Globalizáció a Landes megyei fenyvesekben

(A le Monde Diplomatique magyar kiadása)

Írta: Gilles Balbastre

Paraszti származású munkások, jól ismert és paternalista tulajdonos, önkéntes nyugdíjpénztár: minden előre kiszámítható volt, mint a mesében. Azután sajnos nem lett jó vége…



A Fonmarty gyár egy ipari övezetben áll, néhány száz méterre a dél-gironde-i városka, Bazas impozáns terén büszkén magasodó gótikus katedrálistól, amelyet az ENSZ tudományos és kulturális szervezete, az Unesco a világörökség részévé nyilvánított. Fél évszázad alatt a Fonmarty nevű cég a körzet első számú munkáltatójává nőtte ki magát: csaknem kétszáz alkalmazotti kéz készíti itt a faajtókat. 1993-ban egy kanadai multinacionális faipari cég, a Mansonite felvásárolta a vállalatot, és a francia Premdor cégcsoportba olvasztotta be, de a Landes megyei fenyvesekkel ekkor még nem történt semmi különös.

Richard, a cég alapítójának egyik fia két feladatkört lát el egyszerre: cégtulajdonos és a helyi rögbiklub elnöke. Testvére, Jean-Jacques tölti be a kereskedelmi igazgatói pozíciót. Mindketten tegező viszonyban vannak az alkalmazottakkal. Péntek esténként még el is mennek együtt iszogatni. A gyárban nincs szakszervezet: a főnök ellenezné, méghozzá elég agresszíven. Végtére is nem történik semmi rendkívüli ebben az aquitaine-i asztalosüzemben – az ipari szektorban ezen a környéken a faágazat a negyedik legfontosabb foglalkoztatási ág.

Az üzemi munka része a munkások tipikus, hagyományos vidéki életmódjának, amelyhez még a vadgalambvadászat, a horgászat, a gombaszedés, a rögbi- és futballklub, a konyhakert, a disznó és a baromfi tartozik. A minimálbérnél (a franciaországi SMIC[1]-nél – a ford.) alig magasabb fizetést egészíti ki a különböző alkalmi munkákból, mint például favágásból, lugasépítésből, konyhabővítésből befolyó mellékjövedelem. „A gyárban történtek miatt nem sokat fájt a fejünk – meséli egyikük. – Amint kiléptünk az ajtón, mindig akadt más munka.” A Fonmarty alkalmazottainak élete bár nem mindig rózsás, a várostól távol zajlik, ahova még a média sem jut el.

Így volt ez 2005. április 6-ig. Ekkortól a dolgozók már nem léptek ki olyan nyugodtan a gyár ajtaján. Egy New York-i székhelyű amerikai befektetési alap megvásárolta a kanadai Mansonite-ot, és vele együtt a gironde-i asztalosüzemet is. Még meg sem száradt a tinta a szerződésen, amikor az egyszerű munkások, Nicolas, David, Philippe és társaik egy csapásra kollégái lettek a HCA kórházlánc amerikai ápolóinak, a Toys’R’Us játékáruház olasz és ausztrál eladóinak, a TDC távközlési csoport dán szerelőinek, a Pages Jaunes francia telefonos tanácsadóinak, a Kodak amerikai dolgozóinak és számos egyéb cég alkalmazottainak szerte a világban. Az új tulajdonosnak a Kohlberg Kravis Roberts&Co (KKR)[2] vállalatcsoportban volt részesedése, amelynek ötvenegy cége 2009-ben összesen 218 milliárd dolláros (165 milliárd eurós) üzleti forgalmat ért el.

A befektetési alapok módszerét jól ismerjük: cégeket vásárolnak fel, mégpedig hitelből – ezt hívják leverage buy outnak (LBO). Drasztikus átszervezések, elbocsátások, költségcsökkentés, a nem gazdaságosnak vagy nem jelentékenynek ítélt ágazatok vagy leányvállalatok megszüntetése után, öt év elteltével jelentős nyereséggel adják el a felvásárolt cégeket. A KKR rendszerint a vételár tíz százalékát fizeti saját zsebből, a fennmaradó részt hitelekből állja, a jól ismert bóvlikötvények (junk bonds) kibocsátásával. „ A KKR – a hivatalos álláspont szerint – vezető ipari cégeket szerez meg, amelyeknél növekedést ér el, hogy értéket teremtsen a részvényesek számára”.[3] A beolvasztott vállalatnak tehát 15 százalék feletti nyereséget kell produkálnia.


