A kínai kulturális forradalomról

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

(2.rész)

A kínai bürokrácia eredeti vonásai

Hatalmuk első korszakában a kínai kommunista vezetők valóban megpróbálták programjukat megvalósítani. A «tőkés fejlődés» és a «nemzeti burzsoáziával való együttműködés» programjáról van szó, az «új demokrácia első szakaszában», melynek «békés belső együttműködést» kellett volna létrehoznia. Ezzel a meggyőződéssel harcoltak a «túlzottan radikális» szakszervezeti és munkáskövetelések ellen, melyek veszélyeztetik úgymond az «osztályok unióját». A munkásosztályt ért represszió elfogadása nem minden nehézség nélkül történt, kampányok és tisztogatások kellettek – a pártban és a szakszervezetekben – mire a «balos eltérés» végére értek. Jacques Brieux, a kínai kommunista rendszer első korszakát tanulmányozó történész: „Párt- és szakszervezeti káderek álltak ellent az „új gazdaságnak”, némelyek azonnali proletárdiktatúrát követeltek, mások iparosítási politikát. A párt vezetői „ultrabaloldalinak” bélyegezték ezeket a törekvéseket”.

A történelem azonban erősebb a politikai kombinációknál, a kínai vezetőket gyorsan olyan útra terelte, melyet el akartak kerülni. Először is, az amerikai imperializmus a koreai háborún keresztül megindította offenzíváját – arra sem hagyva időt, hogy az „első szakaszt”, a polgári demokratikus feladatok elvégzését befejezzék –, katonai erőfeszítésre kényszerítve, amit a forradalom elmélyítését kivánó belső mobilizációval lehetett elérni; másodszor, mert a program a feudális mezőgazdaság felszabadításával kezdve csak a burzsoázia elleni ádáz harc árán lett volna lehetséges, még ha az „nemzetinek” is lett cimkézve. A földbirtokosok kereskedelmi és ipari tőke általi támogatása, a tőke menekülése, a burzsoázia aktív ellenállása (Csang-Kaijsek tajvani Formose bázisáról), az amerikai imperializmus segítsége egyre mélyebb behatolást kívánt a szegényparasztság totális mozgósítása érdekében a magántulajdon, a földreform, a termelési eszközök államosítása, a külkereskedelem monopolizálása, a burzsoá államapparátus maradványainak felszámolása területére.

A sürgető szükség által kényszerítve a kínai KP végül elhagyta az „új demokrácia” teóriáját, megerősítette a forradalom egyszersmint szocialista és permanens jellegét (ugyanakkor nagy hévvel ítélte el a trockizmust és a permanens forradalmat!). A szakadatlan forradalom formuláját Trockij mondta ki egy fél évszázaddal korábban a történelmi események (nevezetesen az októberi forradalom) tükrében: az imperializmus korában csak a munkásosztály képes a polgári demokratikus feladatok elvégzésére, s „a polgári demokratikus forradalomnak permanens forradalommal szocialista forradalomba kell lépnie”.

A kínai kommunista párt és a bürokrácia természetének megértéséhez látni kell, milyen módon valósította meg ezt a társadalmi átalakítást, ami a kínai gazdasági struktúrát a szovjet-orosz mellé sorakoztatta. Forgue írja: „Az egész felbolydulás végrehajtása „hideg fejjel” történt, a tömegmozgalmat mereven keretező KP minden lépést szorosan ellenőrzött. A folyamat alatt az államapparátus a tömegek fölé emelkedett szervként jött létre, melyet egy különálló réteg kontrollált”.

Az orosz forradalom után több mint 30 évvel a kínai forradalom torkollott olyan bürokratikus, privilegizált réteg megszületésébe, mely a politikai hatalmat a termelési eszközök kollektivizálása bázisán bírta. Itt aztán meg is áll a hasonlóság a Szovjetunióval. A kínai bürokráciának – a különbség itt kapitális – nem kellett hosszasan küzdeni, és a munkástömegek ellen megtorlást folytatni (mint a sztálininak) a dominancia elérésére: a forradalmi harcokban született kínai élgárda (különösen Mao Cetung, a legális vezér) a tömegek részvételével és nem ellenében hozta létre a bürokrácia ellenőrzését érvényesítő hatalmi szerveket.

