Néhány kérdés – néhány válasz

(a IV. Internacionálé Nemzetközi Titkárságának válaszlevele a Marxista kör kérdéseire)

1- A rothadó kapitalizmusról. Trockij már 80 éve is ezt mondta! A helyzet változott azóta? Lehet-e azt mondani, a tőkés rendszer fejlődésének összes lehetőségét elvesztette?

2011. júniusi jelentésében a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal főigazgatója aláhúzta, hogy «2007-ben 3,5 milliárd ember ugyanakkora jövedelemmel bírt , mint amennyi 61 milliónak jutott. Az 1976-tól 2007-ig terjedő időszak alatt az Amerikai Egyesült Államok leggazdagabb 0,1 %-ának jövedelemaránya több mint négyszeresére nőtt 2,3 ről 12,6 %-ra. (…) A világ lakosságának mintegy 75-80%-a nem rendelkezik alapvető szociális védelemmel. (…) Ma, amikor csökken a globális összeomlás lehetősége a közeljövőben, a válsággal kapcsolatos kiadások következményei továbbra is az emberek millióit terhelik, akiket munkahelyük elvesztése , életszínvonaluk drasztikus csökkenése sújt vagy a szigorú gazdaságpolitika lehetséges kihívásaival kerülhetnek szembe a jövőben. Tudatosítani kell a kialakult helyzet komolyságát. A világ sok országában a szociális krízis ugyanannyira realitás, mint korábban. Az arab világban végbemenő népfelkelési hullám a lehető leszorosabban kapcsolódik ahhoz, hogy tartósan nem voltak képesek kielégíteni az emberek szükségleteit a méltó munkához jutás és az alapvető jogaik biztosítása terén. Továbbra is szélsőségesen instabil szituációban vagyunk, mely újabb veszélyekkel terhes.»

A széteső tőkés rendszer válságának ezen következményeihez hozzá kell adni az állandó imperialista háborúkat, melyek a nemzeteket felbomlasztják (Afganisztán, Irak, Palesztina, Líbia, Afrika), az európai imperialista országok sorozatos csődjét (Görögország, Portugália, Spanyolország, Olaszország és holnap már Franciaország, Nagy-Britannia, Németország…), minden maffiózójellegű és parazita tevékenység látványos kibontakozásaát (drog, fegyverkezési ipar, spekuláció, stb.) Ehhez hozzá kell adni a «tőkés restauráció 20 éve alatti tragikus következményeit a magátulajdonra épülő agonizáló termelési mód körülményei között. Különösen az alapvető produktív erők, a munkásosztály szempontjából bekövetkezett fejlemények: «Az utóbbi 13 év folyamán Oroszország elvesztett (a szó szoros értelmében) 11 ezer falut, 290 várost és még 13 ezer falu közel van a teljes elnéptelenedéshez. A veszteségek mértékét tekintve a posztszovjet demográfiai krízis összevethető az 1941-1945-ös Nagy Honvédő Háborúval. Nem véletlenül mutat rá az «Elnéptelenedett Oroszország» c. amerikai jelentés az ENSZ kutatásaira hivatkozva, hogy Oroszország a demográfiai pusztulás határán van. A demográfiai és humanitárius következmányeket tekintve országunkban a legsúlyosabb helyzet a halálozás terén alakult ki. Figyelemreméltó ennek lényegi szociális összetevője: a munkaképes lakosság idő előtti , nem természetes okok miatti (közúti-közlekedési balesetek, tűzesetek, ökológiai és technológia katasztrófák, gyilkosságok, öngyilkosságok, alkoholizmus, drogok) halálozásának magas százalékaránya, valamint a fertőzéses és paraziták okozta betegségek miatti halálozás magas aránya.» (http://www.oilru.com/sp/13/566/orpho.php)

A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal igazgatója által felzajzolt kép, mely pedig olyan személytől ered, aki a tőkés rendszer védelmezője, szerintünk Trockij 73 évvel ezelőtti, a IV. Internacionálé programjában megfogalmazott minden aktualitását kimutatja: «A proletárforradalom gazdasági előfeltétele már régen elérte csúcspontját, melyet egyáltalán elérhetett a kapitalizmusban. Az emberiség termelőerői megálltak fejlődésükben. Az új találmányok és a technikai fejlődés újdonságai nem vezetnek többé az anyagi gazdagság gyarapodásához. Az egész kapitalista rendszer társadalmi krízisében a konjunkturális válságok a tömegek számára mind nagyobb nélkülözést és szenvedést hoznak. A munkanélküliség emelkedése a maga részéről elmélyíti az állam pénzügyi válságát és aláássa a megrendült pénzügyi rendszereket. A kormányok, legyenek demokratikusak vagy fasiszták, egyik csődből a másikba jutnak.»

