Az imperialista háború és a forradalom

A IV. Internacionálé Nemzetközi Titkársága nyilatkozata a szíriai és iráni háborús veszélyről

(La Vérité 2012. márciusi száma)

A háborús veszély növekedik, a szíriai katonai beavatkozásra vonatkozó felhívások megsokszorozódtak. Izrael megerősítette, hogy a tavasszal bombázni szándékozza Iránt.

Egy évszázada annak, hogy Lenin megfogalmazta annak a történelmi periódusnak a jellemzőit, amelybe az emberiség lépett: «az imperializmus, a háborúk és forradalmak korszaka». A világpolitika jelenlegi helyzete soha ilyen pregnánsan nem fejezte ki ennek aktualitását.

Az imperializmus közvetlenül vesz részt a háborúk láncolatában – az 1991-es Öböl-háború, a Szovjetunió széthullása óta az USA elnöke szavaival: új világrend felavatásában –; 1999-ben a NATO beavatkozása Szerbiában és Koszovóban mint Jugoszlávia 90-ben kezdődő feldarabolásának utolsó aktusa; 2001-ben Afganisztán bombázása, majd katonai megszállása; 2003-ban Irak újabb elözönlése; és 2011-ben Líbia. Nem is szólva Haiti katonai megszállásáról és a számtalan, az imperializmus táplálta «regionális konfliktusról» Afrikában.

A kapitalizmus, az agonizáló társadalmi rendszer háborút indított az egész világ népei, dolgozói ellen, a nemzetek diszlokációs háborúját. Az ellenállás útját keresve a barbársággal szemben a népeknek, dolgozóknak nincs más lehetősége, mint az emancipáló forradalom felé haladás.

Az imperialista «rend»

A tunéziai forradalmi fejlődéssel szembenézve a IV. Internacionálé 2011. jan. 21. óta erősí, hogy proletárforradalomról, nem pedig «arab tavaszról» van szó. Ez a forradalmi folyamat a térségben elsősorban Egyiptomra terjedt át, de ma már Európa ajtaján kopogtat. A világ imperialista «rend» elleni forradalmi mozgásáról van szó.

A Szíriát és Iránt fenyegető agresszió felerősödése a tőke válságából származik. A tunéziai és egyiptomi forradalmi fejlődés (és világpolitikai hatása) következtében az amerikai politikai dominancia nemzetközi rendjének  destabilizálódása és  saját bomlása miatt válságba került. Ezek az elemek egymástól elválaszthatatlanok.

Az imperialista «rend» megőrzéséhez az kellene, hogy az amerikai imperializmus egy fasiszta típusú diktatúrával tapossa el Földünket. Ehhez azonban nem adottak a feltételek sem magában az USA-ban, sem nemzetközileg.

Az amerikai uralkodó osztály képtelen felülkerekedni sose látott arányban mélyülő válságán (melynek új fázisát a 2011. szeptember 11-i merénylet nyitotta meg), az ellenőrzése alatt álló világrend újrastrukturálásával operál. Ez vezet oda, hogy a válság hatásait más imperialista hatalmakra próbálja áthárítani, robbanásokat provokál láncreakcióban az összes földrészen anélkül, hogy tudná azt kezelni.

Az 2008-ban az USA-ban, az imperializmus szívében subprime-nek nevezett krízissel kezdődött mély válság, a tőkés kizsákmányolás rendszerének válsága általánossá vált. Következményei a dominancia válságában öltenek anyagi formát, ez pedig ma összekapcsolódik a világforradalom tunéziai és egyiptomi művével, ez a robbanóelegy szolgált detonátorként 2011-ben. Az Európai Unió hosszú válsága pedig megnyitotta az utat annak felgyorsított diszlokációja felé. Ez alkalommal az amerikai imperializmus újabb lépést tett, hogy az Európai Unió és kormányai felett átvegye a kontrollt, az IMF (a trojka) európai programokba bevezetésével. Ebből a szempontból az európai dolgozók mobilizációja, akármilyen is legyen az apparátusok ellenforradalmi akciója a munkásmozgalom domesztikálása érdekében, beíródik az imperializmus elleni osztályharc világszintű fellendülési folyamatába.