Forgue: „a polgári demokratikus feladatokat Kínában is proletáforradalomnak kellett megvalósítania, a burzsoá állam, a termelési eszközök magántulajdonának lebontásával. Az állam, mely ebből a folyamatból megszületett, vitathatatlanul munkásállam. De hozzá kell adnunk a jelzőt: „deformált”. Politikai struktúráját definiálja a „deformált munkásállam”, munkásosztálya lett kisemmizve a hatalomból, megfosztották annak gyakorlásától, ellenőrzésétől. Más szavakkal: Kínában nincs proletárdemokrácia, mely nem létezhet a munkásosztály közvetlen hatalmi szervezeteinek hálózata nélkül (bizottságok, szovjetek, tanácsok).”

A kínai bürokrácia privilégiumai persze vitathatlanul kisebbek volnak a Kreml vagy a szatellitországok bürokráciájáénál. De léteztek, „elkülönült rétegként a dolgozók feletti teljes ellenőrzést a kezében tartotta, az egyedüli politikai hatalmat gyakorolta, vagyis az államot birtokolta”. (Forgue) A cseh, lengyel, magyar, stb. bürokráciával szemben, melyek csak a szovjet bürokrácia alproduktumai, a kínai közvetlenül az elmaradottság és elszigeteltség gyökereihez kapcsolódik olyan helyzetben, melyben a világot az imperializmus dominálja. A szovjet bürokráciával szemben nem a hatalom megszerzése utáni elfajulás eredménye és Mao Cetungnak nem kellett – mint Sztálinnak – politikai ellenforradalmi eszközökhöz nyúlnia. A „kulturális forradalom” előestéjén „a tömegekkel való összeütközés még előtte van...”, írja Forgue egyszerre elutasítva „e bürokrácia realitását és a hitet abban, hogy felbomolhat” valamint „asszimilálódhat az orosz bürokráciához”, és lehetetlennek tartotta annak kimondását, hogy „végleg átállt a burzsoázia oldalára” – mint azt Trockij 1933-ban az orosz bürokrácia kapcsán megállapította (Sztálinnak a német KP-ra erőltetett politikája tette lehetővé a hitleri győzelmet és a német munkásosztály harc nélküli megadását). Kevéssel később Forgue-nek a kínai forradalom fejlődése ad választ. Elsősorban az a gyalázatos kudarc, amelybe Aïdit politikája és az indonéziai sztálinisták a kínai KP támogatásával belevitték az indonéziai munkásokat és parasztokat. A „nagy proletár kulturális forradalom” időszaka pedig a kiegészítést adja: a bürokrácia ütközik a tömegekkel, a munkásokkal, fiatalokkal.
Természetesen a világszintű osztályharc által felvetett problémák viszonyában kell a kínai forradalmat megítélni. A forradalom egymagában óriási veszélyt jelent az imperializmusra, mely mindig megpróbálta „visszaszerezni” Kínát, az orosz bürokrácia közreműködésével létrehozott világegyensúly alapjait aláaknázta. Forgue ezt írja: „Itt rejtezik a szovjet-kínai konfliktus valódi tartalma. Teljes mélységében még nem kerül arra a pontra, mikor a szovjet és kínai vezetők már nem színlelhetnek egyetértést a „békés egymás mellett élés” politikájában - vagyis abban, hogy Moszkva mindenáron megpróbál az amerikai imperializmussal hosszú távon egyezséget kötni. Milyen árat kell ezért fizetni? Az imperializmus számára szabad kezet biztosít Kínával szemben, kétségtelenül az imperialista reményeknél előnyösebb ellentételezést...”.

Ebben a kontextusban lehet megérteni a kínai bürokrácia általános politikáját, brutális fordulatait és belső ellentmondásait, mely a „nagy kulturális forradalommnak” mondott válságához vezetett: egyben az apparátus szembenálló szektorainak erőszakos konfliktusrendezése és a politikai forradalom speciális körülmények közötti kezdete.

(II. rész vége)