Hogyan lettünk szegények?

KRITIKAI SZÉLJEGYZET ÉS
JAVASLATKÍSÉRLET

A Hogyan lettünk szegények?
Budapesten a Kossuth Klubban 2010. november 6 -án megrendezett
közéleti konferencia nyilatkozattervezetének margójára.

Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának alkalmára

BSZM ANYAGA

A szegénységről szóló konferencia címadó kérdése időszerűbb, mint valaha. Közéleti konferenciáról van szó, amely - mint minden eddigi a 20 év alatt - változatlan menetrenddel bír, ez is egy megrendezett konferencia… Ez a közéleti konferencia a szegénységről híven követte a megszokott forgatókönyvet, a lényeg az, hogy volt, van rá pénz, szellemi tőke, elméletileg tárgyalásos társadalmi konfliktuskezelés, és mint a vásáron a portékát, a tudását megannyi szakértő pallérozza. Mint mindig a konferenciák történetében, volt és most is van egy végszó és bizony: pazar svédasztal.

Felvetődik a kérdés, kikről is szól mindez?
Kikről és kik nélkül beszéltek a konferencia hazai és külföldi tudorai a szegénységről?
A mai kemény vadkapitalista viszonyok között, amikor a jobboldal a baloldal árulása miatt kivételes pozícióban uralja a társadalmat, mi változik egy konferencia "záródokumentumának" megfogalmazása után?

A megismert követeléslista, amely inkább kívánságlista, mennyiben tükröz osztályharcot?
Osztályharcot egyáltalán tükröz-e, ha csak üzenet szintjén is? Hiszen olyanok fogalmazták meg ezt a "záródokumentumot", akiknek egyfelől nem vitatható a filantrópiájuk és akár lehetnének tisztes polgárok is, de végülis soha, de soha még csak közük sem volt ahhoz a léthez, amelyben a fundamentális emberi igények kielégitéséért folyó küzdelem folyik.

Ma a volt szocialista blokk országaiban, kiváltképpen Magyarországon a kádári múlt "szellemi" örökségét hordozó, és/vagy mint a hatalmi érdekszférákban mellőzött értelmiség, a hatalmi ernyőn kivül esők sajátítják ki a munkásmozgalmi harcot. A "ki lehet más baloldali vagy kommunista, ha én nem, én, aki értelmiség vagyok, aki mindent tudok" berögződés bénítja mindazokat, akik érzik, hogy valami nagyon nem jó, érzelmileg felelősséget éreznek (mondjuk a szegények iránt), és ez a kényelmetlen érzet diktálta tudat észrevétlenül blokkolja az egyébiránt legrátermettebb individuumot. Az eszébe sem jut, hogy a gyakorlat és az elmélet távolsága mérhetetlen, igy egészében nincs politikai és politikai-erkölcsi bázisa egy hiteles, gyakorlatilag eredményes konferenciára.

Politikai önkielégitésről van szó már 20 éve. Ez vezet oda, hogy a klasszikus értelemben vett, igazi baloldal morálisan képtelen hatni a társadalmi viszonyokra, magára a társadalomra, akár a legcsekélyebb szinten is. Világos, a mai magyar baloldal csakis arra képes, amelyre a regnáló tőkés hatalmat kiszolgáló civil szervezetek, vagy a rendszer "társadalomszervező" szervezetei, intézményei is képesek. A szomorú az, hogy már a naivitásig hű, felelős marxista-leninista, valóban elvhű egyének megtévesztéséről, le- és kiszervezéséről, blokkolásáról beszélhetünk, amely kihat a munkásosztály újraszerveződésének kérdésére, égető problémáira.