A főnökök gondolkodás nélkül rádcsörögnek szombat este

A cég felvásárlásának első számú áldozata maga a tulajdonos. 2008. január 3-án reggel az alkalmazottak megpillantják a karácsonyi szabadságából épp csak visszatérő Richard-t, hóna alatt azzal a rögbilabdával, amelyet az íróasztalán őrzött; Fonmartyt ugyanis épp ekkor ebrudalta ki irodájából a kéttagú új vezetőség: a más francia vállalatoknál már bizonyított ügyvezető igazgató és a minőségügyi igazgató, a Valeótól és a Danone-tól. Egy csinos kis összeg rendezi el a nézeteltérést.

Az alkalmazottakra azonban sötétebb jövő vár. Az új vezetőség igyekszik olyan működési szabályokat alkalmazni, amelyek a CAC 40[4] vállalatainál is használatosak. Mindez persze egyáltalán nem meglepő ahhoz képest, ami Franciaországban vagy a világban másutt történik; de itt ez durva változás. Mintha be kellett volna hozni valamiféle lemaradást, több fejlődési szakaszt hirtelen átugorva a vállalat élete teljesen felfordul. „Az ügyfelek igényeinek gyors és rugalmas kielégítése” válik jelszóvá, később rögeszmévé, ennek érdekében a dolgozók munkaidőbeosztása egyik pillanatról a másikra megváltozhat. „A főnökök gondolkodás nélkül rádcsörögnek szombaton, hogy hétfő reggel helyett kezdd el a munkát vasárnap este” – mondja felháborodottan David.

A technikusokat és középvezetőket új titulusokkal látták el: „supervisor”, „projektvezető”, „animátor” – ennek legalább megvan az az előnye, hogy jobb kedvre deríti a dolgozókat. „Olyan, mintha klubszállodában lenne az ember”. De ezek a supervisorok és managerek gyakran idegesek: „Azt látni kell, amikor megjelennek a műhelyekben, főleg hónap végén – meséli Nicolas. El kell számolniuk a részvényesekkel, így hát idegesek. Számok kellenek nekik, meg dugig megpakolt kamionok. Ők is nyomás alatt vannak. Nemrég, hónap végén volt egy értekezlet az ügyvezetővel. Miközben beszélt, egy stresszoldó labdával játszott. Egyszer aztán letette az asztalára, a HR igazgató meg rögtön kézbe kapta, és ugyanazt csinálta.” Kollégája, Philippe pedig a következőt vette észre: „Nekem erről egy szekta jut eszembe. Úgy viselkednek, igen, mint a szektások. Azt hinné az ember, hogy szcientológusok. Vezényszavakra mozdulnak, és mintha egy másik világban élnének.” A munkahelyi légkör tehát kezdi megbontani az évszázadok óta fennálló kulturális egyensúlyt, amelyben ezek a vidéki munkások eddig éltek, és akiken egyfajta France Telecom-szindróma[5] kezd eluralkodni.

A mindennapi feszültség egy másik, általánosabb félelemmel párosul: a bazas-i üzem bezárása és az állásuk elveszítése lebeg a levegőben. Az új ügyvezető véget nem érő bejelentései a forgalom visszaeséséről és a nyereség zuhanásáról sem éppen nyugtatják meg az alkalmazottakat. „Azóta, hogy a KKR felvásárolta a Mansonite-ot, attól féltem, hogy bezárják az üzemet – emlékezik vissza David. – Egyébként egy asztalosüzem alapköveit már le is tették Lengyelországban.” Ekkorra ugyanis már az üzem több tevékenységét alvállalkozásba szervezték ki vagy delokalizálták, például az ajtóácsolatok előállítását. „ Azelőtt itt készültek, a landes-i fenyőfákból. Most Kínában állítják elő brazil fából, aztán visszaszállítják hozzánk. Éljen a természetvédelem!” – háborog Richard, aki nem bírja ki, hogy ne mutassa meg azt a zöld pólót, amire aznap reggel bukkant rá, és amelyen a következő felirat olvasható: „Mansonite thinks green” („A Mansonite zölden gondolkodik”).

