvence megígéri, hogy haladéktalanul összezúzza „ezt a mocskos Guderiant”, aki tankjaival terrorizálja a szovjet gyalogságot. A macho beszéd tetszik Sztálinnak, hiába javasolja Zsukov is Kirponosz csapatösszevonását, Kijev feladása elfogadhatatlan számára. Elbocsátja Zsukovot, a helyére Saposnyikovot, az egyetlen volt cári tisztet nevezi ki, aki elkerülte a tisztogatásokat annak dacára, hogy 1937-ben tábornoktársai «rávallottak».
Sztálin a német újságokból tudja meg, hogy a Wermacht aug. 3-án bekerítette a VI. és XII. szovjet hadsereget. Kirponoszt vádolja, kötelezi, hogy „minden lehetséges és lehetetlen (sic!) eszközt vegyen igénybe Kijev védelmében” és két hétre ígéri a segítséget. Egész augusztus elején könyörög Rooseveltnek az amerikai katonai csapatok orosz frontra küldéséért. A rádióban antifasiszta kampányt indít a szláv népek, a szovjet zsidók, az asszonyok, a fiatalok, a tudósok, ukránok, stb. kategóriákban.
Augusztus végén a Vorosilov vezette Északkeleti front csapatai szétszóródása hozza dühbe. Ismét bűnösöket keres, négy parancsnokot és komisszárt átad a bíróságnak, vizsgálatot indít Vorosilov ügyében, melyet Molotov és Malenkov vezet. A német csapatok 50 km-re állnak Leningrádtól, mikor táviratozik nekik: „attól tartok, ha így megy tovább, a város idióta módon át lesz adva, a védelmi csapatok pedig elfogva”. Vorosilov puskákkal, tőrökkel, botokkal kiálló munkáscsapatokat állít fel a város védelmére, de, írja Sztálin később, „Leningrád tüzérségi védelmének szervezését elhanyagolta”. Eközben Kirponosz védi Kijevet; a bekerítés veszélye miatt elszakadásra kér engedélyt szept. 13-án. Sztálin elutasítja és még azon a napon Churchillnek is elküldi a hat héttel korábban Roosevelthez címzett hiábavaló kérését: „25-30 angol divíziót Arhangelszkbe”.
A megoldás kulcsát mindig a terrorban keresve aug. 16-án tette közzé híres 270-es parancsát, melyben a fogságba esett Ponyegyélin és Kirillov tábornokokat dezertőröknek nevezve, parancsot ad minden dezertőr családtagjainak letartóztatására, tőlük minden állami támogatás megvonására. Mindkét tábornok koncentrációs táborba került, a Vörös Hadsereg szabadította ki őket, és Sztálin haragját sem kerülhették el, a katonai bíróság 1946-ben halálra ítélte őket (holott Ponyegyélin Vlaszov arcába köpött, mikor az kollaboráns hadseregébe akarta toborozni.) Az árulás új kategóriáját találja ki: az 1 millió kétszázezer szovjet németét. A potenciális árulók Közép-Ázsiába deportálásával Beriját bízza meg. A közelgő ellenség csak ürügy, Berija az örményországi, grúziai, azerbajdzsáni 50 ezer németet Kazahsztánba küldi. S hogy emelje a morált, Sztálin a régi bevált módszerhez nyúl: aug. 22-én napi egy liter 40 °-os vodkát utaltat ki a harcoló alakulatok katonáinak és tisztjeinek.
Csodát azonban a vodka sem tesz. Szept. 7-re Guderian eljut a Dnyeperig, ha átkel, bekerítéssel fenyegeti a szovjet csapatokat. Saposnyikov és Vasziljevszkij próbálják meggyőzni Sztálint, hogy egyezzen bele Kirponosz elszakadási hadműveletébe a katasztrófa megelőzése érdekében. Hiába, csak gorombaságokkal válaszol.
Szept. 8-án bezárul a Leningrádot körülvevő ellenséges gyűrű, Vorosilovot azonnal félreállítja. Meg van győződve arról, hogy a „északi főváros”elvesztése csak napok kérdése, makacsssága Kijev és a represszió fontosságán még inkább polarizálódik. Szept. 12-én ötnapos határidővel minden divíziónál elrendeli a „legmegbízhatóbb harcosokból” álló különítmények felállítását a menekülés megállítására akár fegyverrel is.
Szept. 10-én főhadiszállás engedélyt ad a két hónapja tartó elkeseredett küzdelemben kifáradt csapatoknak Szmolenszk elhagyására. A szovjet csapatok vesztesége nagy, de a német előretörés is bajban van, a nyár forró és száraz volt, az ősz esős; a sárba beleragadnak a tankok, teherautók, csizmák. A Wermacht átkel a Dnyeperen. Kirponosz aggódva kéri csapatai visszavonását. Bugyonnij személyesen telefonál Poltavából Sztálinnak, „a helyzet megérett a visszavonásra, minden késedelem a csapatok és a hadianyag elvesztését eredményezné”. Öt napon keresztül minden kérésnek ellenáll, Kijevet nem szabad feladni, a hidakat nem szabad felrobbantani, Bugyonnijt is felmenti funkciójából. Tupikov, a front vezérkari főnöke jelzi: „a katasztrófa a nyakunkon van... két napon belül”, Sztálin pánikkeltőnek titulálja. 16-án bezárul a gyűrű Kijev védői körül, a 17-ről 18-ra virradó éjjelen küldi engedélyét a visszavonulásra, ismét túl későn. A Wermacht a II. világháború legnagyobb bekerítő hadműveletével 450 ezer foglyot ejtt (azonnal Németországba deportálva), 2642 ágyút, 1225 mozsárágyút, 64 tankot zsákmányolt. 5 hét alatt 665 ezer katona került a németek kezébe. Kirponosz megöli magát.
17-én Leningrád külvárosait, Pavlovszkot és Puskinót bevette a Wermacht. Leningrád blokádja Sztálint hallatlan dühbe lovallja és a háború egyik legkegyetlenebb intézkedésének aláírására indítja. Informálták arról, hogy a szovjet hadállások támadásakor a németek maguk előtt asszonyok, gyermekek, öregek kétségbeesetten kiáltozó csoportjait terelik: „ne lőjetek, a tieitek vagyunk!”. 21-én Saposnyikovnak diktálva ezeket az áldozatokat bűnösnek minősíti csakúgy, mint azokat a katonákat, akik haboznak rájuk lőni. „Ezeket kell elsőnek likvidálni, mert veszélyesebbek, mint maguk a német fasiszták. Üssétek teljes erőből az ellenséget és cinkosait, akár önkéntesek, akár nem... Üssétek az ellenséget és küldötteit (sic!), akárkik is legyenek (...)”.
Ettől kezdve árasztja el Churchillt aggódó levelekkel kérve a második front megnyitását (melyre ’44 jún .6-ig kell várni). Szept. 29-én angol és amerikai megbizottakat fogad. Az amerikaiak tartanak a SZU teljes összeomlásától, mely Hitlert arra indíthatná, hogy teljes erővel nyugatra forduljon. A félelem már a bölcsesség kezdete, jelentős anyagi segítség érkezik Pearl Harbor megtámadása utáni napon, ’41. dec. 7-én. Ezen túl Roosevelt és Churchill 3 évig küldözgeti halogató nyilakozatait, forró és csodáló üdvözleteit, de a második front megnyitása mindig lehetetlenségbe ütközik.
