Izrael ismét falat épít

A Reuters hírt adott arról, hogy az izraeli állam «elengedhetetlenül szükségesként» beállítva ismét falat húz. A libanoni határ teljes hosszán akadályként már áll egy biztonsági korlát, most ezt toldja meg Izrael egy 5-7 magas, egy km hosszú betonfallal Metulla és a libanoni Kila között.

Az izraeli hadsereg közölte azt is, a falépítést koordinálta az ENSZ kéksisakosaival (ők ügyelnek a tűzszünet betartására a 2006-os izraeli-libanoni háború óta). 
Izrael ezzel párhuzamosan a déli határainál Egyiptommal szemben is «biztonsági akadályokat» állít.
Emlékeztetünk, Ciszjordánia hosszában, a megszállt területen már áll egy fal, melyet a Nemzetközi Bíróság illegálisnak minősített, de Izrael a nemzetközi normákat nem tartja magára kötelezőnek (általában sem). Megteheti a  «nagy testvérrel» a háta mögött, a «terrorizmus elleni háború» ürügyén.

Hogy jobban megértsük, az amerikai uralkodó osztály képtelen felülkerekedni sose látott arányban mélyülő válságán, az ellenőrzése alatt álló világrend újrakonstruálásával operál. Ehhez nyújt szégyszenletes segédkezet az ENSZ is. Kérdés, hogy meg tudják-e akadályozni az arab forradalmakkal elindul folyamatot a Közel-Kelet politikai ùjrarendezésére…

Május elseje

Dolores pedagógus Madridban. Bére eddig 1600 euró volt, mostantól csak 1200. Még örülhet, hogy nem bocsátották el, azt most alaposan megkönnyítették. Pedig Spanyolországban minden negyedik aktív korú már munkanélküli, a fiatalok között pedig minden második.
Athénban a nyugdíjas Daphnénak 500 euróból kell megélni egy hónapban, Berlinben Jürg 400-at kereshet a «mini-munkájával», Lisszabonban Jorginho 375-öt, Belgiumban egyre növekszik a villany és gáz számláit megfizetni nem képes családok száma, Magyarországon pedig «47 ezer forintból is meg lehet élni» (állítják azok, akik egymilliót keresnek), és tömegek nem tudják megvenni már a gyógyszert sem.
Május elseje ünnepnap, a munka világának ünnepe. Annak a munkának, amelyből egyre kevesebb akad, egyre rosszabbul fizetik meg; akinek nincs, szeretné, ha lenne, akinek van, rabszolgaságnak tartja, mégis egyre tovább viselve kell elszenvednie.

Milyen legyen a munka? Olyan, társadalmi értelemben szabad munka, amit örömmel vállalunk, ami megőrizheti egyéniségünket, lehetõséget ad az önkifejezésre, az önrendelkezésre. A demokráciát jelenti, amelyet nem korlátoz semmmilyen elitnek a hatalma, nem ezt az útszéli demokráciát, nem a «többség» uralmát az egyén elnyomásával. Azt a munkát, amely kizárja az idegen munkaerő bármilyen formában történő kizsákmányolását, ahol a termelõeszközöket maguk a termelők birtokolják és ők is rendelkeznek velük.

Lehetetlen? De hiszen ezzel érveltek a 19. sz. tőkései is, amikor a proletariátus harcba indult a gyermekmunka megszüntetésének jelszavával; csőddel fenyegetőztek, mikor a napi 8 óra bevezetését, szavazati jogát, fizetett szabadságát, a beteg- és társadalombiztosítást követelte! S most lassan minden eddigi vívmányunkat elveszítjük a nemzetközi tőke egyesített rohamával szemben.

Pedig van megoldás. Romániában népmozgalom tört ki az egészségügy magánosítása ellen a kormány vesztét okozva, Csehországban százezres tömeg követelte szakszervezeteivel a szigorítások (adók, egészségügyi és nyugdíjreform) visszavonását, Szlovéniában szervezeteikkel együtt a közszolgáltatásban dolgozók léptek sztrájkba jövedelmük megkurtítása ellen óriási társadalmi támogatás mellett, Görögországtól Spanyolországig fantasztikus népi megmozdulásoknak vagyunk tanúi. Gondoljunk rájuk az ünnepen és arra, számunkra sem fatalitás a mindennapok nehézsége, változtathatunk rajta… 

Nemzetközi információk

Nemzetközi információk

új széria 71.sz. (440) –2012. ápr. 27.

Spanyolország

Riport

A márc. 29-i  nagy általános sztrájk utáni munkástalálkozó, Madrid ápr. 21.

Nemet a ratifikációra!

Nemet az európai szerződés alkalmazására országainkban, nemet az aranyszabályra!

Az általános sztrájk tízezreket mozgatott meg már a márc. 29-i akciónap előtt mindenütt a szervezéssel, a vitákkal. A szervezetek függetlensége olyan kérdések kapcsán merült fel, mint pl. nem a szociális dialógus hiányát kell reklamálni, hanem a munkatörvénykönyv és a költségvetési megszorítások visszavonását, mert ezek alkotják az új európai szerződés, az aranyszabály mozgatóit.

Getafe-ban, Madrid külvárosában ápr. 21-én gyűltek össze azok a spanyol aktivisták, akik folytatni akarják azon politikai eszközök keresését, melyekkel győzni lehet a ratifikáció ellen. Nem a trojka politikájához akarnak kiegészítést szociális záradékkal. Ez a politika az összes európai kormány segítségével megsemmisíteni igyekszik a munkásvívmányokat, magát a munkásosztályt is, ezért minden ilyen jellegű program visszavonását akarják. Spanyolországban ez a támadás a munkatörvénykönyv «reformjában», Görögországban  a soha nem tapasztalt mértékű megnyirbálásokban, Franciaországban a társadalombiztosítás tönkretételében nyilvánul meg; és az «adósság» visszafizetését, a pénzügyi tőke «talpra állítását» szolgálja.

A vita, a megoldás keresése nem speciálisan spanyol, a meghívásra válaszolva portugál, német, francia aktívák is részt vettek, olasz, román és ír elvtársaink pedig üzenetet küldtek.