Bazas városában a 2008-as pénzügyi válság utáni gazdasági körülmények csak fokozzák a nyugtalanságot. Egymást követik a cégbezárások[6] a szomszédos megyékben, ahol soha nem volt ennyire fenyegető a munkanélküliség. „Mindannyiunk előtt ott lebeg, ami a Capdevielle-nél történt. Nincsenek túl messze tőlünk” – árulja el Philippe. A Capdevielle szintén Landes megyei, kanapékat és székeket gyártó cég. Öt évvel ezelőtt szintén beolvasztották, mégpedig egy luxemburgi beruházási alapba: a GMS Investissements-ba. Ez utóbbi pedig, miután sietősen 1200-ról 468-ra csökkentette az alkalmazottak létszámát, idén áprilisban végleg bezárta a telephelyet.

Ilyen körülmények között nem lett volna meglepő, ha a KKR szép csendben lefaragta volna a Fonmarty alkalmazottainak létszámát, akik kissé elkényelmesedtek az oly sokáig tartó paternalista vezetés alatt. Ennek épp az ellenkezője történt. Egyikőjük, aki 2004-ben lépett be a cégbe és katonai múltjának köszönhetően meglehetősen harcedzett volt, minden bizonnyal az események katalizátoraként szolgált. Philippe Petit hamar felriadt, amikor a beruházási alap vette át a céget: „A régi tulajdonossal, Richard-ral messze nem volt minden tökéletes. De elfogadtam, annál is inkább, mert a fiúk hozzászoktak az efféle vezetéshez. Viszont amikor megtudtam, hogy a KKR veszi át a boltot, azt gondoltam, hogy na, most majd kapunk egy jókorát…” Nem sokkal később az események be is váltják Philippe aggodalmait. A férfi ekkor csatlakozik az Általános Munkásszövetséghez (Confédération générale du travail, CGT), szakszervezeti küldötti megbízást kap, és ellenállásba kezd, mégpedig munkatársai – kezdetben szavazás nélküli – beleegyezésével. „Emlékszem az új igazgató reakciójára, amikor először mentem vállalati megbeszélésre. Szakszervezeti küldöttként megfigyelői jogom volt. A Munka Törvénykönyvére hivatkoztam. Durván kiosztott: «tudod, mit csinálok én a te Munka Törvénykönyveddel?!» Ennek ellenére maradtam.” Lassú lázadás ébresztette fel fokozatosan Landes megyének ezt a félreeső kisvárosát, amely egyszerre a gazdasági globalizáció pusztításával találta szemben magát.

Az utolsó csepp a pohárban, ami összefogásra indította a dolgozókat, 2008. december végén történt. Karácsony előestéjén a vezetőség az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy később adja ki a szabadságokat. A Fonmarty megalapítása óta először szerveznek tiltakozást az üzemben. „Mondtam a fiúknak, hogy nem hagyjuk magunkat – meséli Philippe Petit. – Az irodáikhoz megyünk, és megmondjuk a magunkét. Több százan gyűltünk össze.” Hónapok teltek el, de a zendülők még mindig emlékeznek az új igazgató gépies reakciójára. „Azt mondta Philippe-nek: nem értem, Petit úr. Maga nem akarja kiszolgálni az ügyfeleket? És Philippe a következőképpen vágott vissza: De igen, de a szabadságunkat is ki akarjuk venni.”

