A kínai kulturális forradalomról (9.rész)

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.- 553. számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

«A sanghaji kommün»

A sanghaji munkásosztály megosztottsága a bürokrácia sokéves diktatúrájának egyenes következménye, a kommunista párt monopóliumának gyümölcse, nem pedig – ahogy bizonyos kommentátorok sugallják – a dolgozók eltérő érdekeinek visszatükröződése. A forrongásban sokszor ellentmondásosnak tűnnek a kezdeményezések, és a politikai status quo kereteiben valóban azok is. De kilépnek onnan, ha a politikai forradalom perspektívájába, különösen a munkásosztály hatalommegragadási törekvésébe helyezzük őket. Abban, amit a külföldi tudósítók úgy neveztek: «növekvő anarchia», egyre nagyobb erővel mutatkozik meg ez a hatalmi törekvés, melyet csak egy tudatos forradalmi szervezet lenne képes szisztematikus harcba állítani.

Ebből a szempontból a bürokrácia elleni üzemi dolgozói offenzíva különösen jelentős formát vesz decembertől: „termelési bizottságokat” választanak maguk között, a párt és az igazgatás bürokratáit elkergetik, kezükbe veszik az üzem irányítását – így a munkásosztály hatalmi törekvése párhuzamos és limitált formában jelenik meg. Az első ilyen típusú, de széles körben ismert bizottság dec. 27-én tűnik fel egy üvegeszközgyártó üzemben, hamarosan más termelési bizottság követi egy villamosáram-elosztó állmomáson, majd a hajógyárakban. Tíz titkosan választott, bármikor visszahívható munkástagból áll, a «párizsi kommün» típusú hatalom új formájaként tűnik fel, és Sanghaj dolgozói egész Kínának modellként javasolják.
De a forradalmi lázongók és a skarlátszínű gárdák tökéletesen tudatában vannak, mennyire korlátolt a hatáskör a hatalom megszerzése nélkül. Amíg utóbbiak a dokkerek és a vasutasok sztrájkja segítségével erőltetik, hogy a sanghaji hatóságok a hatalom elemeként elismerjék őket, az előbbiek megértették, hogy információs eszközök és elegendő propaganda hiányában tehetetlenek az államapparátusra támaszkodó ellenféllel szemben. Így erejüket január elején a sajtóorgánumok ellen irányítják. Jan. 3-án a forradalmi lázongó munkások különítménye az Irodalmi újság helyiségeit elfoglalja, arra akarja felhasználni, hogy a helyhatóság és a pártbizottság feje felett a lakossághoz és a munkásosztályhoz forduljon. Másnap Chang Chiun-chiao már a helyszínen van, hogy «tanácsokat» osztogasson és ellenőrizzen is egyszerre. Valószínűleg vele együtt készül jan. 4-én az Üzenet a népességnek, mely másnap meg is jelenik az Irodalmi Újságban. Tizenegy rebellis szervezet írja alá, közöttük négy sanghaji vörös gárda, három pekingi vörösgárda-állomás, több munkás forradalmi lázongó szervezet, közöttük a sanghaji „munkás forradalmi lázadó hadiszállás”.

A „reakciós burzsoá vonal” híveinek politikáját leplezik le különböző fordulatokon keresztül, óvakodnak a sztrájktól, mely az egész ország gazdaságát zilálhatja szét, és a hangsúlyt erre a jelszóra helyezik: „Csináljunk forradalmat a termelés élénkítése révén”. Sürgősségi felhívással végződik „minden osztálytestvérünk felé”, akiket becsapott a „burzsoá reakciós vonal”, hogy foglalják el helyüket az üzemekben avégett, hogy „forradalomért” harcoljanak.
Jan. 6-án folytatva offenzívájukat a forradalmi lázongók hatalmukba kerítik a legnagyobb sanghaji újságot, a Felszabadítást. 9-én a termelési bizottságok szövetkeznek („Sanghaj városi frontparancsnokság a forradalomért és a termelésért”); a lázongó munkások szervezetei és a vörös gárdák pedig tízpontos Sürgős értesítést bocsátanak ki Sanghaj lakossága számára. Ez alkalommal a párt helyhatósági bizottságát vádolják azzal, hogy „reakciós burzsoá vonalat" visz, a 32 aláíró szervezet leleplezi „a politikai harc gazdasági területre térítését” és „a munkásosztály forradalmi akaratának anyagi előnyökkel megkísérelt korrumpálását”. A Sürgős értesítés gyakorlati intézkedéseket sorol fel, közöttük minden vállalati vagyon blokkolását, felhívja a forradalmi szervezeteket, hogy ezt hajtsák végre, és egy „paranccsal” végződik a párt helyhatósági bizottsága és a rendfenntartás felé, azzal, hogy a 10 pontnak megfelelően viselkedjenek, különben az a vád érheti őket, hogy „szabotálják a nagy forradalmi kulturális forradalmat”.

