A kínai kulturális forradalomról - 11. rész

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.- 553. számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

11. rész

«Tűz a baloldalra»

(A vörösgárdisták stílusában megfogalmazott jelszó a bürokrata gyakorlat egyik állandó formulája: a «baloldalt» gyakorta bélyegzik «jobboldalinak», fordítva soha.)

1967. április elején a külföldi megfigyelők nagy általánosságban a Liu elleni kampányon keresztül («forradalmi tömegek nagy kritikájára» keresztelve) a «kulturális forradalom» újraindítását hitték – mintha hasonló helyzetben ők nem estek volna Mao, az engedetlen vörös gárdák és lázadók soraiban álló Mao-hívek felállította csapdába. Végülis március közepén került döntésre a kampány ügye, ugyanakkor, amikor elvben sor került a Tan Chen-lin megtestesítette bürokraták «februári ellenirányzata» (nyugtalanságuk mérsékelt kifejezése) elítélésére, amit Tao Chu öntött extrém formába. A kampány nagy valószínűséggel Liu Chao-chi – nevezetesen a Tökéletesítés c. könyvében leírt – elvei és a «kulturális forradalommal» szembeni oppoziciója ellen irányul. Ez az irány, amit Jean Esmein úgy foglal össze, hogy nem a szerzőt, hanem a művet támadják, evidens előnyt jelent a bűnbakká kikiáltott Liu elleni blokk összeforrasztására. A blokk a kulturális forradalom első, «pusztító» fáziásban a maoistákat követte, a hangsúlyt azonban a leckéken át a «demokratikus centralizmusra», az «építésre» fektette, azaz a káderek visszanyerhetőnek ítélt 95 %-ának nélkülözhetetlen megőrzésére.

Holott hamarosan kiderül, a hasadékok túl mélyek ahhoz, hogy a kampány valóban egyesítse őket. Már meghirdetésekor Liu támadásának módjából világos, hogy valójában két vonal létezik, rivalizálnak, olykor összeütköznek. Az extrémebb vonalat – nevezzük «balosnak» – Chi Pen-yü a márc. 30-i Vörös Zászlóban fejti ki egy Liu által 1949-ben engedélyezett film apropóján, mely az «utópista» boxer-lázadást (Yhotouan) «kalandorságként» és a századforduló Tsing udvar bürokratáinak apológiájaként ítél el. Kritikája fényszóróit a KP harmincéves történelmére irányítva a «kulturális forradalom» történésze és teoretikusa, Chi Pen-yü komplett vádiratot állít a szerinte Mao Cetung által előre vitt „szocialista forradalom” távlatában Liu Shao-chi ellen: a háború előtti és alatti Kuo min-tanggal való kollaborációs politikájától az 1949-es feltételezett ellenzéki kísérletén át az „újdemokrácia” politikájának támogatásáig. (Chi Pen-yü specializálta magát a KP „jobboldali” fázisaira, a felelősséget szisztematikusan és önkényesen egyedül Liura hárítva.) Szerinte Kína kommunista rendszerének 17 éve alatt a Liu vezette revizionisták szüntelen harca zajlik a forradalmárok ellen, „hatalom bitorlásáért” és a „kapitalizmus restaurálásáért” tett erőfeszítéseik sosem lankadnak. Egy egészen más, sokkal szerényebb vonal jelenik meg a Vörös Zászló következő számában, melyről azt mondják, Mao átnézte és személyesen korrigálta: a Liu Shao-chi elleni kritika itt gondolataira és könyvére összpontosít, nem a haza, hanem a „proletárdiktatúra” elárulásával vádolva.

A pekingi Liu-, Teng- és Tao-ellenes mindennapos grandiózus tüntetések – ápr. 10-én 200 ezer ember „vádolja” Wang Kuangot, Liu feleségét – mögött kirajzolódik a két irányzat közötti harc a befolyásért, mely a „kulturális forradalom” valaha „feltételek nélküli” híveinek táborát megosztja. Jean Daubier, híven az események maoista szemléletéhez, itt látja az eredetét annak, amit a kulturális forradalom központi csoportja bizonyos elemeinek licitálásaként fogalmaz meg és „veszetteknek” keresztel. Ténylegesen azonban ezek az emberek (Chi Pen-yü, Wang Li, Lin Chieh, Kuang Feng) egyszerűen hívek a mozgalom első fázisának programjához, ezután pedig beleütköznek egy olyan politikába, mely a tömegmozgalmat és az azt elindítókat is le akarja állítani.

Néhány hét alatt a „kulturális forradalom központi csoportjának" belső konfliktusa a polémia alig takart, félpublikus stádiumába érkezik. A jún. 16- Népújság-ban Lin Chieh támadja a „szervilizmust”, a pártvezetés szándékai szerinti vak engedelmességet, a történelemhez fordul párhuzamért, a revizionistákat az 1914-es szociálárulókkal azonosnak tartja, és Liu Shao-chit Scheidemannhoz és Kautskyhoz hasonlítja, felidézi Lenin szerepét az Internacionálé szétszakadásában, amiről azt írta, ez lett az oroszországi októberi forradalom győzelmének feltétele: a megjegyzések együttese elvben Liu Shao-chit illeti, de éppenúgy címezhető azoknak, akik a párt nevében most reklamálnak vak engedelmességet az új fordulat tekintetében. Egyébként a „proletárdiktatúrát” sürgeti, a „forradalmi fegyelmet” és a „mao cetungi gondolat abszolut hatályát”; sürgetése megér egy majdnem fenyegető választ a Vörös Zászló 10-es számában:

„Baj, hogy néhány személy a proletárdiktatúra „teljes felújítása” jelszavát rázza. Azon emberek, akik indítékai a legmesszebbre visznek, ebből azt hallják ki, hogy meg kell tagadni, hátat kell fordítani a múltnak, ami pedig a proletárdiktatúra megdöntését és a burzsoázia diktatúrájának intézményesítését jelenti”.