Európa országaiban ahhoz, hogy a piac követelte szigorítási és deregularizációs intézkedéseket bevezethessék, a kormányok, legyenek azok jobb- vagy baloldaliak, a „nemzeti összefogás” felé orientálódnak; ezért muszáj nekik a szakszervezeti függetlenséget támadni azzal, hogy integrálják őket. Az Európai Unió országai által márc. 1-2-án elfogadott új szerződés az osztályharcban kivívott összes jogok és garanciák destrukciója.

A háború szükséges, de nem elegendő feltétel

A proletárforradalom menete Tunéziában és Egyiptomban Ben Ali és Mubarak rendszere ellen támadt, de ezek gazdái ellen: az imperialista hatalmak ellen is. Hatalmas mértékben hozzájárultak az amerikai «rend» destabilizálásához a világ olyan részében, ahol a létező egyensúly legkisebb érintése is világszinten fenyegeti az imperialista dominancia körülményeit.

Mubarak bukásának nemzetközi értelme van. Egyiptom különleges helyet foglal el a térségben. A ’70-es évek végén az országot irányító katonai apparátus és az amerikai imperializmus kiegyezett a Camp-David-i egyezmények ún. «békeszerződései» aláírásával. Az egyiptomi és az izraeli állam közötti «béke» eléréséért cserében Camp David lett a palesztin nép eltiprásának és elzárásának kezdete az Arab Liga kormányai többségének cinkosságával. Az egyezményeket az USA kormány–adminisztrációja felügyeletével jegyezték, első lépést jelentettek az amerikai imperializmus e térségben (a világ elsőszámú olajkitermelője) bevezetett dominanciája szempontjából.

A Camp-David-i egyezmények tették lehetővé 1993-ban az osloi szerződések aláírását, melyek felállították a magukat Izrael «biztonságának» őrzésére elkötelezett «palesztin hatóságokat» Gázában és Ciszjordániában, félredobva a Palesztin Felszabadítási Szervezete nemzeti chartáját, mely célja az egyenlőségben élő arabok és zsidók lakta egyetlen szabad, világi és demokratikus Palesztina. Az Irak elleni második háború és bombázások másnapján került kifejlesztésre a történelmi Palesztina területén a «két állam» koncepciója. De a palesztin nép mobilizációjának folytatása, a Palesztinán kívül élő milliók hazatérése jogának megakadályozása tanúja annak, a palesztin forradalom megőrizte aktualitását.

Az amerikai adminisztráció (demokrata és republikánus egyaránt) ebből kiindulva dolgozta ki azt, amit a «Nagy Közép-Kelet» (NKK) politikájának hívunk. Az NKK-n keresztül a Közel- és Közép-Kelet együttese (Afganisztánt és Pakisztánt is ideértve) teljes egészében újraformázásra kerülne a közvetlen amerikai kontroll biztosítása végett.

A „Nagy Közép-Kelet”, a vámhatárok megszüntetése, a deregularizáció, a privatizáció, és egy amerikai irányítású katonai védelmi rendszer: ez az út, melyen a térség kormányainak kellene haladnia, ezért hívják fel őket egyre messzebb menő «reformokra» az IMF követelései szerint. Tunéziai és Egyiptom voltak a leginkább előrehaladottabbak ebben az irányban (vezető pártjaik a Szocialista Internacionálé tagjai voltak), provokálva népességük élénk reagálását. 

Ben Ali, majd Mubarak megdöntése ezt az elrendezést tették kérdésessé. Az amerikai imperializmus azonnal le akarta állítani a térség forradalmi folyamatát, ezért választotta a háborút Líbiában. Médiapropaganda-kampány, melyben Kadhafit és rezsimét «véreskezűnek» nyilvánították, amit addig senki nem tudott, hiszen az amerikaiak, franciák, angolok támogatták a rezsimet, Kadhafit  ünnepélyesen fogadták, stb. De ez utóbbi sem akarta tovább játszani azt a szerepet, melyet neki szántak a nagyhatalmak.

