A kínai kulturális forradalomról (10.rész)

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.- 553. számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)


A szünet

Itt kell aláhúzni, annak ellenére , hogy a „tizenhat pontos döntés” a kulturális forradalmi bizottságokra vonatkoztatva „Párizsi Kommün” típusú választások kiírását említi, a kommunista párt egyetlen pekingi újsága sem tesz említést sem a „Sanghaji Kommnünről”, sem a „forradalmi lázadás pekingi kommünjéről” – melynek büszke vörösbetűs plakátjai január végén bejelentették, hogy a sanghaji módszer szerint fogja megválasztani „a Pekingi Forradalmi Kommün munkás-, paraszt-, katona- és diákgyűlését”.

Ebben a hónapban, januárban a kulturális forradalom politikáján keresztül kirobbant tömegmozgalom, melyet őszig a vezető maoista csoport szorosan kontrollált, kiterjedésével gyakorlatilag az egész országban kezd kikerülni ellenzőrzése alól. A kínai munkásosztály a bürokrácia ellen irányítja csapásait, amikor felül van, válogatás nélkül a vihartól megrémült és elsöpréssel fenyegetett apparátus egészére. A bürokrácia körei olyan erőszakos megtorlással válaszolnak néhány térségben, hogy a megfigyelők számára azt a képzetet kelti, Kína polgárháború küszöbén áll.

Decemberben és januárban valóban a káderek utáni vadászat kitörésének, majd elterjedésének lehettünk tanui, melyet mindenhol a „hatalomátvétel” kísér. A vörös gárdák vagy lázadó forradalmárok minisztereket, magas rangú párt- és állami tisztviselőket, helyi és vállalati kádereket, igazgatókat, mérnök-technikusokat, nagy- és kisfőnököket tartóztatnak le vagy hurcolnak el. Gyűléseken vádolva „tömegbemutatót” szerveznek, az utcákon papírsüveggel – „a szégyen süvege” – szégyenítik, alázzák meg, gyakran bántalmazzák is őket. A szénipari miniszter kínzói kezei között hal meg. Több régi tisztviselő öngyilkos lesz. A tömeg vadsága annál könyörtelenebb, minél nagyobb volt a káderek szigorúsága. Az igazságosztók, akik a meggörnyedteket az utára viszik, magyarázószöveggel kísérik a letartóztatásokat: "reakciós burzsoá vonalat” vittek, arroganciát és gyanakvást képviseltek, „luxuséletet” éltek éveken án. Sanghajban, magában Pekingben és Kantonban is hamarosan munkások sokasága üldözi a bürokráciát egészen a lakónegyedi „kiskáderekig” bezárólag, akikkel így fizettetik meg az éveken át tartó vegzálást. Mindenütt sanghaji mintára, forradalmi lázadókból vagy vörös gárdákból választott bizottságok – tagjai nagy része nem tagja a kommunista pártnak – olyan szisztematikus tisztogatásba kezdenek (státuszukkal ellentétben és formális szabályaik tiszteletben tartása nélkül is), mely megfelel az apparátus szinte módszeres megsemmisítésének.

Ebben a helyzetben elkerülhetetlenné vált, hogy az apparátus egy jelentős frakciója, eddig Mao instrukcióinak és direktíváinak szófogadó alávetettje, megrémülve a „kulturális forradalom” politikájának következményeitől, kezdeményezőiben meglátja a „boszorkányinas” veszélyét és riposztozni kezd, sőt, átveszi a kezdeményezést, erőt alkalmaz a lázadók vállalkozása ellen. Valószínűleg ez történt Nankinben, a sanghaji modell alapján megkísérelt hatalomátvétel február elején energikus megtorlásba torkollik. A helyi hatóságok – valószínűleg a tömegek fixálta keretekből kilépése idején ellenzékibe átment Tao Chu befolyása alatt – elutasítják a kulturális forradalom (az ipari vállalatokig) kiterjesztésének direktíváit, „védelmi vörös brigádot” használnak a kulturális forradalom irodáinak megtámadására és sokszáz, meglehet többezer vörös gárdista és forradalmi lázadó letartóztatására, akiket aztán pontosan úgy kezelnek, mint a kádereket másutt.

