Fort Knox

Artner Annamária:
Jöjjön már Bruce Willis!

A nagyvilágban már régóta beszélnek arról, vajon van-e, és ha igen, mennyi fizikai aranytartaléka az USA-nak. A hír, összefüggésben Strauss-Kahn menesztésével, nemrégiben hazánkat is elérte – a késedelem fényes jele a világgazdaságban elfoglalt perifériális helyzetünknek.
Lehetséges, hogy tényleg üres a híres Fort Knox (erőd), ahol az USA aranytartalékait tárolják? Krimibe illő kérdés, megfejteni nem is tudjuk, hacsak Bruce Willis segítségét nem kérjük, de a szenzációs hír alkalmat ad rá, hogy poros, kutya-macska perpatvaroktól hangos falunkból kitekintsünk a világra.
Mára a pénz elvesztette belső értékét, papírpénz. Ez számottevően megkönnyíti a termékforgalmat, viszont számottevő veszélyeket is hord magában. Persze semmiképpen sem többet, mint a nemesfém-pénzek, amelyeket kibocsátóik éppen úgy igyekeztek inflálni (körülnyírták), mint a papírpénzeket.
Ma már közvetlenül nem sok jelentősége van annak, van-e egy országnak aranytartaléka. A legerősebb országok esetében semmiképpen, a gyengébbek esetében pedig azért nem, mert csak akkor lehet nekik sok, ha elég erős a gazdaságuk (ha sokat exportálnak, nagy az állam bevétele, amiből futja még aranyvásárlásra is). Közvetve azonban az aranytartalék az egyik támasza a gazdaságnak, és nem mellesleg olyan érték, amivel spekulálni is lehet. Az aranytartalék elsősorban a valuta árfolyamának befolyásolásához kell, annak egyik, bár korántsem kizárólagos eszköze. De azért másra is jó: a kapitalizmusban az egyének vagy államok mindenből megpróbálnak nyerészkedni, amiből csak lehet.
Mikor Dominique Strauss-Kahnt szexuális bűncselekménygyanújával eltávolították az IMF éléről, sokan biztosra vették, hogy emögött csakis valamilyen nagyhatalmi érdek állhat. Már akkor megírtuk egy cikkben, hogy az USA hatalmi érdekeit veszélyeztetik azok a folyamatok, amelyek Strauss-Kahn vezetése alatt indultak be az IMF-ben. Egyrészt a BRIC-országok (Brazília, Oroszország, India és főleg Kína) növekvő befolyása az IMF-ben, másrészt, és ezzel szoros összefüggésben, az egyre erősödő hangok (például éppen Kína részéről), hogy a dollár helyett az SDR (speciális lehívási jogok, az IMF egy régóta létező elszámolási egysége) vegye át a nemzetközi tartalékvaluta szerepét. Ebben kapjanak hitelt az országok, ebben tartsák nyilván befizetéseiket stb. Mindez persze korántsem érdeke az USA-nak, amely éppen a fizetőeszközébe vetett bizalomnak köszönheti, hogy évtizedek óta a világ finanszírozza óriási kereskedelmi, fizetési és költségvetési hiányát, amely utóbbi megközelíti a GDP 9 %-át. A hiányt ugyanis az USA-ba áramló tőke, értékpapírok, betétek fedezik.
Mi lenne az USA-val ezek nélkül? Be kellene ismét szállnia a világpiaci versenybe, növelni termelékenységét és leszorítani a bérek arányát a GDP-ben – csupa olyan dolog, amit eddig nem, vagy nem kellő mértékben tett meg, és amit már anno Nixon elnök sem akart bevállalni az aranystandard rendszer fenntartása érdekében. Ezért függesztette fel a dollár aranyra való beválthatóságát 1971. augusztus 15-én, amikor már hetek óta fix árfolyamon sebesen aranyra váltották dollárjukat a legkülönbözőbb országok. Ez után is következett leértékelés és munkanélküliség, ami azonban még mindig kisebb volt, mint amit a dollár aranyparitásának megtartása (tehát az aranyra való korlátlan beválthatóság fenntarthatósága) követelt volna.
Napjainkban úgyszintén súlyos gazdasági, társadalmi árat kellene fizetnie az USA-nak, ha ő is azokra a lépésekre kényszerülne, mint Görögország, vagy Írország. Hova is lenne a világ…?
Bár a 2008-as válságot sokan még mindig pénzügyi válságként fogják fel, a válság már 2000 óta velünk van. Sőt, már régebben, csak többszörös továbbgörgetés eredményeként úsztuk meg eddig. Ami 2000 után változott az az, hogy a válságátharítás most nem a perifériális régiókat vette célba, hanem „belülre” fordulva a pénzügyeket. A termelésben már kellő profitot nem hozó tőke itt keresett megtérülést, elsősorban előrehozott vásárlásokkal (hitelezés), illetve az ugyanezt eredményező származtatott értékpapírokkal. Bizony, könnyen lehet, hogy ugyanez a játék állami szinten is lejátszódott és lejátszódik, akár az USA-ban is. Az USA a globális világpiac főszereplője, legerősebb, hegemón gazdasága, monopolhelyzete igen kényelmes számára. Csakhogy ezt a helyzetet a BRIC-ek (Brazília, Oroszország, India és mindenekelőtt Kína) ugyancsak kikezdték az elmúlt évtizedekben, sőt az egyébként haláltusáját vívó euró is gyengítette a dollár pozícióit. Elképzelhető, hogy az amerikai pénzügyi vezetés rászorult arra, hogy arany eladásával dollárt vonjon be a gazdaságba, ezzel pótolva kereskedelmi, fizetési és költségvetési mérleghiányát, és egyben erősítve a dollárt, annak tartalékvaluta-szerepét.