Szerintünk ezek a tények és számok teljes mértékben megerősítik Lenin elemzését a tőkés rendszer jelenlegi szakaszáról: a «kapitalizmus legfelsőbb foka, az imperializmus» «minden vonalon rekaciós», «háborúk és forradalmak kora». Ez az analízis Marx és Engels kontinuitásában előre bizonyítja a termelőerők átalakulását «destruktív erőkké» és megerősíti, hogy ennek egyetlen alternatívája a társadalmi forradalom.

Tehát politikai irányzatunk a tények alapján, és csakis a tények alapján szembenáll mindazokkal (Szocialista Internacionálé, sztálinisták, pablisták), akik kapitulációjuk igazolása érdekében az utóbbi ötven év folyamán felteszik, hogy a tőkés rendszer fejlődésének «harmadik korát» éli (a pablista Ernest Mandel koncepciója), fejlődéséhez új forrásokat talált, stb.

De hogyan lehet megmagyarázni, hogy a meggyengült rendszer agóniájában nem omlik össze, nem hagy teret a termelési eszközök kollektív tulajdonán alapuló gazdaság racionális újjászervezésének? Messze a sztálini rezsim olyanfajta szlogenjától, mint «a szocializmus győzelme elkerülhetetlen» (mely szerintünk csak elfedte a bürokráciának a világimperializmus előtti behódolását, akár a «szocializmusról egy országban», akár a «békés egymás mellett élésről») van szó. Lenin a polgárháború kellős közepén azt írta valahol (lényegében): «a széthulló kapitalizmus számára nem létezik kilátástalan helyzet». Vajon ez ellentmondásban áll-e az imperializmusra vonatkozó megállapításával? Egyáltalán nem. Lenin azt jelzi itt, hogy a tőkés rendszer – addig, míg meg nem döntik – mindent túlél a legnagyobb pusztítás, háborúk, általános elszegényedés árán is, stb. Ezt foglalta össsze a kiváló forradalmár, Rosa Luxembourg, melyet Trockij is átvesz a Komintern alapító nyilatkozatában: «Szocializmus vagy barbárság». Tehát a proletár világforradalom késése magyarázza, hogy a rothadó kapitalizmus a legnagyobb pusztítások árát is képes a túlélésre.

Ez a késés teljes egészében köthető ahhoz a szubjektív faktorhoz, melytől minden függ: a szervezett munkásosztály és elsősorban vezetetése. Mi ugyanúgy tartottuk tegnap, mint tartjuk ma (sőt, ma jobban, mint tegnap), hogy a «A világpolitikai helyzetet egészében mindenekelőtt a proletariátus vezetésének történelmi válsága jellemzi. (…) A szocialista forradalom nélkül, és ez érvényes a közeljövő történelmi periódusára, az egész emberi civilizációt katasztrófa fenyegeti. Minden a proletariátustól függ, vagyis annak forradalmi élcsapatától. Az emberiség történelmi válsága leegyszerűsödik a forradalmi vezetés válságára.»

Segíteni a munkásmozgalmat ennek a szörnyű válságnak a legyőzésében, a vezetés válságának megoldásában azért, hogy a munkásosztály történelmi hivatását betölthesse, ez a IV. Internacionálé létezésének oka.

2- Hogyan interpretálja a IV. Internacionálé a «proletariátus» és a «munkásosztály» kifejezéseket? Változott-e a helyzet a XX. század első fele óta? Van-e ok annak megerősítésére, hogy mint azelőtt, a forradalom alapvető motorja maradt?

Ahogyan az imént kifejtettük, a proletárforradalom késése az egyetlen lehetséges magyarázat a magántulajdonon alapuló rothadó rendszer fennmaradására. Jelenti-e ez, hogy a «munkásosztálynak», a proletariátusnak (abban az értelemben ahogyan Marx és Engels több mint 160 évvel ezelőtt meghatározták) nincs már ereje a tőkés rendszer megdöntéséhez?

Nekünk nem ez az álláspontunk. Ami ez év januárjában Tunéziában történt, annak olyan jelentősége van, ami ennek a kis észak-afrikai, az imperializmus által elnyomott államnak a határain túllép. Milyen társadalmi erő állt a forradalmi folyamat élére, mely az imperialistabarát rezsim lebontását elkezdte? A munkásosztály – történelmi szervezetén, az UGTT szakszervezeti tömörülésen keresztül. S mindez annak ellenére, hogy az UGTT vezetése jelentős mértékben integrálódott Ben Ali imperialistabarát rendszerébe.

