A IV. Internacionálé elméleti folyóirata
Különkiadás
70 évvel meggyilkolása után: Lev Trockij időszerűsége
2. cikk
Trockij és a szakszervezetek
(Olivier Doriane)
Az 1938-as Átmeneti programban Lev Trockij egy egész fejezetet szentel a szakszervezetek kérdésének.
”A részleges és átmeneti követelésekért való harcban a munkásoknak jobban, mint valaha, szükségük van tömegszervezetekre, mindenekelőtt szakszervezetekre. A francia és amerikai (USA) szakszervezetek kiteljesedése a legjobb válasz a passzív ultrabaloldali doktrínereknek, akik azt hirdetik, hogy azok „ideje lejárt”.
A leninista bolsevikok a harc minden formájának első soraiban találhatók, ott is, ahol a munkásosztály pusztán anyagi érdekeiről vagy demokratikus jogairól van szó. Aktív szerepet vállalnak a tömegszakszervezetekben, törekedve arra, hogy megszilárdulhassanak és harci szellemük növekedjen. Engesztelhetetlenül küzdenek minden olyan kísérlet ellen, mely megpróbálja a szakszervezeteket a burzsoá államnak alárendelni és a proletariátust „kötelező arbitrázs” által hozzákötni, valamint minden más rendőrségi beavatkozási forma ellen, nem csak a fasiszta, hanem a „demokratikus” arculatú ellen is. Egyedül ilyen munka talaján lehet sikerrel küzdeni a szakszervezeteken belül a reformisták ellen, beleértve a sztálini bürokráciát is. A kis „forradalmi” szakszervezetek mint a párt utánnyomatainak felépítésére vagy fenntartására irányuló szektás kísérletek lemondást jelentenek a munkásosztály vezetéséért vívott valódi harcról. Le kell szögezni mint rendíthetetlen, szilárd szabályt: a tömegszakszervezetektől való kapituláns önelszigetelés egyenlő a forradalom elárulásával, összeegyezhetetlen a IV. Internacionáléhoz való tartozással.
Ugyanakkor a IV. Internacionálé határozottan visszautasítja és elítéli a trade-unionistákra és szindikalistákra egyaránt jellemző a szakszervezeti fetisizmust:
a) A szakszervezeteknek nem volt és - feladataik, összetételük, utánpótlásuk jellemzői láttán - nem lehet befejezett forradalmi programjuk; ezért nem helyettesíthetik a pártot. Az átmenet időszakának központi feladata a nemzeti forradalmi pártok, a IV. Internacionálé szekcióinak felépítése;
b) A szakszervezetek, még a leghatalmasabbak is, a munkásosztálynak csak legfeljebb 20-25 %-át ölelik fel, zömében a legkvalifikáltabb és legjobban fizetett rétegeit. A munkásosztály legelnyomottabb többsége a harcba csak epizodikusan vonható be a munkásmozgalom különleges fellendülése idején. Ezekben a pillanatokban a teljes harci tömeget felölelő ad hoc szervezeteket szükséges létrehozni: sztrájkbizottságokat, üzemi bizottságokat és végül a tanácsokat;
c) Mint a proletariátus felső rétegeinek szervezete, a szakszervezetek, történelmi tapasztalataink bizonysága szerint, ideértve az egészen friss spanyol anarchoszindikalisták tapasztalatait is, erős tendenciát mutatnak a burzsoá demokratikus rezsimmel való kibékülésre. A kiélezett osztályharc időszakaiban a szakszervezetek irányító apparátusok erőltetik, hogy a tömegmozgalom gazdái maradjanak, hogy azt domesztifikálhassák. Ez előfordul már egyszerű munkabeszüntetés esetén is, de főképp üzemelfoglalással járó tömegsztrájk folyamán, ami megingatja a burzsoá tulajdoni elveket. Háború vagy forradalom esetén, mikor a burzsoázia helyzete különösen nehézzé válik, ezek a szakszervezeti vezetők válnak rendszerint miniszterekké.
Ezért a IV. Internacionálé szekcióinak szüntelenül arra kell törekedniük, hogy a kritikus pillanatokban merészen és eredményesen ne csak megújítsák a szakszervezeti apparátust olyan új vezetők ajánlásával, akik a rutinos funkcionáriusok és karrieristák helyett készek a harcra, hanem, hogy minden lehetséges esetben a burzsoá társadalom elleni tömeges harc feladatainak jobban megfelelő új autonóm harci szervezeteket hozzanak létre, s ne álljanak meg, ha szükséges, még a szakszervezetek konzervatív vezetésével való nyílt szakítás előtt sem. Ha bűnös dolog a tömegszervezeteknek hátat fordítani szektás fikciók kedvéért, nem kevésbé bűnös a forradalmi tömegmozgalom nyíltan reakciós bürokrata klikk vagy maszkírozott konzervatívok („haladók”) ellenőrzése alá rendelésének passzív eltűrése is. A szakszervezet nem öncél, hanem csak eszköz a proletárforradalom felé vezető úton.”
Ehhez a koncentrált állításhoz folytonos teoretikai munkával kombinálva széleskörű politikai és gyakorlati tapasztalat társul, melyet Trockij aktivista tevékenységében, forradalmi vezetésében szerzett. E cikk keretében természetesen lehetetlen mindenre kitérni, hiszen a szakszervezeti kérdés Trockij egész munkásságában állandóan jelen volt. És ez teljesen logikus, hiszen a szakszervezetek a munkásosztály elemi szervezetei, az osztályszerveződés első formái, melyek szervezett módon fejezik ki a tőke és a munka anakronisztikus érdekeit.
Különkiadás
70 évvel meggyilkolása után: Lev Trockij időszerűsége
2. cikk
Trockij és a szakszervezetek
(Olivier Doriane)
Az 1938-as Átmeneti programban Lev Trockij egy egész fejezetet szentel a szakszervezetek kérdésének.
”A részleges és átmeneti követelésekért való harcban a munkásoknak jobban, mint valaha, szükségük van tömegszervezetekre, mindenekelőtt szakszervezetekre. A francia és amerikai (USA) szakszervezetek kiteljesedése a legjobb válasz a passzív ultrabaloldali doktrínereknek, akik azt hirdetik, hogy azok „ideje lejárt”.