Súlyos társadalmi-politikai tőkét harácsolt magának össze és azt elkótyavetyélte az MSZP, vele a benne reményt látó bigott kádári értelmiség. Mondhatni ők, a múlt nosztalgiázó értelmisége, annak közvetetten tevékeny részesei és utódaik, akik 1968 óta az «adok a népnek (1968-1989) és elveszem a néptől (1989-2010)» gyakorlatban kerülnek önmagukkal is ellentétbe, válnak elvtelenekké, renegátokká és mindösszesen a kapitalista viszonyok elemzésére, illetve konferencia-forradalomig jutnak el.
Ellentmondásos szellemiség uralja a baloldali viszonyokat, szervezetlenség, atomizáltság és az induviduumok állóháborúja, aminek az eredménye a dodonai beszéd. Persze ez is valami, ez is érték, de nem a munkásosztály küzdelmét szolgáló taktika, a stratégia ismeretlen. A kapitalizmus az kapitalizmus, az azért állatkerti társadalmi forma, mert a kevesek, a jogtalanul kiváltságosok élnek meg ügyeskedésükkel a más szellemi és fizikai munkaerejéből. No és vannak a mélyen szegények, depriváltak – és ebben a társadalmi kategóriában folyik a semmitmondó küzdelem, akár generációs alapon («a nyugdíjast el kell tartani», «azért szegények a cigányok, mert...», és a többi.) vagy nem létező és nem valós érdekek mentén, mint pl. ez a konferencia-zárószöveg (igen jó, csak mondjuk 25 éve lett volna idószerű, éppen akkor, amikor a «szocialista» rendszer íratlan alkuja az erkölcsi-politikai összeroppanást jelezte, miszerint a hatalom békén hagyta a népet, a nép békén hagyta a hatalmat, hiszen dolgozhatott, ehetett). Akkor is az ő nevükben folytatták a «munkásmozgalmi harcot» az elvtársak, csak éppen a népnek nem volt semmi köze a munkásharchoz, vagy a -szerveződéshez. Tipikus jelenség, ahogyan a kapitalisták, a hatalom élvezői és a peremén ingázók és a kívülrekedtek, rokonok, barátok és érdekmadzagon rángatottak birkóznak a politikai tudatukkal, észre sem véve, hogy egy-egy felsejlő reménységük éppenséggel szervezett tőkésügynök vagy olyan, akinek ma is innen-onnan súgják, hogyan blokkolja a munkásmozgalmat. Nos, nem marad más, mint a szobaforradalom, és annak kiemelkedő termékei, az ilyen-olyan kívánságlisták.