Szept. 30-án a Wermacht ismét támadást indít, most Orel és Vjazma irányába. Konyev, a fiatal tábornok, akit nemrég neveztek ki Pavlov helyére, megtanulta Sztálin leckéjét: a hátrálást megtiltja. De okt. 4-én csapatai vonalát áttörik, így maga fordul Sztálinhoz a visszavonulás engedélyezéséért, aki hallgat, majd leteszi a telefont. Csak két nap múlva jön meg az engedély, újból túl későn, csak néhány egység tud kitörni a gyűrűből. A Vörös Hadsereg 300 ezer emberéletet veszít, 800 tankot és 600 ezren esnek fogságba. Az út Moszkva felé nyitva áll. Sztálin Konyevet katonai bíróság elé akarja állítani, Zsukov nagynehezen meggyőzi, hogy ne tegye. Okt. 10-én újraformálja a front vezetését, Konyevet elküldve és helyére Zsukovot kinevezve. Közben az időjárás hirtelen fordulatot vesz, az esőket az első fagyok és hóviharok követik, s német hadseregnek csak 20 %-a rendelkezik téli ruházattal. De szept. végén a Vörös Hadsereg 3 és fél millió embert veszített (meghaltak, eltűntek, fogságba estek), míg a németek csak félmilliót. A SZU éléskamráját képező európai orosz területeket, a legfontosabb ipari központot elvesztette, széntermelésének és öntöttvas kapacitásának kétharmadát, acéltermelésének 60 %-át. Az Állami Védelmi Bizottság Beriját bízza meg az ipar evakuálásával kelet felé; ’41 végére mintegy 1500 üzem költözött át, ami lehetőséget adott arra, hogy a SZU a németekénél lényegesen jobb nehézfegyverzetet gyártson. 1941 júniusától 1945 végéig az SZU 88 ezer tankot (Németország csak 23 500-at) 106 ezer páncélozott járművet (a német 41 ezerrel szemben). A munkaidő napi 10 órára emelkedett, természetesen béremelésről szó sem eshetett, s az áthelyezés, vegyesen a németek elől menekülőkkel, a civil lakosság, nők, gyermekek, öregek millióit indította útnak, nem kevés szociális feszültséget okozva. Ivanovo térségében több erőszakkal kísért munkabeszüntetésre kerül sor a textiliparban, mely jelenség nem marad elszigetelt. Szept. végén Sztálin az urali munkások egy csoportjától kap levelet, melyben saját szempontjukból analizálják a kialakult katonai helyzetet és ismertetik kéréseiket: a munkások, parasztok, fiatalok, akik 1917-ben megszerezték a hatalmat – mondják –, attól megfosztattak, fasiszta törvényeknek vetették őket alá (büntetések, represszió, óriási adók, fasiszta fegyelmezés a hadseregben, stb.). Követelik az üzemi büntetési rendszer megszüntetését, a hadsereg büntetőkülönítményeinek feloszlatását.
Az iránta erősen ellenséges parasztság megnyerésére Sztálin jelentős kedvezményeket hoz, a helyi hatóságok engedik a kolhozföldek „megrágcsálását” a parasztok saját földjei javára; a parcellát bérlő munkások kedvükre kiszélesíthetik azt (1945-ben a burgonya és a zöldség 72 %-át produkálják!). De a háború szét is zilálja a mezőgazdaságot, a lengyel Anders tábornok ebben az időben átrepülve Moszkva-Kujbisev felett beszámol arról, hogy „a búza fele még lábon áll, lovat és haszonállatot nem látni, csak a krumplit szedik össze”. Berija mobilizálja a Gulágok világát katonai és gazdasági célokra. Két dekrétum (1941. júl. 12 és nov. 24.) dönt a kisebb ügyekben elítéltek szabadon bocsátásáról, közülük 420 ezernél sietősen, frontszolgálat fejében. Arra szolgálnak, hogy feltöltsék a megtizedelődött frontcsapatokat. Sztálin katonai stratégiája: frontális ellentámadás, visszavonulás soha, egyszerűségében is nagyon sokba kerül. A gyalogság szolgál faltörő kosként óriási veszteségek árán. Végül, polgárháborús emlékeitől tápláltan Sztálin könnyűlovas egységek felállításáról dönt az ellenség kommuniációs kapcsolatainak és hátvédjeinek támadására. 1942. jan. 1-én 94, egyenként 3 ezer lovasból álló századot (’43-ban Bugyonnijt nevezte ki élükre) számlált a Vörös Hadsereg, s annak ellenére, hogy érzékeny veszteségeket szenvedett el a német tüzérségtől, a nehézpáncélosoktól és repülőgépektől, Sztálin konokul kitartott mellettük a háború végéig. Vorosilovon és Bugyonnijon kívül, úgy tűnik, egyetlen szovjet tábornok sem osztotta ezt a mértéktelen lóimádatot.
Ha le is lassult, a Wermacht támadása fenyegeti a fővárost. 1941 okt. 9-én a Védelmi Tanács megküldi Sztálinnak a város elfogalalása esetére tett előkészületeket: 412 védelmi célra termelő üzem aláaknázásáról, 707 polgári vállalat felgyújtásáról. Aláírja. 10-én a Wermacht 40 km-re áll Moszkvától. A mozsajszki útra a XXII. és a XXIX. Hadsereg öt divíziója veti magát, a Védelmi Bizottság a német géppuskatűzbe lányok-asszonyok ezreit küldi árkot ásni a tankok megállítására; 14-én frenetikus támadást indít a 10. német páncélozott divízió két SS-hadosztállyal, a test test elleni vad küzdelem helyszíne már Borogyino. 15-én Sztálin a Védelmi Bizottság nevében kiadja az evakuációs parancsot. A külföldi missziókat Vorosilov értesíti és délre küldi. A szobotázsakciók szervezésére az NKVD, Berija és Cserbakov kap megbízást. „Sztálin elvtárs evakuálására holnap, vagy az események függvényében kerül sor”. (Kujbisevben, a volt Szamarában 20 méter földréteg, 3 és fél méter széles betonfalak alatt mintegy 100 munkatárs fogadására alkalmas bunker készült titokban Sztálin számára. ’42 dec. 16-án fejezték be építését – Sztálin soha be nem tette a lábát.)
16-án a Wermacht 30 km-re áll. A győzelem reményében biztos németek dupla baklövést követnek el: a központi hadtest balszárnyát Leningrád offenzívájára, a jobbszárnyat pedig Kijev ellen akarják küldeni és csak az utakon törnek előre a környező mezőket figyelmen kívül hagyva (ahol Zsukov összegyűjti a németeknél kisebb létszámú egységeit). Katonai parádéjuk katasztrófába torkollik.
Ugyanezen a napon a kormány egy része Kujbisevbe repül a Komintern vezetőivel, Dimitrovval az élen. 16-án pánikhangulat vesz erőt Moszkván. A párt több mint ezer aktivistája tépi szét pártigazolványát, a minisztériumokban dokumentumokat égetnek. 19-én Sztálin hadiállapotot rendel el a városban. Rövid nyilatkozatot tesz: ”a helyszínen agyonlőni a provokátorokat, kémeket, más ellenséges ügynököket, akik a közrendet felforgatják.” Csak a Védelmi Bizottság, a vezérkari hadiszállás és a Politikai Bizottság marad. Sztálin döntése, miszerint a Kremlben marad, imázsához az acélidegekkel bíró, a veszéllyel rettenthetetlenül szembenéző ember képét adta akkor, mikor a „kormány” már eltávozott. Holott a valódi kormány, a Védelmi Tanács és Politikai Bizottság Moszkvában maradt (kivéve Vorosilovot és Zsdanovot, akik posztja Leningrádban és Hruscsovot, akié Kijevben volt). De a többiek, Molotovon kívül csak anonim figurák. Akármi is legyen, a káosz és a pánik közepén Sztálin a Kremlben marad, a folytonosság biztosított.
Moszkvától délre, Tulában a Vörös Hadsereg megállítja Guderian páncélosait. A blitzkrieg csődöt mondott, a Wermacht 3 hét alatt egy tucat km-t halad előre a központi fronton. Sztálin Moszkvába hívja a Központi Bizottság tagjait, két napig tipródnak, majd dolgavégezetlen hazatérnek (csak ’44 januárjában hívja őket ismét össze). Más gondja van. Moszkva védelme alkalom arra, hogy felébressze a hazafias érzelmeket és az orosz tradiciókhoz fűződő értékeket. ’41 nov. 6-i jelentésében, a forradalom 24. évfordulója emlékére egzaltáltan magasztalja „a nagy orosz nemzetet, Plehanov és Lenin, Bjelinszkij és Csernisevszkij, Puskin és Tolsztoj, Glinka és Csajkovszkij, Gorkij és Csehov, Szecsenov és Pavlov, Rjepin és Szurikov, Szuvorov és Kutuzov nemzetét.” A gonddal összeállított nagy nevek sorozata nem tartalmazza egyetlen szovjet író, festő vagy a polgárháború katonai vezetőjének nevét sem. A hagyomány egyedül a birodalmi Oroszországé. A Wermacht veszteségeit megtriplázza, 4 és fél millióra teszi és hárommal osztja a Vörös Hadseregét. Megállapítja, hogy Németország embertartalékai kifogyóban vannak, míg a SZU-é csak most kezdenek kibontakozni.
Másnap a havas felhőkkel borított, a Luftwaffe támadását lehetetlenné tevő ég alatt a frontra induló újoncokat serkenti a régmúlt, a teuton, lengyel, francia támadást elhárító orosz katonai hősök nevét idézve: Minyin, Pojarszkij, Szuvorov, Kutuzov. Most sem ejti ki egyetlen polgárháborús harcos nevét sem, még Csapajevét sem. Irodájában ezentúl cári generálisok, Kutuzov, Szuvorov portréi keretezik Leninét.
