Dél-afrikai osztályharc

A CODESA a középpontban                              

2012. aug. 17.

A CODESA-egyezmény (a Konvenció egy demokratikus Dél-Afrikáért) az Afrikai Nemzeti Kongresszusnak (ANC) és a rasszista apartheid rendszer volt vezetőinek közös szervezeti kerete körüli tárgyalások a fekete dolgozók és népesség többségének tökéletes becsapása. A tárgyaló felek egyrészt egyetértettek abban, hogy legális formát adnak a «tulajdoni kikötésnek»,  a feketék szegénységének. Ez teszi a mai napig a szegénység elleni küzdelmet totálisan illuzórikussá. A jelenlegi politikai keretekben népünk óriási többsége számára lehetetlen ebben a gazdasági keretben szabadságról álmodni. A CODESA a fekete népet megfosztja a földtől, a lakhatástól, a munkától és szegénységre és nyomorra kárhoztatja. Tény, a fehérek privilégiumai nagyon is élnek, olyan kormány védi, amelynek tagjai zömmel fehérek maguk is. Minden arra utal, hogy a feketék alárendelt helyzete tovább tart.

Másrészről a CODESA tárgyalófelei szintén egyezséget kötöttek a «munkáselbocsátási záradékben» («clause lockout»), melynek a célja a szakszervezeti mozgalom meggyengítése, a drágán megfizetett, kollektív szerződésekbe írt vívmányok támadása, a munkakonfliktusokban elkötelezett dolgozók elszigetelése. Ilyen körülmények között a sztrájktörőkhöz folyamodás állandó gyakorlattá vált. Ezt a záradékot szándékosan szőtték bele, hogy a munkásokat egymás ellen uszítsák. Könnyen sebezhetővé teszi a dolgozókat.

Ha a dolgozó egy munkakonfliktus idején a helyén marad, biztonsága a vállalati és munkáltatói keretekben biztosított. Ilyen helyzetben a tárgyalások gyorsabban és a munkáltató hajlamos a megegyezésre. De most nem ez a helyzet. A munkáltató akármelyik pilllanatban kész gyilkos erők alkalmazására a dolgozók ellen.

A marikanai vérfürdő ennek a CODESA-nak közvetlen terméke. Kimondja, hogy először is a munkásokat munkahelyükről kitiltsák, aztán pedig azokról a helyekről is, ahol összegyűlnek. Mindenfajta ellenállás brutális, néha gyilkos erők felhasználásába ütközik (mint a Marikana esetében). A tulajdon védelme mindig elsőbbséget élvez, megelőz mindent, az emberi életet illető felelősségárzet is.

Marikana drámai módon vet fel két kérdést: magát a «clause lockout»-ét, de a szakszervezet függetlenségét is, melynek a munkáltatótól és kormánytól teljes szabadságban kellene cselekednie. Ebben az esetben a történelmi szakszervezet a kormány barátja, s ahogyan kiderült, átkerült a munkáltatóval szolidáris oldalra. Következtetésképpen széles körben elvesztette a dolgozók bizalmát. Saját osztályellenségeinél kereste a vígaszt ahelyett, hogy szakítva alárendeltségével fordított volna magatartásán és visszaszerezte volna tudatát.

Nem meglepő, hogy a dolgozók azzal vádolják, demokratikus követeléseik támogatása helyett a bérből élők reményeinél jóval alacsonyabb bázison rendezte konfliktusukat. Mi, a SOPA, a szakszervezeti mozgalom megosztását nem támogatjuk, azt gondoljuk, hogy egy egyesült és osztatlan mozgalom jobban képviselheti az dolgozók érdekeit. De az egységnek a kormánytól, munkáltatótól való függetlenség a feltétele. Minden alkalommal, amikor a szakszervezeti mozgalom aláveti magát az ellenérdekelt félnek, saját maga ellen cselekszik.

Ma a platinabányáknak olyan szerepe van gazdaságunkban, mint valaha az aranybányáknak. Kitermelésében Dél-Afrika a világ első helyén szerepel, elképzelhetetlen gazdagságot hoz a fehér tulajdonosoknak (és néhány feketének tisztán szimbolikusan). Ennek ellenére folytatódik a munkások túlzott kizsákmányolása. Pedig nem extravagáns követeléseik vannak: bérükből nem lehet megélni. A követelés, havi 12500 rand fizetés, nem csillagászat összeg és nem döntene romba egyetlen munkáltatót sem. (1 rand = 0.09383 euró)

Több, mint övenen fizettek életükkel ezért a szerény követelésért. Még az apartheid ultra-megtorló rendszere is meggondolta volna kétszer is, mielőtt erre az útra tér. A sztrájk már egy ideje tartott és feltételeztük, hogy egy, a lakosságért aggódó kormány megtalálja a legjobb eszközt a probléma megoldására. Végül mégis ilyen brutális eszközhöz nyúlt.