A mai magyar társadalom egy rendszerváltozás után vesztesekre és nyertesekre oszlik. A szocialista rendszer utolsó 15 évében kifejlődött újkapitalista gazdasági elit, a politikai hatalmi elit és a menedzserek együtt egyfelől a rendszerváltás végrehajtói, másfelől a polgári kapitalista társadalom uralkodó osztályát képezik. Mérhetetlen csalódást okoztak és okoznak a szocialista társadalom előnyeit élvező többségnek, a dolgozóknak, a munkaerőpiaci viszonyoktól függőknek és nem utolsó sorban a nyugdíjasoknak. A felsorolt társadalmi csoportok között a szegregált, dezintegrált, szinte átmenet nélkül és azonnal, a kezdeti szociális rendszerintegráció sikeres korszakába való átmenet korában egzisztenciát vesztett a több százezres lélekszámmal bíró cigányság. Amíg a többség egzisztenciája tartalékokat is sejtetett, addig a cigányság ilyen egzisztencia nélkül az azonnali munkanélküliséget átmenet nélküli életszínvonalromlással élte meg. A cigányság szisztematikus dezintegrálása, szegregálása (a munkaszervezetekből való tömeges kiebrudalásáról van szó) oda vezetett, hogy a társadalom eltartottként kezeli ezen etnikai csoportot, a szegénységet etnicizáló társadalmi felfogásban ellenséggé vált. A szegénység kérdése a többség esetében fokozatosan jelentkezett, hiszen a többségnek volt tartaléka. A szegénység azonban annak arányában mélyül, ahogyan a munkahelyek szűnnek meg és a munkanélküliség válik örökkévalósággá.
A szegénység Magyarország gyarmati státuszából, a multinacionális tőke rabló magatartásából, az idegen érdekeket feltétlenül kiszolgáló kevesek uralmából, a nemzeti tőkések, a piacgazdasági, politikai elitből ered. A munkásosztályt elárulók pribékmagatartásának, a kvázi "kommunista tőkések" -– a privatizáció bajnokai –, az új tőkések és a pénzügyi nemzetközi szervezetek (mögöttük a hegemón nagyhatalmi) rablópolitikának terméke.
Az államnak – az előbb említettekből összetevődő uralkodóosztály – alapvető érdeke, hogy mint a nagyhatalmak bábállamaként "szalonképesen fennmaradjon", ezért a multinacionális tőkét beengedje, amely az itt megtermelt profitot kiviszi – a korrupt állami vezetők pénzelése is sejthető mindebből –, a hazai tőkések profitszerzését támogassa, és, hogy igen költségesen működjön, ezért sarcnak beillő adót vet ki a népre. Mindezzel a hazai béreket lenyomva tartja, olyan életszínvonalat teremtve ezzel, hogy a munkanélküli és a dolgozó között "érdekellentét" feszüljön a létfennmaradásért. Ez egy stratégia a társadalom megosztásának fenntartása céljából. Az állam alapvető érdeke a létfenntartásért vívott küzdelemnek a hatalmi politika általi fenntartása a legkülönbözőbb társadalmi csoportok között. A nagy többség boldogulása, a kiszolgáltatottak segítése, a szociális rendszerintegrációs politika soha nem volt és nem lesz egy kapitalista rendszer államának sem sajátja, sem pedig érdeke. Ebből következik, hogy az állam a gazdasági és politikai folyamatok ellenőrzéséből magát a társadalmat hagyja ki, sőt a civil szférát is ennek megfelelően dotálja. Ebben a tekintetben tehát a 3. gazdaságban résztvevő, szervezett civil társadalmat a regnáló hatalom szekértolójaként vehetjük figyelembe.

A NÉPI EGYSÉGFRONTNAK vissza kell foglalni a baloldalt és a szakszervezeteket! Egy baloldali politika feltétele tehát - a bevezetőben megfogalmazottak alapján - csak és kizárólag egy új, népi egységfronton alapuló, merően megújult baloldali mozgalom, amely:
- alapvetően tudatosítja a társadalommal, hogy a kapitalista társadalom, az amerikanizált polgári demokráciák nem jelentik a jövőt, sőt a népek, az ökológia, a környezet pusztulását jelentik;
- figyelembe veszi a baloldal alapvető helyzetét, kritikai és megújítás szándékával a hatalomba integrált szakszervezetek szerepét, és ezzel paralell módon a társadalom igényét arra, hogy végre alapvető érdekeinek tudatában legyen, mozgalomba tömörüljön annak érdekében, hogy az alapvető érdekei képviselve legyenek;
- figyelembe veszi, hogy a társadalom többségének alapvető érdeke csakis egy hiteles baloldalhoz fűződik;
- figyelembe veszi, hogy a mai magyar társadalmi viszonyok, a szegregációs jelenségek, az állam megszorító intézkedései, a bankok és a szolgáltatók féktelen uralma a fogyasztók felett, az állami bürokrácia túlburjánzása elviselhetetlenné teszi a szegények életét, hogy az állam a nyugdíjasok kérdésében egy korosztályi ellentétet generál, és végül, hogy a társadalom tolerancia-, szolidaritásszintje, a kilátástalanság érzete a fasizálódáshoz vezet;
- figyelembe veszi, hogy a munkásosztály magvát nem egy önjelölt, küldetéstudattól és ezzel párosulva megváltó érzettől duzzadó baloldali értelmiség alkotja, hanem a rendszerváltástól mind a mai napig az újkapitalizmus, a vadkapitalizmus terheit viselők tömege;
- a NÉPI EGYSÉGFRONT kimondja egyértelműen és szakítva a politikai polemizálással és mellébeszéléssel, hogy mint mozgalom a merően új baloldal csakis és kizárólag a marxizmus-leninizmus eszméjét követi és ennek az örök érvényű eszmének megfelelően szervezi meg/újjá a munkásosztályt.
1./ A szegénység és kirekesztés csökkentésének érdekében és majdan a megszüntetéséért a közösségi társadalom alternatíváját fogalmazza meg, amely alapján követelésekkel lép fel a baloldali népfront.