Elsősorban az kell kiemelni, hogy országonként változó formában, a politikai helyzet függvényében, de létrejöttek az európai szerződés ratifikációja, a trojka aranyszabálya elleni erők politikai színterei. Megkönnyíti, hogy a munkásosztályt nem verték le – és ez független a választási eredményektől. Három hónapja sincs, hogy Rajoy győzedelmeskedett a választásokon és máris itt van a Franco óta legnagyobb általános sztrájk. Franciaországban sem akadályozza az osztályharc fejlődését az elnökválasztási kampány (pl. a lyoni köztisztasági dolgozók munkabeszüntetése...).

A vitában spanyol társaink világosan kimutatták, hogyan fejlődött az általános sztrájk felé mutatva a mobilizáció, mely a 16-17 millió bérből élő dolgozóból 11 milliót magával vonzott módosítva az eredeti forgatókönyvet:

«Márc. 29-én mi, madridi egyetemi oktatók az egyetemi dolgozókkal találkoztunk reggel 8 órakor, mikor mintegy 200 hallgató érkezett a munkatörvénykönyv reformjának visszavonását követelő sztrájkunk támogatására. Ekkor már tudtuk, lehetséges az egész egyetem leállítása, és valóban, leálltak az irodák, a laboratóriumok, minden. Márc. 29. következményeként pedig ma már együtt készítjük elő május 10-re az egyetem általános sztrájkját a hallgatókkal, a dolgozókkal, szakszervezeteikkel a tandíj 25-50 %-os emelésével szemben, amit Rajoy jelentett be két napja...»

«A szakszervezeti vezetők 28-án találkoztak az aktivistákkal, hogy egész éjjel a sztrájkról vitázzanak.… Getafe-ben állítottuk fel reggel 6-kor a sztrájkőrséget és egyszer csak kétezer emberrel körülvéve találtuk magunkat, elsősorban a John Deere szakszervezeti aktivistáival. Az ipari zóna teljes egészében leállt, minden vállalat, még azok is, melyeket munkakölcsönzősökkel működtetnek, sőt az Auchan is!....»

«Kétségtelen, hogy a sztrájkőrségeknek spontán karaktere volt. De megelőzte a szakszervezetiekkel való vita. Spanyolországban az UGT-nek kétezer felelőse van és a munkásbizottságokkal Toxo és Mendez szakszervezeti vezetőkhöz fordultunk a szakszervezeti függetlenségért és demokráciáért. Megmondtuk nekik, hogy a szociális paktum foglyai, mindketten aláírták még az év elején a bércsökkentésről szóló megállapodást. Mihelyt pedig bérünk védelmében sztrájkba lépünk, a munkáltató elénk teszi az aláírt paktumot! Ki kérte ezt tőlük, melyik szakszervezet vitatta meg? Toxo, Mendez, vonjátok vissza az aláírásotokat! Muszáj volt nekik fogadni is bennünket. A vita nem is fog megállni a szakszervezetekben, ne gondolja senki, hogy a 29-én a dolgozók, a fiatalok a társadalmi párbeszédért sztrájkoltak …»

«A szövetségemben megpróbálták elérni, hogy foglaljunk állást az argentin kormány döntése ellen, mely a kőolajt államosítja és a spanyol Repsol vállalatnak okoz komoly problémát, melynek természetesen hatása lesz a Repsol dolgozóira is! A vezetők persze semmit sem szóltak, mikor a 90-es években Felipe Gonzalez kormánya (PSOE és IU) privatizálta az állami Repsolt, ma pedig az EU-tól kérik, hogy denunciálja és szankcionálja az argentin kormányt! ....Lesöpörtük a javaslatot, ez is a márc. 29-i erőnk eredménye.»

«Andalúziában regionális választások voltak két hete: a PP 400 000 szavazatot vesztett novemberi «győzelméhez» képest ... A PSOE is folytatta ezt az utat 100 000 szavazó elvesztésével, pedig az IU-val együtt kormányt alkot Andalúziában. A baloldali egységkormány vajon alkalmazza Brüsszel döntéseit és Rajoy (PP) madridi kiegészítéseit? Az andalúziai nép mandátuma világos: «az út lezárása a PP-kormány költségvetési intézkedései (Andalúziában 15 ezer pedagógus, 6 ezer kórházi dolgozó elbocsátása) előtt». Mert ez jelenti a spanyol adósság visszafizetését, a nulla deficitet. Márc. 29. azt is kimondta: «semmiféle munkatörvénykönyv-reformot! Semmilyen költségvetési megnyirbálást!» Semmiféle tárgyalás nem kell, nem leszünk partnerek ezekben az intézkedésekben! Ennek ellenére a nagy szakszervezetek ismét kérik Rajoytól a szociális dialógust, Somaviát, a Munkaügyi Iroda igazgatóját is kérték a közvetítésre!...»

Több hozzászóló kitért a PSOE, az IU, a baleári KP, stb. válságára. Egy katalóniai aktivista:

«2004-ben néhány nap alatt az Aznar-kormányt elsöpörte a spanyol nép felkelése. Zapatero nekünk, a PSOE-nak 4 millió voksunkba került a nov. 20-i választásokon, az autonóm kormányok kvázi teljes egészébe, a nagyvárosok óriási többségébe. A munkásosztálynak milliárdokba kerülnek a megnyirbálások, a munkahelyek és a közszolgáltatások tönkretétele. Ki vállalja, hogy ezeket visszaszerezze? Ki fogja képviselni a márc. 29-én összegyűlteket? Ezeket a dolgozókat politikailag képviselni kell. Ezért jöttünk ma ide.»

A Spanyolország minden tájáról összegyűlt mintegy tucat aktivista arról döntött, nyilatkozatot bocsájt útjára egy 7 pontos követelés megvitatására, mellyel előkészítik 2012 őszére a választott küldöttekből álló konferenciát, mely új, a dolgozókat híven képviselő mozgalom megalakulásáról dönt.

Délután a német elvtársak  számoltak be a Ver.di szakszervezet kezdeményezte német közszolgáltatás sztrájkjáról:

«A sztrájk Merkel politikai döntései ellen irányult. A kancellár béremelésnek merte nevezni deficitellenes intézkedéseit! Rendkívül sokan követték a munkabeszüntetést, nagyon határozott volt és nem csak a Ver.di szakszervezetben, hanem a magánszektorban is. A DGB bizalmijai felteszik a kérdést «Sommer, te mit csinálsz?» …főleg, hogy a munkát beszüntető közszféra dolgozói 6,5 %-os béremelést értek el. Az IG Metall küldöttei mondják, ők is 6,5 %-ot akarnak!....Sommer válasza pedig az, hogy az SDP képviselők fogadják el Merkel európai szerződését!....».