Ebben az időben stabilizálódik a vezérkari hadiszállás működése. Molotov, Malenkov és Berija néma és passzív közreműködése mellett Sztálin behívja a tábornokokat, népbiztosokat, szolgálatvezetőket, különféle helyetteseket, kik hozzák a jelentést és viszik a parancsot. Az érkezőnek csak egy fejbólintásra van joga, jelentése végeztével néhány kérdésre válaszolhat. Minden pontatlannak ítélt válaszra ugyanaz az a lesújtó replika: „Nem tudod? Akkor mi a fenével foglalkozol?” Aztán elküldi, a küldönc még a valóságosnál is jelentéktelenebbnek érzi magát.
Roosevelt megpróbálja a SZU-t bevonni a Japán elleni háborúba. Pearl Harbor előtt már értesíti egy Vlagyivosztok ellen várható nippon támadásról. A szovjet hírszerzés ezt nem támasztja alá, Sztálin a távol-keleti csapatokat Moszkva alá rendeli. Hogy mégis meglágyítsa az amerikaiakat, előhúzza az öreg nyugatbarát diplomatát, Litvinovot a szekrényből, de csak az anglofon országokba irányuló rádióadásokra használja novemberig, mikor Washingtonba küldi nagykövetnek. Litvinov San Franciscoba érkezésének harmadnapján az USA belép a háborúba, de csak Japán, nem Németország ellen.
Sztálin nem csak tábornokaival, de népével is elégedetlen. Hogy megbüntesse – nézete szerint – az ellenséggel szembeni túl lágy magatartásáért, 1941. nov. 17-én aláírja a 0428-as parancsot, mely utasítja a Vörös Hadsereget „lerombolni és felégetni minden települést, mely a német csapatok mögött 40-60 km-en belül és az utaktól 20-30 km-re jobbra ill. balra húzódik.” A végrehajtásra repülőgépeket, tüzérséget kell használni, síkommandókat és partizán szabotázscsapatokat, s evégett „minden ezredben 20-30 emberből álló vadászkommandót kell létrehozni a települések felgyújtása és lerombolása érdekében”. Mindez sokkal hasznosabb lenne a Wermacht ellen, de Sztálin a civileket akarja büntetni, amiért hagyták magukat elfoglalni. A forró nyár utáni tüzek után a parasztok házait most a Vörös Hadsereg kommandói gyújtják fel, mindjárt ezután, 1942-től, pedig a németek – a partizánok tevékenységének megbosszulásáért...
Dec. 3-án fogadja a lengyel Sikorskit, Kotot és Anderst, a londoni kormány megbízottjait a SZU-ban felállítandó lengyel hadsereg ügyében. A három ember szeretné az internált lengyeleket is bevonni a hadseregbe, Sikorski különösen nyugtalankodik ama 4 ezer tiszt miatt, akiket erőszakkal hurcoltak el és azóta semmi hír nincs róluk. Azon egyszerű okból, hogy ’40-ben Katynban az NKDV, Berija és Sztálin parancsára legyilkolta őket. Sztálin gúnyolódik rajtuk: ”ezek a tisztek megszöktek!”. „Hová?”-hangzik a meglepett kérdés. „Hát Mandzsúriába!”. Ami Sikorski nem teljes listáját illeti a többi bebörtönzött lengyelről, azok „már kiszabadultak, de még nem érkeztek meg”. A 3 lengyel azt kéri, hogy a lehetetlen körülmények között (-30 fokban sátrakban meleg ruha és élelem nélkül) élő lengyeleket engedjék Irán felé szabadon. „Hogyne, elmennek és fütyülnek ránk!”. A zsidók kérdésében egyetértés van. Anders és Sikorski azt állítják, a lengyel zsidók mind csempészek, nem lesz belőlük jó katona, nem kellenek a hadseregbe, Sztálin jóváhagyja: „Valóban, silány, rossz katonák...”.
December elején Moszkva ellentámadást indít és a németeket 100 km-rel visszanyomja. Az év végére a Wermacht közel egymillió embert veszít a csatamezőn, több mint 2 ezer tankot és elmerül a hóban. Sztálin megrészegülve a sikertől parancsot ad arra, hogy a Vörös Hadsereg 1942-re az egész hitleri sereget megsemmisítse. Máris gondol a későbbi tisztogatásokra, dönt az NKVD speciális szűrőtáborai felállításáról a foglyok és civilek ellenőrzésére.
Egy héttel előtte négyszer is fogadta Anthony Eden brit külügyminisztert nyilvános és titkos szerződések megkötésének, a háború után Európa térképének újrarajzolása ajánlatával. Kelet-Poroszországot Lengyelországnak adná, Csehszlovákiát délen megnagyobbítaná Magyarország hátrányára, Jugoszláviának adná Triesztet, Fiumét, stb. Törökországot Bulgária és Szíria hátrányára növelné, Németországot felosztaná, a SZU-t a ’41-es határok között (K-Lengyelország, a balti országok, É-Bukovina annektálásával) ismerné el. Franciaország észak-nyugati partvidékére (Dunkerque, Boulogne) támaszpontok kiépítését javasolja, Belgium és Hollandia pedig Angliával kellene katonai szerződést kössön. Eden védekezik, Rosevelt kötelezte kormányát, hogy semmilyen, a háború utáni Európát érintő döntésbe ne egyezzen bele előzetes egyeztetés nélkül. Uncle Sam viselkedése irritálja Sztálint, hiszen még nem is lépett háborúba Európában. A sokadik kitérő és nemleges válasz dühbe gurítja: bezzeg a cári Oroszországgal az angol kormány szövetséget kötött! Az angol tartózkodás nyomán visszalép, a 2. front megnyitásához azonban ragaszkodik. Nagyzoló kijelentéseket tesz („A német hadsereg kifáradt”, „Ellenoffenzívába mentünk”, „Minden fronton támadunk”, „A németek nem is olyan erősek”, stb.)
1942. febr. 4-én rendszerezi a Védelmi Bizottság munkáját, mindenki kap egy területet, melyet felügyelnie kell, s néhány részletkérdés módosításával ekképp működik a háború végéig. Napirend nincs, a munka akkor kezdődik, amikor megérkezik, minden szálat a kezében tart, a kommunikáció speciális telefonjain át zajlik, jegyzőkönyvek nem készülnek. Jan. 5-én elfogadtat egy őrült stratégiát, támadást 9 fronton, egyiket a másik után 2000 km szélességben a Ladogától a Fekete-tengerig, „a hitleri hadsereg teljes eltiprásáig 1942-ben”. Egyetlen tábornok sem meri kijelenteni, hogy ez a Vörös Hadsereg erejét felülmúlja.
A lakosságot áldozza fel ennek a huszáros, a siker valószínűtlenését igérő offenzívának.
Az első sikerek után február végére a Vörös Hadsereg kifullad. Nincs muníció a Wermacht ellentámadásával szemben. Ennek ellenére London, Washington gratulál, utóbbi megígéri a 2. front megnyitását még’42-ben. Sztálin dönt, hogy a SZU himnuszaként megszünteti az Internacionálét.
Februárban zöld utat ad az az Antifasiszta zsidók bizottsága megalakítására, miután a lengyel Bund két vezetője, Elrich és Alter nemzetközi bizottságra vonatkozó ötletét elutasította, börtönbe vetette őket és agyonlövette (túlzott internacionalista gondolkodásukért). A Bizottságot a dinamikus jiddis színész-szinházi rendező Mihaelsz elnökli, feladata, hogy a világ zsidósága körében a SZU-t népszerűsítse. A célt 1942 májusára jelöli ki: 1000 tankra és 500 repülőre elegendő pénz összegyűjtése.
Sztálin offenzívájának öngyilkos kudarca magyarázatára ismét bűnbakokat keres, ’42-ben összesen 30 magasrangú tisztet végeztet ki. Öreg barátja, Vorosilov is kegyvesztetté válik, életben hagyja, de a katasztrófa hosszú listáját varrja a nyakába. Bűneihez képest a bünhődés csekély (a hátországban kap megbizatást), de örökre diszkvalifikálja. Új tábornokok után néz az ifjabb generációból, kétszer is fogadja a szervilis Vlaszovot, melyről az szuperlatívuszokban számol be. Karrierje példaszerű, miközben a régi forradalmi gárdát likvidálják, ő töretlenül halad a ranglétrán. ’42 júniusában a németek elfogják, a Führerre váltva uniformist cserél és megalakítja az Orosz Felszabadítási Hadsereget a Wermacht kötelékében a bolsevizmus kiirtására. Elsőként a Sztálin és klikkje megdöntésére szólító felhívást proklamálja...