A sztálinizmus számos ereje «demokratikus» forradalomról beszél (a «szakaszos forradalom» hagyományos sztálini álláspontja szerint a «permanens forradalom» ellenében).

De ezt a jellemzést a tények cáfolják. A demokratikus és nemzeti követelések (demokratikus szabadságjogok, alkotmányozó nemzetgyűles, nemzeti szuverenitás, földet a parasztságnak, stb., a politikai demokrácia összes, a széteső tőkés rendszerrel összeegyeztethetetlen követelése) szorosan kapcsolódnak a proletariátus társadalmi követeléseihez (jog a munkához, béremelés, a bukott diktátor családja vagyonának elkobzása és államosítása), tetőcserépszerűen fedik egymást. A politikai és társadalmi követelések teljes mértékben beleütköztek az imperialista kötődődéshez, gyakorlati oldalról téve fel a kérdést az imperialista intézményekkel való szakításra (az EU társulási szerződései, az IMF, az adósság eltörlése, stb.)

De nem csak Tunéziában, a Kínai Népköztársaságban is, ahol munkássztrájkok ezrei tiltakoznak a kínai kommunista párt szervezte „piacnyitás” ellen; Wisconsinban (USA), ahol dolgozók százezrei masíroztak a Capitolium felé a kormányzó terve ellen, mely megtiltaná a szakszervezetek tárgyalási jogát … Igaz ez Európára, az utóbbi hónapokban itt is ütköznek az osztályharc legforróbb megnyilvánulásai (Franciaország, Görögország, Portugália, Spanyolország, Nagy-Britannia) a «baloldali» pártok és szakszervezetek vezetése által a burzsoá rendszer és annak reakciós főhadiszállása, az EU védelmében felállított akadályokba. Igaz ez a volt Szovjetunióban is, ahogy a Rabocsije Izvesztyijában (18.sz.) egyik elvtársunk a VAZ áprilisi sztrájkjának mérlegeként írja: «Proletár… Osztályharc… Lassan, de biztosan Oroszország mindennapi realitásává válik. Van-e munkásmozgalom Oroszországban? Még bizonyos szocialisták is kételkednek, pedig a piacviszonyoknak köszönhetően tagadhatatlanul újraszületendőben van. Oroszországban a munkásmozgalom spontán és rosszul szervezett. Franciaországban a szakszervezetek meg tudnak szervezni milliós tüntetéseket, nálunk 3-4 tucat emberét. De a tőkés viszonyok az embereket az önszerveződés felé tolják és minden előttünk van még.»

Mindez elsöpri a «munkásosztály eltűnését» feltételező diskurzusokat, melyeket «balról» vetnek fel a tőkének a munkaerőt megsemmisítendő offenzívájának ideológiai takarójaként (tehát a munkásosztály mint osztály és szervezetei letörésére). Az ideológiai támadás többféle formában létezik, a legalattomosabbakban is, mint amilyen ma az «ökoszocializmus» örve alatt rejtőzik.

3- Van-e garancia az ellen, ne történjen meg a jövő munkásállamaiban az, ami a Szovjetunióban történt?

Semmi garancia nincs rá. Az orosz forradalom, mint minden forradalom, mozgásba lendült embermilliók műve volt. A párt csak eszköz, hogy segítsen, «a dolgozók felmelkedése saját maguk műve lesz», Marxot idézve az I. Internacionálé szervezeti szabályzatában megformálta szavakal. Az egyetlen valódi biztosíték a széles tömegek aktivitása, mely lehetővé teszi az apparátus fölötti ellenőrzést – és nem megfordítva! A Bolsevizmus és sztálinizmus-ban Trockij ezt írta: «Vitathatatlanul az egypárt dominanciája szolgált a totalitárius sztálini rendszer jogi kiindulópontjaként. De a kifejlődés oka nem a bolsevizmusban, sem pedig az időszakos háborús intézkedésként betiltott más pártok hiányában, hanem a proletariátus európai és ázsiai kudarcainak örökségében található.» Trockij a sztálini represszió legsúlyosabb pillanatában írta: «Ha megjósoltuk volna Sztálinnak 1927-ben, mivé válik 10 évvel később, tiltakozott volna és őszintén». Az egyetlen iránytű, ami segíteni tud bennünket, a marxizmus, tehát az első munkásállam elfajulása okának tudományos elemzése. Ezért gondoljuk, hogy az Elárult forradalom tanulmányozásának óriási a jelentősége, mivel a forradalmi munkásmozgalom (bolsevizmus) legjobb tradicióinak kontinuitása nem állhat helyre a sztálinizmus mérlegének levonása nélkül. (Vagyim Rogovin történész egész életét áldozta a SZU 1924-1940-es periódusának történelmi igazsága feldolgozására, tanulmányozását csak ajánlani tudjuk).