A portugál küldöttség, nevezetesen Aires Rodrigues, volt szocialista képviselő, a POUS felelőse, emlékeztetett:

«Országunkban két éve hoztunk létre egy politikai csoportot a trojka addigi intézkedései ellen, melyek következtében az üzembezárások és elbocsátások megsokszorozódtak. Folytatjuk a csatát, ma a képviselőket keressük meg azzal, ne szavazzák meg az portugál szocialista párt vezető által is támogatott európai szerződést. Mario Soares volt köztársasági elnök meghallgatott minket, felhívtuk figyelmét a következményekre és a szocialista párt válságának jeleire. Marinha Grand polgármestere a ratifikáció ellen foglalt állást, s az aktivisták többségének támogatása ellenére kizárták a pártból… Április 3-án Soares írt egy cikket, ebben kimondja, hogy meggyőződött arról, «a portugál szuverenitás, a dolgozók életszínvonala szempontjából a ratifikáció káros, s egyetlen szocialista képviselőnek sem szabad támogatnia!». A szocialista párt vezetése mégis túllép ezen. Számos képviselő rendkívüli kongresszus összehívását kezdeményezte, mi pedig intenzívebbé tesszük a ratifikációellenes kampányt.»

A francia delegáció is beszámolt a politikai helyzetről, a lyoni köztisztasági dolgozók munkabeszüntetésének részleteiről, a POI kampányáról a ratifikáció ellen. Meghívtak egy spanyol küldöttet a jún. 3-i párizsi nagygyűlésre. A koordináció szükségességét emelték ki, hogy rugalmasan kell segíteni a hasonló találkozókat egész Európában. A jelenlevők nagy megelégedéssel hallották, hogy a ratifikációról népszavazás lesz Dublinban és Görögországban előreláthatólag május 30-án.

Françoise Kamel

Olaszország

Üzenet a madridi munkástalálkozó résztvevőihez

Drága Elvtársaink!

Megkaptuk meghívásotokat, melyet megköszönünk, ha nem is tudunk ott lenni Madridban. Ezért küldtünk csak egy rövid támogató üzenetet  és néhány szót Olaszországról.

Elképesztően azonos az olasz és spanyol helyzet. Tudjuk persze, hogy ugyanazt a európai uniós politikát kell elszenvednünk és nem vagyunk csak miellenünk irányuló támadás áldozatai. Ugyanazokat az intézkedéseket hozzák meg mindenhol, ugyanaz az ellenállás érezhető mindenütt. A Monti-kormány is előterjesztett egy munkatörvénykönyv-reformot – itt úgy hívják, Dolgozó státusztörvény – pontosan ugyanolyan feltételekkel, mint a spanyol kormány, azzal a céllal, hogy a munkáltatóknak joga legyen az elbocsátásokra akadályok nélkül, az országos hatályú szerződéseket likvidálják, s hogy még rugalmasabbá tegyék a munkaerőpiacot és a munkájukat elvesztő dolgozók minimális szociális védelmét is megszüntessék.

A könnyített elbocsátás kérdése nálunk a Dolgozói státusztörvény 18. cikkelyének likvidálását jelenti. Pontosan ebből kiindulva kezdődött a dolgozók mobilizációja egy tucat sztrájkkal, tüntetéssel, autópálya-elfoglalással, a szakszervezetekhez intézett egyesült általános sztrájk igényének megformálásával. Itt van a közös pont, azok az akadályok, melyekkel szembetalálják magukat a dolgozók.

A mobilizációval szemben a szakszervezeti vezetés mindössze «kritikát» fogalmazott meg a törvénnyel szemben. Bizonyos módon elutasították, de végül csak «módosítását» és «kiegészítését» javasolták, most pedig «megjavítását»!  A PD, az egyetlen parlamenti párt, mely még minimálisan alapoz a dolgozókra, szintén ezt a vonalat javasolta, csakúgy, mint a  PSOE Spanyolországban. Ezen a bázison a CGIL vezetése sztrájknapokat tartott – megosztva, más-más napon mindegyik régióban, minden városban.

Megemlítjük a torinói sztrájknapot. A dolgozók megpróbálták megragadni az alkalmat, mintegy tízezren tüntetve a városban, de a külvárosokban a sztrájk 2-3 nappal korábban zajlott, teljes mértékű megosztottságban, hogy megakadályozzák az osztály régióbeli egyesülését. De a kisebb városokban is, mint Milanóban, Nápolyban vagy Palermóban, az egész országban kiviláglott, hogy a dolgozók keresik megosztásuk megszüntetését, egyetlen hatalmas általános munkabeszüntetést akarnak ugyanazon a napon a «reform» visszavonásáért, a «módosítások» vonala ellen.

Elköteleztük magunkat a «Bizottság a dolgozók független pártjáért» kereteiben arra, hogy  megtaláljuk az utat az egység érdekében, védjük a szakszervezetek függetlenségét az ilyen programokra kötelezni kívánó Európai Unióval, az IMF-fel, az EKB-vel szemben.

10 évvel ezelőtt Berlusconi kormánya márt megpróbálkozott a Dolgozói státusz 18. cikkelye megsemmisítésével, de az alapokról indult egyesült mobilizáció általános sztrájkja megakadályozta.

Még semmi sem lejátszott. Azt tudjuk, hogy a trojka és a kormány ezt az üzenetek küldik: «Ha nem fogadjátok el ezeket a programokat, olyan helyzetbe kerültök, mint Görögország». A valóság azonban pont fordított: ha elfogadjuk őket, még rosszabb helyzetbe kerülünk, mint ma, a munkanélküliek és elbocsátottak millióival, a bezárt kórházakkal, iskolákkal … Röviden, a nyomor jön.

A parlament két napja fogadta el a zéró deficit alkotmányba foglalt «aranyszabályát» és nemsokára megvitatásra kerülnek az új eu-s szerződések.