Amerikai gazda vezetése alatt, a végrehajtásban elősorban az angol és francia imperialistákkal, Kadhafit likvidálták. Líbia elpusztítása, diszlokációja, tulajdonképpeni «szomalizálása» megtörtént, szuverenitásától megfosztatott, tehát népétől is megtagadtatik akaratának demokratikus kifejezése. Ez az agresszió elővetíti azt, amit az imperializmus Szíria számára készít elő, csakúgy, mint Irán számára. A tunéziai és egyiptomi diktatorikus rendszereket megszüntető forradalmi hullám kiterjedésének kockázata miatt meg kellett tiltani a tömegek független akcióit, céljaiktól el kellett fordítani őket, az imperializmus és intézményei ellenőrzése alá helyezni. A líbiai háború ebből a szempontból közvetlen fenyegetést jelent nem csak a tunéziai és egyiptomi, hanem minden nép számára.

De ha a líbiai agresszió és diszlokáció az imperialista «rend» szükséges feltétele is volt, ez nem elegendő.

A "demokratikus átmenet"

Az imperialista rendet kiszolgáló rezsimek védelmére azokat fel kellett ”újítani”, hogy alapvető vonásuk, az alávetettség megmaradjon. Az amerikai imperializmus a «demokrácia» nevében a «demokratikus átmenetet» helyezte vonalba. A tegnapi ellenség, az «iszlamizmus» mára szövetségese lett. Tunéziában az Ennahda nemzeti szövetségi kormányt alkot két világi párttal, ezek közül az egyik a Szocialista Internacionálé tagja. Marokkóban a legutóbbi választások az iszlamistákat juttatták be a kormányba. Az új líbiai „kormány” a sárija felállítását javasolja. Egyiptomban a Muzulmán Testvériség kötött egyezséget a hadsereggel. Gondoljunk csak vissza, Mubarak bukása után az amerikai kormány azt állította, kész az új rendszer elismerésére azzal a feltétellel, hogy az az Egyiptom által kötött nemzetközi szerződéseket elismeri. Nyilvánvalóan a Camp David-i egyezményekre referált.

Az egyiptomi katonai apparátus pozitív válasza nem is elég az amerikai imperializmusnak, amely nyomását fokozta egészen addig, hogy a Muzulmán Testvériség, mely a Camp David-i egyezményeket mindig is árulásként bélyegezte, most kijelentette, hogy nem fogja megkérdőjelezni azokat. A hadsereg és a Muzulmán Testvériség közötti nemzeti egység így realizálódik – az amerikai imperializmus megelégedettségére.

Az amerikai imperializmus eme offenzívájára válaszként a Szahel-övezet egész térségében háború kezdődik. A diszlokalizált Líbia különféle maffizózók, törzsi, vallási és egyéb miliciák helyszíne. Tunézia és Algéria határain a líbiai fegyveresek incidensei megsokszorozódtak. Fegyverek ezrei cirkulálnak a térségben. Mali háború színtere, egyik oldalról az észak-mali területek autnómiáját akaró úgymond tuareg hadsereggel és Líbiából jött fegyveresekkel, másikról pedig egy Al Kaida-gerillacsoport között. A mali hadsereg „támogatása” nevében amerikaiak bombázták márc. 4-én Észak-Malit.

Algéria különösképpen fenyegetett. A Magreb és a Száhel központi országa, kománya nem teljesítette az imperializmus több követelését, gazdasága feletti ellenőrzése egy részét visszaszerezte, elutasítja az amerikai kontroll alatti katonai védelmi rendszerbe integrálódását. Az ország már elszenvedett egy „forradalmat” reklamáló kampányt, ami az imperialista szótárban „diszlokációt” jelent.

