A kínai kulturális forradalomról

 (megjelent 1971-ben a La Vérité 551.- 553. számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

13. rész

A «normalizálódás»

1967 szeptemberétől Kína a «normalizálódás», vagyis az időközben  «megújult» párt kormányzásához visszatérése mellett kötelezte el magát. A januári sanghaji események másnapján megkezdődött műveletet a nyári válság és a kulturális forradalom központi csoportjának szétszakadása megszakította, most azonban újraindult, és a kínai kommunista párt IX. kongresszusa megtartásának döntő szakaszához vezetett.

A tisztogatás az első szakaszban a baloldalt fejezte le a „veszettekkel” szimpatizáló és velük a „kis ököl a hadsereg berkeiben” tisztogatási jelszót vagy a forradalmi csoportok felfegyverzésének felelősségét megosztó felelősök eltávolításával. Ilyenténként fokozatosan süllyedt el – az 1967 nyarán célszerű önkritikája révén megkímélt, de másfelől túlzottan kompromittált – Chi Pen-yü februárban, majd márciusban több, a kulturális forradalom központi csoportjához kapcsolódó katonai vezető, Yan Chen-wu ideiglenes vezérkari főnök, Fu Chung-pi pekingi forradalmi bizottsági alelnök, végül áprilisban Wang Chi-jui, a pekingi munkásellenzék vezetője, az elszakadó «munkáskongresszus» szervezője.

Az ekként sújtott emberek azok voltak, akik a hármas unió ellen küzdöttek vagy azt fékezték, a folyamatot ismét a propaganda-apparátus már tökéletesített és jól bejáratott eszközökkel vezényelte le. Megvalósítását megkönnyítette, hogy a baloldalra mért csapások fokozták ezután a minden úgymond tömegmozgalmat, még az eddig a legkövetelődzőbbeket is érintő apályt. A pekingi munkáskongresszus delegáltjai előtt 1967 októberében Hsieh Fu-chi könnyen megtehette azt a megjegyzést, hogy csak 17 ezer munkást képviselnek a főváros 1 millió 100 ezer ipari dolgozójából. Ugyanebben a beszédében „titkos vagy féltitkos szervezeteket” denunciál, amelyek az „egyetlen”, de sorvadó szervezet melletti kitartása lehetővé teszi a megtett út, a dolgozók kiábrándultságának felmérését, hogy a nagy felkelés végülis semmit nem változtatott a mindennapok univerzumában. Egy 1967. okt. 17-i körlevél kiegészíti a márciusban hozott intézkedéseket, megtiltja az apparátustól független „szakmai alapon szerveződő szakszervezeteket”: ezúttal a „vállalaton túlmutató„ és „szakmákat meglovagoló” szervezetek is be lesznek tiltva. Munkások, alkalmazottak, diákok ismét saját „egységeik” keretébe lesznek internálva.

Az egyetemisták szervezetei bizonyos szempontból élénkebbek maradnak. De ezek is morzsolódnak, és a KP vezetése a «csoportocskák» atomizálódásának folyamatába be is segít. Lehetővé teszi – nevezetesen a rivális csoportok közötti fizika erőszak feljelentésével –, hogy izolálja a számára veszélyessé vált mozgalmat.  1968 márciusában erőszakos összetűzések folynak a Peitában: Nieh Yuan-tzu súlyosan megsebesül egy ökölcsapástól. A diákcsoportok  közötti verekedések, tétjük nem nagyon ismert, botrányokat okoznak és megkönnyítik az „egyetemi forradalom” végső fázisának elérését, aminek jelét már meg is adta a szervezett munkástömegek, „Mao Cetung gondolatának propagandacsapatai” tömeges belépése. Többé nincs szó diákagitációról; egyébként az egyetemet – önkéntesen vagy nem – sok fiú és lány már elhagyta, hogy a hatalmas nyugati területeket feltörje, kétkezi munkának és „Mao Cetung gondolatainak” tanulmányozásának szentelje magát.

1968 ősze a közelmúlt likvidálásáé lett, annak, ami visszanyúlik a „kulturális forradalom” első időszakára. Hsieh Fu-chi a vörös gárdákat szólítja fel, hogy mondjanak le a Párizsi Kommün modelljét követő választási ”mítoszról”.  A sanghaji Irodalmi újság, mely az ellentámadásra jelet adott Yao Wen-yuan által Mao védelmére, egy cikket publikál, aminek ez a címe: „Mao elnököt akarjuk imádni  a végtelenségig” és az alcím pontosítja: „A személyi kultusz ellenzése ellenforradalmi természetének vizsgálata”. A naívabbak számára lehet, kissé meglepő formában, a „harc” és „kritika” időszaka után nagy vonalaiban megszületik a harmadik szakasz, a „reformok” periódusa.   