Az aranyszabályt megszavazták. De az IMF azonnal azt nyilatkozta, hogy Olaszország nem fogja tudni betartani … 2018-ig.  Miért? Nagyon jól tudják, hogy egy dolog előírni egy szabályt és egy másik annak betartása olyan lakossággal szemben, mely nem viseli el. A következő időszakban folytatjuk kampányunkat az Európai Unió szerződései ellen. Tömeges aláírásgyűjtéssel akarjuk kiegészíteni a képviselőkhöz intézendő felhívásunkat:

«Szavazzatok nemmel, lehetetlen elfogadni a szerződése által előkészített katasztrófát».

Természetesen ebben a csatában is európai koordinációra van szükség, támpontokat kell létrehoznunk együtt mindazok számára, akik a trojka és a pénzügyi piacokkal szembeni ellenállás útját választják.

Jó munkát Nektek:

Olasz elvtársaitok a «Bizottság a dolgozók független pártja megalakításáért».

Románia

Üzenet a madridi konferencia résztvevőihez

Kedves Barátaink, Elvtársaink!

A «Dolgozók felszabadításáért szövetség» (AEM), amely részt vesz a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése tevékenységében, üdvözli találkozótokat Madridban! Mi, akik az Európai Unió, a «népek börtöne» túlsó szegletében harcolunk, a balkán-dunai régióban, közelről követjük a görög nép harcát a trojka ellen, mely küzdelem az egész Európa és a világ dolgozóié is.

Megelégedéssel szereztünk tudomást a spanyol állam dolgozóinak munkabeszüntetéséről a munkaügyi ellenreform visszavonásáért.

Annál is inkább kedves szívünknek, mert Romániában is hasonló támadásnak lettünk kitéve egy éve, mikor 2011 márciusában a Boc-kormány, az IMF és az EU bábja, maga is a munkatörvénykönyv «reformjával» állt ki.

Akkoriban hírt adtunk újságunkban, a román dolgozók szakszervezeteikkel együtt megmozdultak eme reform visszavonásáért.

Ezt írtuk 2011 márciusában: «A szakszervezeti tagok és felelősök nemet mondanak a rabszolgaságra! Minden szakszervezet egyöntetűen nemet mond az új munkatörvénykönyvre, mert az a munkást a munkáltatók engedelmes eszközévé teszi (…)»

Az AEM is részt vett a nagygyűlésen, tüntetett és hallottuk:«Le a Boc-kormánnyal!», «Tolvajok!», «Nem akarunk rabszolgaságot!», «Nem adhatjátok el az országot», «Egységet!» és a termelőerők magántulajdonán alapuló rendszer, a kapitalizmus elleni jelszavakat. Újságunk nagy sikert aratott és tömegesen kellett osztogatnunk. Hatását le lehet mérni, a regionális sajtó írta: «a szakszervezeti aktivisták alátámasztják, hogy a rabszolga-munkatörvénykönyv a multinacionális vállalatok és a román-amerikai kereskedelmi kamara kérésére készült» – amit mi magyaráztunk el újságunk cikkében.

Egy interjúban, amit mint az AEP felelőse adtam, hozzátettem: «A tüntetők által skandált megoldás, az általános sztrájk, lehetséges, hogy sokkal meghatározóbb szakasz lesz. Több szakszervezeti vezető kettős magatartását látva azonban szkeptikus vagyok ennek megszervezéséről. Egy tüntető mondta a tribünön: «Mikor csinálunk már általános sztrájkot, megint hazudtatok?»

Az EU és az IMF diktálta rabszolgatartó új munkatörvénykönyvet végül átverték. De megelégedéssel látjuk, hogy nálatok is felmerül az egységes általános sztrájk kérdése a munkaügyi ellenreform visszavonásáért. Az összes országban, így Romániában is  elvesztett munkásvívmányok visszaszerzésének támpontja lehet ez.

Az új munkatörvénykönyvet bevezették, de az IMF-et, az EU-t szolgáló Bloc-kormány belebukott, amikor 2012 elején a román nép ismét kiment az utcákra, hogy tiltakozzon az egészségügy privatizációja ellen ilyen feliratokkal: «A privatizáció gyilkol».

Kedves Barátaink, az Európai Uniót és a trojkát jelentő «népek börtöne» ellen készek vagyunk Veletek és az összes európai aktivistával együtt harcolni.

Marian Tudor, AEM, Románia

Kapcsolattartás

Informations internationales

Entente internationale des travailleurs et des peuples

87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France

Tél : (33 1) 48 01 88 28Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com

Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738

Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse

Kefta-ügy

Tudjátok-e mi a kefta? Nem ?? Sebaj, a belga rendőrség se ( ?)

A La Dernière Heure napilap ápr. 27-i számában tudósít az alábbi ügyről.

Brüsszelben egy (marokkói származású) belga 29 éves állampolgárt 36 nappal ezelőtt letartóztatott a rendőrség. Mobiltelefonját lehallgatva «bebizonyosodott» a fiatal nő bűnössége. Férjével ezt közölte: «Jössz? Ki veszem a keftát a frigóból!» Az igazságszolgáltatás számára kódolt nyelven nem jelenthetett mást, mint drogot, le is csaptak rá azonnal. Hiába magyarázta, hogy férje melegen szereti a darált húsból készült húsgolyókat, a bírónak, sőt a bírói tanácsnak is felettébb gyanúsnak tűnt a házaspár párbeszéde heteken át: «Hozol valamit? Egy egész tortát vettem», «Tejet» (kokain), «csokit» ( hasis), «kávét» (heroin) és letartóztatását meg is hosszabbították egy hónappal.

Nadia félállásban dolgozik. Soha semmi rendőrségi ügye nem volt. A kefta tette be a kaput, ez bizonyult megdönthetetlen bizonyítéknak.

Hiába kering annyi vicc a belgákról, ez az elképesztő história nem  az. Lehallgatás, letartóztatás, fogvatartás bírói megerősítéssel a semmiért, miközben hét nem múlik el újabb korrupciós botrányok, szörnyű bűncselekmények nélkül. Jogállam vagy a társadalmi bomlás jelei ?

Úgyhogy vigyázzunk – csak semmi kefta!