„Szíria barátai”

Ilyen körülmények között kezdődött febr. 24-én a „Szíria barátainak tanácskozása” az Arab Liga országainak legtöbbjét és a francia, angol, amerikai imperialista köröket tömörítve. A Szíriai Nemzeti Tanács delegációja hivatalosan is részt vett a konferencián. Ez utóbbi az ellenzékiek csoportosulása, zömében külföldön, Törökországban találkoztak és hozták létre a Nemzeti Tanácsot Szíria „száműzött vagy ideiglenes” kormányaként. Legfőbb vezetői a Muzulmán Testvériséghez kötődnek. A konferencia döntött a Nemzeti Tanács elismerésének első lépéséről és a „szíriai felszabadító hadsereg” aktivitásának finanszírozásáról.

Tökéletesen ugyanaz a forgatókönyv, mint a párizsi  „Líbia barátai konferencia” és lépése a líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács elismerése felé a beavatkozás előtt néhány héttel. Nem Szíriáról van szó, hanem a világrendről, melynek árát Szíriának és népének kell megfizetni.

Több évtized óta Szíria fontos szerepet játszik a világ e részében a létező rend fenntartásában, jelesen Palesztina kapcsán. Hafez el Asszad égisze alatt a rendszer része volt az amerikai imperializmus és a Kreml bürokratái közötti játéknak. 1976-ban a szíriai hadsereg vérrel likvidálta a palesztin forradalom libanoni bástyáját. 1991-ben Szíria volt az egyik arab állam, mely részt vett az Irak elleni első „keresztes hadjáratban”, magát mindig úgy mutatva be, mint a palesztinok legfőbb támogatóját.

A Szovjetunió összeomlása után Szíria kénytelen módosítani világpolitikáján. A Hafez Al Asszad-kormány megsokszorozta lépéseit az imperialista törekvések irányában.

A legjellemzőbb fordulat a szíriai kormány reagálása a 2001. szept. 11-i támadást illetően. Az amerikai adminisztráció által régóta a terrorista államok listáján időző Szíria a terrorizmust denunciálja. 2003-ban támogatja és segíti az amerikaiak iraki intervenciós támadását. Ez idő alatt ez – az intenzív politikai megtorlásra és a szubvenciókat megnyirbáló protekcionista gazdaságra egyszerre alapozott – szíriai katonai rezsim, mely a demagóg és szocializáló „arab nacionalizmust” fejleszti ki, azzal a fordulattal kell éljen, hogy csapatait Libanonból visszahívja 2005-ben és az IMF gazdasági reformjait bevezeti. Privatizációk jönnek, a szubvenciók megszűnnek, az árak megemelkednek, a szíriai lakosság legnagyobb része nyomorba kerül.

A centralizált szíriai állam létezése (döntései nem függenek teljesen az imperializmustól) alapvető szerepet játszva Libanonnal kapcsolatban, és elutasítva Irán elszigetelését a stabilitás faktorának tűnhet, most azonban ellentmond a Líbia agresszióján keresztül megnyilvánuló amerikai imperialista politikának.

Az IMF igényeinek megfelelő politika súlyosbította a régiók egyenlőtlenségét, mely addig többé kevésbé a szubvenciók miatt csökkent, bizonyos térségekben a nyomor elképesztő mértéket ölt. Homs városa illusztrálja: az ország harmadik legnagyobb városában fiatal parasztok tízezreit üldözték el földjeikről, hogy munkanélkülivé legyenek Homs peremén a Baba Amro-féle bádogvárosokban, mely az utóbbi időkben a legvéresebb összetűzések színhelye.

A rendszer e fordulata intenzív ellentmondást produkált azok között, akik messzebbre mentek volna az USA-val való együttműködésben azokkal szemben, akik ennek opponáltak. Napirendre kerültek a leszámolások.