A „kulturális forradalom központi csoportja” szétszakadása elkerülhetetlen. Ahogy Jean Daubier megjegyzi, nem csak a vezetés csúcsának ideológiai veszekedéséről van szó. Mao és híveinek pilllanatnyi célja, Jean Esmein kiváló megfogalmazásában „a függetlenedett munkáserők fokozatos semlegesítése”; a valódi konfliktus itt van: ezen erők – a „tömegmobilizáció a kritika gyakorlásására” primitív vonalához hűségesek támogatásával – és a hármas unió (a káderek, tehát a párt megőrzése) jelszavát kibocsátók között.

A nyugtalanság nyilvánvalóan virulens formában ismét megjelenik Sanghajban, a forradalmi lázongók szervezetei a forradalmi bizottságok diktatúráját, a „forradalom menete visszaállítását”, az „erővel védekezés jogát” követelik és saját fegyveres miliciáikat hozzák létre, sőt forradalmi bíróságokat is. Kantonban a „forradalmi szövetségi bizottság” munkásai a Lin Piao és Huang Yong-cheng által küldött katonai parancsnokot azzal vádolják, hogy ő a regionális „Tan Chen-lin” és több ízben véres incidensek követik egymást. Ashangban eddig nem történt semmi, most az óriási acélmű és bánya vezetését és kádereit űzik el a dolgozók. A mozgalmat elemezve Jean Esmein eredetüket joggal látja «a munkáskövetelések és az államhatalom közti ellentmondásban» és úgy értelmezi a minden ipari nagyvárosban kitörő sztrájkokat, mint a «munka nem mindenhol elfogadható formában való újjászervezése» elleni harcot. A forradalmi tömegszervezetek szétszabdalásuktól meggyengülve is harcolnak függetlenségükért, politikai szerepükért, az önvédelem jogáért, csapásaikat a feltámadó és újból a «termelés» lobogóját lengető szakszervezetekre koncentrálják. Végül sok helyen, mint például Kantonban, Wuhanban ez alkalommal a hadsereg, az «új hatalom» ellenében nyilvánítják ki a «hatalommegragadást», mindenhol a hármas uniót és a káderek megőrzését jelképező Chou En-laj elnököt tartva felelősnek, aki január óta – legalább annyira önkényesen, mint a kormány nevében hozott direktívákkal – a lerombolt államapparátus rekonstrukciójának sarokköve lett.

Jean Daubier 1967. május 1-re datálja a szakítást a kulturális forradalom központi csoportja kebelén. Szerinte a baloldal Chou En-laj győzelme és a revizionisták védhetetlensége bizonyítékaként értékelhette a hivatalos felvonuláson Chou Teh, Chen Yün, Chen Yi, Tan Chen-lin vezetők közötti megjelenését. A „baloldalt” képezők (Wang Li, Chi Pen-yü, Lin Chieh, Kuan Feng) csupa fiatalember, 30-40 évesek, mindnyájan újságírókként és aktivistákként ismertek a kulturális forradalom kezdete óta és fontos szerepet töltöttek be abban. Igazi népszerűségnek örvendtek a fiatalság, a vörös gárdák és a forradalmi lázadók köreiben. A „Rubicon átlépésének” döntése egybeesik számos forradalmi szervezet kampányának elindításával a „reakciós burzsoá vonal” ellen, mely olyan személyeken keresztül, mint Chen Yi és Tan Chen-lin valójában magát Chou En-lajt veszi célkeresztbe és nyilvánvalóan túlnő a főváros keretein. A kulturális forradalom központi csoportjának disszidensei és az ezeket támogató más szervezetek együttes meggyőződése, hogy a „káderek védelmének” szándéka a forradalom leállításának kísérlete és a tömegek kezdeményezéseinek akadályozását takarja.

Május kezdete után a főleg fővárosi események teszik nyilvánvalóvá a régi célokkal bíró új szövetséget. Minden valószínűség szerint Wang Li ösztönzésére a Külügyminisztérium „lázadói” május 13-án elfoglalják az épületet. Szintén nyilvánvaló a kapcsolat a kulturális forradalom központi csoportjának disszidensei és az Építészeti Intézet vörös gárdái között, akik a Chungnan-hai – a volt császári palota, a központi Bizottság székhelye – nyugati kapuja előtt rendezkednek be sátorral és felirattal: „Hozzátok ki Liut és csukjátok be!”. Sok, közöttük számos a „3. főhadiszálláshoz” tartozott szervezet támogatja a több mint egy hónapig tartó szimbolikus és látványos megszállást. Júl. 4-én éjszaka Chi Pen-yü meglátogatja őket, ekként megvilágosodva meggyőzi a vezetőket, hogy Liu Shao-chit kérjék fel ismét „hibáinak felülvizsgálatára”. Jún. végén a vezetés szándéka mégis világosnak tűnik abban, hogy az eddig a vörös gárdák rendelkezésére bocsátott hangosbeszélőket visszavonja és abban is, egy tucatra csökkenti a még mindig százszámra megjelenő vörös újságokat.

Az elkerülhetetlen robbanás közeledik.