A válsággal és a baloldal elleni csatával 1967 tavaszán megakasztott forradalmi bizottságok létrehozása 1968-ban jelentősen erősebb ritmusban felélénkül. Világossá válik, hogy a bizottságokat – csak néhány „balos” gondolta, hogy policentrikusnak vádolják őket –  nem tartják egy új hatalom reális szerveinek. Egyszerűen arra szánják, hogy kipróbálják, hova juthat a „renovált” kommunista párt. Jean Esmein feljegyzi, hogy három kivétellel a nagyvárosi forradalmi bizottságokat területi/városi katonai parancsnok vagy a Felszabadító Népi Hadsereg ugyanilyen rangú politikai komisszárja elnökli. De mindenütt, a hadsereg – ha úgy tetszik, a hadsereg pártszervezeteinek – képviselői mellett ott van legalább egy, a „kulturális forradalom” korának megfelelő  intézményi, helyhatósági vagy területi bizottsági volt párttitkár. Konkrétan, így őrzi az apparátus bürokratikus hatalmának folytonosságát, a bizonytalan elemektől megszabadulva, de az egész „felfordulás” alatt konzerválva és gazdagítva a dossziékat, melynek bázisán operálnak mindig, a káderek szelekcióját végzik, minden kínai állampolgár életrajzát politikailag ellenőrzik. Mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy a forradalmi bizottságok csak a bürokratikus dominancia gerincét jelentik, a párthatalom restaurációja felé csak átmeneti formaként lettek kieszelve. Egy diákpublikáció a maga módján magyarázza, hogy egy ténylegesen előkészített, kongresszusból született „megújult” párt, csak „a burzsoázia szolgálatában álló , a forradalmi bizottságokat bitorló burzsoá reformista párt” tudna lenni. Csu En-laj maga is ugyanezt fejezi ki más formában, amikor egy fogadáson nyilatkozza: „a kulturális forradalom bizonyos szempontból a kádernevelés mozgalma”.

A központi szervek 1968. jan. 1-i vezércikke semmi kétséget nem hagyott a „kormányos” szándékáról, ami a párthatalom legrövidebb határidőn belüli, kongresszussal legitimált restaurációját illeti. Már Hsieh Fu-chi jelezte, hogy a kongresszust „fentről” készítik elő. „Mao gondolatának aktivistái tanácskozásait” tartják ezentúl, az ötlet az, hogy ezen keresztül a kommunista párt, a revizionista befolyás súlyos betegségéből Mao eszméi kúrájának alávetve meggyógyult,  most pedig „proletár vérátömlesztéssel” meg kell „újuljon” . Lényeges, hogy a gyógyulás tisztán felismerhető legyen, a „betegség” véglegesen eltűnjön. Ezért használják a központi szervek, melyek 1968. szept. 7-től proklamálják  a kulturális forradalom végleges győzelmét,  hogy „Egész Kína vörös!”, Mao elnök legyőzte a „fekete bandát” és a „rossz szellemet”.
A kiegészítő témát – ismét – Yao Wen-yuan vezette be: ezentúl a „munkásosztály veszi kezébe a hatalmat”, mivel soraiban vagy pontosabban a forradalmi lázadók között vannak azok, akik Mao elnököt következetesen támogatták, s őket toborozzák a párttagok és a káderek közé. Az okt. 5-i Vörös zászló pontosít, az összes felesleges illúziót végleges eloszlatja: „kritikával kell illetni és eredményesen el kell vetni a választásokon a vak hitet jelentő formalizmust”, hogy mind a forradalmi bizottságok, mind a pártbizottságok „nem választásokkal, hanem közvetlenül a nagyszámú forradalmárok akciójára támaszkodva” álljanak fel. Csak annak demonstrációja maradt hátra, hogy a párt cáfolhatatlan gyógyulása megtörtént. Néhány nappal később azonban megtörténik a KP központi bizottságának 12. plénumán, amely kimondja Liu Shao-chi végső politikai elítélését, a pártból való kizárását és a köztársasági elnöki posztjáról való visszahívását. Az idők jeleként, valamit a „megújulás”  reális határaként, sem Mao és Lin Piao itt elhangzott beszédei, sem pedig a Liu Shao-chit illető határozat nem kerül nyilvános publikálására.