A maoista propaganda aggodalommal jelenti be Tao Chu „árulását”, amiben pedig valójában nem annak „kettős arccal” felhagyása vagy revelációja nyilvánul meg, sem a „forradalmi” útról a „revizionistára” való áttérés, hanem az apparátus nagy részének félelmi reflexe, mely ilyeténképp szembefordul azon politikával, melynek konzekvenciái túlzottan is világossá váltak.

Ebben az értelemben a sanghaji események riasztó jelleggel bírnak a bürokrácia minden klánja számára. A „konzervatív” elemek számára az ellenállás megszervezését sugallják. A maoisták számára pedig olyan fordulat szükségére mutatnak, mellyel vissza lehet szerezni az önállósodó és esetleg ellenük forduló mozgalmat. A városban létrehozott helyzet a bürokrácia hatalmát teszi kérdésessé, a szovjet forma – más szavakkal tanácsok, közvetlen demokrácia – napirendje alatt. A maoista frakció döntése az, hogy várakozás nélkül kisöpri a munkásfelkelést tápláló élettelen, passzív vagy aktív ellenállású apparátusi szektort és kibocsájtja a „hatalommegragadás” jelszavát. De a maoista koncepcióban a „hatalommegragadás” nem jelenthette a szovjet demokrácia bevezetését, hanem csak annyit, hogy a hatalom az egyik frakció kezéből a másikéba kerül, az 1967 eleji Kínában ez pedig nem a politikai forradalom felé megtett lépést jelenti, hanem ellenkezőleg, a harcot ellene, miközben nagyon „balos” nyelvezetű propaganda fedezete alatt tisztán bürokrata dominanciából „bürokratikus-katonai” dominanciába (Lucien Bianco szerencsés kifejezése szerint).

Ez a „káderek”, a „tömegek” és a „hadsereg” közötti „hármas unió” jelszavának jelentése, mely azonnal pontosításra kerül a túlzottan is bizonytalan értelmű, következésképpen veszélyes „hatalommegragadás” meghirdetése mellett. Arról van szó, hogy egyidőben leszámoljanak a káderek végső ellenállásával – számukra menedéket kínálva – és a tömegek lendületét is leállítsák igényeik részleges kielégítésével. Ennek a politikának más eszköze nem lehet, mint a hadsereg. Eddig óvatosan távol tartva a „kulturális forradalomtól”, annak „kritikájától”, az elkerülhetetlen tisztogatásoktól, mint egyedül képes erőt a „rend” biztosítására és a „kulturális forradalom” konszolidálásának színe alatt a tömegek autonóm mozgalmának leállítására.

Jan. 23-án – mikor a sanghaji helyzet még meghatározhatatlan – Mao Cetung ismerteti álláspontját és a hadsereghez fordul hívei melletti beavatkozásért és azért, hogy „támogassák a baloldalt”. A hadsereg ténylegesen már néhány napja beszállt az arénába, egységei parancsot kaptak a börtönök, az élelmiszertartalékok, bankok és rádióadók őrzésére, előző nap már elfoglalták a pekingtől 40 kilométerre fekvő Fangshanban a párt, a rendőrség és a közigazgatás helyiségeit. 28-án a Központi Bizottság katonai bizottsága Lin Piao elnökkel az élén „direktívában” pontosítja a beavatkozás értelmét, melynek lehetővé kell tennie, hogy a kulturális forradalom „rendben és a kívánatos időben” végbemenjen, respektálva a hierarchiát, eltörölve a bebörtönzéseket és nyomozásokat, nyilvános megaláztatásokat és a káderek hasonló típusú gyötrését. Nemsokára megtudjuk, hogy ugyanezzel a dátummal lett felfüggesztve a „kulturális forradalom” a határmenti régiókban...