A feszültség ilyen komponensei között Ben Ali bukása után januárjában a szíriai kormány bejelentette, hogy havonta 11 dollárt juttat a legrászorultabb családoknak. Az IMF azonnal megparancsolta Szíriának az élelmiszerszubvenciókrál lemondást, szintén kérte az áram ára növelését, mely a szubvenciók miatt még alacsony maradt.

Ennek, a létező partikularizmust még külön felszító helyzetnek a kialakításába különböző csoportok és külföldi titkosszolgálatok, de a rendszer néhány frakciója is besegített. Szíria valójában egy népességi és vallási mozaik (szunniták, síiták, alaviták, drúzok, kurdok, arabok), egy fél évszázada a rezsim vezetői, a hadsereg tisztjei az alavita közösségből kerülnek ki.

A szíriai első mobilizációval szemben, ahogyan az egész Közép-Keleten, a rendszer úgy reagált, ahogyan ilyenkor szokott, represszióval. De a folyamatban lévő, a diktátorokat elűző tunéziai és egyiptomi forradalmak után a térség helyzete nemzetközi szinten nem a régi.

A szíriai népnek kell fizetni a számlát

A világ és a régió e helyzetében, melyben az amerikai imperializmus nem fogadhatja el a forradalmi folyamatot (a gyengeségét felfedő válságban lévő diktatorikus rendszerekkel szemben), a külföldi hatalmakhoz kapcsolódó csoportok akciója: a (rendszer által sokáig megtorolt) Muzulmán Testvériség, Katar és Szaud-Arábia játéka az imperializmus hasznára  a centrifugális erők kontrollálatlan fejlődéséért.

Kezdetben  az imperializmus kénytelen volt a szíriai rezsimet felszólítani „saját megreformálásra”, vagyis követelései szervilis teljesítésére.

Az imperializmus, ha kénytelen, meghátrálhat, hogy a lényeget megőrizze. Az egyiptomi nép forradalmi mozgalmával szemben, amelyet apránként egyre inkább a munkásmozgalom akciói jellemeztek, az imperializmus – miután felhívta Mubarakot, hogy hajtsa végre a reformokat – úgy döntött, lemond róla, hogy megőrizze a katonai rendszert. Mubarak bukása volt az egyiptomi nép első győzelme a katonai rezsim és az imperializmus ellen.

Az imperializmus rendszereket és vezetőket tud feláldozni azért, hogy a lényeget – ellenőrzését – megőrizze. Tudja azt is – mert nagy gyakorlata van e téren –, hogy likvidálja azokat a rendszereket, amelyekkel sokáig együttműködött, de akadállyá vált politikája előtt.

Basar el-Asszad rendszere végső sorsa ma másodlagos az imperializmus számára. A „humanitárius” mozgalom, az ENSZ és az Európai Unió igénybevétele, a szankciók egy új agresszió nyitánya, aminek újból az a célja, hogy az állami szuverenitást megszüntesse, diszlokálja a nemzeteket, végnélküli „etnikai”, „helyi”, „vallási” konfliktusokba szolgáltassa ki. Ez folyik Szíriában. Ez lesz holnap Iránban is.

A közelmúltig a represszió formális denunciálásán túl az amerikai imperializmus a rendszert saját „megreformálására” akarta szorítani. Azután a fejlemények nyomán elkezdte vizsgálni Basar el-Asszad távozásának lehetőségét avégett, hogy megoldást találjon a nemzeti egység kombinációjában a szíriai katonai rezsim, vagy annak egy része fennmaradására. De van egy különbség: Szíria nem Egyiptom, utóbbiban tömeges forradalmi mozgalom kergette el a diktátort; Szíriában az első tüntetésektől kezdve az imperializmus és ügynökei a polgárháború irányába nyomultak, a népi mozgalmat megakadályozták, fegyveres katonai csoportokat hoztak létre, a rezsim hadserege ellen harcolnak.