A leninista bolsevikok a harc minden formájának első soraiban találhatók, ott is, ahol a munkásosztály pusztán anyagi érdekeiről vagy demokratikus jogairól van szó. Aktív szerepet vállalnak a tömegszakszervezetekben, törekedve arra, hogy megszilárdulhassanak és harci szellemük növekedjen. Engesztelhetetlenül küzdenek minden olyan kísérlet ellen, mely megpróbálja a szakszervezeteket a burzsoá államnak alárendelni és a proletariátust „kötelező arbitrázs” által hozzákötni, valamint minden más rendőrségi beavatkozási forma ellen, nem csak a fasiszta, hanem a „demokratikus” arculatú ellen is. Egyedül ilyen munka talaján lehet sikerrel küzdeni a szakszervezeteken belül a reformisták ellen, beleértve a sztálini bürokráciát is. A kis „forradalmi” szakszervezetek mint a párt utánnyomatainak felépítésére vagy fenntartására irányuló szektás kísérletek lemondást jelentenek a munkásosztály vezetéséért vívott valódi harcról. Le kell szögezni mint rendíthetetlen, szilárd szabályt: a tömegszakszervezetektől való kapituláns önelszigetelés egyenlő a forradalom elárulásával, összeegyezhetetlen a IV. Internacionáléhoz való tartozással.
Ugyanakkor a IV. Internacionálé határozottan visszautasítja és elítéli a trade-unionistákra és szindikalistákra egyaránt jellemző a szakszervezeti fetisizmust:
a) A szakszervezeteknek nem volt és - feladataik, összetételük, utánpótlásuk jellemzői láttán - nem lehet befejezett forradalmi programjuk; ezért nem helyettesíthetik a pártot. Az átmenet időszakának központi feladata a nemzeti forradalmi pártok, a IV. Internacionálé szekcióinak felépítése;
b) A szakszervezetek, még a leghatalmasabbak is, a munkásosztálynak csak legfeljebb 20-25 %-át ölelik fel, zömében a legkvalifikáltabb és legjobban fizetett rétegeit. A munkásosztály legelnyomottabb többsége a harcba csak epizodikusan vonható be a munkásmozgalom különleges fellendülése idején. Ezekben a pillanatokban a teljes harci tömeget felölelő ad hoc szervezeteket szükséges létrehozni: sztrájkbizottságokat, üzemi bizottságokat és végül a tanácsokat;
c) Mint a proletariátus felső rétegeinek szervezete, a szakszervezetek, történelmi tapasztalataink bizonysága szerint, ideértve az egészen friss spanyol anarchoszindikalisták tapasztalatait is, erős tendenciát mutatnak a burzsoá demokratikus rezsimmel való kibékülésre. A kiélezett osztályharc időszakaiban a szakszervezetek irányító apparátusok erőltetik, hogy a tömegmozgalom gazdái maradjanak, hogy azt domesztifikálhassák. Ez előfordul már egyszerű munkabeszüntetés esetén is, de főképp üzemelfoglalással járó tömegsztrájk folyamán, ami megingatja a burzsoá tulajdoni elveket. Háború vagy forradalom esetén, mikor a burzsoázia helyzete különösen nehézzé válik, ezek a szakszervezeti vezetők válnak rendszerint miniszterekké.
Ezért a IV. Internacionálé szekcióinak szüntelenül arra kell törekedniük, hogy a kritikus pillanatokban merészen és eredményesen ne csak megújítsák a szakszervezeti apparátust olyan új vezetők ajánlásával, akik a rutinos funkcionáriusok és karrieristák helyett készek a harcra, hanem, hogy minden lehetséges esetben a burzsoá társadalom elleni tömeges harc feladatainak jobban megfelelő új autonóm harci szervezeteket hozzanak létre, s ne álljanak meg, ha szükséges, még a szakszervezetek konzervatív vezetésével való nyílt szakítás előtt sem. Ha bűnös dolog a tömegszervezeteknek hátat fordítani szektás fikciók kedvéért, nem kevésbé bűnös a forradalmi tömegmozgalom nyíltan reakciós bürokrata klikk vagy maszkírozott konzervatívok („haladók”) ellenőrzése alá rendelésének passzív eltűrése is. A szakszervezet nem öncél, hanem csak eszköz a proletárforradalom felé vezető úton.”
Ehhez a koncentrált állításhoz folytonos teoretikai munkával kombinálva széleskörű politikai és gyakorlati tapasztalat társul, melyet Trockij aktivista tevékenységében, forradalmi vezetésében szerzett. E cikk keretében természetesen lehetetlen mindenre kitérni, hiszen a szakszervezeti kérdés Trockij egész munkásságában állandóan jelen volt. És ez teljesen logikus, hiszen a szakszervezetek a munkásosztály elemi szervezetei, az osztályszerveződés első formái, melyek szervezett módon fejezik ki a tőke és a munka anakronisztikus érdekeit.
Az osztályharc tartalmában nemzetközi, formájában nemzeti
Trockij állandóan felhívta a figyelmet az osztályharc formájában nemzeti és tartalmilag nemzetközi mivoltára, ha a szakszervezeti kérdés merült fel, mindig számon tartva a konkrét körülményeket, amelyek között az aktivistáknak saját országukban küzdeni kell országuk osztályharcos és történelmi hagyományai szerint: „Azt hiszem, emlékeznünk kell a munkásmozgalom általános és különösen a szakszervezetek történelmi fejlődésének legelemibb tényeire. Mindegyik a fejlődés speciális formáját öltötte, de általános osztályozását elvégezhetjük.
Különösen Ausztriában és Oroszországban a munkásmozgalom politikai mozgalomként, pártként kezdődött. Ez volt az első lépés. A szociáldemokrácia első fázisában azt remélte, hogy a társadalom szocialista konstrukciója közel van, de a kapitalizmus eléggé erős volt ahhoz, hogy folytatódjék. Hosszú prosperitási korszaka volt és a szociáldemokráciának meg kellett szerveznie a szakszervezeteket. Ezekben az országokban, Németországban, Ausztriában és Oroszországban a szakszervezetek ismeretlenek voltak és egy politikai párt, a szociáldemokrata párt kezdte, építette és irányította őket.
A latin országokban, Franciaországban, főleg Spanyolországban ettől elütő fejlődési folyamat zajlott. Itt a pártmozgalom és a szakszervezeti mozgalom egymástól csaknem független, különböző zászlók alatt sorakozik fel, sőt bizonyos mértékben még opponálnak is. A párt egy parlamenti gépezet. A szakszervezetek egy bizonyos pontig Franciaországban – és méginkább Spanyolországban – anarchista vezetés alatt állnak.
A harmadik típus Nagy-Britanniára, az Egyesült Államokra, és többé-kevésbé domíniumaira jellemző. Anglia a trade-unionok szakszervezeteinek klasszikus országa. Már a XVIII. század végén, a Nagy Francia Forradalom előtt, az ún. ipari forradalom alatt elkezdték felépítésüket(...).