Cseh Köztársaság

Április 21-én 150 ezren tüntettek Prága utcáin – ami a tőkés társadalom 1989-es restaurációja óta a legnagyobb.  A cseh és morva szakszervezetek (CMKOS) felhívása a jobboldali kormány és az Európai Unió megszorítási programjaira válaszként született. Az ápr. elején elfogadott intézkedések a görögországiakhoz, portugáliaiakhoz, spanyolországiakhoz hasonlóan egész sorozat antiszociális lépést tartalmaznak. Közöttük az áfa emelése, a nyugdíjak befagyasztása, az oktatási és egészségügyi költségvetés megnyirbálása, a gyógyszertámogatások megvonása, a társadalombiztosítás és a felsőfokú oktatás fokozatos privatizációja.

A szakszervezetek mellett a demonstráción részt vettek a civilszervezetek és a cseh kommunista párt aktivistái is. «Akadályozzuk meg a kormányt!», «Le a kapitalizmussal!» állt a molinókon. A CMKOS elnöke, Jaroslav Zavadil a gyűlés előtt mondott beszédében kiemelte: «A kormány fűt-fát ígért, költségvetési felelősségéről biztosított bennünket, de csak adóssága emelkedik. Azt ígérték, hogy küzdenek a korrupció ellen, de az csak általánossá vált, ma már az összes pártot és az egész társadalmat érinti. Elég volt – itt az ideje, hogy a kormány lemondjon és előrehozott választásokat tartsunk!»

A koalíciós kormány (V. Havel, V. Klaus pártja és két új liberális formáció) válságban van, a közelmúlt vesztegetési botrányai bizalmi szavazás kérésére kényszerítettek.

A Cseh-Morva Kommunista Párt szerint ennek a kormánynak semmilyen legitimitása nincs már, feltétlenül szükségesnek tartja lemondását és az előrehozott választásokat; a cseh gazdaság szétverésének és a nép életkörülményeinek fokozatos tönkretétele leállítását.  

A kommunista párt 100 ezer tagjával, 26 képviselőjével és a legutóbbi választásokon 11,9%-os eredményével a tőkével szembeni legfőbb ellenzéki erő a bársonyos ellenforradalom győzelme óta. Felmérések szerint mostani előrehozott választások esetén 20%-kal második helyet érne el a szociáldemokraták mögött.  

Magyarországon is hasonlóak a problémák, a kormány újabb és újabb adókkal, a bérek csökkentésével, a nyugdíj megnehezítésével, az oktatás és az egészségügy rombolásával, a lakosság életszínvonalának ellehetetlenítésével kísérli meg a màr sokszor megfizetett adósság törlesztését és a költségvetés kiegyensúlyozását a nemzetközi  és a hazai tőke támogatására.

Lesz-e nálunk is akkora  tiltakozás, mint Romániàban, Csehországban és Európa szinte minden országában? 