A fő gond, amelyből aztán az informálatlan emberek számára az összeesküvés-elméletek is sarjadnak az, hogy semmi közelebbit nem lehet tudni az USA és már országok aranytartalékairól. Még az sem világos, hogy a tagországi részesedésként az IMF-nek „befizetett” arany beleszámít-e a tagország nemzet(köz)i tartalékába, vagy sem. Azt viszont tudni lehet, hogy az arany „szabad”-piacán is kiterjedt spekuláció folyik. Itt vannak mindjárt a swap- és forward ügyletek, amikor például több évre előre adnak el aranyat, vagyis a tényleges csere csak akkor történik meg. Közben az arányár változhat, és az eladónak az a jó, ha nem nő. Ebben pedig segítségére van a jelentős aranykínálat – még ha azt csak virtuálisan sokszorozzák is meg. Hogy ilyenek vannak, arra példa, hogy 2002-ben New Orleansban egy bíróság megtiltotta a Barrick Gold aranytermelő vállalatnak, hogy 10 évre előre adjon el aranyat.
Hogy az aranyat „virtuálisan” is meg lehet sokszorozni, azon nem csodálkoznak a pénzügyi manipulációk iránt érdeklődő tájékozott olvasók. 2010-ben egy meghallgatáson a Goldman Sachs egyik kereskedője elmondta, hogy az aranykereskedelem százszorosan meghaladja az arany fizikai mozgását. Vagyis míg eladnak 100 egységnyi aranyat, csak egy egység cserél fizikailag is gazdát, a többi esetben az arany a helyén marad, a vásárló pedig készpénzben kapja meg aranyát oly módon, hogy az aranyat eladó fél kamatot fizet a vásárlónak: nyit neki egy hitelszámlát, amellyel az szabadon vásárolhat. Ezt frakciós tartalékolásnak hívják. Vagyis, mintha az arany vásárlója rögtön készpénzre váltaná aranyát, és azt vissza-befektetné az aranyat eladó bankba. E művelettel a bank tulajdonképpen pénzt teremt. Olyan ez, mint a származtatott értékpapírok, amelyek többszörösen fednek le egyetlen ügyletet, vagy tulajdont. Az arannyal való ilyen spekuláció egyben alacsonyan tartja az arany árát, és magasan az ügyletben résztvevő valuták értékét.
De olyan is van, hogy aranyat vesz valaki tartalékolás végett, és ahelyett, hogy hazavinné, díjat fizet az arany eladójának, hogy az őrizze meg számára a rudakat. Ez az ügylet történhet két központi bank között, sőt történik is, a világ központi bankjainak aranytartaléka részben más központi bankokban fekszik. Csakhogy így akár többször el lehet adni egy uncia aranyat… Gond akkor van, ha az arany tényleges tulajdonosai egyszerre kívánnak aranyukhoz jutni – ez ugyanis lehetetlen lenne. Pánik, tőzsdekrach, bankcsődök, munkanélküliség, represszió, sőt akár háború is következhetne.
Izgalmas kérdés tehát: van-e és mennyi aranya annak, akitől megvásároltuk? Egyáltalán vásároltunk-e aranyat? Állítólag az USA rendelkezik a világ legnagyobb aranytartalékával, 8-9 ezer tonnával, ami 350-400 milliárd dollárt érhet. Kevesebb, mint felét a 2008-as amerikai válságmentő csomagnak.
Az USA-ban 1999-ben létrehoztak egy civil bizottságot, az ún. GATA-t (Gold Anti-Trust Action Committee) az arany és egyéb pénzügyi értékpapírok árának és kínálatának ellenőrzésére. Ez a GATA már hosszú évek óta hiába kéri az amerikai központi bankot (Fed) és az amerikai kincstárat egy független szervezet által végrehajtott fizikai számbavételre, 2007 óta már az „Információ szabadsága” nevű törvényre hivatkozva is, amely az USA kormányának birtokában lévő dokumentumok nyilvánosságára hozatalának kötelességét írja elő. 2000-ben a GATA egyik tagja kezdeményezett egy pert az arannyal való spekuláció ügyében egy sor nagy bank, nemzetközi intézmény (beleértve az IMF-et) és maga Alan Greenspan, a Fed akkori elnöke ellen is, de a bíróság a per lefolytatását a „szuverén immunitás” és egyéb törvényekre hivatkozva megtagadta.
Ron Paul texasi képviselő, aki amúgy az aranystandard lelkes híve, szintén elkezdte firtatni az amerikai aranytartalékok nagyságát. 2009-ben törvényjavaslatot nyújtott be a kongresszushoz, ami kötelezte volna a kincstárat egy független auditra a Fort Knox-ban őrzött arany mennyiségére vonatkozóan. A törvényt a szenátus 2010 májusában elutasította, pedig ilyen számbavételre utoljára 1954-ben került sor.
Nem csoda hát, hogy egyesek már az arany eltűnését vizionálják, összesküvés-elméletet gyártanak, Stauss-Kahn menesztését is ezzel hozzák összefüggésbe. Pedig nem az arany holléte az érdekes – végtére is az aranyat nem lehet megenni… A legrosszabb hír, hogy nincs itt semmiféle „összeesküvés”. A kapitalizmus egyszerűen így működik. A mese arról szól, hogy a pénz- és tőketulajdonosok, valamint kiszolgálóik, a kormányok bármit megtehetnek a fejünk felett, ami nekik nyereséget hoz.
Ezért hát jöjjön Bruce Willis, vagy az X-man-ek, vágjanak végre rendet. Mert ha ők nem teszik, a feladat a becsapott, kisemmizett és orruknál fogva vezetett milliókra vár, és az ő „rendrakásuk” sokkal szörnyűségesebb lesz…

2011. június 14.