A trade-unionok csak egy évszázad múltán fogtak politikai pártjaik kiépítésébe. Pontosan fordítva, mint Németországban vagy Ausztriában. Ott a párt ébresztette fel a munkásosztályt és hozott létre szakszervezeteket, Angliában pedig a szakszervezetek évszázados létezésük és harcuk után voltak kénytelenek politikai pártot létrehozni. (Művek, 17. kötet)
Trockij tehát ezt a különbözőséget számon tartva illeszkedik az országokban folyó vitákba. Komplex helyzetben találja magát, mikor a ’20-as években a Kommunista Internacionálé vezetése megbízza a francia kérdés figyelésével és a fiatal francia kommunista párt képzésével. Trockij úgy ítéli meg, hogy a ’14-es háború előtti forradalmi szindikalizmus a munkásosztály valódi élcsapatát jelentette és a Francia Kommunista Párt (PCF) valamilyen előképének tartotta. De a forradalmi szindikalisták gyanakvóak voltak a kommunista párt irányában, mely formálisan az orosz forradalomra válaszolt, de tele volt karrieristákkal és olyan vezetőkkel, akik az első világháború alatt a „szent egységre” támaszkodtak. Trockij elkeseredett harcot vív Leninnel együtt, hogy megnyerje ezeket a szindikalista aktivistákat, különösen Monatte-ot a kommunista párt létrehozására. (Pierr Monatte forradalmi szindikalista, 1909-ben a CGT szakszervezet La vie ouvrière c. lapja alapítója. 1915-ben a háború és a „szent egység” elleni tiltakozásaképpen lemond a CGT adminisztratív bizottsági tisztségéről, a háború alatt Trockijhoz kapcsolódik).
A párt-szakszervezet jelentések
Különösen Ausztriában és Oroszországban a munkásmozgalom politikai mozgalomként, pártként kezdődött. Ez volt az első lépés. A szociáldemokrácia első fázisában azt remélte, hogy a társadalom szocialista konstrukciója közel van, de a kapitalizmus eléggé erős volt ahhoz, hogy folytatódjék. Hosszú prosperitási korszaka volt és a szociáldemokráciának meg kellett szerveznie a szakszervezeteket. Ezekben az országokban, Németországban, Ausztriában és Oroszországban a szakszervezetek ismeretlenek voltak és egy politikai párt, a szociáldemokrata párt kezdte, építette és irányította őket.
A latin országokban, Franciaországban, főleg Spanyolországban ettől elütő fejlődési folyamat zajlott. Itt a pártmozgalom és a szakszervezeti mozgalom egymástól csaknem független, különböző zászlók alatt sorakozik fel, sőt bizonyos mértékben még opponálnak is. A párt egy parlamenti gépezet. A szakszervezetek egy bizonyos pontig Franciaországban – és méginkább Spanyolországban – anarchista vezetés alatt állnak.
A harmadik típus Nagy-Britanniára, az Egyesült Államokra, és többé-kevésbé domíniumaira jellemző. Anglia a trade-unionok szakszervezeteinek klasszikus országa. Már a XVIII. század végén, a Nagy Francia Forradalom előtt, az ún. ipari forradalom alatt elkezdték felépítésüket(...).
A trade-unionok csak egy évszázad múltán fogtak politikai pártjaik kiépítésébe. Pontosan fordítva, mint Németországban vagy Ausztriában. Ott a párt ébresztette fel a munkásosztályt és hozott létre szakszervezeteket, Angliában pedig a szakszervezetek évszázados létezésük és harcuk után voltak kénytelenek politikai pártot létrehozni. (Művek, 17. kötet)
Trockij tehát ezt a különbözőséget számon tartva illeszkedik az országokban folyó vitákba. Komplex helyzetben találja magát, mikor a ’20-as években a Kommunista Internacionálé vezetése megbízza a francia kérdés figyelésével és a fiatal francia kommunista párt képzésével. Trockij úgy ítéli meg, hogy a ’14-es háború előtti forradalmi szindikalizmus a munkásosztály valódi élcsapatát jelentette és a Francia Kommunista Párt (PCF) valamilyen előképének tartotta. De a forradalmi szindikalisták gyanakvóak voltak a kommunista párt irányában, mely formálisan az orosz forradalomra válaszolt, de tele volt karrieristákkal és olyan vezetőkkel, akik az első világháború alatt a „szent egységre” támaszkodtak. Trockij elkeseredett harcot vív Leninnel együtt, hogy megnyerje ezeket a szindikalista aktivistákat, különösen Monatte-ot a kommunista párt létrehozására. (Pierr Monatte forradalmi szindikalista, 1909-ben a CGT szakszervezet La vie ouvrière c. lapja alapítója. 1915-ben a háború és a „szent egység” elleni tiltakozásaképpen lemond a CGT adminisztratív bizottsági tisztségéről, a háború alatt Trockijhoz kapcsolódik).
A párt-szakszervezet jelentések
Sikerült megnyerni, de csak egy rövid időre, mert ahogy Monatte és elvtársai beléptek, szembetalálták magukat a PCF Moszkvából ösztönzött bürokratizálódási folyamatával, ami visszalépésre késztette őket. Monatte még a párt ötletének is ellene fordult, s alapelvének tette a «szakszervezeti autonomizmus» dogmáját és párttal szembeni függetlenségét. Ugyanakkor a forradalmi szindikalisták úgy használták a szakszervezetet, mint egy pártot. Trockij ezt a koncepciót bírálta: „A forradalmi szindikalizmus nem vette fel egy párt nevét, szervezetileg pedig félbemaradt. Ez olyan párt, mely saját kereteit szakszervezeti keretekkel törekedett kitölteni, vagy legalább a szakszervezet takaróját megtalálni ehhez. Innen van a szakszervezetek effektív alárendelése az áramlatok, frakciók, sőt még a klikkek célkitűzéseinek a szindikalizmus keblén (...).
És megfordítva. Pontosan a Kommunista Internacionálé vitt elkeseredett harcot a francia szakszervezeti mozgalom szétszakadása ellen, vagyis szakszervezeti pártokká való tényleges átalakulásával szemben (...). Ebben az értelemben a Kommunista Internacionálé létezésének első napjától támogatta a szakszervezetek valóságos vitális autonómiáját, teljesen megfelelvén a marxizmus szellemének.”
1929-ben, folytatva polémiáját a forradalmi szindikalistákkal, kiemeli: „A kommunista párt feladata nem csak az, hogy befolyást nyerjenek a szakszervezetekben, hanem a szakszervezeteken keresztül befolyást gyakoroljanak a munkásosztály többségére. Ez csak úgy lehetséges, hogyha a pártoknak a szakszervezetekben használt módszerei ennek természetének és feladatainak megfelelnek. A pártbefolyásáért vívott harc a szakszervezetekben ott találja meg valódi értékét, hogy ezek prosperálnak vagy nem, taglétszámuk növekszik-e, a tömegekkel való kapcsolataik szélesednek-e. Ha a párt azon az áron éri el befolyását, hogy a szakszervezet kisebb lesz vagy frakciókra bomlik – pillanatnyi célokért a párt segédcsapatává átalakulva és annak valódi tömegszervezetté válását megakadályozva –, azt jelenti, hogy falsak a párt és az osztály közötti viszonyok.” (Trockij: A szindikalizmus és a kommunizmus)
Messze vagyunk attól a karikatúrától, mely a szakszervezetek párt alá rendelésének kérdésében a Lenin és Trockij elfoglalta álláspontról készült. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy legalábbis első pillantásra Trockij ezen szavai és megerősítései ellentétesnek látszódnak a Kommunista Internacionálé kongresszuson elhatározott politikájával vagy a Lenin által impulzált Vörös Szakszervezeti Internacionálé létrehozásával. Az ellentmondás csak látszólagos. Miről is van szó?