Szintén februárban és márciusban lett bevezetve a „katonai felügyelet” először a megtorló intézményeknél,, a közbiztonsági irodáknál, bíróságoknál és ügyészségeknél, majd a második menetben egyik üzem után a másikban „az ipari termelés biztosítása szempontjából” – ami lehetővé teszi a választott és visszahívható „termelési bizottságok” eliminálását – , végül a középiskolákban és egyetemeken, ahová katonák lépnek be „politikai instruktor” minőségben. Az intézkedések által konkretizált új vonal a „forradalmi lázadók hatalmas szövetsége” , melyről a febr. 3-i Népújság azt magyarázza, hogy az utóbbi hetek folyamán jelentkező „téves törekvések” meghaladását célozza, az „ultrademokratizmust”, a „liberalizmust”, a „szektásságot” és a „beszűkült kollektivizmust”.

A „hatalmas szövetség” jelszavával indítja a maoista vezetés offenzíváját először is a fenyegetett kádergarnitúra védelmére és a tömegmozgalom megfékezésére. Néhány hét alatt a vörös gárdák és forradalmi lázadók szervezetei feldarabolódnak elsősorban a KP tagjainak távozása miatt, akik konkurens szervezeteket alapítanak programjukban a „szövetséggel”. A jan. 28-i Népújság lehozza Mao Cetung 1929-es elmélkedését: „az abszolút egyenlőség nem lehetséges”, és „azok, akik vezetnek és másokért dolgoznak, egy kicsit félre kell tudjanak tenni”. A február 15-i Vörös Zászló cikke emlékeztet, hogy Mao szerint a kádereknek csak 5 %-a veszett el visszanyerhetetlenül, és a többiek integrálását ajánlja az új hatalmi szervezetekbe. Wang Tao, a Vörös Zászló vezetője egy vitában kijelenti, «a legnagyobb azonnali veszély az anarchia». Chen Po-ta felfedi, hogy Mao Cetung indignálódik a káderek fizikai meggyötrésén és ez a gyakorlat azonnal véget kell érjen. Végül a közbiztonsági miniszter, Hsich Fu-chi megbízatására kerül sor a tömegszervezetek feloszlatására, melyek bűnösek a «túlzásokban csakúgy, mint a termelőeszközök elhanyagolásában vagy szabotálásában, épületek illegális elfoglalásában, immorális viselkedésben» – a vizsgálat után febr. 25-én a vörös gárdák és a forradalmi lázadók kilenc szervezetét oszlatják fel vezetőiket letartóztatva. Ugyanakkor illegálisnak minősített munkásszervezeteket is feloszlatnak – a bürokrata szakszervezeti apparátuson kívül és vele szemben létrehozott szakszervezeteket –, nevezetesen Sanghajban. A kiadott parancs szerint az 1966 nyara óta megszakított tanítást a középiskolákban, majd az egyetemeken folytatni kell. Kantonban, ahová a «trockistaként» feljelentett Tan Li-fu pekingi aktivista áthelyezte tevékenységét, a sanghaji események sodrában a forradalmi munkáslázadók szervezete, a forradalmi szövetségi bizottság szerezte meg a hatalmat – február végén a hadsereg feloszlatja. Mindenfelé az 1966 nyarán a «munkacsoportok» ügyeibe keveredett, aztán ősszel vagy télen eltávolított magasrangú kádereket fontos posztokra helyezik: ez történik a pekingi helyhatóság két volt bizottsági vezetőjével, Li Hsueh-fenggel és Wu Tehhel is. Márc. 6-án a Népújság főhelyen jelenteti meg Tsing-tao forradalmi bizottságának határozatát, mely gondoskodik a forradalmi szervezeteket összekötő «főhadiszállások» azonnali feloszlatásáról regionális, helyhatósági és vállalati szinten.