A második német offenzíva Baku felé irányul ’42 áprilisában az olajért. A Wermacht beveszi Harkovot, Szevasztopolt, Rosztovot, Kercset, a Krímet, behatol a kalmük, csecsen balkár földre. Sztálin megrémülve Bajbakovot, az energia ügyek helyettes népbiztosát hívatja ultimátumot adva át: „Ha a németek egy csepp olajhoz is jutnak, agyonlövetem magát.” Bajbakov minden felrobbantana, de Sztálin figyelmezteti: „Ha a németek mégsem jutnak eddig, mi pedig olaj nélkül maradunk, mert a berendezéseket lerombolják, akkor is agyonlövetem”. A németek nem jutnak el Bakuig, Bajbakov nem aknázza alá a kutakat, megmenti bőrét.
Május elején a keleti Krímben támad a Wermacht megfutamítva a számban kétszer annyi szovjet erőket, mely 176 ezer embert, 347 tankot, 3476 ágyút, 400 repülőt veszít. Sztálin a feljelentésekben utolérhetetlen Mehliszt küldi a félszigetre, mely szintén nem állítja le a németek előretörését, de a denunciálások gyáva képtelensége arra készteti, hogy felelőssé tegye, lefokozza, elbocsátja, és vele együtt az öt tábornokot is.
Csak olyan hadműveletre maradt idő, amelynek maga dolgozta ki a módozatait, a VI. és LVII. Hadsereg Harkov ellen indított offenzíváját máj. 12-én. Rövid kezdeti sikere után a német ellentámadás elsöpri. Tyimosenko ekkor felfüggesztését javasolja. Elutasítja. Hruscsov, a front politikai biztosa szintén ezt a javaslatot teszi. Semmin sem kell változtatni. 30-án a két szovjet frontot bekeríti és megsemmisíti az ellenség, 230 ezer halott vagy hadifogoly, 775 tank, 500 tüzérségi eszköz veszett oda. Másnap az információs iroda közli, hogy egyáltalán nem Harkov visszavétele volt a cél, hanem elébemenni a német hadseregnek, s ezt a feladatot végrehajtotta a szovjet parancsnokság. A kudarc papíron győzelemmé vált a német veszteségek megduplázásával, a szovjet veszteségek felezésével.
A megismétlődő kudarcok vezetik Sztálint a fegyelmezési módszerek további megkeményítéséhez. Júl. 28-án írja alá a 227-es parancsot (melyet nem publikáltak, de az összes egység előtt felolvastak). A stratégiai visszavonulás és a felperzselt föld taktikáját denunciálva kijelenti: „egy lépést se hátra”. Korábbi határozatát felújítva a csapatok mögött különítményeket állít fel, akiknek feladata a gyávák és pánikkeltők helyszínen felkoncolása.
Sztálingrád
A délnyugati fronton a Wermacht feltartóztathatatlanul nyomja vissza a Vörös Hadsereget Sztálingrád, a volt Caricin felé, a Volga partján 30 km-es szélességben elterülő munkásváros irányába. A borzalmas káoszt Viktor Nyekraszov írja le: bombatölcsérek, autóroncsok, tömeg, teherautók fülsiketítő dudálása, puffadó lótetemek, egy katona panasza: „nincs Kubánunk, sem Ukrajnánk, tehát nincs búzánk. Nincs a Donbassz, nincs szén. Bakut elvágták. Dnyeprosztoj? Felrobbantották. Üzemek ezrei a németek kezén”.
Sztálin a szövetségesek segítségét kéri, a 2. front megnyitása nem várhat ’43-ig. Elhalmozzák szép szavakkal. A helyzet tényleg reménytelen, de kategorikus hangnemük nem változik, még Churchill ’42 aug. 12-i moszkvai látogatása sem hoz eredményt.
1942. aug. 23-án Berija egy speciális táborhálózatot hozott létre a foglyok között „a Vörös Hadseregben működő dezertőrök, kémek és más kétes elemek leleplezésére”. Mindenki gyanús, aki hátrál. A katonák, akiket a vizsgálat tisztára mos, mehetnek is vissza a frontra. Átlagosan háromból egy bizonyul bűnösnek. ’44 januárjától ide a gyűjtik a fogságba esett szovjet katonákat rendkívül szigorú ellenőrzés alá, különösen a tiszteket és altiszteket.
Aug. 23-án a Luftwaffe több hullámban többezer, a falakat és tetőket levegőbe repítő, a faházakat elemésztő, a betonépületeket összedöntő gyújtóbombát dob Sztálingrádra. Sztálin először visszautasítja a civil lakosság evakuálását, szerinte ez a vereség beismerésének első jele. Szept. 3-án a várost bekerítik a németek, ezzel kezdetét veszi az öthónapos ostrom, a rendkívül vad utcai harcok első aktusa (a németek a „patkányok küzdelmének” nevezték). Ha Sztálingrád elesik, nyitva az út Moszkva felé. A tüzérség, a repülők mindenre lőnek, ami mozog. Az NKVD speciális osztagai a harcosok mögött legéppuskázzák a meghátrálókat csakúgy, mint a dezertőröket, a német állások felé menekülő civileket, de még a gyerekeket is, ha azzal gyanusítják, vizet visznek a németeknek. Anthony Beevor angol történész összeírta, ezek az osztagok 13 500 szovjet katona halálát okozták. De a terror messze van attól, hogy megmagyarázná többezernyi katona és tiszt elkeseredett harcát Sztálingrád védelmére, akik számára ez az utolsó lehetőség, hogy megállítsák a Wermachtot. Az pedig közeledik, majdnem minden nap néhány méterrel a vitális objektumok felé, a traktorgyár, a Barrikád, a Vörös Október üzem, a központi pályaudvar, a siló, a Mamajev-kurgán felé. Sztálin és Zsukov ellentámadást követel Jeremenkó frontparancsnok tábornoktól. Jeremenko szétdarabolt támadást indít a német állások ellen, melyek októberben már csak 150 m-re vannak a Volgától. Sztálin Jeremenkót és Hruscsovot a balpartra irányítja, míg Csujkov, az LXII. Hadsereg parancsnoka marad a jobbparton. 2-án a Lufwaffe bombázza az üzemanyagtartalékokat, robbanásuk óriási tűzvésszel jár. Közelharc minden talpalatnyi területért, gyakran a sajátjaikra lőnek. A sebesültek ellátás, élelem, víz nélkül agonizálnak, az est leszálltával patkányok merészkednek elő a holtakból csemegézni, a föld alá bújt civil lakosság reménytelenül kutat ennivaló és víz után. Sztálin okt. 5-i parancsa az állások visszafoglalására megvalósíthatatlan, de a szovjet katonák elkeseredetten ragaszkodnak minden lyukhoz, hogy a németeket megakadályozzák a folyóhoz jutásban.
Zsukov és Vasziljevkij kidolgozzák az Uránusz hadművelet ellentámadását, Sztálin jóváhagyja. Vasziljevszkij ettől a dátumtól mutatja ki, hogy Sztálin viselkedése megváltozik: nem keresi többé szisztematikusan a részletek igazolását, nem akar mindenben ő dönteni és nem gázolja le a tábornokokat.
Nov. 8-án Hitler szokásos évi müncheni beszédében a város megnevezése nélkül utal a várható győzelemre. 22-én a Vörös Hadsereg bekeríti Sztálingrádot és von Paulus 300 ezer emberét. A hitleri rezsimnek ez a vég kezdete. A Lufwaffe próbálja ellátni a bekerített csapatokat, de a szovjet légierő megakadályozza. A kiéhezett, lerongyolódott, tetves fantomhadseregnek egy dolog marad: a megadás.
A katonai feladatok Sztálint nem akadályozzák abban, hogy figyelő szemét a belpolitikára vesse, a legkisebb részletekig. A Szovjetorosz költészet antológiáját megvizsgálva annak teljes bezúzását rendeli el.