A Kommunista Internacionálé II. kongresszusán (1920 júliusa) elfogadott egy dokumentumot, a pártok Kominternbe felvételéről „21 feltétel” néven. Ahhoz, hogy megértsük, meg kell világítani szövegkörnyezetét. A fiatal Kommunista Internacionálé éppen csak, hogy létrejött, az 1917. októberi forradalom másnapján. Ebbe a mozgalomba forradalmi aktivisták ezrei áramlottak, akik a munkás- és paraszttanácsok hatalom-megragadásában látták más országokban is a közeljövő forradalmi győzelmének ígéretét, de ugyanakkor egy sorozat más szervezet is, pártok, vezetők, néhányuk határozatlan, sőt szociálpatrióta politikával alaposan átitatva, mely a régi szocialista és szakszervezeti mozgalom bizonyos áramlatait jellemezte.
A Kommunista Internacionálé II. kongresszusa tehát szükségesnek ítélte a tagszervezeti feltételeinek pontokba foglalását, habár inkább a körülmények szüksége hozta, nem végleges szöveg. A „feltételek” bizonyos száma nyilvánvalóan általános megfogalmazás, mások konjunkturális jellegűek. De, ahogy ez már többször előfordult a történelemben, az „ideiglenes” tartósnak bizonyult és valami mássá alakult. A sztálinizmus gyorsan megkaparintotta ezt a „21 feltételt”, hogy véglegesen megszabaduljon némely feltételtől a Kommunista Internacionálé bürokrata vezető rétege stabilizálására és annak osztályharctól elfordítására. A feltételek között a 9. és 10. pont foglalkozik a szakszervezetek és a Kommunista Internacionálé viszonyával. Annak ellenére, hogy nem került nyilvánvaló megfogalmazásra a szakszervezet párt alá rendelése, a tartalom logikusan ide vezet. A 9. feltétel szerint szükség van „a szakszervezeteket a kommunizmusnak megnyerő kitartó és folyamatos munkára”. A 10. pont elrendeli mindenütt a harcot az (Amszterdamban alapított) I. Szakszervezeti internacionáléval való szakítás elérésére avégett, hogy azok csatlakozzanak a «Kommunista internacionáléhoz tartozó vörös szakszervezetek nemzetközi uniójához».
Ezek a megformálások célozták azon szakszerveti mozgalmak körülhatárolását, melynek vezetése 1914-ben szervezetüket a háborús kormányok «szent egységébe» vitték. Ebben az értelemben a «21 feltétel» az osztályfüggetlenség szükségét fejezte ki. Mégis, a vörös szakszervezetek internacionáléjának létrehozása nem felelt meg Lenin alapvető állásfoglalásának, csak időleges megoldás volt számára annak keresésében, hogy az Internacionálé harcához csatolja a forradalmi szakszervezeti aktivistákat, azokat, akik a szakszervezeti osztályfüggetlenséget akarták őrizni, s gyanakodva nézték a megsokasodva alakulgató kommunista pártokat. Mégis, a Kominternhez való csatlakozás ezen feltételeinek megformálása elvvé tette a szakszervezetek igazodását a párthoz, annak összes negatív következményével a szovjetunióbeli, s eképpen a Kommunista internacionálé bürokrata elfajulás után. A szakszervezetek autonómiája és függetlensége kérdése döntő fontosságot kap a sztálinista politika a világ munkásmozgalmára nézve drámai konzekvenciái miatt. A nemzetközi osztályharcba integrálva ezeket a tanulságokat a IV. Internacionálé francia szekciójának kongresszusa a II. világháború másnapján megsemmisítette a csatlakozás 9. és 10. pontját. Ez a megerősített különbségtétel a szakszervezet és a párt helye között megfelel Lev Trockij álláspontjának. Ténylegesen, ha a szakszervezet fel akarja ölelni a munkásosztály széles rétegeit, nem helyettesítheti a pártot, mert:
„Pontosan ezért nem fedik le a kommunisták – ideológiailag és szervezeti téren sem – a szakszervezetet, nem használják ki kulisszák mögötti manőverekben, nem osztják meg, ha kisebbségben vannak, semmiben nem akadályozzák autonóm fejlődésében, és minden erejükkel segítik harcában. Ugyanakkor a Kommunista Párt fenntartja magának azt a jogot, hogy a munkásosztályt illető minden kérdésben véleményt formáljon, ide kell érteni a szakszervezeteket is, azok taktikáját kritikával illesse és javaslatokat tegyen, melyeket a szakszervezet szabadon elfogadhat vagy elutasíthat. Az osztály, mindenekelőtt annak szakszervezeti része bizalmának elnyerését pártnak gyakorlati akciókkal kell elnyernie.”
Vita a szakszervezeti kérdésről (1921)
A kapitalista társadalomban a munkások a társadalmi termékek újraelosztásáért a szakszervezetek segítségével küzdenek meg. Ugyanakkor a szakszervezetek helyének kérdése a szovjet államban a hatalom megragadásakor új értelmezésében merül fel, 1921-ben ez kerül felszínre, melyet a „szakszervezetek militarizálása” néven ismert vita formájában.
Ismét szükséges a történelmi körülmények felidézése, mivel elválaszthatatlan az orosz forradalom problémáitól a nemzetközi helyzet kereteiben.
1919 és 1920 között a polgárháborús körülményei, az európai, különösen a német forradalom késlekedése, a győztes proletárforradalom küzdelmeinek nehézségei egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, szükségessé tették a „hadikommunizmusnak” nevezett intézkedések bevezetését, tehát a katonai módszerek dominálását a gazdasági és politikai élet együttese felett. A szigorú adminisztratív előírások, az ország szinte katonai irányítása nélkül lehetetlen lett volna győzedelmeskedni a fiatal szovjethatalomra támadó imperialista ellenforradalmi hadseregek koalíciója fölött.
1919 februárjában Trockij, lévén a szállítás meghatározó szektorának újraszervezési felelőse, a központi bizottságnak javasolja a hadikommunizmus elhagyását. Gazdasági szemléletből kiindulva (a gazdasági fejlődés hadikommunista módszerek kimerültek) Trockij javasolja, hogy az élelmezés erőszakos újraelosztását a gabonafélék és kereskedelmi cseretermékek adójával helyettesítsék. Harcol a központi bizottságban (11 szavazat 40 ellenében). A hadikommunizmus még egy évig eltart.