2./ Meg kell erősíteni a megújuló szakszervezetek, érdekvédelmi civil tömörülések szerepét. Véget kell vetni a dolgozók kiszolgáltatottságának, a munkaviszonyok továbbromlásának és a bérek csökkenésének megálljt kell parancsolni. Az állam által kivetett adókról nyíltan ki kell mondani, hogy az sarc, és az adózók klasszikus értelemben vett állampolgári kötelességével és szolgáltatásával nem áll egyensúlyban. Az állam felé kritikusan kell megfogalmazni azokat a tőkés magatartásokat, amelyek a feketegazdaság burjánzását, az emberi jogsértések tömkelegét, a rabszolgamunkát eredményezik, és amely felett az állami ellenőrző szervek módszeresen szemet hunynak.

3./ Kritikai hangon kell megfogalmazni, hogy az állam az alkotmányt önmaga sérti meg 20 éve és egyre erőteljesebben azzal, hogy a benne foglalt állampolgári alkotmányos alapjogoknak nem szerez érvényt, egyre bővül a gyermekéhezés, bővül a depriváltak köre és általánossá válik a nyomor, százezrek veszítik el az otthonukat, lakhatáshoz való jogukat, gyakorlatilag megszűnt az ingyenes oktatás. Az egészségügyben burjánzik a paraszolvencia, az árak miatt elérhetetlenek a gyógyszerek és az egészségügyben általánossá váló várólisták egy közvetett genocídiumot eredményeznek. Csökken a deprivált rétegeknél az átlagéletkor, a cigányok esetében az 1989. évi adatokhoz viszonyítva 18 évvel. Követelni kell, hogy a nyugat-európai országok gyakorlatának megfelelően, Magyarországon is vezessék be a helyi viszonyoknak megfelelő szociális minimumjövedelmet (beleértve a táplálkozáshoz, közüzemi ellátáshoz, ingyenes oktatáshoz és egészségügyhöz, öregségi gondoskodáshoz való jogot)! A szociális minimumot alkotmányos garancia erősítse meg!
Egy baloldali népfront következetesen követett célja kell, hogy legyen, hogy a tőkeérdeket fokozatosan szorítsa ki a közszolgáltatásokból!
Törvényalkotásra kell kényszeríteni az államot, hogy az energiafogyasztók jogai érvényesüljenek, a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyensúly szellemében a fogyasztók védelmet élvezzenek, például törvény garantálja az alanyi jogon járó minimum szolgáltatást.