1942 tavaszán már gondol a katonaság kasztosítására. Először a gárdaezred számára kér vállpántos új egyenruha tervezését, majd a többi fegyvernem részére is, egyszerű katonáknak, tiszteknek, főtiszteknek, magamaga korrigálja gondosan. Okt. 2-án megszünteti a politikai biztosok intézményét. Novemberben létrehozza a tisztek számára Szuvorov, Kutuzov és Alekszander Nyevszkij – híres cári tábornokok – érdemrendet, az ukránok számára pedig a Bogdan Hmelnyickij, a XVII. századi oroszbarát és zsidógyilkos attamánról elnevezett rendet. 9 új Szuvorov-kadétiskolát állított fel, azok monarchiabeli mását; itt megtanítják a tisztnövendékeket a katonai becsület kultuszára, viselkedésre, sőt mazurkára is...
Berlinben a Vlaszov-hadsereg orosz tisztje, Igor Szaharov ezredes felismeri a nacionalista változások jelentőségét, memorandumot intéz a Wermacht vezérkarához, melyben megerősíti, Sztálin megértette, az oroszok elvesztették érdeklődésüket a világforradalom iránt, a forradalmi propagandát elvetették a nacionalista eszmék javára, a zsidókat háttérbe tolták, a politikai biztosi posztokat megszüntették, az egyenruhákat, történelmi rendfokozatokat, kitüntetéseket restaurálták. Ez a nyilvános nacionalizmus a szovjet katonát most a haza védelmére indítja, az idegen megszállók ellen. Csak Szaharov elfelejti, hogy a „forradalmi propaganda” eltűnt már a német-szovjet paktum aláírásával. Azonban megfigyelései mégiscsak aláhúzzák a nacionalista fordulat mértékét. /1992-ben Vlagyimir Szoluhin orosz nacionalista író összegyűjtötte mindazt, ami arra utal, hogy Sztálin ábrándozott a cári múlt visszaállításáról: «miután nagysokára megértette, hogy a világforradalom nem következik be, elkezdte az állam megerősítését az ősök emlékére támaszkodva. Ismét bevezette a hadseregben a vállpántot, a gárdát, a Szuvorov és Nahimov katonai iskolákat; az oktatásban az egyenruhát, a fiúk-lányok különválasztását; indítványozta az egyház, a patriarchátus újjászületését; majdnem minden állami szolgálatban bevezettette az egyenruhát (vasutasok, jogászok, diplomaták, stb.) rangjelzéssel hierarchizálva; a monarchiabéli táncokat (polka, mazurka, menüett, stb.); elhagyta a főtitkári címet, a népbiztosi intézményt (minisztériumokra váltva); a Kremlt elárasztotta a cári sasok jelvényeivel; megszüntette a különbséget a párttagok és pártonkívüliek között előkészítve a párt megszüntetését; bevezette a tipikusan monarchiális «nép atyja» kifejezést, melynek semmi köze nem volt a bolsevizmushoz, stb.» – Persze, több mint kétséges hinni abban, hogy Sztálin cár szeretett volna lenni. A sztálini bonapartizmus az állami kollektív tulajdonviszonyokon nyugodott, olyan társadalmi felbolydulásból született, mely az uralkodó osztályt elsöpörte – teljes mértékben ellenmondásos a korábbi imperiális viszonyok helyreállításának koncepciójával, így Sztálin a nacionalizmus felé fordult./
A vörös hullám
1943. jan. 9-én Mehlisz ismerteti a főhadiszállás direktíváját a politikai instruktőrök konferenciáján: „Sztálin elvtárs útbaigazításai alapján az 1943-as év a német betolakodók teljes megsemmisítésének éve kell legyen!”. Az optimizmus még korai.
Január közepén Roosevelt és Churchill Casablancában találkozik. Sztálint is meghívták, de elutasítja a sztálingrádi csatára hivatkozva. Fél ilyen messzire menni, és fél a repülőgéptől is. A két államfő megegyezik a némekekkel való bármilyen egyezkedés kizárásában (tartanak attól, hogy Sztálin erre spekulál) és a Franciaországban nyitandó második front lehetetlenségéről is. A szövetségesek segíteni akarják ugyan a SZU győzelmét a hitleri Németország ellen, de úgy, hogy azt az utóbbi kivéreztesse...
1943. jan.31. a háború menetének fordulópontja, von Paulus megadja magát a csatát túlélő 91 ezer csontvázszerű lefagyott orrú-kezű katonájával. A moszkvai csatában 1941 novemberében a villámháború vallott kudarcot, a kurszkiban 43 júliusában pedig a német páncélosok uralma.
Sztálingrád segít Sztálinnak a nagy stratéga imázsának kiformálásában. Ez a város, ahová a lábát be nem tette a háború alatt, ugyanolyan meghatározó szerepet játszik majd karrierjében, mint 25 évvel azelőtt, mikor még Caricinnek hívták. Sztálin itt tanult meg parancsolni, követelni, nyomást gyakorolni, fenyegetni, büntetni, főnökként viselkedni. 1943-ban Sztálingrád tette a háború és a győzelem nagy vezérévé, mely biztosítékot jelentett a tábornokokkal, a szövetségesekkel szemben. Ezentúl valóban ő a Legfőbb Parancsnok. Jelzi is nyilvánosan, marsallá nevezi ki magát, rendszeresen mértékre szabott marsalli egyenruhát hord.
Hivatalos életrajza szintén a zsenális stratéga lirikus leírását adja (melynek nagy részét saját kezűleg tette hozzá).
Egy – Brezsnyev alatt szigorúan cenzúrázott – írásban Zsukov sokkal szigorúbb, bár kimért értékelést ad Sztálin parancsnoklatáról. Aláhúzza, hogy Sztálingrádig nagyon nehézkesen mozgott a katonai stratégia, a katonai szervezés és a fronthadműveletek világában. Röviden, kompetenciája több mint limitált. Tudatlanságának konzekvenciái annál is inkább drámaiak a háború elején, mert döntéseit a polgárháború idejére alapozva hozta, melyben pedig amúgy is kevés tapasztalatot szerzett. Például, egyáltalán nem érdekelték a légierők. Az egész háború alatt nem volt a Szovjetuniónak elismerten jó légiereje.
Az első 18 hónap folyamán inkompetenciája sokba került. Sztálingrádig, folytatja Zsukov, csak felületes megértést mutatott a hadműveletekben résztvevő különböző fegyveres erők interakciója iránt, és képtelen volt összehangolni a gyalogság, lovasság, tüzérség, páncélosok és légierő akcióját, a tengerészetről nem is beszélve. Még rosszabb, hogy eleinte, nem ismerve a fronthadműveletek előkészítésének komplex módozatait, gyakran megkövetelte „az irreális hadműveletek leggyorsabb határidejét és végrehajtását. Kategorikus követelései, türelmetlensége folytán ezek az operációk gyengén előkészítettek, biztosítatlanok, nem csak céljukat nem érték el, hanem óriási emberi és anyagi veszteségekhez is vezettek.” Állandóan újonc csapatokat küld a frontra katonai előkészítés nélkül és a tábronokok ellen fordul, akik megpróbálják meggyőzni a feleleges áldozathozatalról, szárazon felel: ”Felesleges nyafogni, ez a háború”. Sztálinnak az „élő” frontról sincs tapasztalata, a harcoló csapatokról sincs, soha nem nézte meg ezeket. Zsukov: „minden döntését, konkluzióját a jelentésekre alapozta”. A négy év alatt két kis látogatást tesz diszkréten, az elsőt a volokalamszki országúton 41 októberében éjszaka, néhány km-rel a front előtt: beszél a parancsnokkal és visszafordul. Szobában dolgozza ki stratégiáját – Churchill és Roosevelt sem megy a frontra, de ők csak politikai döntéseket hoztak, nem katonait.