A polgárháború pedig azt jelenti, hogy a nép két tűz közé szorulva az erőszakot és barbárságot kell elviselje mindkét oldalról. Pontos mása annak, ami Líbiában történt. A boszorkánykonyhák és a titkosszolgálatok szándékosan a polgárháború felé tolják az eseményeket, hogy igazolják az imperialista beavatkozást.

Az amerikai uralkodó osztály berkeinek megosztottsága és ellentétei, a Közép-Keletet illető véleménykülönbség kalandorkodáshoz vezet. Az uralkodó osztály bizonyos szegmense nyílt beavatkozásra szólít és annak a háborúnak a támogatására, melyet Izrael akar Irán ellen indítani; mások haboznak, opponálnak vagy halogatják.

Az imperializmus számára az emberi jogok nem léteznek, sem demokrácia, a népeknek nincsenek jogaik; csak az a szükség vezeti, hogy a forradalommal szembeni kontrollját megőrizze, csak ezzel a mértékkel méri a szíriai rezsimet.

Nemet a külföldi beavatkozásra, nemet a háborúra

Az idegen beavatkozás már folyamatban van, a nyílt katonai intervenció pedig Szíria diszlokációjához fog vezetni. 10 évvel az iraki intervenció után az országot szétverték, síita, szunnita és kurd zónákra osztották, utóbbi kvázi autonóm.

A szíriai beavatkozásnak ugyanaz a diszlokációs hatása lenne, mint a líbiainak. De Szíria nem Líbia. Iraki, izraeli, török, libanoni határaival történelmileg különleges helyet foglal el. Ennek az országnak a robbanása, a kulturális, nyelvi és nemzetiségi mozaiké, azonnali következményekkel járna a szomszédos országokra. Mi lenne a többségében kurd lakosú szíriai területtel, mely az iraki, kvázi autonóm kurd területtel határos? És e kettő szomszédos a dél-törökországi kurd lakosú területtel.

A Szíria elleni offenzíva az Irán ellenivel van kapcsolatban. A néhány hónapja a nagyhatalmak által bevezetett blokád Irán diszlokációját készítiti elő. Izrael állam részéről a bombázással fenyegetés felgyorsítja a folyamatot. Még ha az Obama-adminisztráció fékezi is Izraelt, egyetért Irán – és Szíria – diszlokációjával. Saját politikája vezet a nemzetek és államok felbomlasztási kísérletéhez, a térség egyik zónája sem kerülheti el az imperialista kontrollt és fosztogatást.

Itt az oka Iránnal és Szíriával kapcsolatos offenzívájának. Utat nyit az új erőszak, új háborúk, kalandok és a barbárság felé. Az új támadás nem csak az itt élő népek szétszórását célozza, hanem egyben a palesztin nép ellen is kiegészítő támadást jelent, az ellen, hogy több mint 60 éve szakadatlan küzdelmet folytat nemzete megformálásáért, tehát Palesztina földjéért, mely mindenféle imperialista „stabilitást” megtilt. Ebből a szempontból jellemző, hogy Gázában a Hammasz – az egyiptomi Muzulmán Testvériség itteni ága – a szíriai rezsimből kiírja magát, így sorakozik fel az imperialista követelések mellett, miután elfogadta a „kvartett” (USA, Kína, Európai Unió, Oroszország) útmutatását a palesztin kérdés rendezésében.

De nem ez az egyetlen fenyegetett térség. Az egész Földön el kell szenvedni a lángbaborítás konzekvenciáit. 2011. novemberében a Parti des Travailleurs d’Algérie és az UGTA szakszervezeti szövetség kezdeményezésére sürgősséggel konferencia zajlott a háború, a beavatkozás, a nemzetek szétszabdalása ellen Algírban. A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése támogatta a tanácskozást, 40 ország munkás- és demokratikus szervezetének küldöttei fogadták el a nyilatkozatot:

„Mélyen elítéljük az imperialista szemléletet, a népek forrásainak kifosztását, és ezt a beavatkozást motiváló dominanciát.