Jan. 11-én a KP, a kormány, a katonai bizottság, a kulturális forradalom központi csoportja üzenetben közösen megadják támogatásukat a Sürgős értesítésnek. Néhány nap alatt a sztrájkmozgalom felmorzsolódva végetér, vele együtt a skarlátszínű gárdák szervezete is.

A kettős hatalom azonban még néhány napig fennáll a városban a régi kommunista párti hatóságok és a rebellis szervezetek között. Chen Pai-sien és Chao Ti-chiu formálisan megőrzik beosztásukat, leváltásukhoz az kell, hogy Sanghaj külvárosában erőszakos incidensek következzenek be a munkás- vagy diákcsoportok és a paraszti csoportok között. A régi hatóságokat teszik felelőssé utóbbiak akciói miatt, a Front és a Főhadiszállás nyomására egy új Sürgős üzenet után Chang Chiun-chiao úgy dönt, a „tömegek kritikájának” kiszolgáltatja őket és forradalmi hatalomra cseréli ki, melynek összetétele hosszas vita tárgya a különféle lázadó szervezetek képviselőinek megbeszélésein.

Ha hihetünk a Joan Robinson által meginterjúvolt tanúnak, a városban négy hatalommegragadás történt egymást követően és terméketlenül, mialatt „Chang és Yao arra tettek erőfeszítést, hogy meggyőzzék a rebellis csoportokat arról, szükségtelen lenne egy szűk bázisú hatalomátvétel”. Végülis, febr. 5-én köti meg az egyezséget a 38 szervezet Chang és Yao támogatásával. Utóbbiak Robinson szerint „ezentúl a lázadó csoportok képviselőivel együtt dolgoztak, ami megerősítette a bizottságot is és presztizsüket is.” Tehát valójában alapvető politikai problémák merültek fel Sanghajban és a maoista vezetők manőverező tere beszűkült.

A nagy keleti kikötőváros dolgozói által választott kormányzati forma ténylegesen a „Párizsi kommünnek” felel meg, melyet hónapok óta ajánlgattak a „kulturális forradalmi bizottságok” létrehozása számára. Bevezetése egy Shanghaj méretű városban nyilván nem volt betervezett, és az a tény, hogy a város ilyen típusú kormányt akar magának – titkos szavazások az üzemekben, irodákban, egyetemeken, hajógyárakban – magában is valódi forradalmat jelent, valódi proletárdiktatúra bevezetési szándékának megerősítését a bürokrácia elkerülhetetlen megsemmisítésén keresztül; kezdve magának a kommunista pártnak a bürokratáival, akiknek a választók szuverén akarata miatt hirtelen le kell mondaniuk a népképviseletről és összes privilégiumukról.

A „Shanghaji kommünt” febr. 5-én kiáltották ki. Ekkor egy „ideiglenes bizottság” vezeti, a különböző szervezetek (Főhadiszállás, Front a forradalomért és termelésért, két diákszervezet, és a Chang és Yao égisze alatti „A párt helyhatósági bizottságának forradalmi káderei”) részére kiadott megbízatások munkáját centralizálja. Az Ideiglenes Bizottság összetétele maga jelzésértékű a sanghaji dolgozók orientációját illetően: a 11 tagból 5 munkás, 2 paraszt, 1 diák, 1 „káder” és 2 katona. Mindnyájan „új emberek”, a Mao személyes bizalmát élvező régi káderek közül csak ketten nyernek kegyelmet a forradalmi lázongók szemében, Chang Chiun-chaao és Yao Wen-yuan.
Az Ideiglenes bizottság által kibocsájtott Manifesztum nem kevésbé reveláns mint összetétele:
„A proletárdiktatúra újípusú helyi szervezete született meg a Kék folyó deltájában”.