Nem egy eltévedt golyótól félt, egyszerűen nem látta célszerűnek az ilyen viziteket. Civil magatartását terjeszti ki a katonaira is, 1928. febr. 13. óta csak nyaralás céljából utazott. Bürokratikus papírhegyek, jelentések és feljelentések mögött követel, fenyeget, szankcionál. Az élet realitásai nem érdeklik. Ami számít neki, az a jelentésből leszűrt transzmisszió. Aki ellenáll, az szabotőr, ha a Vörös Hadsereg sikertelen a megalapozottság nélküli döntések végrehajtásában, akkor tehetség hiányáról, gyávaságról van szó. Zsukov azonban Sztálinnak tulajdonítja „azt az érdemét, hogy gyorsan megtanulta felfogni, hogy a katonai specialistákra hallgasson, azokat kiegészítette, fejlesztette és továbbadta késedelem nélkül...”. Kuznyecov, a tengerészeti biztos megerősíti, hogy „az évek múltával szoros kapcsolatot épített ki a fronparancsnokokkal. Egyre inkább hallgatott véleményükre”. Konyev marsall aláhúzza, hogy 1943-tól majdnem az összes katonai hadművelet megalapozottá vált, de hozzáteszi: „A főhadiszállás – vagyis Sztálin – néha még abba is beleszólt, melyik percben adjuk a tankokat. Nyilvánvalóan ebből semmi jó nem sült ki.” Bagramjan marsall kb. ugyanezt a következtetést vonja le Sztálin viselkedésének változásáról a kurszki csata után: „nem tudom megkerülni rendkívüli szervezőképességét, csodálatraméltóan fenomenális memóriáját, gyors lényegmegragadó képességét, mellyel az ilyen vagy olyan javaslatot összfoglalta, rendszerezte, és melyből leggyakrabban a megfelelő döntést vonta le.” Zsukov szervezőképességére hívja fel a figyelmet. Vasziljevszkij marsall, 42-től vezérkari főnök és a Védelem helyettes népbiztosa, több mint százszor találkozott Sztálinnal a háború alatt. Ő is aláhúzza szervezőképességét, munkakészségét, rendkívüli memóriáját. Ő is úgy tartja, Sztálin megváltozott ’42 őszétől, de beszélgetéseiben Szimonovval, Vasziljevszkijjel megerősíti: „Le tudott hatolni a probléma lényegének gyökeréig és katonai megoldást javasolni (...) De velem és másokkal elképzelhetetlenül, elviselhetetlenül durva volt és igazságtalan”. Zsukov aláhúzza, hogy „egy egyszerű rendezetlen részlet is iszonyú méregbe hozta”. A megalázás volt állandó parancsnoki módszere.
A megállapítás kissé általános: másfél év múltán Sztálin jobban kézben tudja tartani a katonai hadműveleteket és ez megmutatkozik viselkedése változásában is, higgadtabb, nyugodtabb, magabiztosabb, dacára az időnkénti erőszakos dühkitöréseknek, kevésbé ingerlékeny és hirtelenharagú. Ennek megtanulása sokba került, másfél évnyi sikertelenség, 6 millió halott és fogságba esett az ára. És a változás nem teljes. Ha apránként meg is győződik arról, hogy a tábornokok gyeplőszárát szabadabban kell engedni, mégis ellenőrzi minden döntésüket, a frontparancsnokokat minden apropóból összehívja, még a hadművelet kellős köpzepén is, a legkisebb késés is dühbe hozza. Zsukov feljegyzi még egy tulajdonságát Sztálinnak, mely zavarónak bizonyul a német mozgósítással szemben: ”nem szerette módosítani döntéseit”. A «merevtartású» embernek a merevség nem csak fizikai tulajdonsága volt. Saját kultusza csapdájába esvén nehezen fogadja el, hogy tévedhet, vagy az események átértékelik prognózisát. A változtatáshoz az kell, hogy a tények kényszerítsék akarata ellenére.
Respektálja az 1941 szeptemberétől a főhadiszállást vezetőj Saposnyikov tábornokot, ő az egyetlen, aki dohányozhat irodájában. Együttműködésük az 1920-as lengyel háborúra datálható, Saposnyikov ekkor írt egy cikket az általa vezetett katonai újságba ”A polákok jezsuitizmusa” címmel (Trockij, a soviniszta hangnemtől feldühödve, beszüntette a folyóiratot). Vasziljevszkijt is becsüli, mert álláspontját jó érveléssel tudta alátámasztani. Zsukov felsorol még 17 más katonai vezetőt is, akik úgy gondolták, hogy a Legfőbb Vezér respektjét élvezték. Szeretett gorombáskodni tábornokaival, de mégsem ugyanazzal az attidüddel, mint a polgárháborús „katonai szakértőkkel”. Ezek a politikai múlt nélküli tisztek az ő alárendeltjei, kreatúrái voltak. Ugyanúgy valceroztatja a parancsnoki posztok várományosait, mint a területi bizottsági titkárokat. 4 év alatt négyszer vált vezérkari főnőköt, a hadsereg frontparancsnokai közül volt, akit tízszer helyezett át, nemcsak egy kudarcért, azért is, hogy emlékeztesse szünet nélkül, ki is a valódi parancsnok. Volkogonov mondja nagyon is joggal: „Néha az volt az érzésünk, hogy Sztálin színháznak tartotta a hadműveleteket, melyben szünet nélkül áthelyezhette a bábukat.”
A német tisztek és az SS brutális magatartása a lakossággal szemben elősegítette 1942 tavaszától a partizánmozgalom felerősödését különösen Belorussziában. 1943-ban már közel 350 ezer ember szabotálta a vasútvonalakat, támadta a Wermacht csapatokat, melynek több divízióját is mozgásképtelenné tette. Több régiót tartott ellenőrzése alatt, ahol bevezette a valódi szovjethatalmat az ott élők közgyűlésen való részvétele alapján. 1943 nyarán Sztálin a partizánok központi vezetését Ponomarenko, a belorusz párt volt első titkára kezébe helyezi.
A Wermacht hátrál a kaukázusi fronton, melyet tavasszal fel is ad. Sztálin 1943 márciusában követeli a La Manche-on való átkelés Overlord hadműveletét, melyet Anglia halványan megigért. Április 6-án Churchill levelet ír: „Teljes mértékben tudatában vagyok annak a hallatlan erőfeszítésnek, amit az orosz hadsereg tesz”, de sajnos, nem lehet megkönnyíteni. Május 5-én Roosevelt sóhajt: „Önök grandiózus munkát végeznek”, amihez még mindig csak anyagi eszközökkel tud hozzájárulni. Végül célzásokat tesznek egy 43 nyarán vagy őszén megnyitandó második frontra, miközben Sztálin telerakatja az amerikai atombomba kutatását kémeivel, akiknek jelentései közönbösen hagyják. Végül is júl. 10-én megnyitják a fantom második frontot Sziciliában, távol a német határoktól (Churchill az angol ellenőrzést akarja visszahozni a Mediterránumba).
Ápr. 13-án a berlini rádió szenzációs hírt közöl: Katynban megtalálták az NKVD által 1940-ben lemészárolt 4 500 lengyel tiszt tömegsírját. Moszkva tagad és a Wermacht számlájára írja. Különös egybeesésként 14-én Jakov Dzsugasvilit lelőtte egy őr a sachsauseni táborban egy valószínűtlen szökési kisérlet közben, melynek egyetlen tanuja ő maga. Az őrt a Gestapo letartóztatja és az orosz frontra küldi. A hír Moszkvába érkezésekor Sztálin szabadon bocsátja Julia Melzert minden felelősség alól felmentve férje „árulásáért”. Jakov szökési kisérlete és megölése olyan ponton megmagyarázhatatlan, hogy egy orosz újságíró szinjátékot lát benne, melynek Jakov kicserélését kell takarnia német tisztek ellenében. Dolores Ibarruri, spanyol kommunista párt vezetője szerint, aki ekkor Moszkvában menekültként tartózkodott, 1942-ben Sztálin egy spanyol, José Parra Moya gondjaira bízta az Azulba, az orosz frontra küldött francoista divízióba való beférkőzést azzal, hogy szervezzen kommandót Jakov szökésére. Egy bizonyos: Sztálin visszautasította von Paulus cseréjét Jakovra, ”marsallt egy egyszerű kapitányra” – előzőre volt politikai rálátása, utóbbit pedig egyébként elviselhetetlennek tartotta. A londoni emigráns lengyel kormány tiltakozik a katyni mészárlás ellen, Sztálin megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat vele.
A Wermacht még Oroszország európai területét kezében tartja, de Sztálin már gondol a győzelem másnapjára. A Legfelsőbb Tanács 1943. ápr. 22-i elnökségi dekrétumával létrehoz még egy megtorló intézményt: a katorzsnije raboti-t, speciális táborokat speciálisan szigorú működéssel az árulással vádolt, az ellenséggel aktívan együttműködő, de halálra nem ítélt személyek számára. 10-15-20 évre elítéltek szenet, aranyat, ónt bányásznak embertelen körülmények között (12 óra munka csökkent élelmezés mellett, stb.), mely kevés esélyt hagy a túlélésre.
Az internacionalizmustól a patriarchátusig
Churlchill és Roosevelt meglágyítására Sztálin elhatározza az Internacionálé feloszlatását. 41 óta tervezte, de nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha meghátrálna Hitler előtt. A szövetségeseknek adott ajándék kevésbé zsenánt.
