Líbia visszahódítása és az európai szélsőbal morális rothadása

Bahar Kimyongur írása (rövidített fordítás)

Hogyan hagyhatta ezt a háborúellenes mozgalom? Hogyan nyelhették le a baloldali aktivisták mindazt, amit Sarkozy, a TF1, a Le Monde, a France 24 és a Figaro a nyakukba zúdított? Hogyan lehet, hogy a lelkiismeret és az intelligencia nem szólalt meg, nem tanult az afgán, iraki leckéből? Hogyan tapsolhatott az európai szélsőbal is a világ legrablóbb katonai koalíciójának? Hogyan lehet, hogy a harmadik világ egyik államfőjének összerugdosása, puskatussal verése, csavarhúzóval szodomizálása, a kvázi teljes (a csecsemőket is beleértett) családja megsemmisítését végignéző 69 éves nagypapa ugyanabba a táborba gyűjtötte az «Allahu Akbart» kiáltó dzsihádista gonosztevőket, a filozofálgató Bernard-Henri Lévyt, a NATO pohárkoccintóit, a cinikus mosolyú Hillary Clintont és a hurrázó európai pacifistákat?

Emlékszünk, hogy az iraki invázió megakadályozására tízezrek mentek az utcára az egész világon, hogy kimutassák a leghelyrehozhatatlanabb, legdestruktívabb, leggyávább, legterroristább és legbarbárabb aktus, a háború elleni gyűlöletüket. A líbiai nép esetében a Jamahiriya támogatására Afrikában rendezett számos tüntetésen kívül ez gyakorlatilag nem létezett. Ez a törzsek miriádjaiból álló, törzsi szokásokkal, arcokkal élő nép elkövette azt a hibát, hogy a rossz táborhoz, rossz törzshöz, rossz régióhoz tartozó vezetőjét és diktátorát szerette, így nincs joga együttérzésre. A parancsoknak engedelmeskedő sajtó ignorálta e nép létezését, mely még júl. 1-én is egymillió fővel képviseltette magát Tripoli utcáin, hogy szuverenitását védje, saját autentikus forradalmát a NATO bombázóival szemben.

Ugyanakkor a másik "népet" «tökéletesen magányosnak» jelölték ki, szinte ugyanolyant, mint a tripoli, de amely soha nem mobilizált néhány tízezernél több tüntetőt még a katari kommandósok [1], az egyiptomi, szíriai, jordániai dzsihádista propagandisták [2] segítségével sem, az Al Jazeera a tömeget nagyobbnak mutató kameráinak előtt sem.Ez a nép részesül az összes előnyből, a teljes figyelemből. A fegyverekből, a büntetlenségből is. A paternalista humanizmus és a haszonleső NATO a mi balosainkat meghatotta, annyira, hogy ki is jelentették: «Most az egyszer a beavatkozásban igaza van a NATO-nak».

Minden bizonnyal a társadalmi forrongások délibábja, amit visszaélve vele «arab tavasznak» neveztek, hozzájárult a ködösítéshez. Az Al Jazeera, az arab tévéláncok (számos független újságíró lemondása után) az Öböl petromonarchiáinak és az amerikai stratégák játékaként hintették a zavart, a propaganda ezegyszer jobban elő lett készítve. Mindez azonban nem magyarázza az a hihetetlen csendet, amely a társadalmi változást ajánló európai alternatív mozgalmakat veszi körbe.

Az emberiség hajnala óta az igazságosság iránti érzék, az ember eme mindig érzékeny sajátossága felerősödött. Néha, ha az igazság hiányzik, élete árán is harcol érte.
A magukat baloldalinak mondó emberek mindig a gyengét védték az erősebb jogának törvényét elvetve, az iraki háború ellen is opponáltak a nemzeti szuverenitás mellett, implicit módon tehát Szaddam Husszein rendszere fennmaradásáért. A paradoxon nem akadályozta az iraki baath rezsim vagy a a líbiai Jamahiriya ellenzékiekkel szemben tanusított magatartása elleni indignálódást. Legitim módon ítélték el a Kadhafi-rendszer privilegizáltjainak a hatalommal visszaélését is, kezdve magával a Kadhafi-klánnal, a líbiai biztonsági szervek által elkövetett tortúrákkal, gyilkosságokkal, a rendszer imperialista hatalmak felé forduló csábító műveleteivel. De azon, ahogy a líbiai ellenzék kompromittálta magát a lehető legszörnyűbb emberiségellenes bűnökben, barbár aktusokat elkövetve a lojálisok, családjuk, a fekete líbiaiak, a szubszaharai bevándorlók ellen, a mi Igazaink nem akadnak fenn.

