Munkás Hírlap

Munkás Hírlap

Nemzetközi munkásmozgalmi információk – 12. sz.

 2012. nov. 1.

A Marikana platinabányászainak tragédiája bejárta az egész Földet. A fehér tisztek által irányított rendőrök 2012. aug. 16-án  tüzet nyitottak a szakszervezetükkel béremelést követelő sztrájkolókra. A hivatalos források szerint harmincnégy munkást öltek meg – sokukat menekülés közben érte a halálos lövés –, több mint hetvenet megsebesítettek, míg 270 sztrájkolót letartóztattak. A dél-afrikai sajtó szerint „az apartheid fajgyűlölő rendszerének legocsmányabb mészárlásaira emlékeztet“.

Csakhogy mégis óriási a különbség a rasszista korszakkal szemben. Most az apartheidellenes szervezetek: az ANC (Afrikai Nemzeti Kongresszus), a Dél-Afrikai Kommunista Párt és a COSATU szakszervezeti tömörülés kormánya lövetett a bányászokra.

A Marikana tragédiája a Kempton Park-egyezmény egyenes következménye, amelyben az ANC, a kommunista párt és a COSATU egyezséget kötött 1994-ben avégett, hogy – bármilyen színű is legyen a kormányban résztvevők bőre színe – a földet és a föld mélyét birtokló fehér magántulajdonosi kisebbség, a bányatársaságok érdekeit konzerválja és folytassa az apartheid rendszer felhalmozta adósságfizetést. Egyenes következménye annak, hogy elutasították a fekete köztársaságot, a nélkülöző, szenvedő óriási többség hatalmát.

Egy olvasónk Charles Marbeauvin néven küldte el tiltakozását a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésének.

„Nem mozgok otthonosan a dél-afrikai politikában, de egyet tudok: ember vagyok. És az embernél csak egy nemesebbet ismerek: a munkásembert. (...) Az én szememben aki kezet emel egy munkásra, az nem érdemli meg az ember nevet. Az ember élete már önmagában is csoda, ráadásul azok a bányászok a testi épségük kockáztatásával is valami csodát tettek mindennap. És most, amikor cserébe csak emberibb és méltóbb megélhetést szerettek volna, és ennek hangot is adtak - mészárlás lett a vége. És az aktivistákon és együttérzőkön kívül tesz valaki bármit is értük? (...) Mire az ENSZ meg a többi szervezet eljut odáig, hogy valami tiltakozójegyzéket tákol össze, ki tudja mennyien vesznek még oda a hiénák hatalom- és pénz-éhségén. (...)

                Ezért hadd álljon itt (...) tiltakozásom és a bányászok iránti együttérzésem jeléül:

Rekviem a bányászokért

Mint akiket Szent Mihály megcsonkított

szárnyaitól és letaszított a föld mélyébe

sziszifuszi munkára kéményseprő-kormosan

piszkos tüdővel min dohány se

végez oly mocskos munkát

a Napot száműzve mindörökre

ők gyertyát kalapjukra tűzve

egyik kezük titán a másik gigász

a sziklákat énekelni tanítják hogy

nekünk zengjék az ékszerszikrázást vagy

a motorok bőgjék az alkonyt szarvascsordaként

és ők csak élni akarnak helyet a Nap alatt

de mikor egy nap feljöttek vakondként csak

kiáltozták hogy itt vagyok én is itt vagyok

villámló botokkal jöttek ellenük

sikolyok meg a vér halálkeringője

lelküket lopó fotográfok rohanják meg a

hullákat

még aznap monitorok és papirosok harsogják

Káin Ábelt ölte meg

farkascsorda mit hiénacsorda hajszol

testvérgyilkosságba

Mammon kinek kívánatos láncaival

már sokakat akasztottak

most rajtunk a sor hogy

üvöltsünk

helyet a bányásznak a Nap alatt

mert ha mi nem üvöltünk

lassan csöndesen cinkosokká válunk

és akkor az emberiség bűneinek

fojtogató bűzétől vért hánynak majd

az angyalok

engem lőjetek én még nem tettem semmit

de ők ott lenn ássák különös útjaikat

csak nehogy felfedjék a pokolba vezető

utakat

de én naiv azt már szélesre tárta az ember

ránknyitottátok ti farkascsorda mit hiénacsorda

hajt testvérgyilkosságba

nem futunk a gyilkosok után

ha erős lesz is karunk

életben tartjuk őket hogy a hajót szolgálják

hát evezzetek zabáljatok és éljetek száz évig

és sokasodjatok meg az utódaitokban“

(Charles Marbeauvin)

Üzenetét továbbítottuk.

     

Szégyen! Micsoda szégyen a COSATU bányászszakszervezet vezetőire, akik saját tagjaik ellenében, minden szakszervezeti hagyománnyal szemben sztrájktörésre szólítottak fel és segítették, hogy a munkáltató a munkásokat kipaterolja!