4./Olyan baloldali egységmozgalomra van szükség amely egyfelől szervezi a civil társadalmat, másfelől civil integrációs programjaival csökkenti a szegregációt és a legkülönfélébb csoportokat érintően is erősíti a részvételi demokráciát, elsősorban a civil szférában. Új, korhű baloldali taktikát kell alkalmazni és stratégiát megcélozni a társadalom csoportjai, a deprivált rétegek megnyerésére, meggyőzése érdekében. Ennek érdekében kísérletet kell tenni az önfenntartó, önsegélyező és önellátó közösségek létrehozására, mint például a direkt szövetkezéseket, azokat kiszélesíteni, társadalmasítani. Meg kell jegyezni, hogy ez a program kísérleti, ez az útkeresés csak egyik módszer lehet, jelentheti egész csoportok kihátrálását a kapitalista társadalomból és erősítheti a szolidaritást, a közösség igényét atomizált társadalmunkban.
Megálljt kell parancsolni a társadalom megtévesztésének és világossá, érthetővé kell tenni a társadalom számára, hogy a szegregációval, a dezintegrációval, a kirekesztéssel a társadalom a fasizálódás felé halad, amelynek nem csak a kirekesztettek lehetnek szenvedői, kárvallottjai, hanem mindenki – az is, akit megtévesztenek a szélsőséges, populista eszmék. A többségi társadalom cigányokkal és szegényekkel szembeni kirekesztő magatartása a kapitalista rendszer természetes velejárója és az általános létbizonytalanságból ered. Hogy ezt a propaganda- és agitációs munkát elvégezhessük, ki kell menni az életbe, ott kell lenni minden munkahelyen, minden közösségben.

5./ A népi egységfrontnak egyértelműen ki kell mondania, hogy az Európai Unió már-már a népek börtöne és a tőke, a tőkések szövetsége. Aki mást állít, vagy elhiszi, hogy az Európai Unió a népek szövetsége, hogy ezáltal szociális és társadalmi dimenziója van, az bizony politikai, történelmi analfabéta. Az Európai Uniónak a vas-acél kartell korától mindmáig nincs szociális-társadalmi dimenziója, sőt az EU mint tőkeszövetség érdekeinek intézménye, ennek megfelelően írja felül a nemzetek szociális és társadalombiztosítási vagy egészségügyi törvényeit, mondván, hogy az állam pazarol, és államháztartási hiánnyal felelőtlen gazdaságpolitikát folytat. Ugyanakkor az EU a szociális kiadásainak1200-szorosát költi el a háborúkkal összefüggő szövetségi és hadikiadásokra.
Attól a népünket őrizze meg a sors, hogy a szociális jogok EU-szintűek legyenek, hiszen annak ellenére, hogy a szocialista rendszer szociális és egészségügyi vívmányait a 20 év alatt a kormányok leépítették, még mindig vannak az EU-t meghaladó intézményeink, törvényeink, amelyeket meg kell menteni, hogy az eltörölt törvényeket vissza lehessen állítani.

Zárógondolat
A rendszerváltás óta eltelt 20 év alatt, mint mindig egy új demokrácia mítoszában élve, a választók mint birkák a vályúhoz járultak az urnákhoz, azzal a reménnyel és hittel, hogy tényleg választhatnak. Ez pedig nem így van. A nép nem választhat, csak szavazhat és a kettő nem egy és ugyanaz. A munkaerőpiaci viszonyoktól függők tömege nem választhat se jobb-, se baloldal között. A jobboldal társadalomidegen, a baloldal pedig devalválódott, hitelét veszítette. Felvetődik az egyre időszerűbb kérdés, hogy kik és milyen jogon sajátítják ki érvényesülésük érdekében a hatalmon belül, a hatalom perifériáján, vagy onnan kiebrudalva a munkásmozgalmat? Létezik, sőt funkcionál a kádári rendszer maradványaként a munkásarisztokrácia, vagy úgy, mint értelmiség, vagy úgy, mint a kiváltságosok utódai?
Erre rövidesen egy új népi mozgalom ad választ, ha kell, igen keményen az "asztalra csapva" és kimondva, elég volt az önjelöltekből, a küldetéstudattól szenvedőkből. A munkásosztály újra megszervezi önmagát. Nem "felülről" és nem is csak alulról. Együtt a kiszolgáltatottak, a munkaerő-piaci viszonyoktól függők, szegregáltak, dezintegráltak és depriváltak tömegeivel mint egységes munkásosztály!

2010. november 7.
Javaslati anyagokból összeállította:
Aradi Pál
BSZM koordinátor