A rövid nyilatkozat a Komintern történetének összefoglalásával kezdődik (a kapitalizmusnak egész világon való megdöntésére született), a hitlerellenes koalició megerősítésére szólít, a katonai győzelem szükségességével fejeződik be. Sztálin hivatalos életrajzában „történelmi misszióját befejezte, a II. Világháború alatt befejezte működését” – mintha természetes kimúlásról lenne szó, holott eredeti célja, a szocialista világforradalom nem valósult meg. Ezután a szovjet komm. párt Központi Bizottsága nemzetközi információs részlegét hozza létre titokban Dimitrov vezetésével (de, hogy „ellenségeink ne tudják felhasználni ezt a tényt ellenünk”, formálisan Cserbakov elnökletével). Vajon csak kamuflázs, mely mögött a Komintern ugyanúgy működik, mint azelőtt? Valójában a strukturális módosítások végleg befejezték marginalizálódását és a Kreml egyszerű függelékévé alakították. Minden kommunista párt egyenesen Moszkvának lett alávetve és a világforradalom ügyéhez tartozás a múlté. Ennek az intézkedésnek a vonalán Sztálin ’43 júniusában megszünteti A marxizmus zászlaja alatt c. folyóiratot. Kicsivel később az amerikai komm. párt a kommunizmus filozófiai propaganda-társaságává változik. Ezzel egyidőben folytatódik az állam cári mintára átalakítása (a külügyminisztériumi dolgozók is díszes vállapokkal ellátott uniformist kapnak hierarchia szerint).
A 43-as év újabb fordulatot hoz a háború menetében. Hitler Kurszk térségében akar grandiózus ellenoffenzívát (Citadella hadművelet) indítani. A szovjet vezérkar előkészíti az ellentámadás tervét a Wermacht rajzolta kiszögellésre, Sztálin türelmetlen, feszült, a katonai vezetőket zaklatja, gorombáskodik. Zsukov megjegyzése: „mint egy temperamentumos bokszoló, túlhevülten sürgetett, nem vette tudomásul, hogy a teljes felkészülésre idő kell”.
Júl. 5-én százával támadnak a német páncélosok. Az ágyúk és a „tobrukok” (betonalapba ágyazott tanktornyok) lövedékek tonnáinak ezreit szórják rájuk és a német vonalakra. Egy hétig tart. Aztán a gyalogság és a tüzérség veti be magát. A II. Világháború legnagyobb csatája Harkov felszabadításával és német vereséggel aug. 23-én befejeződik. A Wermacht félmillió embert veszít, 1500 tankot, 3700 repülőt. De főként a Vörös Hadsereg szétzúzta a német hadsereg hátgerincét, azt Hitler őrjöngése ellenére állandó hátrálásra kényszerítve.
Zsukov javasolja a siker kiaknázását a Wermacht egységeiek bekerítésével. Sztálin érvel: „Az a feladatunk, hogy minél hamarabb kikergessük a németeket területünkről; majd bekerítjük őket akkor, ha meggyengülnek”. És északtól délig emberéletben nagyon sokba kerülő frontális támadást indít. A bekerítéshez csak ’44 elején adja beleegyezését.
Aug. 1-től 3-ig vonaton látogatja meg másodszor és utoljára a frontot, attól elég messze, Moszkvától 180 km-re nyugatra. Találkozik Szokolovszkij frontparancsnokkal. Másnap gépkocsival 60 km-rel északabbra megy, ahol Jeremenko tábornokkal találkozik. Aztán visszatér Moszkvába. Hivatalos életrajzában egy szó sincs a látogatásról. Csak Churchillnek és Rooseveltnek dicsekszik levélben folytonos frontelfoglaltságával.
Belügyekben Sztálin megerősíti nacionalista orientációját propagandájának patriotikus témáival megjelölve. A szept 4-ről 5-re virradó éjszakán fogadja az ortodox metropolitákat, Szergejt, Alexist és Nyikolájt, bejelenti nekik templomaik megnyitását és kéri a bebörtönzött papok listáját, hogy tanulmányozhassa rehabilitációjukat és esetleges szabadon bocsátásukat. A három metropolita csapdát gyanít és nem akar listát adni. A tanácskozás azzal végződik, hogy határozat születik az ortodox egyház ügyeinek tanácsa létrehozásáról (egy hónappal később valóban meg is alakult), és megígéri – be is tartja – az ortodox zsinat összehívását a minden oroszok patriarchájának megválasztására.
Nyikolaj metropolita a találkozót elhagyva „megilletődötten és az örömtől megindulva” aláhúzza Joszif Visszárionovics figyelmét az „egyház szükségleteire”, „szeretett vezérünket, a zseniális hadvezért a haza szolgálatára Isten kiválasztottjának” nevezve. Bizony! Nyikoláj erősködik, „az orosz hívők Isten ajándékát látják benne”. Noha nem minden metropolita nem látja ilyen tisztán, de ők is jókívánságokkal árasztják el Sztálint. 1993-ban egy ortodox pap írja: „Ha Isten meghallgatta volna az akkori hierarchiánk imáit, a sztálini diktatúra az utolsó ítélet napjáig tartana.” A Komintern eltüntetése után az Egyházat veszi szárnyai alá. Hasznos lehet a teheráni konferenciára készülődve – Roosevelt, a hit védelmezője elégedett lesz.
Alekszandrov, aki Zsdanov helyét foglalja el 1940-ben a Központi Bizottság agitprop osztályán, Sztálin nacionalista politikáját próbálja hangsúlyozni. ’42-ben feljegyzés küld a KB titkárságának, melyben deformáltnak nevezi a párt személyzeti politikáját a művészeti inztézményeknél. Két táblázatot is mellékel, melyben kimutatja, hogy a Bolsojnál 12 vezetőből 10 zsidó, a 7 legfontosabb újság irodalmi és művészeti rovatalánál pedig mind az. Leváltások, eltávolítások követik egymást, olyannyira, hogy az öreg bolsevik Grimberg levélben fordul Sztálinhoz azért, hogy a párt, s Sztálin maga egészen hivatalosan a zsidók által „szennyezett” problémáról foglaljon állást. Levele el sem jut Sztálinig.
A mozirajongó Sztálin nacionalizmusát a 7. művészettel látja megkoronázva. Eisenstein Rettenetes Ivánja megnyeri tetszését. Iván, a Rettenetes haladó figura, mert megtizedelte a bojárok kasztját, ahogy Sztálin is a régi bolsevikokat, akik a hatalomhoz vezető úton elébe álltak.
Következik a nacionalizálás harmadik felvonása, a hivatalos szovjet himnusz adoptálása. A 12 legismertebb poéta benyújtotta elképzelését, Mihalkovét fogadta el, de telefonon őt is néhány változtatásra szólítja, fogadja a Kremlben. A ’44. jan. 1-én életbe lépő himnusz Oroszország nagyságát hirdeti.
Az orosz nacionalizmus és a nemzetköziség likvidálása a Komintern eltűnésével szankcionálva, mely a szövetségesekkel létrehozott egyetértési politika két oldala, Jugoszlávia esetében súlyos nehézségekbe ütközik. A háború elején a rádió csak csetnikekről beszélt (kis ellenálló monarchista csoport Mihajlovics vezetésével), holott a Tito vezette kommunisták széles népmozgalommá fejlődtek. Ennek a népi nyomásnak a hatására ’43 októberében a kommunista partizánok összeültek Jajcében és kidolgozták a gazdaság társadalmasításának programját, proklamálták a Londonba menekült királyi kormány bukását. Sztálin dühös, a SZU hátbadöfésének nevezi a teheráni konferencia előtt, cenzurázni akarja ezeket a döntéseket. Mert mostantól konferenciák sorozata indul a világ új rendjének meghatározása, sorozatban fogadja a nyugati külügyminisztereket, megígérve a Japán elleni háborút is a 2. front megnyitása fejében.
Nov. 6-án a Vörös Hadsereg felszabadítja Kijevet. 20 nappal később Teheránban Európa jövője a téma. Néhány hónap óta a Vörös Hadsereg gyors előretörése nyugtalanítja a szövetségeseket. Harry Hopkins kiemeli, hogy ha ”Nagy-Britannia és az USA nem cselekszik gyorsan, nagy a kockázata annak, hogy Németországból kommunista ország lesz”. Rosevelt hozzáteszi, hogy az USA-nak kell bevennie Berlint. De az Olaszországban partra szállt alakulatok sose tudnának odaérni, az Alpok akadályt képez. Meg kell tehát valósítani az Overlordot és Franciaországban partraszállni.