Ha a rendszerellenes líbiai felkelők a legkisebb antiimperialista, progresszív jelszót is szájukra vették volna, a NATO mindjárt kevésbé sietett volna segítségükre. Pedig a felkelés elején már világosan kiderült, monarchisták, salafisták, nyugatbarát ügynökök, néhány értelmiségi és cyberdisszidens élvezett rendkívüli médiatámogatást, ez pedig nem csinált belőlük sem demokratikus, sem forradalmi mozgalmat.

Az Igazságnak Lílibában Kadhafit kellett volna védenie Kadhafi ellenében. Nem ideológiája vagy gyakorlata iránti szimpátia okán kellet volna, hanem realizmusból. Mert Kadhafi kétséges diplomáciai manőverei, hatalmi módja mellett is gazdasági befektetéseivel, szociális programjaival, vallástalan rendszerével, a demokrácia bevezetésére irányuló (elvetélt) kisérleteivel, a monetáris politika diktatúrájával való szembeszállása révén az egyetlen reális és konkrét alternatíva volt a gyarmati dominancia ellen ebben a maradi és szervilis térségben.

Sem NATO, sem Slobodan. Sem Sam, sem Szaddam. Sem az USA, sem a tálibok. Minden háború új recepttel szolgál számunkra. Azzal a ragadozóval szemben, amilyet még soha nem látott az emberiség, mely most ég és föld ura, se hite, se törvénye, mely térdre akarja kényszeríteni az emberiséget, ez vibrál, a «sem-sem». Csak ezt tudjuk mondani. Ez az ártalmatlannak tűnő magatartás bátortalanítja és fegyverzi le a demokratikus és pacifista erőket. Kitöltetlen csekket ad a Líbia meghódítási hadműveleteit vezető erőknek.

A «sem-semek» között néhány intellektüel, mint a trockizmust magának reklamáló Gilbert Achcar sajnos tapsolt a NATO hódító háborújának [3]. Mások, mint pl. a Nouveau Parti anticapitaliste (NPA) skizofrén attitűdöt vettek magukra habozva a NATO «protokolláris» kritikája és Kadhafi eltávolítási missziója helyeslése között [4]. Ugyanehhez a mozgalomhoz közeli aktivisták [5] elmentek addig is, hogy a NATO zsoldjában álló dzsihadisták felfegyverzésére is felhívásokat bocsátottak ki. A legalább annyira hipotetikus, mint veszélytelen 4. Internacionálé (az ezt a címet bitorló pablistákról van szó - a ford.) bizonyos tagjai szerint az Ideiglenes Nemzeti Tanács mindenek ellenére «forradalmi erő». Nem fontos, hogy volt kadhafista, maffiózó, iszlámista erőkből áll, nem fontos, hogy a fasizmus és az olasz gyarmatosítás utáni nosztalgia jellemzi [6], az sem, hogy a CIA, a brit SAS, a katari és szaud-arábiai királyság finanszírozta és fegyverezte fel, nem fontos, hogy a NATO bűnt követ el a líbiai nép ellen... Még azt is javasolták néhányan, hogy nemzetközi brigádokat kellene küldeni a líbiai rebellisek megsegítésére. Bizony szánalmasan nevetségesek ezek a balosok, akik életükben meg nem érintettek egy fegyvert, akik köpnek a marxista gerillákra. Hogyan vakulhatnak el ennyire?

Mouammar Kadhafi nem tetszett dölyfössége, excentikus volta miatt, de életét méltón fejezte be. Ellenállt a NATO-nak, országát nem hagyta el, holott tudta, hogy fatális lesz számára, családja legyilkolása után sem tagadta meg sem meggyőződését, sem népét.
Lehet-e remélni, hogy egy nap szélsőbalos elvtársaink ugyanezt az méltóságot tanusítják az emberiség elleni közös ellenségünkkel szembeni harcban?

Bahar Kimyongür
2011. dec. 4.


Jegyzetek

[1] Libération, 26 octobre 2011
[2] a ”líbiai” rebellisek különböző arab országok dialektusában beszélnek, mint az kiderült az arab tévékben.
[3] Gilbert Achcarra készült Tom Mills-interjú, New Left Project, 2011.aug. francia verzió: www.alencontre.org
[4] NPA kommüniké, 2011. aug. 21. és okt. 21.
[5] Ligue internationale des travailleurs – Quatrième Internationale (4. Internacionalé), Argentin Munkáspárt…
[6] Manlio Dinucci, Il Manifesto, 2011.okt.11.

Forrás: michelcollon.info

A valódi IV. Internacionálé, a Nemzetközi Egyetértés, szinte egyetlen szervezett erőkként a nemzeti szuverenitás alapelvére hivatkozva már az ENSZ légitérhasználatot megtiltó határozata előtt tiltakozott, bírált, felhívott a következményekre (a ford. megjegyzése). Lásd korábbi anyagainkat itt a Radikalis BAL-blogon.