Megoldás-e a bércsökkentés? Berlini konszenzus

Írta: Anne Dufresne    Megjelent a Le Monde diplomatique magyar kiadásában

A válság ürügyén az Európai Unió ma már azt a német gyakorlatot szeretné bevezetni egész Európában, amely szerint a versenyképesség alapja a bércsökkentés. Pedig az eurozóna gazdasági teljesítményének és sorozatos válságának okai épp a bércsökkentésre és a német exportdömpingre vezethetők vissza.   2009 végén az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank (EKB) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) képviselői által alkotott trojka beavatkozott a görögországi kollektív szerződésekről folyó tárgyalásokba. Elérte, hogy a közszférában mintegy 25 százalékkal csökkentsék a béreket, továbbá hogy csökkentsék a minimálbért is. 2010 júniusában ugyanez a hármasfogat különleges eljárást kezdeményezett: arra kötelezte a román kormányt, hogy „a foglalkoztatás költségeinek csökkentése, továbbá a munkabérek rugalmasságának javítása érdekében vizsgálja felül a munka törvénykönyvét, és módosítsa a kollektív szerződésekről szóló jogszabályokat.”[1] Végül 2011. június 7-én az Európai Bizottság felszólította Belgiumot, hogy kritikusan tekintse át a hatályos bérrendszert, mert „az egy munkaerőre eső bérköltség gyorsabban nőtt Belgiumban, mint a vele szomszédos országokban.”[2] Görögország, Románia, Belgium. Néhány hónapja Brüsszel immár a bérek alakulását helyezi az Európát megrengető válság megoldási stratégiájának fókuszába. Mi több: arra szólítja fel a nemzeti hatóságokat, hogy érjék el a bérek csökkentését. Történik ez annak ellenére, hogy az 1993. november 1-jén hatályba lépett maastrichti szerződés 2. cikk 6. szakaszának rendelkezése értelmében, amelyet később átemeltek a Lisszaboni Szerződésbe is, „a Közösség a bérezéssel kapcsolatos kérdésekben nem nyújt sem segítséget, sem támogatást a tagállamoknak”. Noha a bérügyeket eleinte kizárták a közösségi kompetenciákból, az unió által kikényszerített megszorítások (az államháztartási hiány és az államadósság megzabolázása) egyebek mellett a bérpolitikai önmérséklet irányába hatottak. Ez a politikai fellépés közvetlen beavatkozás nélkül, a távolból is eredményes volt. Ma már nem így működik a dolog. Az Európai Bizottság elnöke szerint az újsütetű brüsszeli fellépés egyáltalán nem a véletlen műve. José Manuel Barroso szerint „egy erősebb gazdasági kormányzás irányába tartó, kis lépésekben végrehajtott csendes forradalomról van szó. A tagállamok tudomásul vették, és remélem, világosan meg is értették, hogy az európai intézmények az ellenőrzést érintő ügyekben fontos hatásköröket kaptak.”[3] Hogy közös bércsökkentési politikát hajtsanak végre, a kormányok európai szintű egyeztetésről határoztak. A 2011 márciusában elfogadott Euró-plusz Paktum még gyorsabban bontja le a kollektív tárgyalási módszerek rendszerét. Az Európai Unió az államháztartási hiány és az államadósság szintjének korlátozásán túl – e korlátozásokat valamennyi tagország alkotmányában látni szeretné – a nemzeti bértárgyalásokba is be akar avatkozni, hogy elfogadtassa a bérfegyelemről vallott koncepcióját. Sőt, „az európai gazdasági kormányzásról szóló 2011. októberi csomagterv”’ (az ún. Six-pack), amely lényegében az államok egyszerű politikai kötelezettségvállalása, a paktumot jogi szankciókkal egészíti ki. A sietősen és a nyilvánosság kizárásával elfogadott hat európai jogszabály egyfajta mechanizmust alkot. A Gazdasági és Pénzügyi Főigazgatóság (DG Ecfin), továbbá a gazdasági miniszterek és az EKB által irányított gépezet kinyilvánítja, hogy amennyiben Brüsszel túl súlyosnak ítélné meg „a makroökonómiai egyensúly megbomlását” vagy „a versenyképességbeli lemaradást”, akkor egy „irányítópult” megszólaltatja a vészcsengőt. Amelyik ország nem veti alá magát az ajánlásokban foglaltaknak, azt pénzügyi szankciókkal fogják sújtani. A béreknél a kiválasztott és a rendszer egészét mérni hivatott fő indikátor egyáltalán nem tekinthető ártatlannak: „a bérköltségek aránya a megtermelt javak összességéhez viszonyítva” indikátor helyett a munkaerő egységnyi költségét (az ún. Cumo-mutatót) választották.[4] Az első mutató a bérek (a munka) és a profit (a tőke) közötti megoszlást fejezi ki, a második viszont azt tükrözi, hogy hogyan alakultak átlagosan a bérek az unióban. A versenyképesség fogalma igencsak rosszul leplezi az eljárás lényegét: az európai munkavállalók közötti verseny fokozását, miközben az unió alapítói eredetileg a külső országokkal szemben épp a tagországok közötti együttműködés harmonizálását akarták javítani. A bércsökkentés és a német export Rövidesen egy új modell kezdett körvonalazódni Németországban, amelyet Gerhard Schröder (1998–2005) reformjai a modernitás mintaországává változtattak. 2010. március 30-án Christine Lagarde, az akkori francia gazdasági miniszter megjegyezte: „Németország az elmúlt tíz évben kiváló munkát végzett, mivel a munkabérekre gyakorolt erőteljes nyomással javította a versenyképességet.”[5] Valamivel később Jean-Claude Trichet, az EKB akkori igazgatója feltette a pontot az i-re, amikor kijelentette: „a német vállalatok gyorsan tudtak alkalmazkodni a globalizáció körülményeihez… Németország, példát mutatva valamennyi szomszédjának, kiemelt figyelmet fordított a termelési költségekre, és reformokkal növelte a gazdaság rugalmasságát.”[6] Mindenesetre Schröderre hamarosan ráragasztották „a vállalattulajdonosok elvtársa” gúnynevet, ami azt jelezte, hogy a versenyképességért indított csatája szociális kudarcot okozott. Nem is beszélve arról, hogy a kompetitív dezinfláció német stratégiája – azaz az export versenyképességének növelése bércsökkentéssel – az európai együttműködés tökéletes ellenpéldája.[7] Németország a kilencvenes évek végén azzal igazolta ezt a politikát, hogy az újraegyesítés után romlott a kereskedelmi mérlege és gazdasága vesztett versenyképességéből. Ma már az ortodox közgazdasági szempontok szerint kiemelten kezelt mutatóik ismét kedvezően alakulnak. De milyen áron! Nem képesek irányt változtatni „Megteremtettük az alacsony bérek egyik legjobb országát Európában” –dicsekedett Schröder a davosi Világgazdasági Találkozón 2005-ben. 2003 óta, amióta a bér- és a munkaerő rugalmassága nőtt (Hartz-törvények), Németország jelentősen elszegényedett. Elterjedt a részmunkaidős foglalkoztatás, eltörölték a munkanélküliségi támogatások munkabérhez kötött részét, és megjelentek a mini-jobs-ok, vagyis a nagyon alacsony bérű és rugalmas munkaszerződésű állások (400 eurós havi bérrel). A 2011-ben felvett foglalkoztatottak negyven százalékát rugalmas munkaszerződéssel alkalmazták, és 6,5 millió munkavállaló dolgozott alacsony bérért, kevesebb mint tíz euróért óránként.[8] A kollektív szerződések is meggyengültek. Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet)- tagállamok közül Németországban nőttek a legkisebb mértékben a bérek 2000 és 2009 között. Reálértéken, vagyis ha figyelembe vesszük az inflációs hatást, a bérek 4,5 százalékkal csökkentek, miközben Franciaországban 8,6 százalékkal és Finnországban 22 százalékkal nőttek.