A belpolitika nem mentes a rendőri nyomásról, az NKVD megtisztogatta a partizánmozgalom központi bizottságát (túlzottan is önálló volt!), most a frissen felszabadított területeket fésüli át. Berija Sztálinnak írt jelentésében leírja, hogy 1943-ban a csapatok védelmével megbízott különítmények 931 549 egyént kérdeztek ki, melyek között „80 296-ot letartóztattak mint kémet, árulót, hóhért, dezertőrt, fosztogatót és egyszerű bűnözőt.” Ezután lát hozzá Berija Sztálin parancsára az árulással vádolt egész népek deportációjának: 69 ezer karacsájt ’43 novemberében, 80 ezer kalmüköt ’44 januárjában, 309 ezer csecsent és 81 ezer ingust febr-ban, 37 ezer balkárt márciusban, 200 ezer krími tatárt májusban, 68 ezer mesketet júliusban gyűjtenek össze. Sztálin aláírja a rendeleteket és elkezdődhet a razziasorozat, melynek következményeképpen a zömmel öregekből, asszonyokból, gyerekekből álló népességre (az apák, a férfiak a fronton vannak) 4-5 hónapos gyötrelmekkel teli utazás vár őket Szibéria, Kizgizisztán, Üzbekisztán és Kazahsztán felé marhavagonokban - ugyanazokban, melyek olyannyira hiányoznak a hadsereg fegyver- és anyagszállításában. Sztálin rendszeres jelentést kér, Berija rendszeres jelentést ad.
’44. jan. 1. és okt. 20. között a szűrőtáborokban 354 590 embert átvizsgálva kétharmadukat a frontra küldték, 12 ezret a Gulágra, a maradék kiegészítő vizsgálatra szorult; ugyanebben az időpontban 140 ezer ukránt gyűjtött be és deportált az NKVD, nacionalista partizánokat és szimpatizánsaikat. Sztálin politikai vakságról tesz tanubizonyságot a Wermachttal és a halállal szembenéző tisztek és altisztek táborokba küldésével, itt veti el az engedetlenség, sőt lázadás magvait.
Nagyobb gondja van, a háború utáni Európa megszervezése. A ’44 tavaszi szovjet offenzíva hamarosan felszabadítja a SZU egész területét, aug. 17-re eléri Kelet-Poroszország határát. ’44 okt. 9-én kerül sor a Churchill és Sztálin közötti találkozásra (ahol a híres kis cetlin a befolyási övezeteken osztozkodnak) – az alkudozás az első világháború utáni nagyhatalmi alkukra emlékeztet, mégha ez alkalommal radikálisan különböző politikai és gazdasági berendezkedésű hatalmak között is zajlik. A termelési eszközök magántulajdonának szovjet megszüntetése, az állami tulajdon belkereskedelmi monopóliuma tilt minden közvetlen politikai befolyást, mely anyagilag kapcsolódik a magántulajdonhoz és a szabadkereskedelemhez, még a szabályozotthoz is. Az alkudozással, melybe Sztálin belement, elismerte a magántulajdon fennmaradását ezekben az országokban. Churchill Sztálinnak: „a kis európai országok halálosan meg vannak rémülve a bolsevik forradalom gondolatától, mert a Komintern megszüntetése előtt a szovjet kormány kinyilvánította megtérítési (sic!) szándékát” és emlékezteti, hogy „1919-20-ban az egész világ rettegett a világforradalomtól.” Sztálin biztosítja: „nem kell, hogy a világ rettegjen, a Szovjetuniónak nem áll szándékában Európában bolsevik forradalmat csinálni”, ami tökéletesen igaz, de ez nem akadályozta Sztálint abban, hogy a kezét rá akarja tenni Közép-Európára.
’44 decemberében az antifasiszta ellenállásban többségi görög kommunisták kapitulálnak a Churchill és náci kollaboránsok támogatta Papandreu-kormány előtt, majd az őket érő represszió hatására felkelnek. Sztálin ellenzi, a Vörös Hadsereg segítségét megtagadja.
Dec. közepén a Wermacht ellentámad a belga Ardennekben és néhány tucat km-re visszanyomja az angol-amerikai erőket. A Vörös Hadsereg beveszi Krakkót, felszabadítja egész Sziléziát, és Berlintől 60 km-re érkezik febr. elejére.
Sztálin az egész háború alatt folytatja a párt effektív felhígítását, ’42-ben 573 606 új tagot, ’43-ban 1 006 174-et, ’44-ben 1 124 853-at, ’45-ben 765 606-ot vesz fel soraiba. A párt hangsúlytalanságára azzal is utal, hogy egyetlen egyszer hívja össze a Központi Bizottságot (1944. jan. 27-én), az összejövetelen nem készül jegyzőkönyv, s csak arra szolgál, hogy jóváhagyassa Kulik marsall likvidálását Kercs ’42-es feladásáért. A Politikai Bizottság egyetlen egyszer sem ült össze, az archivumok ugyanakkor tartalmazzák dokumentumait: Malenkov formálta meg ezeket.
Kelet- és közép-Európában összeomlanak a nácibarát kormányok, Jugoszláviában a kommunista partizánok ragadják meg a hatalmat. A háború megváltoztatja a korábbi világot, gyarmati felszabadító mozgalmak indulnak, Franciaország és Anglia másodlagos hatalmakká válnak. Sztálin az olasz és francia kollaboráns kormányok összomlására azok konszolidációjával válaszol: Badoglio nemzeti egységkormányába Togliattit küldi miniszternek; Thorezt pedig óva inti az elhamarkodott lépésektől és az ellenállási mozgalom felfegyverzett kommunista szervezeteinek feloszlatásával bízza meg. Erős burzsoá államokat akar, melyek szövetkezhetnek vele az USA ellen. De Gaulle-nak írja ’44. dec-ben: «ismerem Thorezt, szerinten jó francia. Az Ön helyében nem vetném börtönbe … legalábbis nem rögtön». Titonak, aki elutasítja II. Péter trónra ültetését: «Nem kell örökre visszaállítanod! Vedd vissza, aztán az első adandó alkalommal nyugodtan szúrd hátba.» Elvtársaival szemben egyre durvább gorombaságokat enged meg magának a sokasodó ünneplések és ivászatok alkalmával és azokon kívül. Ideje, hogy a győzelem küszöbén a belső és ideológiai rendet helyre tegye. Áprilisban Kulikot kizáratja a pártból – figyelmeztetésként a katonai vezetés számára – ’47-ben letartóztatja és a halálbüntetés visszaállítása után ’50-ben kivégezteti. Ilja Ehrenburggal szemben valóságos boszorkányüldözés kezdődik – előrevetítve a kozmopolitizmus vádja alkalmazásának ’48-as antiszemita kampányát. 1945. márc. 28-án a cseh elvtársak előtt festi le európai politikáját: «Mi, az új szlavofil-leninisták, szlavofil-bolsevikok, nem a szláv népek egyesítésének, hanem egységének a hívei vagyunk. Függetlenül politikai és társadalmi helyzetünk különbözőségétől, függetlenül morális és technikai differenciáinktól, az összes szlávnak egyesülnie kell a közös ellenség, a németek ellen.» Lenin megfordulna a mauzóleumában, ha hallaná ezt a radikális nacionalista fordulatot Sztálin politikájában. Meglepné az is, ami ezt követte: «A két világháborút a németek provokálták a szlávok szolgasorba taszítása céljából».
Május 11-én direktívát ír alá az NKVD és a NKGB vezetői számára újabb, mintegy 10 ezer személyt befogadó 100 tábor felállítására a «nyugatnémet területen a szövetségesek által felszabadított szovjet foglyok, civilek és katonák fogadására és csoportosítására». Két orosz történészt megkérdeztek, vajon a Gulág biztosította a SZU győzelmét? A háború alatt a Gulág 975 ezer foglyot és 93 ezer őrt adott a Vörös Hadseregnek, 1 millió 900 ezer deportáltat és 400 ezer hadifoglyot biztosított a közmunkák folytatására, a Gulágon készültek a gránátok, töltények, robbanószerek, stb. milliói, a vorkutai bányák voltak másfél éven keresztül az alapvető széntermelők, stb. Ha mindez nagyon is igaz, a háborúban csak másodlagos jelentőségű. A Szovjetunió győzelmét állami ipara, a tervszerűség és katonái vívták ki. Kaotikus és zavaros fejlődése ellenére, a hiány ellenére, számos termékének közepes minősége ellenére a szovjet ipar képes volt a németekénél több mint háromszor annyi tankot gyártani, több mint kétszer annyi páncélozott járművet. A győzelem materiális viszonyait az ipar teremtette meg, nem a táborok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.