Bejelenti, hogy a „Sanghaji kommün” egyetlen szuverén szervként a Párizsi kommün elvei alapján lesz megválasztva, felszólítja a forradalmárokat, hogy kövessék példáját a „hatalom megragadásában” Kína minden részében ugyanígy. 1. sz. parancsa – lehet, hogy a petrográdi szovjet 1917 februári híres egyes számú Prikáza mintájára – dekrétum a sanghaji helyhatóság és a kommunista párt sanghaji helyhatósági bizottságának feloszlatásáról, az 1966. május 16 óta hozott hatósági döntések megsemmisítése. Bejelenti, hogy a közbiztonság irányítását kézbe veszi és ezentúl a Zou Zi Pai-k ellen mozgósul (a Zou Zi Pai: a «a tőkés restauráció útja mellett elkötelezett káderek»- a ford.). Ha hihetünk Jean Esmeinnek, a „hatalom megragadása” (mely tartalmazott már egy kompromisszumot) a pártvezetés és a központi csoport azonnali reakcióját váltotta ki. A bizottság összetételét kritizálták, merthogy abban „nincs elég kompetens ember” – vagyis pártkáder.

Az Ideiglenes bizottság válasza: „Miénk a világ”.

A Sanghaji kommün nem tart sokáig, éppencsak megszülethetett. Febr. 12-én Mao Cetung kijelenti a Pekingbe hozzá érkező Yao Wen-yuannak és Chang Chiun-chiaonak, hogy Sanghajnak „a shansi példát kellene követnie, ahol 27 %-ban katonák, 20 %-ban káderek vannak”. Ugyanakkor Csu-en lai aláhúzza, hogy egy kommün intézménye azt jelenti, „a dolgozók, katonák, alkalmazottak 95 %-ának szavazni kell” és „a helyzet még nem eléggé érett erre”. A „párizsi kommün” vagy szovjet (tanács) típusú hatalom valóban egyik formája a munkásosztály által követelt proletárforradalomnak, de összeegyeztethetetlen Mao és Csu bürokratikus rendszerével, melyet ha meg is akartak renoválni, eltörölni biztosan nem.

Febr. 4-én gigantikus nagygyűlést tartanak Sanghajban, és Chang Chiun-chiaonak jut a kellemetlen feladat: az összegyűlt dolgozók számára elfogadható magyarázatot kell adni arra, ami valójában el nem ismerésüket és leállításukat jelenti. Elmagyarázza, hogy az ideiglenes bizottságban nincs elég képviselő a hadsereg részéről, holott ez szükséges, mert „az új hatalmat meg kell szilárdítani, meg kell akadályozni, hogy a reakció megölje az új képviselőket”, nincs benne elég pártkáder sem, pedig „szükségünk van egy pártra”. Ezentúl az Ideiglenes bizottság már nem a „kommün előkészítője” – erről többé egy szó sem esik –, hanem csak egy, a tömegek, a hadsereg és a forradalmi káderek „hármas unióján” alapuló „forradalmi bizottság” megalakításának előkészítője - megfelelve a vezetés új napirendjének. Chang és Yao, akik aláhúzzák, hogy Mao személyes instrukciói alapján cselekednek, missziójukban ügyelnek az új „ideiglenes hatalmi szerv” felállítására, mely a halvaszületett kommün helyére kerül.

Február végétől a kommün sanghaji kezdeményezői a vádlottak padjára kerültek „a kommunista armatúra egészének, vagyis a pártkáderek, a helyi adminisztráció káderek megkülönböztetés nélküli megtámadása” miatt. Robert Guillain írja egyébként:

„A párt és a közigazgatás mérsékelt elemei megmaradtak. Miután fejüket lehorgasztották és elszenvedtek egy egész sor megaláztatást, elég erősek maradtak ahhoz, hogy hagyják a vihart elvonulni és most revansot vesznek”.

A „vörös gárdák forradalmi bizottsága” diákjai viszont erőszakosan Changot és Yaot vádolják azzal, hogy látszatból támogatták a kommün tervét és most olyan bizottságot készítenek elő, melynek felét a volt helyhatósági bizottság tagjai adják, negyedét katonák, a vörös gárdák és lázadó munkások pedig a maradék negyedét. Jean Esmein lakonikusan így kommentálja:
„Mikor a kommün átadja helyét Sanghajban a forradalmi bizottságnak, a támogató szervezetek a proletár kulturális forradalom iránti bizalmuk egy részét elveszítik.”

Az 1966 őszén megindult nagy tömegmozgalom elérte kulmináns pontját. De az apparátussal nem szakított – Chang és Yao végig „tanácsosai” maradtak –, a szükséges független politikai szervezetet nem tudta kitermelni magának, vissza kellett esnie és az apparátus ellentámadásba lendülhetett, hogy a tömegek földindulásának véget vessen.