[9] Amikor Németországot a válságból való kilábalás mintaképeként mutatják be, elmulasztják megemlíteni, hogy Berlin azért tud ennyit exportálni, mert partnerei megvásárolják tőle a termékeket.[10] A német kivitel tehát a többi ország fogyasztásától függ, vagyis lakosságaik vásárlóerejének a függvénye. Így az egyes országok kereskedelmi deficitje más országok kereskedelmi többletét eredményezi. Ez olyannyira így van, hogy Martin Wolf brit közgazdász, a Financial Times vezércikkírója szerint a válság leküzdéséhez az kell, hogy ezen a téren „Németország kevésbé legyen német.”[11] Mindenestre a brüsszeli orákulumok továbbra is azt hajtogatják, hogy az európai fővárosoknak Berlint kell követniük. Nem képesek irányt változtatni. A nyolcvanas években az európai monetáris rendszer (EMS) előírta tagjai számára a német márkához való igazodást. Ez a német pénzügyi hatóságoknak való kettős – pénzügyi és költségvetési – alávetettséghez vezetett. Akkoriban különböző intézkedésekkel az államok javítani tudták relatív termelési költségeiket. Ilyen intézkedés volt a leértékelés (az árfolyamokkal való manipuláció) vagy a kompetitív dezinfláció (manipuláció a bérekkel, az adópolitikával stb.). A kilencvenes évek elején a maastrichti szerződés strukturális kiigazítási követelményei a nagy tagállamok erőviszonyaira szabott gazdaságpolitika liberális összehangolását irányozták elő. Miközben Franciaország kiállt az egységes valuta mellett, amelyben a német újraegyesítést követő periódusban az európai integráció garanciáját látja, Helmut Kohl kancellár elfogadtatja a központi bank német modelljét és az inflációtól való elvakult rettegést. Az államháztartás hiánya, továbbá az államadósság szintje nem haladhatja meg a GDP három, illetve hatvan százalékát, s a kormányoknak magas szintű árstabilitást kell megcélozniuk. Más szóval „az inflációs ráta legfeljebb másfél százalékkal haladhatja meg a legalacsonyabb inflációs rátát produkáló három ország átlagát”. Ekkor még a bérek nem tárgyai semmiféle közvetlen rendelkezésnek. 1999-ben az euró megszületése fordulatot hoz.[12] Az egységes valuta kizár mindennemű leértékelést vagy a versenyképesség javítását célzó egyéb árfolyam-manipulációt. Ezért a relatív termelési költségek javítására a bérek jelentik az utolsó lehetséges változót. Ez a helyzet gyakorlatilag állandó nyomás alá helyezte az európai munkavállalók vásárlóerejét. Ebben az időszakban a kollektív tárgyalások politikája lényegi átalakuláson megy keresztül, s alapvetően defenzívvé válik. A folyamatban lévő szerkezetátalakítások és a tömeges munkanélküliség megjelenése nyomán számos európai szakszervezet, élükön a németekkel, a bérköveteléseiket lefelé revideálják. Miután a nemzeti versenyképesség elvesztésének Damoklész-kardja lebeg felettük, immár nem a bérek emelését, hanem a munkahelyek megtartását tekintik elsődlegesnek. A javak újraelosztása politikai kérdés Az álláshelyek megtartásáért cserébe a munkaidő meghosszabbítását rögzítő vállalati szintű megállapodások jól illusztrálják az ágazati tárgyalások Európa-szerte tapasztalható leértékelődését. Ez történt 2004-ben a németországi Siemens és 2005-ben a franciaországi Bosch esetében. A munkaidő meghosszabbítása egyet jelent az egy munkaerőre eső költségek csökkentésével. Jean Lapeyre, az Európai Szakszervezeti Konföderáció (CES) akkori főtitkára azt mondja: „a CES úgy vélekedett, hogy a munkanélküliség rendkívül magas szintjének (12-13 százalék volt az uniós átlag) adott körülményei között szükség van a bérügyekben tanúsított önmérsékletre. Úgy gondoltuk, hogy a foglalkoztatottság érdekében meg kell tennünk ezt az erőfeszítést… Később azonban úgy éreztük, hogy a munkaadók elárultak és megtévesztettek bennünket: miközben csökkentek a munkaerő költségei, a foglalkoztatottság mit sem javult.[13]” Ebben a kontextusban a bérkérdés már jellegénél fogva is kényszerűen háttérbe szorul. Mindezidáig a bérek alakulása alapvetően politikai kérdés volt, és politikai vitákban hozták meg a döntéseket. Most viszont egyszerűen a versenyképesség és az inflációs nyomás elleni fellépés kérdésévé értékelődött le. Ez egyet jelent azzal, hogy a javak újraelosztásának problematikáját egyszer és mindenkorra száműzni akarták a politikai napirendből. Az unió szintjén az illetékességet magukhoz ragadó gazdasági szereplők szeretik elfelejteni és elfelejtetni a politika szerepét a gazdasági kérdések megítélésekor. Véleményük szerint a szociális partnereknek, amennyiben felelősen viselkednek, nincs más választásuk, mint a Cumo, vagyis az egységnyi bér csökkentésének elősegítése: „A szociális partnereknek a továbbiakban is felelős magatartást kell tanúsítaniuk, és a tagállamokban olyan bérmegállapodásokat kell kötni, amelyek összhangban vannak ezekkel az általános gazdaságpolitikai irányelvekkel.”[14] A munkabér kérdését, amely elméletileg nem tartozik Brüsszel szociálpolitikai kompetenciáinak körébe, belecsempészték a közös gazdaságpolitikai csomagba. Az unió makrogazdasági csapdája tulajdonképpen kizárólag a szervezett és tárgyalásos bércsökkentések előtt nyitja meg az utat, tekintve, hogy az európai jogrendszer keretei között egyelőre nincs kilátás sem európai szintű kollektív bértárgyalásokra, sem felülről végrehajtott harmonizációra. E helyzetben elképzelhetetlennek tűnik, hogy béremelkedésekről is lehetne összeurópai szinten tárgyalni. Fordította: Forgács András [1] A román kormánynak az IMF-hez intézett, 2010. január 16-án kelt szándéknyilatkozata. [2] Európai Bizottság: Evaluation du programme national de réforme et du programme de stabilité 2011 da la Belgique [Belgium 2011. évi nemzet reform- és stabilitási programjának értékelése], Brüsszel, 2011. június 7. [3] Előadás a firenzei Európa Intézetben 2010. június 18-án. [4] Lásd Francois Ruffin: Partage des richesses, la question taboue [A javak elosztása, a tabutéma], Le Monde diplomatique, 2008. január. [5] Christine Lagarde felszólalása a német Minisztertanácsban, Le Figaro, 2010. március 30. [6] Les pays de la zone euro doivent faire des efforts [Az eurozóna országainak további erőfeszítéseket kell tenniük], Le Figaro, 2010. szeptember 3. [7] L. Till Van Treeck : Victoire á la Pyrrhos pour l’économie allemande [Pürrhoszi győzelem a német gazdaság számára], Le Monde diplomatique 2010. szeptember [8] Részletesebben lásd: Bispinck Reinhard és Schulten Thorsen: Trade Union Reponses to Precarious Employement in Germany [Szakszervezeti válasz a Németországi rugalmas foglalkozatatási gyakorlatra], WSI-Discussionspapier no. 178, 2011. december. [9] Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO): Rapport mondial sur les salaires 2010/2011. Politiques salariales en temps de crise [Világjelentés a bérekről 2010/2011. Bérpolitikák a válság idején], Genf, 2001. november. [10] A német export 60 százaléka az eurozóna országaiba irányul. [11] Martin Wolf: A disastrous failure at the summit [Az európai csúcstalálkozó katasztrofális kudarca], The Financial Times, London, 2011. december 14. [12] Lásd Antoine Schwartz: Quand l’euro enfiévrait les rédactions [Amikor az euró lázba hozta a szerkesztőségeket], Le Monde diplomatique, 2012. január. [13] Beszélgetés a szerzővel. [14] Tanácsi ajánlás a gazdaságpolitika fő irányairól, 2001. június 15.