A bányatulajdonosok és a rendőrség tökéletesen tisztában volt a sztrájkolók lelkiállapotával, avval, hogy a munkásoknak elege van a munkáltatói manőverekből. Mégis az összecsapást választották készen arra, hogy megöljék a legális követelésüket védelmező munkásokat.

A lock-out egyszerű provokáció. De a helyzet akkor még rosszabb, ha egyesek barátságot kötnek a lock-outért felelősökkel. Vitatható gazdasági és politikai eredményekért lefekszenek, hogy a munkáltató bármit megtehessen. Mi a felelősség bármilyen áthárítását szilárdan elutasítjuk, a dolgozók legális jogaikat gyakorolták követeléseik védelmében. Ha a munkáltatók ezt tudomásul vették volna, ha a kormány és végrehajtó intézményei meghallgatták volna a munkásokat, a tömeggyilkosság elkerülhető lett volna. De olyan tőkés társadalomban, mint a mienk, minden a profitszerzés alá van rendelve, az emberi élet tisztelete nélkül.

Összefoglalásul: a SOPA feltételek nélkül a munkások oldalán áll; a válság produkálta problémákat számtalanszor felvetettük. Ez a válság teljes mértékben azt a képviseli, ahogyan az imperializmus és érdekei nehezednek teljes súllyal a többségükben fekete  dolgozók életére. A munkásmozgalomhoz fordulunk most is, vállalja minden felelősségét az ezzel őt megbízó munkásosztály érdekében.

A marikanai vérfürdő

Mivel olyan bért követeltek, amelyből meg lehet élni, Marikana mintegy 50 bányászát (hivatalosaan 34-et) hidegvérrel lepuskázta Dél-Afrika rendőrsége. Ki merjük jelenteni, ez a következménye annak, hogy a hatalmon levő párt a tőke egyedüli érdekeit képviseli. Azért öltek, mert az előző összecsapások 10 áldozatából kettő rendőr volt, de azért is, mert a hatalmon lévő oligarchiának keveset számít a feketék élete.

A megölt bányászok teteme még ki sem hűlt, a platina ára már megugrott és «a világ harmadik legnagyobb termelője figyelmeztetett, hogy a kínálat behatároltabb lesz az előrelátottnál», jelentette a Google News és egy másik pénzügyi honlap.

Még halálában is hasznot hoz a munkás szétszaggatott teste azoknak, akik egész földrészeket tartanak kezükben erőszakkal, nemzeteket tesznek tönkre az African National Congress (ANC) kormányának és rohamcsapatainak támogatatásával.

A kizsákmányolás mechanizmusa egyszerű: a tulajdonosok minden béremelési követelést profitjuk fenyegetéseként értékelnek, így hát az ANC-hez és a Dél-afrikai Szakszervezeti Szövetséghez  (COSATU) fordulnak ezek mérsékléséért. A munkások ezek után pedig, mert kételkednek a létezők vezetőiben, maguk hoznak létre egy szakszervezeti struktúrát. A rendőrséget vagy a hadsereget pedig be kell vetni, hogy a lehető leggyorsabban az rendezze el a munkahelyi konfliktust. Természetesen a halottak felelőssége mindig a legitim követeléseket hangoztató munkásoké, akik elárulva érzik magukat a COSATU-hoz tartozó, általuk eddig mindig támogatott  NUM országos bányászszakszervezettől.

A SOPA megerősíti, hogy a kizsákmányolás megszüntetéséhez, a fekete munkásosztály korrekt bérkörülményeinek megteremtéséhez a nemzeti forrásokat államosítani kell. Az ANC, ahogyan hatalomra került, gyors koraszülötthalált halt a szocializmus első alkotóelemét képző államosítás távlatában. Az egész világ számára «piacgazdaságot» követelő IMF és Világbank gurui erre kötelezik. Egyszerűbben mondva, a profit visz mindent a népérdek előtt, sohasem megfordítva.

Történelmi korszakba léptünk, melyben az állam egyedüli gondja ennek védelme, s a növekvő rebellió minden kifejeződését hatalmában áll eltaposni. Védelmének tárgya a multinacionális vállalatok «aktívumai» anélkül, hogy foglalkozna a feketebőrű férfiak, nők, gyermekek életével.

Nem várhatunk azzal, hogy Marikana népességének segítségére siessünk. Segítünk a halottak eltemetésében, azután pedig ellenállási góc létrehozásában az örökös rabszolgaságot fenntartani óhajtó állami és tőkés apparátus ellen.