Kijelentjük, hogy ennek a beavatkozásnak (Szíria) egyik célja azt a fenyegetést tartalmazza az itt élő, jogaikért és szuverenitásukért küzdő népek számára, hogy külföldi «protektorátus» alá kerülve jelenük és jövőjük meghatározásának jogát elvegyék.

Világosan látjuk és denunciáljuk a nagyhatalmak terveit, melyekben törzsi, etnikai és vallási alapon törekednek a nemzetek dezintegrációjára az elnyomás és a fosztogatás érdekében. (…)

A helyzet sürgető, mivel a Mashrek-országokban (Egyiptom, Jordánia, Libanon, Szíria, a Palesztin Hatóság, és Izrael) az imperialista országok részéről a háború állandósításának törekvése tapasztalható; tagadják a palesztin nép jogát hazája visszaszerzéséhez, a menekültek visszatéréséhez, Gázába és Ciszjordániába zárva, megtorlásnak és agressziónak alávetve ezt a népet.

Teljes támogatásunkról biztosítjuk a szíriai népet a demokráciát és az egyenlőséget célzó törekvéseiben, de határozottan elítéljük azokat a konspirációkat és manővereket,  melyeket az említett nagyhatalmak és alvállalkozóik valósítanak meg egy szíriai idegen katonai beavatkozás érdekében.

Opponálunk minden katonai beavatkozás ellen a világban, tehát Szíriában éppen úgy, mint Iránban – az ENSZ-szel vagy anélkül. (…)

A helyzet sürgető, mivel ugyanezek az imperialista hatalmak és nemzetközi intézményeik szociális háborút folytatnak Európában és az USA-ban gyilkos szigorítási programjaik által a spekulánsok, a bankok és a magánbiztosítók megmentésére.

Sürgető a helyzet, mert a nagyhatalmak a globális világrendszer kereteiben keresik a beavatkozást az országok ügyeibe megsértve a nemzetek és népek önrendelkezését.”

Ez a nyilatkozat riasztást jelent, a világ munkásosztályának egésze riasztását a lehetséges szíriai és iráni intervenció előestéjén.

Ellenben a Szocialista Internacionálé vezetői a katonai beavatkozást óhajtják. Az európai kommunista (eredetű) pártok vagy az Egyesített Titkárság (1) tagjai a «szíriai népet támogatják» a rendszer ellen (Latin-Amerikában fordítva, a castrista vagy kommunista eredetű pártok Basar el-Asszad rendszerét pártolják). Suttogva jelentik ki, hogy az imperialista katonai beavatkozás ellen foglalnak állást, de az ellenzék felfegyverzésére hívnak, melyet nevezetesen Katar közvetítésével bizonyos imperialista szektorok már megtettek. Olyan miliciákról van szó, melyek nagy hangon szólítanak a külföldi katonai beavatkozásra.

A IV. Internacionálé úgy ítéli meg, hogy az imperializmus a nemzetek és szuverenitásuk legfőbb ellensége, vele semmiképpen nem lehet megalkudni.

(1)A IV. Internancionálé nevét bitorló Egyesített Titkárság nemzetközi bizottsága nyilatkozata: «a baloldali szíriai katonai erők elkötelezték magukat a felkelés mellett, hogy a nép önszervezdődése fejlődhessék». A baloldali szíriai erők Katar által felfegyverezve és finanszírozva…! Az erőszaknak és polgárháborúnak kitett nép önszerveződése…! A radikális nyelvezet mögött az imperializmus szélsőbaloldalának hangja rejtezik.

A IV. Internacionálé a forradalomért

A IV. Internacionálé teljes mértékben a XIX. századtól létrejött munkásosztálymozgalom területén áll, azon, melyet a nagyhatalmak háborúi elleni küzdelem jellemez. A IV. Internacionálé, ahogyan Líbia esetében is tette, mindenféle beavatkozás ellen foglal állást Szíriát és Iránt illetően, legyen az akár humanitárius ürüggyel is meghirdetve.