4- A «bürokrácia» fogalma. Kit lehet pontosan idesorolni? Változott-e tartalma a 30-as évek elejétől a 80-as évek végéig? Miért csak 50 évvel később realizálódott Trockijnak a 30-as években megfogalmazott prognózisa a tőkés restaurációról?

A bürokrácia és szerepe megértéséhez ajánljuk az Elárult forradalom 3., 5., 6., és 11. fejezetének tanulmányozását és szintúgy Trockij a «Marxizmus védelme » c. írását, melyben 1939-1940-ben azok ellen küzd, akik az amerikai szekcióban szakításra készültek a IV. Internacionálé alapálláspontjával («a Szovjetunió védelmé»-vel), feltételezve, hogy «államkapitalizmusról» lévén szó a bürokrácia új kizsákmányoló osztállyá vált.

Ténylegesen Trockij prognózisának egyik változata a tőkés restauráció a SZU-ban, melyet 1936-ban formált meg (Elárult forradalom) és csak 1991-ben vált valóra, a bürokrácia a SZU-t elpusztította. Ugyankkor, ahogyan többször alá is húztuk, ez nem jelenti, hogy minden megsemmisült a volt szovjet államokban és semmi szegmense nem maradt az októberi vívmányoknak (a legelső ilyen szegmens a köztulajdon ipari kereteiben létrejött szovjet munkásság).

Hogy több mint 50 év kellett a bürokráciának ahhoz, hogy a SZU-t semmivé tegye, ez pontosan azért van – mint ahogy Trockij aláhúzta az Elárult forradalom-ban (9. fejezet): «a kapitalizmushoz vezető úton az ellenforradalomnak meg kellene törnie a munkások ellenállását; és a szocializmus felé vezető úton a munkásoknak meg kellene fosztaniuk hatalmától a bürokráciát. Végeredményben a kérdést élő szociális erők harca oldja meg mind nemzeti szinten, mind a világ szintjén.»

A szovjet munkásosztálynak ez az óriási ellenállása (kezdve – a Ribentropp-Sztálin paktum és a sztálini represszió által a Vörös Hadsereg bűnös szétzilálásának ellenére – a szovjet népek fasizmus feletti győzelmével milliók halára árán), a munkásosztály nemzetközi szintű ellenállásán át egészen 1991-ig, a bürokrácia kapitalista restaurációs lépéséig. Ez az ellenállás fejeződött ki még a bürokrácia által szervezett 1991. márc. 17-i népszavazásban is, melyben a szovjet köztársaságok lakosságának elsöprő többsége nyilvánította ki akaratát a SZU fenntartása mellett … mely akaratot néhány hónappal később lábbal taposta Jelcin, Kravcsuk és Suskevics. Trockij megerősítette, hogy «az októberi vívmányok élnek a tömegek tudatában». Október vívmányait szétszórták, felosztották részben, de soha nem szűnt meg a tömegek tudatában, legyen szó az ingyenes oktatásról vagy egészségügyről, a kollektív mezőgazdaságról, a munkához való jogról, stb. Egyébként pontosan itt ütközik a bürokrácia maffiózó örököseinek (az Oroszországban hatalmonlévő maffiacsoportok különféle frakcióinak) érdekei, akik készek az imperialista követelések (az IMF-jelentés Oroszországról, a Világkereskedelmi szervezetbe való felvétel kondiciói, Washington közvetlen, beleértve a katonai nyomásgyakorlása) teljesítésére … De ismételten az eltűnni nem akaró munkás- és paraszti tömegek ellenállásába ütköznek. Emiatt minősíti Prohorov még mindig «túl szovjetnek» a jelenlegi Munkatörvénykönyvet (holott már a munkásosztály hátrányára «megreformálták» 1992-ben és 2001-ben is).

Ez a megállapítás vezet bennünket az «1917 Októbere vívmányainak védelme és visszaszerzése» perspektívájának megformálására, mely – szerintünk – a munkásmozgalom rekonstrukciójának egyik tengelyét adja a volt SZU és Kelet-Európa országaiban, lehetővé téve, hogy a proletariátus megtalálja helyét a nemzetközi harcban és a termelőeszközök magántulajdonának rendszerével végezzen. Ezt a gyakorlati harcot szeretnénk megvalósítani mindazokkal, akik ebben együttműködnének.