A «kézbevétel» nem megy hatalmas nehézségek nélkül, számos vörösgárdista és forradalmi lázadó szervezet vadul ellenáll, ahogy különösen a pekingi forradalmi bizottság szorgalmas létrehozásáról szóló információi mutatják. A diákifjúság legnépszerűbb vezetője, Chou Ching-fang szívós küzdelmet vív a «kis harci gyűlések» szervezéséért, melyet sokkal mozgósítóbbnak ítél a passzív tömegek hatalmas összejöveteleinél. A «Pekingi Forradalmi Kommün előkészítő bizottsága» 58 szervezetének elemei blokkolják a forradalmi bizottság létrehozását, a «vörös gárdák 3. főhadiszállása» makacsul elutasítja febr. végén a rivális szervezetekkel összeolvadást a „vörös gárdák kongresszusán”, mivel az egész operáció olyan összevonásokon keresztül zajlik, melyek a diákok elszigetelését célozzák a dolgozóktól. A népszerű Chi Pen-yü tagja márciusban egy vörösgárdista meghallgatáson megerősíti, hogy „hat hónapig forradalmat csinálni, aztán visszatérni a korábbiakhoz, mintha mi sem történt volna, a kudarc bevallása”.

A vörös gárdák és a forradalmi lázadók azok, akik márciusban kiplakátolták, hogy „Mao lágyságát kihasználva az ellenség felemelte a fejét”. Nieh Yuan-Tzu maga egy tacepaón aláhúzza, hogy „a két vonal között kemény harc dúl”. A peitai Chingkangshan csoport vörösgárdistái keményen kritizálják Niehet azért a szerepért, melyet a főváros forradalmi előkészítő bizottságában játszott. Márc 21-én Pekingben incidensek történnek a forradalmi munkáskongresszus alkalmából, a tüntetők megpróbálják „bekeríteni” az állandó bizottságot. Ugyanazon a napon húsz szervezet létrehozza a „Liu Shao-chi-csoport bizottságát az összezúzásra”, kiplakátolják, hogy „az árulók a hármas unió ürügyén akarják az ellenforradalmárokat hatalomra juttatni”.

Ápr. 20-ra tehető – dolgos tárgyalások eredményeképpen – a pekingi forradalmi bizottság szimbolikus létrehozása, mely az elvetélt Kommün örökébe lép (97 tagja van: 17 katona, 24 munkás, 14 egyetemi hallgató, 6 középiskolás). A közbiztonsági miniszter és miniszterelnökhelyettes, Hsieh Fu-chi elnökli. Mellette, a négy alelnök között a helyhatósági bizottság frissen rehabilitált volt másodtitkára, Wu Tech és Nieh Yuan-tzu, aki héhány nappal később a Peita új rektora, Chen Po-ta helyettese lesz. Kuai Ta-fu az állandó bizottság tagja, ugyanúgy, mint a hármas unió két kritikusa, Chou Ching-fang és a munkás Wang Ching-ju is. A programja nyílt elhagyása óta mozgásképtelen baloldal végül elfogadja a kompromisszumot és bizonyosan azt keresi, hogy a forradalmi bizottság kereteit hogyan használja a kritikák újraindítására és a revizionista káderek elleni harc folytatására.

Ez a kompromisszum azonban nem tarthat sokáig, mert senki számára nem felel meg, ahogy egy sokatmondó incidens is jelzi 48 órával a bizottság megalakulásának győzedelmes bejelentése után. A Liandong vezetői, akiket néhány héttel korábban letartóztattak, ápr. 22-én Mao Cetung személyes közbenjárására szabadlábra kerülnek (ami határozott rosszallást jelent a letartóztatási parancsot kiadók számára). Azonnal vad plakátozásba kezdenek a VGFB ellen «Mao gondolatainak» szellemében és követelik «Liu Shao-chi és Teng Hsiao-ping becsületének visszaadását»!