Ennek a döntésnek az értelmében és bizonyos mértékű végrehajtásaképpen Trockij küzd a „háborús” módszerek szisztematikus alkalmazásáért, ideértve a szakszervezeteket is, hogy azok a gazdasági háborúban direkt módon is részt vegyenek. Lenin opponál. Ezt írja Trockij szemlélete ellen:
„(Trockij) feltételezi, hogy a munkásállamban a szakszervezetek szerepe nem a munkásosztály anyagi és morális érdekeinek védelme. Ez tévedés. Trockij elvtárs „munkásállamról” beszél, de ez absztrakció! Amikor munkásállamról beszéltünk 1917-ben, az rendben volt. De ma, amikor azt mondják: ”Miért kellene védelmezni a munkásosztályt és ki ellen, nincs burzsoázia, mert az állam munkásállam!”, óriásit tévedünk, mert ez nem teljesen munkásállam. Itt van a bökkenő. Ma a mi államunk olyan, hogy a teljesen megszervezett proletariátusnak meg kell védenie magát és nekünk ezeket a munkásszervezeteket fel kell használnunk arra, hogy a munkásokat saját államukkal szemben megvédjük, hogy a munkások is megvédjék államunkat”. (Lenin összes művei)
A vita nehéz volt és hangneme olykor erőszakos. Ugyanakkor nem volt élesebb, mint a felkelésekről, a breszt-litovszki békekötésről, vagy a Vörös Hadseregben, az iparban és a mezőgazdaságban a nem-kommunista, sőt burzsoá szakemberek alkalmazásáról szóló viták. Ugyanakkor 1920 novemberétől (a szakszervezetek V. kongresszusa) 1921 márciusáig (a párt X. kongresszusa) a központi bizottság megoszlott: az egyik csoport nyolc főből állt (Leninnel), a másik hétből (Trockijjal).
Trockij ennek apropóján írja: „A tisztán körülírt csoportosulások ekkor keletkeztek, az emlékezetes szakszervezeti vita kapcsán. Most, hogy megvan lehetőségünk arra, hogy egy szempillantással átöleljük ezt a periódust és fény derítsünk a korábbi tapasztalatokra, azt kell konstatálnunk, hogy a vita egyáltalán nem a szakszervezetekről folyt, de még a munkásdemokráciáról sem: ami a vitákban kifejeződött, az a párt mélységes rossz közérzete, melynek oka a „hadikommunizmus” gazdasági rendszerének szélsőséges meghosszabbítása. Az ország minden gazdasági szervezete satuba szorult. A szakszervezetek szerepéről és munkásdemokráciáról szóló vita valójában a gazdaság új útkeresése. A megoldás az élelmiszertermékek rekvirálásának és a gabonatermények monopóliumának megszüntetésében találtatott meg és az állami iparnak a központi gazdasági vezetés zsarnokságához viszonyított fokozatos átlépésében. Ezek a történelmi döntések egyhangúlag születtek, pontot tettek a szakszervezeti vitára, olyannyira, hogy az Új Gazdasági Politika (NEP) bevezetése következtében maguknak a szakszervezeteknek a szerepe is egészen más fényben tűnt fel: néhány hónappal később radikálisan módosítani kellett a szakszervezetekről szóló döntést.” (Novij kursz)
1937-ben Trockij egy levelében visszatér arra, hogy „mindkét oldalról álvita volt, mindnyájan nagyon rosszul érzetük magunkat a hadikommunizmus alatt. Változást akartunk és a vita abszolút másodlagos ponton kezdődött el.”
Trockijnak a szakszervezet helyéről alkotott valódi álláspontjáról tanúskodnak a föntebb idézett dokumentumok – és rajtuk kívül sok más. Fel kellene idézni pl. szenvedélyes vitáját az amerikai szervezet, a Socialist Workers Party aktivistáival a CIO szakszervezeti mozgalom kifejlődésének pillanatában.
Ez, a szakszervezetek élete és fejlődése iránt kifejezett nagy figyelem kapcsolódik az imperializmus korának tőkés társadalmában elfoglalt helyük megítéléséhez. 1937-ben az „Ultrabaloldaliak általában és a gyógyíthatatlanok különösen. Néhány elméleti felvetés” c. írásából:
„Az imperialista tőkés rendszer többé nem képes az emberiség termelőerőinek fejlesztésére és ebből az okból nem tud a munkásoknak sem anyagi engedményeket, sem hatékony szociális reformokat adni. Mindez igaz. De mindez mégsem igaz az egész korszak terjedelmének egészére. A háború óta új iparágak fejlődtek ki.”
Mégis:
„a marxista gondolat konkrét, vagyis minden meghatározó vagy fontos tényezőt megvizsgál az adott kérdésekben, nem csak kölcsönös viszonyaiban, hanem fejlődésükben is. Nem tünteti el a jelen pillanat helyzetét az általános perspektívában, hanem az általános perspektíva által lehetővé teszi a jelen helyzet elemzését annak teljes sajátosságában. A politika pontosan ezzel a konkrét elemzéssel kezdődik.”
Mihelyt:
„egy szakszervezeti vezető, aki kizárólag a rothadó kapitalizmus általános tendenciái által hagyja magát vezetni, hogy lemondjon a gazdasági és részleges harcról, saját „forradalmi” koncepciói ellenére ténylegesen reakciós ügynökké válik. Egy marxista szakszervezeti vezetőnek nem csak a kapitalizmus általános tendenciáit kell megvizsgálnia, hanem a helyzet, a konjunktúra, a helyi feltételek, de még a pszichológiai elemek speciális vonásait is, hogy harci attitűdöt, kivárást vagy visszavonulást javasoljon. Csak ezen, a nagy tömegek tapasztalatához szorosan kapcsolódó gyakorlati aktivitás talaján tudja a szakszervezeti vezető a rothadó tőkés rendszer általános jellemzőit lecsupaszítani és a munkásokat forradalomra nevelni.” (Művek, 15. kötet)
És megfordítva. Pontosan a Kommunista Internacionálé vitt elkeseredett harcot a francia szakszervezeti mozgalom szétszakadása ellen, vagyis szakszervezeti pártokká való tényleges átalakulásával szemben (...). Ebben az értelemben a Kommunista Internacionálé létezésének első napjától támogatta a szakszervezetek valóságos vitális autonómiáját, teljesen megfelelvén a marxizmus szellemének.”