A IX. kongresszus összeülése aspektusai homályosak. Egy bizonyos, Mao Cetung győzelmének és „legközelebbi fegyvertársa”, kijelölt utódja, Lin Piao mennybemenetelének szentelődik – másképpen: az apparátus maoista klánja és a hadsereg pártapparátusa szövetsége győzelmének. A „fentről kijelölt” küldöttek előkészítő  munkáskongresszusokon vettek részt, ahol a „tömegek” – értsd: a jobboldali elhajlásokat mint balos tévedéseket őrző vagy ezeket időben beismerő forradalmi lázadó munkások –  a „Mao gondolatainak” hűségnyilatkozatot tett és pártban ezután karrier befutó társaik választását jóváhagyták. A módosított státuszok egyébként előrevetítik a tömegek jövőbeli állandó „részvételét” a párttag-toborzásban és a káderek kritikájában.
Lin Piao kongresszusi jelentését alapjában véve arra áldozta, hogy a „kulturális forradalom” valószínűleg még nagyon elterjedt hamis értelmezését elhárítsa, ahogy Philip Bridgham feljegyzi: visszapillantó, absztrakt és védekező. A szintén felülről kiválasztott Központi Bizottság (összetételét ratifikálta a kongresszus) mélységesen át lett gyúrva, tagjainak kétharmada új arc, de itt van Nieh Yuan-tzu is a „póttagok” között. Senkinek ne legyenek illúziói az e szervezetnek Kínában kijáró szerep fontosságáról a „kulturális forradalom” másnapján. Jellemző a magas rangú katonák jelenléte több mint 47 %-ban, ez az arány pedig még nagyobb a Politikai Bizottságban, ahol két 80 éven felüli tiszteletreméltó marsall mellett még 12 „katonát” találunk a 24-ből. Lin Piaot és feleségét, Yeh Chünt, a vezérkar legfontosabb főnökeit és a nagy katonai körzetek parancsnokait, a múltban majdnem mindegyiknek meggyűlt a baja a vörös gárdákkal, de önkritikával és „Mao gondolatának tanulmányozásával” ügyesen kimásztak belőle. A PB 11 másik tagja nem más, mint Mao családi köre és legközelebbi munkatársai: az elnök, felesége Chiang Ching; veje Yao Wen-yuan, valószínűleg az egyetlen 60 év alatti; titkára, Chen Po-ta; a titkosszolgálat főnöke, Kang Sheng; a rendőrségé, Hsiech Fu-chi; a testőrségé, Wong Hsu-tsing. A két csoport között Csu En-laj.

Lin Piao megerősíti a kongresszuson, hogy az elérte négy célját: a revizionizmust elfojtotta, a kínai nép számára lehetővé tette, hogy közvetlenül hallja Mao hangját, a gazdasági alapokat konszolidálta, a forradalom «történelmi vezetőinek örököseit» kiképezte. Az új vezetés összetétele – Mao maga, Lin Piao, Csu En-laj, Chen Po-ta és Kang Seng – jól mutatja, hogy az utolsó cél elérése mégsem sikerült. Az új gazdasági terv a «nagy ugrás» és a «népi kommunák» elveit megtartja az objektív körülmények ellenére, melyekben nehezen látni, hogyan lehetne megszüntetni vagy egyszerűen csak csökkenteni a kulturális forradalom provokálta zavarokat. Mao Cetung gondolata közvetlenül érkezik a tömegekhez a «kis vörös könyvvel», hangosbeszélőkön, mozikon és a sajtón  át, a munka előtti gyűléseken Mao-idézetek citálásán keresztül, minden összejövetel előtti hosszú életet kívánva neki, de még Jean Daubier sem tudja visszatartani a gondolatot, hogy a forradalmi győzelmen kívül van más is, egy «bizonyos formalizmus, mely a tradíció elleni harchoz a tradíciótól öröklött eszközökkel vezet». Végül pedig, ha Liu Shao-chit, Teng Hsiao-pinget, Peng Chent, Tau Chut és Mao bürokrata ellenfeleinek csoportját ténylegesen is elfojtották, azt gondoljuk, hogy a körülmények  – hiánygazdaság, Mao kultusszal súlyosbított pártmonopólium – fennmaradtak egy újabb revizionista hajtás előretöréséhez az egypárton belül, a a régebbi revizionista áramlatot tápláló feltételek – «szocializmus felépítése az egyedüli Kínában» feloldhatatlan  ellentmondásai – nem változtak …

Lucien Bianco pesszimista következtetései megalapozottnak tűnnek: ”A liuista bürokraták maoista kritikája eléri magukat a maoistákat is, képtelenek hatásosan harcolni a bürokratikus rendszer ellen, mivel maguk is részesei annak… A maoista frakció aktusaival szinte állandóan tagadta a tömegekbe vetett (szavakban hangoztatott) bizalmát. A nevelés ritka és rövid kísérletein kívül nem vonta kétségbe – konzekvens és nem csak verbális módon – a rendszer természetét. Pontosabban, ha a bürokrata rezsimre is csapást mért, annak helyére csak egy katonai-bürokrata rendszert épített ki. Abban a mértékben, ahogyan a hadsereg szerepének jelenlegi fontossága összekötődik a kínai kommunista mozgalom katonai hagyományaival, a kulturális forradalomból eredő rezsimet egyszerűen egy kipróbált formulának tekinthetjük.”

A „kulturális forradalom”, a kínai KP apparátusa antirevizionista frakciójának elhárító kezdeményezése, az apparátus védekezése a degeneráció erői ellen, amelyek az elszigetelt forradalom kezdete óta nehezednek az imperializmus uralta világban, nem oldott meg semmit. Nem azért, amit úgy tűnik, Bianco gondol, hogy nincs más megoldás, mint az ilyen típusú elkeseredett kísérletek, hanem, mert egyedül a világforradalom – annak olyan formája, melyet felölt ott, ahol a burzsoáziát már megfosztották a magántulajdontól, a politikai forradalom – teszi lehetővé a „szocializmus egy országban” struktúrájában fél évszázada vergődő  építkezés ellentmondásainak feloldását.

Pontosan ez a kínai „nagy proletár kulturális forradalom” történetének legvilágosabb leckéje, tanúja a proletariátus, az ifjúság első, országos szintű kitörésének a politikai forradalomért.