Egy háború Szíriában még több halottal járna, még több szenvedéssel a nép számára. Támogatni és segíteni a szíriai népet annyit jelent, mint védeni nemzeti jogát bármiféle diszlokációval szemben, mivel a nemzeti keret az, amelyben a nép meg tudja dönteni az imperialista nagyhatalmaknak alávetett rendszereket.

Az imperialista «megoldások» ellentéteképpen a tunéziai dolgozók és fiatalok mobilizációjukkal, történelmi szervezetükre, az UGTT-re támaszkodva elérték, hogy Ben Ali rendszerének repressziója, számtalan halott és sebesült ellenére, nem sikerült az országot polgárháborúba és barbárságra rángatni.

Líbiával, Irakkal és Afganisztánnal ellentétben a tunéziai dolgozók az UGTT-vel sztrájkok és utcai megmozdulások által a népi mozgalom szívébe kerültek. Összefogták a népesség minden rétegét, a külföldi hatalmak parancsainak engedelmeskedő minoritás ellen felegyenesítve népüket. Ez a forradalom is az imperialisták és csatlósaik akadályaiba ütközött és ütközik folyamatosan, ilyen az alkotmányozó választások törvényhozóvá formálása és ezen a bázison a dolgozókat és az UGTT-t támadó nemzeti egységkormány létrehozása egy iszlám párti, egy jobboldali és a Szocialista Internacionálé tagpártja részvételével.

Jellemző, hogy a tuniszi színhelyű «Szíriai barátai konferencia» másnapján az UGTTT védelmére tüntetés zajlott, mivel azt hetek óta támadások és provokációk érték. Imponáló tüntetés, akkora, mint a Ben Ali-ellenes tüntetések idején, melynek jelszavai ismét felmerültek: «Sem Katar, sem az USA!». Két nappal korábban az UGTT igazgató bizottsága állást foglalt a szíria katonai intervencióval szemben.

Ez a kérdés nemzetközi: a munkásosztály szervezeteinek, nevezetesen a szakszervezeteknek a létezése a dolgozók megszervezésének elemi keretét jelenti, azt realizálja, akármilyen is legyen a szervezet vezető apparátusának természete; mert a társadalom egymással kibékíthetetlenül ellentétes érdekű osztályokra oszlik. A Magrebben, Európában, az USA-ban és másutt a szakszervezetek tőkés programokba bevonásának politikájával szembeni ellenállás azt jelenti, hogy a munkásosztály tőkeellenes küzdelmének kereteit meg kell őrizni. Ellenállni a munkásosztály vezető apparátusainak (mint e programok kísérőinek) azt jelenti, hogy segíteni kell a munkásosztályt a mobilizációja útján emelt akadályok leküzdésében.

Mert a dolgozók saját területükön való saját megmozdulása, saját követelései szükségszerűen az imperialista függések és követelések ellen jönnek létre, csak így lehet a nemzeti (szabad és népi) szuverenitást megvédeni: az imperialista hatalmak rabsági kötelékével való szakítással.

A demokratikus igényektől elválaszthatatlan, a saját gazdasági, szociális, munkásköveteléseken alapuló tömegmobilizáció az egyetlen út a békéhez, a demokráciához, a szabadsághoz és a nemzeti függetlenséghez, ez tud szembefordulni az imperialista erőátvitelként működő rendszerek ellen.

A IV. Internacionálé célja nem az imperialista rend «reformja», vagy «humánusabbá tétele», hanem annak megdöntése. Ez a IV. Internacionálé a szíriai és iraki háborús fenyegetéssel szembeni álláspontjának határozott értelme, a népek küzdelmének feltételek nélküli támogatása társadalmi és nemzeti felemelkedésükért,  amit Tunézia és Egyiptom népe, az egész térség, Európa és az egész világ is keres.

«Le a háborúkkal, le a kizsákmányolással!», ez a jövő és az emberiség őrzésének jelszava.

A IV. Internacionálé Nemzetközi Titkárságának nyilatkozata, 2012. márc.6.