1929-ben, folytatva polémiáját a forradalmi szindikalistákkal, kiemeli: „A kommunista párt feladata nem csak az, hogy befolyást nyerjenek a szakszervezetekben, hanem a szakszervezeteken keresztül befolyást gyakoroljanak a munkásosztály többségére. Ez csak úgy lehetséges, hogyha a pártoknak a szakszervezetekben használt módszerei ennek természetének és feladatainak megfelelnek. A pártbefolyásáért vívott harc a szakszervezetekben ott találja meg valódi értékét, hogy ezek prosperálnak vagy nem, taglétszámuk növekszik-e, a tömegekkel való kapcsolataik szélesednek-e. Ha a párt azon az áron éri el befolyását, hogy a szakszervezet kisebb lesz vagy frakciókra bomlik – pillanatnyi célokért a párt segédcsapatává átalakulva és annak valódi tömegszervezetté válását megakadályozva –, azt jelenti, hogy falsak a párt és az osztály közötti viszonyok.” (Trockij: A szindikalizmus és a kommunizmus)
Messze vagyunk attól a karikatúrától, mely a szakszervezetek párt alá rendelésének kérdésében a Lenin és Trockij elfoglalta álláspontról készült. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy legalábbis első pillantásra Trockij ezen szavai és megerősítései ellentétesnek látszódnak a Kommunista Internacionálé kongresszuson elhatározott politikájával vagy a Lenin által impulzált Vörös Szakszervezeti Internacionálé létrehozásával. Az ellentmondás csak látszólagos. Miről is van szó?
A Kommunista Internacionálé II. kongresszusán (1920 júliusa) elfogadott egy dokumentumot, a pártok Kominternbe felvételéről „21 feltétel” néven. Ahhoz, hogy megértsük, meg kell világítani szövegkörnyezetét. A fiatal Kommunista Internacionálé éppen csak, hogy létrejött, az 1917. októberi forradalom másnapján. Ebbe a mozgalomba forradalmi aktivisták ezrei áramlottak, akik a munkás- és paraszttanácsok hatalom-megragadásában látták más országokban is a közeljövő forradalmi győzelmének ígéretét, de ugyanakkor egy sorozat más szervezet is, pártok, vezetők, néhányuk határozatlan, sőt szociálpatrióta politikával alaposan átitatva, mely a régi szocialista és szakszervezeti mozgalom bizonyos áramlatait jellemezte.
A Kommunista Internacionálé II. kongresszusa tehát szükségesnek ítélte a tagszervezeti feltételeinek pontokba foglalását, habár inkább a körülmények szüksége hozta, nem végleges szöveg. A „feltételek” bizonyos száma nyilvánvalóan általános megfogalmazás, mások konjunkturális jellegűek. De, ahogy ez már többször előfordult a történelemben, az „ideiglenes” tartósnak bizonyult és valami mássá alakult. A sztálinizmus gyorsan megkaparintotta ezt a „21 feltételt”, hogy véglegesen megszabaduljon némely feltételtől a Kommunista Internacionálé bürokrata vezető rétege stabilizálására és annak osztályharctól elfordítására. A feltételek között a 9. és 10. pont foglalkozik a szakszervezetek és a Kommunista Internacionálé viszonyával. Annak ellenére, hogy nem került nyilvánvaló megfogalmazásra a szakszervezet párt alá rendelése, a tartalom logikusan ide vezet. A 9. feltétel szerint szükség van „a szakszervezeteket a kommunizmusnak megnyerő kitartó és folyamatos munkára”. A 10. pont elrendeli mindenütt a harcot az (Amszterdamban alapított) I. Szakszervezeti internacionáléval való szakítás elérésére avégett, hogy azok csatlakozzanak a «Kommunista internacionáléhoz tartozó vörös szakszervezetek nemzetközi uniójához».
Ezek a megformálások célozták azon szakszerveti mozgalmak körülhatárolását, melynek vezetése 1914-ben szervezetüket a háborús kormányok «szent egységébe» vitték. Ebben az értelemben a «21 feltétel» az osztályfüggetlenség szükségét fejezte ki. Mégis, a vörös szakszervezetek internacionáléjának létrehozása nem felelt meg Lenin alapvető állásfoglalásának, csak időleges megoldás volt számára annak keresésében, hogy az Internacionálé harcához csatolja a forradalmi szakszervezeti aktivistákat, azokat, akik a szakszervezeti osztályfüggetlenséget akarták őrizni, s gyanakodva nézték a megsokasodva alakulgató kommunista pártokat. Mégis, a Kominternhez való csatlakozás ezen feltételeinek megformálása elvvé tette a szakszervezetek igazodását a párthoz, annak összes negatív következményével a szovjetunióbeli, s eképpen a Kommunista internacionálé bürokrata elfajulás után. A szakszervezetek autonómiája és függetlensége kérdése döntő fontosságot kap a sztálinista politika a világ munkásmozgalmára nézve drámai konzekvenciái miatt. A nemzetközi osztályharcba integrálva ezeket a tanulságokat a IV. Internacionálé francia szekciójának kongresszusa a II. világháború másnapján megsemmisítette a csatlakozás 9. és 10. pontját. Ez a megerősített különbségtétel a szakszervezet és a párt helye között megfelel Lev Trockij álláspontjának. Ténylegesen, ha a szakszervezet fel akarja ölelni a munkásosztály széles rétegeit, nem helyettesítheti a pártot, mert:
„Pontosan ezért nem fedik le a kommunisták – ideológiailag és szervezeti téren sem – a szakszervezetet, nem használják ki kulisszák mögötti manőverekben, nem osztják meg, ha kisebbségben vannak, semmiben nem akadályozzák autonóm fejlődésében, és minden erejükkel segítik harcában. Ugyanakkor a Kommunista Párt fenntartja magának azt a jogot, hogy a munkásosztályt illető minden kérdésben véleményt formáljon, ide kell érteni a szakszervezeteket is, azok taktikáját kritikával illesse és javaslatokat tegyen, melyeket a szakszervezet szabadon elfogadhat vagy elutasíthat. Az osztály, mindenekelőtt annak szakszervezeti része bizalmának elnyerését pártnak gyakorlati akciókkal kell elnyernie.”
Vita a szakszervezeti kérdésről (1921)
A kapitalista társadalomban a munkások a társadalmi termékek újraelosztásáért a szakszervezetek segítségével küzdenek meg. Ugyanakkor a szakszervezetek helyének kérdése a szovjet államban a hatalom megragadásakor új értelmezésében merül fel, 1921-ben ez kerül felszínre, melyet a „szakszervezetek militarizálása” néven ismert vita formájában.
Ismét szükséges a történelmi körülmények felidézése, mivel elválaszthatatlan az orosz forradalom problémáitól a nemzetközi helyzet kereteiben.
1919 és 1920 között a polgárháborús körülményei, az európai, különösen a német forradalom késlekedése, a győztes proletárforradalom küzdelmeinek nehézségei egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, szükségessé tették a „hadikommunizmusnak” nevezett intézkedések bevezetését, tehát a katonai módszerek dominálását a gazdasági és politikai élet együttese felett. A szigorú adminisztratív előírások, az ország szinte katonai irányítása nélkül lehetetlen lett volna győzedelmeskedni a fiatal szovjethatalomra támadó imperialista ellenforradalmi hadseregek koalíciója fölött.