Rövid magyarázat fiatal barátainknak

„… Tavaly a munkaadók bérjellegű költségei és juttatásai óránként 3,5 euró és 39,3 euró között alakultak az EU 27 tagállamában 23,1 eurós átlaggal – derült ki az Eurostat friss adataiból. Az EU hivatalos statisztikai hivatala szerint a legdrágábban Belgiumban a legolcsóbban Bulgáriában lehet dolgoztatni. … Belgiumban a munkaadóknak óránként 39,3 euróval kell számolniuk. A rangsorban Svédország 39,1, Dánia 38,6, Franciaország 34,2, Luxembourg 33,7, Hollandia 31,1, és Németország 30,1 euróval követi. A legalacsonyabb bérjellegű költségeket Bulgáriában fizetik, 3,5 eurót, majd Románia következik 4,2, Litvánia 5,5 és Lettország 5,9 euróval. … Az Eurostat kimutatása szerint Magyarországon az uniós átlag egyharmada, 7,6 euró volt 2011-ben az egy órára jutó bérjellegű költségek összege …” (2012.04.24 HÍR 24)

Néhány nappal ezelőtt a fenti bérköltség–alakulásról kaptunk hírt. Remélem, mindenki jól értette: a munkáltatók költségéről van szó: a dolgozóknak kifizetett bruttó kereset, a keresetek után a munkáltató által fizetett adók és járulékok, valamint a foglalkoztatáshoz kapcsolódó munkavédelmi, szociális, jóléti, kulturális és egyéb kiadásokról, nem a dolgozók jövedelméről. A felháborodás a tagországok különbözőségét illetően jogos («olcsójánosok»), és nemcsak a magyar (kelet-európai) munkás bérjellegű költségei igen alacsonyak, az ehhez kapcsolódó munkavédelmi, szociális, kulturális kiadások is. Ezért költözik a külföldi tőke Magyarországra (Kelet-Európába) – s habozás nélkül tovább is áll, ha máshol még kedvezőbb feltételeket talál a kizsákmányolás fokozására (lásd Nokia delokalizációja Kínába).

Csakhogy azt sem kell elfelejteni, hogy pl. a belga munkás óránkénti 39,3 eurós bérköltségével Európa leghatékonyabb munkaerője, de mindössze 3.004 eurós bruttó, vagyis 1.909 nettó bért keres (átlagban, 2010-es adatok, hivatalos statisztikai adatok szerint). Ehhez tegyük hozzá, hogy a bérek 70%-a alacsonyabb havi nettó 2000 eurónál. A munkaerő bruttó bérének tehát több, mint 30 %-ának színét sem is látja, majd ebből még fedezi egészségügyi ellátását, személyi jövedelemadóját, kismillió egyéb adóját (háztulajdona, –bérleménye, gépkocsija, azok kötelező biztosítása után, helyi, regionális, szövetségi adónemek, stb.) Az egészségügyi kiadások 24,9 %-át érintik a kötelező betegbiztosítások által nem lefedett költségek (csak 1-2 példa: 1 fog húzása 98 euró, társadalombiztosítási térítése 34,54 euró; reumatológus szakrendelés 45,92 euró, társadalombiztosítási térítése 30,42 euró), ami jelentősen megterhelheti a családi költségvetést.

Arról ne is beszéljünk, hogy ha Magyarország sem nagyon marad el a mindennapos alapcikkek árában a Nyugat mögött, azért a felsorolt országokban az élet mérhetően drágább. Belgiumban nincs 400 eurónál olcsóbb lakás a piacon, a tömegközlekedés hihetetlenül drága és rossz, a telekommunikáció és az energiaárak még a szomszédos országoknál is borsosabbak. Franciaországban egy gyermek évi iskoláztatása 4 ezer euróba kerül, Belgiumban is hasonló, pl. a Jean Monnet gimnázium beiratkozási díja 600 euró, 4500 euró, 5700 euró (évenként a szintek szerint); egyetem elvégzése összesen 50-90 ezerbe kerül… Csak a nagyon jó jövedelemmel rendelkezők engedhetik meg maguknak.

Mi akkor a különbség? A munkásnak, ha hatékonyabban termel (mert a termelés eszközei fejlettebbek), magasabb értéket hoz létre, kizsákmányolása fokozottabb, még akkor is, ha többet is hagynak neki; mivel a tőkés haszon (melyet csakis a munkaerő hozhat létre) is nagyobb. Különbség van a munkásmozgalom fejlettsége területén. Magyarországon szétverték a szakszervezeteket, Belgiumban, a skandináv országokkal együtt, a szervezetttség a legmagasabb. Nem ritkák a demonstràciók, tömegtüntetések, sőt az általános munkabeszüntetés sem ha a dolgozói érdekek védelméről van szó, de sokszor elég, ha csak néhány munkást akarnak elbocsátani, az egész üzem sztrájkba lép (pl. a Caterpilarnál egy éve). Kölönösen az utóbbi időkben, mikor a tőke megsokszorozza támadását a munka világa ellen.

Mert nem a gazdag államok áldozatai a szegény országok, nem pl. Németország zsákmányolja ki a periferikus országokat, hanem a német és a nemzetközi tőke. Nem a német munkás húz hasznot a magyar munkás alacsony béréből, hanem a munkájukat bérbevevő és az ezt szolgáló kormányok, nemzetközi intézmények (Európai Unió) játsza ki őket egymás ellen versenyt provokálva köztük annak érdekében, hogy a tőke profitját növelje. Hamis az állítás a «gyarmatosításról». Az pedig végképp bűnös felfogás, ha eképpen akarja valaki szembeállítani a magyar munkásokat a franciával, angollal, némettel, amerikaival.

Azok, akik «gazdag ország» és «szegény» ellentéteiről beszélnek, akik feltételezik, hogy Magyarország a kapitalista országok gyarmata, amelynek kifosztásából utóbbiak munkásosztálya részesül, azért teszik ezt, hogy ne a világ összes munkásának ellenségét kelljen vádolni: a világimperializmust és intézményeit, az IMF-et, a Világbankot, az Európai Uniót, a NATO-t, a Kereskedelmi Világszövetséget és az imperialista hatalmak kormányait, valamint természetesen saját kormányukat.

Az Eurostat adatai provokációként arra valók, hogy a a munkásokat egymás ellen fordítsa, a bérek lefelé nivellálásának európai uniós törekvését támassza alá («Európa versenyképességének növelése») és azt a nemzetközi tőkét csalogassa, amely profitját ott sem hagyja az országban (de még adót sem fizet – megszorító kormányaink jóvoltából!).