Az első lépések megtétele után az események felgyorsulnak: „Egyedül semmire se mentem volna. Egy haverom segítségével létrehoztunk egy CGT-s (az Általános Munkaszövetséghez tartozó – a ford.) szakszervezeti csoportot.” A szolidaritás új formájából erőt nyerve az alkalmazottak keményen ellenállnak egy olyan irányításnak, amely a sanyargatás logikájára épül. „Két hétig zaklattak, hogy változtassak állást, dolgozzak egy jóval alacsonyabb munkakörben – emlékezik vissza David. – Folyamatosan visszautasítottam. A fenyegetésekre mindig ugyanazt válaszoltam: majd a bíróság előtt megbeszéljük.” Megkezdődött a szkanderbajnokság a vezetőség és a dolgozók között. „Meg akarnak félemlíteni. Egy kis késés, cigizés nem kijelölt helyen, és hopp egy beidézés. Minden alkalommal elkísérjük az érintettet.” Az ellenséges környezetben vívott mindennapi harcok elindítják a küzdelem önmagát gerjesztő folyamatát. A rugalmas munkaidő ugyanis egyre inkább rögeszméjévé válik az új igazgatóságnak. „Az egyik legfontosabb jelszavuk a rugalmasság. Mindenáron azt akarják, hogy szombatonként dolgozzunk. De mi ezt nem akarjuk. A fizetésünk így is nevetséges! Nem tehetik velünk azt, amit csak akarnak. Ez elvi kérdés. Mi nemet mondunk az átkozott rugalmasságukra” – mondja ingerülten Richard.

Azután bekövetkezik az, amire néhány hónappal korábban még gondolni se mert volna senki. Néhány hét alatt a kétszáz fős létszámból huszonnégy alkalmazott csatlakozik a Fonmarty szakszervezeti csoportjához. 2010 áprilisában, amikor a tulajdonosváltás óta először szerveznek az üzemben szakmai választásokat, győz a szakszervezet. A CGT 99 százalékos részvétellel a munkások 87 százalékának és a középvezetők, az ETAM[7] 85 százalékának támogatását nyerte el. Ennek a lendületnek köszönhetően a kötelező éves tárgyaláson meg is születik az első győzelem: jóllehet ebben az ágazatban a munkabéremelés csak 0,9 százalékos, a Fonmarty alkalmazottai három százalékot harcolnak ki a sztrájkfenyegetésekkel, mert a vezetőség nagyon megijedt.

Azóta a Fonmarty szakszervezetisei, hogy erejüket egyesítsék, felkeresték a környékbeli üzemek alkalmazottait. Idén ősszel, negyven év alatt először, helyi CGT gyűlést rendeznek a városban. De valószínűleg ettől még nem fog megijedni a KKR milliárdos triója, hétezer kilométerre innen. Ahhoz azonban elég, hogy a lázadás szele végre fújni kezdjen a landes-i erdők fenyveseiben.


A szerző dokumentumfilmíró és -rendező.


Fordította: Barna Anett




--------------------------------------------------------------------------------

[1] Salaire minimum interprofessionnel de croissance (francia minimálbér, szó szerinti fordításban: szakmaközi garantált minimálbér – a ford.), havi 1 055,42 euró.

[2] A Forbes magazin szerint (2010. március 10.) Henry Kravis 4,2 milliárd dolláros vagyonával a 201. leggazdagabb amerikai; George Roberts 3,8 milliárd dollárral a 237. és Jerome Kohlberg Jr 1,5 milliárd dollárral a 321.

[3] Lásd: Journaldunet.com: Les plus importants fonds d’investissement du monde: KKR (A világ legnagyobb beruházási alapja: KKR).

[4] A párizsi tőzsde negyven legnagyobb kapitalizációjú vállalata – a ford.

[5] A France Telecom privatizációja után az új vezérigazgató, Stéphane Richard átszervezési és elbocsátási intézkedései következtében kialakult feszültségben harmincöt alkalmazott lett öngyilkos 2008-ban és 2009-ben – a ford.

[6] Cesa Marmande-ban (Lot-et-Garonne), Capdevielle és Lonné Hagetmau-ban (Landes), Marbot-Bata Neuvic-sur-l’Isle-ben (Dordogne), Denver France Moumour-ban (Pyrénées Atlantique), Albany Ribérac-ban (Dordogne).

[7] ETAM (Employés, Techniciens et Agents de Maîtrise): francia mozaikszó; a vállalati hierarchiában a munkások és a vezetőség között elhelyezkedő alkalmazottakból, technikusokból, osztályvezetőkből álló csoport – a ford.