1919 februárjában Trockij, lévén a szállítás meghatározó szektorának újraszervezési felelőse, a központi bizottságnak javasolja a hadikommunizmus elhagyását. Gazdasági szemléletből kiindulva (a gazdasági fejlődés hadikommunista módszerek kimerültek) Trockij javasolja, hogy az élelmezés erőszakos újraelosztását a gabonafélék és kereskedelmi cseretermékek adójával helyettesítsék. Harcol a központi bizottságban (11 szavazat 40 ellenében). A hadikommunizmus még egy évig eltart.
Ennek a döntésnek az értelmében és bizonyos mértékű végrehajtásaképpen Trockij küzd a „háborús” módszerek szisztematikus alkalmazásáért, ideértve a szakszervezeteket is, hogy azok a gazdasági háborúban direkt módon is részt vegyenek. Lenin opponál. Ezt írja Trockij szemlélete ellen:
„(Trockij) feltételezi, hogy a munkásállamban a szakszervezetek szerepe nem a munkásosztály anyagi és morális érdekeinek védelme. Ez tévedés. Trockij elvtárs „munkásállamról” beszél, de ez absztrakció! Amikor munkásállamról beszéltünk 1917-ben, az rendben volt. De ma, amikor azt mondják: ”Miért kellene védelmezni a munkásosztályt és ki ellen, nincs burzsoázia, mert az állam munkásállam!”, óriásit tévedünk, mert ez nem teljesen munkásállam. Itt van a bökkenő. Ma a mi államunk olyan, hogy a teljesen megszervezett proletariátusnak meg kell védenie magát és nekünk ezeket a munkásszervezeteket fel kell használnunk arra, hogy a munkásokat saját államukkal szemben megvédjük, hogy a munkások is megvédjék államunkat”. (Lenin összes művei)
A vita nehéz volt és hangneme olykor erőszakos. Ugyanakkor nem volt élesebb, mint a felkelésekről, a breszt-litovszki békekötésről, vagy a Vörös Hadseregben, az iparban és a mezőgazdaságban a nem-kommunista, sőt burzsoá szakemberek alkalmazásáról szóló viták. Ugyanakkor 1920 novemberétől (a szakszervezetek V. kongresszusa) 1921 márciusáig (a párt X. kongresszusa) a központi bizottság megoszlott: az egyik csoport nyolc főből állt (Leninnel), a másik hétből (Trockijjal).
Trockij ennek apropóján írja: „A tisztán körülírt csoportosulások ekkor keletkeztek, az emlékezetes szakszervezeti vita kapcsán. Most, hogy megvan lehetőségünk arra, hogy egy szempillantással átöleljük ezt a periódust és fény derítsünk a korábbi tapasztalatokra, azt kell konstatálnunk, hogy a vita egyáltalán nem a szakszervezetekről folyt, de még a munkásdemokráciáról sem: ami a vitákban kifejeződött, az a párt mélységes rossz közérzete, melynek oka a „hadikommunizmus” gazdasági rendszerének szélsőséges meghosszabbítása. Az ország minden gazdasági szervezete satuba szorult. A szakszervezetek szerepéről és munkásdemokráciáról szóló vita valójában a gazdaság új útkeresése. A megoldás az élelmiszertermékek rekvirálásának és a gabonatermények monopóliumának megszüntetésében találtatott meg és az állami iparnak a központi gazdasági vezetés zsarnokságához viszonyított fokozatos átlépésében. Ezek a történelmi döntések egyhangúlag születtek, pontot tettek a szakszervezeti vitára, olyannyira, hogy az Új Gazdasági Politika (NEP) bevezetése következtében maguknak a szakszervezeteknek a szerepe is egészen más fényben tűnt fel: néhány hónappal később radikálisan módosítani kellett a szakszervezetekről szóló döntést.” (Novij kursz)
1937-ben Trockij egy levelében visszatér arra, hogy „mindkét oldalról álvita volt, mindnyájan nagyon rosszul érzetük magunkat a hadikommunizmus alatt. Változást akartunk és a vita abszolút másodlagos ponton kezdődött el.”
Trockijnak a szakszervezet helyéről alkotott valódi álláspontjáról tanúskodnak a föntebb idézett dokumentumok – és rajtuk kívül sok más. Fel kellene idézni pl. szenvedélyes vitáját az amerikai szervezet, a Socialist Workers Party aktivistáival a CIO szakszervezeti mozgalom kifejlődésének pillanatában.
Ez, a szakszervezetek élete és fejlődése iránt kifejezett nagy figyelem kapcsolódik az imperializmus korának tőkés társadalmában elfoglalt helyük megítéléséhez. 1937-ben az „Ultrabaloldaliak általában és a gyógyíthatatlanok különösen. Néhány elméleti felvetés” c. írásából:
„Az imperialista tőkés rendszer többé nem képes az emberiség termelőerőinek fejlesztésére és ebből az okból nem tud a munkásoknak sem anyagi engedményeket, sem hatékony szociális reformokat adni. Mindez igaz. De mindez mégsem igaz az egész korszak terjedelmének egészére. A háború óta új iparágak fejlődtek ki.”
Mégis:
„a marxista gondolat konkrét, vagyis minden meghatározó vagy fontos tényezőt megvizsgál az adott kérdésekben, nem csak kölcsönös viszonyaiban, hanem fejlődésükben is. Nem tünteti el a jelen pillanat helyzetét az általános perspektívában, hanem az általános perspektíva által lehetővé teszi a jelen helyzet elemzését annak teljes sajátosságában. A politika pontosan ezzel a konkrét elemzéssel kezdődik.”
Mihelyt:
„egy szakszervezeti vezető, aki kizárólag a rothadó kapitalizmus általános tendenciái által hagyja magát vezetni, hogy lemondjon a gazdasági és részleges harcról, saját „forradalmi” koncepciói ellenére ténylegesen reakciós ügynökké válik. Egy marxista szakszervezeti vezetőnek nem csak a kapitalizmus általános tendenciáit kell megvizsgálnia, hanem a helyzet, a konjunktúra, a helyi feltételek, de még a pszichológiai elemek speciális vonásait is, hogy harci attitűdöt, kivárást vagy visszavonulást javasoljon. Csak ezen, a nagy tömegek tapasztalatához szorosan kapcsolódó gyakorlati aktivitás talaján tudja a szakszervezeti vezető a rothadó tőkés rendszer általános jellemzőit lecsupaszítani és a munkásokat forradalomra nevelni.” (Művek, 15. kötet)
„A szakszervezetek az imperializmus hanyatlása idején”
Trockij 1940-ben „A szakszervezetek az imperializmus hanyatlása idején” c. írásában (ez lett utolsó műve) pontosítja a szakszervezetek helyét olyan helyzetben, melyben a burzsoázia offenzívája azok integrációjára és még az osztályharc korábbi fázisainak termékeként létrejött demokratikus formák megkérdőjelezésére is irányul:
„A fejlődésnek, pontosabban az egész világon a modern szakszervezetek degenerálódásának van egy közös aspektusa: közelednek az állami hatalomhoz és fuzionálnak vele.
Ez a folyamat egyaránt jellemző a semleges szakszervezetekre, szociáldemokratákra, kommunistákra és anarchistákra. Ez az egyetlen tény jelzi, hogy az állammal egybeolvadás tendenciája nem ilyen vagy olyan doktrína része, hanem az összes szakszervezet együttes társadalmi körülményének eredménye.
A monopolkapitalizmus nem a versenyen és a magánkezdeményezésen alapul, hanem központi vezérlésen. A hatalmas trösztök élén álló tőkés klikkek, a munkáltatói szövetségek, a bankkonzorciumok, stb. ugyanolyan magasról ellenőrzik a gazdaságot, mint az államhatalom, és az utóbbihoz folyamodnak együttműködésért. Az ipar legjelentősebb ágazataiban a szakszervezetek meg vannak fosztva attól a lehetőségtől, amiből a különféle vállalatok egymás közötti versenyéből hasznot tudnának húzni. A hatalommal diszkréten összefonódó centralizált tőkés ellenféllel kell szembeszállniuk. Innen adódik az az igény, hogy a szakszervezetek a tőkés államhoz illeszkedjenek és az azzal való együttműködésért harcoljanak.”
Trockij hozzáteszi:
„Az előzőekből első látásra könnyűnek tűnhet levonni a következtetést, hogy a szakszervezetek az imperialista szakaszban lemondanak arról, hogy szakszervezetek legyenek: majdnem egyáltalán nincs helye a munkásdemokráciának, mely a régi szép időkben, mikor a gazdasági arénában a szabadkereskedelem dominált, és a munkásszervezetek belső életének lényege volt; munkásdemokrácia hiányában pedig nem lehetséges a szakszervezeti tagság befolyásolása, a szabad harc; ebből a tényből fakadóan a forradalmi munka legfőbb küzdőtere szakszervezeti keretekben eltűnik.
Ugyanakkor ez az álláspont teljes mértékben hamis (...).
Az előbbiekből világosnak látszik, hogy a szakszervezetek folyamatos degenerálódása és az imperialista államba való progresszív integrálódása dacára, a szakszervezetekben folyó munka nem csak nem vesztette el korábbi fontosságát, hanem bizonyos jelentésében forradalmi munkává válik. Ennek a munkának a tétje lényegében az a harc, mely a munkásosztály befolyásolására irányul. Minden szervezet, minden párt, minden frakció, mely ultimátumszerűen foglal állást a szakszervezetekkel szemben, vagyis ténylegesen hátat fordít a munkásosztálynak egyszerűen azért, mert neki ezek a szervezetek nem tetszenek, pusztulásra van ítélve. És meg kell mondani, meg is érdemli sorsát.”
Szerte a világon a IV. Internacionálé szekciói különféle formában tevékenykedve segítik a munkásszervezetek osztályfüggetlenségének őrzését, a szakszervezetek megvédését a kormányzásba integrálás ellen, a korporatizmus új formájával szemben.
A IV. Internacionálé az egész világon a munkásaktivák, különböző eredetű szervezetek oldalán támogatja az algíri világkonferenciát, résztvesz rajta, felhív ennek kampánya fejlesztésére. Központi kérdésként egész bizonyosan a háború- és a kizsákmányolás-ellenes harc mellett szerepelni fog a munkásmozgalom függetlenségéért folyó küzdelem kérdése is.
„A fejlődésnek, pontosabban az egész világon a modern szakszervezetek degenerálódásának van egy közös aspektusa: közelednek az állami hatalomhoz és fuzionálnak vele.
Ez a folyamat egyaránt jellemző a semleges szakszervezetekre, szociáldemokratákra, kommunistákra és anarchistákra. Ez az egyetlen tény jelzi, hogy az állammal egybeolvadás tendenciája nem ilyen vagy olyan doktrína része, hanem az összes szakszervezet együttes társadalmi körülményének eredménye.
A monopolkapitalizmus nem a versenyen és a magánkezdeményezésen alapul, hanem központi vezérlésen. A hatalmas trösztök élén álló tőkés klikkek, a munkáltatói szövetségek, a bankkonzorciumok, stb. ugyanolyan magasról ellenőrzik a gazdaságot, mint az államhatalom, és az utóbbihoz folyamodnak együttműködésért. Az ipar legjelentősebb ágazataiban a szakszervezetek meg vannak fosztva attól a lehetőségtől, amiből a különféle vállalatok egymás közötti versenyéből hasznot tudnának húzni. A hatalommal diszkréten összefonódó centralizált tőkés ellenféllel kell szembeszállniuk. Innen adódik az az igény, hogy a szakszervezetek a tőkés államhoz illeszkedjenek és az azzal való együttműködésért harcoljanak.”
Trockij hozzáteszi:
„Az előzőekből első látásra könnyűnek tűnhet levonni a következtetést, hogy a szakszervezetek az imperialista szakaszban lemondanak arról, hogy szakszervezetek legyenek: majdnem egyáltalán nincs helye a munkásdemokráciának, mely a régi szép időkben, mikor a gazdasági arénában a szabadkereskedelem dominált, és a munkásszervezetek belső életének lényege volt; munkásdemokrácia hiányában pedig nem lehetséges a szakszervezeti tagság befolyásolása, a szabad harc; ebből a tényből fakadóan a forradalmi munka legfőbb küzdőtere szakszervezeti keretekben eltűnik.
Ugyanakkor ez az álláspont teljes mértékben hamis (...).
Az előbbiekből világosnak látszik, hogy a szakszervezetek folyamatos degenerálódása és az imperialista államba való progresszív integrálódása dacára, a szakszervezetekben folyó munka nem csak nem vesztette el korábbi fontosságát, hanem bizonyos jelentésében forradalmi munkává válik. Ennek a munkának a tétje lényegében az a harc, mely a munkásosztály befolyásolására irányul. Minden szervezet, minden párt, minden frakció, mely ultimátumszerűen foglal állást a szakszervezetekkel szemben, vagyis ténylegesen hátat fordít a munkásosztálynak egyszerűen azért, mert neki ezek a szervezetek nem tetszenek, pusztulásra van ítélve. És meg kell mondani, meg is érdemli sorsát.”
Szerte a világon a IV. Internacionálé szekciói különféle formában tevékenykedve segítik a munkásszervezetek osztályfüggetlenségének őrzését, a szakszervezetek megvédését a kormányzásba integrálás ellen, a korporatizmus új formájával szemben.
A IV. Internacionálé az egész világon a munkásaktivák, különböző eredetű szervezetek oldalán támogatja az algíri világkonferenciát, résztvesz rajta, felhív ennek kampánya fejlesztésére. Központi kérdésként egész bizonyosan a háború- és a kizsákmányolás-ellenes harc mellett szerepelni fog a munkásmozgalom függetlenségéért folyó küzdelem kérdése is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.