Szégyen! Micsoda szégyen a Dél-Afrikai Kommunista Pártra, amely aug. 17-i felhívásában a rendőrséget az AMCU szakszervezeti vezetőinek letartóztatására biztatta, őket merészelte hibáztatni a rendőri terrorral szemben!

Szégyen! Szégyen mindenkire, aki szerte a világban krokodilkönnyeket hullajt az áldozatokért, de elrejti egy ún. „baloldali“ kormány felelősségét!

Talán véletlen, de éppen aug. 30-án kezdődött a Szocialista Internacionálé kongresszusa Dél-Afrikában az ANC meghívására. A kongresszus egyhangúlag újraválasztotta elnökének azt a Georges Papandreut, aki kormányszerepet vitt az IMF-EU-EKB trojkának a görög népet sújtó gyilkos memorandumai bevezetésében.

A válság Európában és világban alapvető problémákat hoz felszínre: a tőke nemzetközi intézményei és a kezükben tartott kormányok újabb és újabb csapásokat készítenek elő a dolgozók ellen. Egyre növekszik a nyomor – Magyarországon már 3,7 millió a létminimum alatt élő. Egyre több munkahely szűnik meg. Támadások érik az oktatást, a közszolgáltatásokat, az egészségügyet, visszaveszik bérünket (a reálkeresetek csökkennek, a nettó átlagfizetés már csak 143 ezer 47 forint), megfosztanak  demokratikus és munkajogainktól. A társadalmi „morgás“ nőttön nő, a demonstrációk sokasodnak – roppant hangsúllyal vetődik fel a munkásosztály képviseletét hirdető szervezetek vezetésének felelőssége.

A bűvész, a kalap meg a nyúl

Még mielőtt kiderült, hogy a Munkástanácsok, a Liga és az MSZOSZ 100-100 millió forintot kapott közvetlenül a kormány kezéből, volt egy olyan konzultáció, amelyre Orbán Viktor csak a Munkástanácsokat és a Ligát hívta meg. A munkavállalói részesedés ötlete került napirendre.

Eszerint a munkavállalók kedvezményesen részesedést vehetnének olyan cégekben, amelyekben az állam kisebbségi (20-30 %-os) tulajdonos. A kormányfő támogatta a felvetést, de csak a «semmiképpen nem stratégiai jelentőségű (bányászati, energetikai)» vállalatok esetében, és mindössze «elfelejtett, elfekvő» cégekről lehet szó. Az elképzelést a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) és az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége (ASZSZ) is támogatja.

A vállalkozói oldal rögtön kijelentette, hogy a munkavállalói résztulajdonnal a dolgozó nem vásárolhatja meg a munkahelyét, maximum «erősödhet demokratikus jogaik érvényesülése» és a «folyamatos béremelési igény mellett a fejlesztési érdekeltség is megjelenik a dolgozók szempontjai között».

A Munkavállalói Résztulajdonosi Programról (MRP) 1992-ben törvény is született, a munkavállalók kedvezményesen részesedést szerezhettek a privatizációra kijelölt állami vállalatokban. Az előző munkatörvénykönyv a tulajdonosokat kötelezte még, hogy döntés előtt tájékoztassák a munkavállalókat az őket érintő intézkedésekről, akik kifogást emelhettek, bírósághoz fordulhattak. Az új Munka törvénykönyvével ezt a konzultációs és információs jogaikat is elvesztették.

Mi az oka, hogy a résztulajdonlás ötletén a dolgozók nem kapva kapnak? Milyen kétségek merülhetnek fel a munkavállalók szempontjából? Mit jelent az «elfekvő» vállalat? Rosszul működőt, veszteségest, csődközelit? Rendelkeznek-e elég megtakarítással a részesedés-vásárláshoz vagy tudnak-e, hajlandók-e kölcsönt felvenni? Esetleg leszállított értéken kapnák? Olcsó húsnak nem lesz híg a leve? A befektetés megéri-e számukra? Biztosnak látják-e saját munkahelyüket, vállalatuk fennmaradását az adott gazdasági környezetben? Fűződik-e érdekük, van-e affinitásuk az egymás közötti versenyhez? A cégek közöttihez? Beleláthatnak-e a vállalati működésbe? Befolyásolhatják-e azt? Tényleg demokratikusabb lesz-e jogaik érvényesítése? Lemondanak-e bérigényeikről a fejlesztés érdekében?

Történelmi visszapillantásért Boda Dorottya-Neumann László: A munkavállalói pénzügyi participáció Magyarországon c. írásához fordulunk. Fontos következtetéseik, hogy

– a legtöbb munkavállaló a munkahely, a munkalehetőség megtartását remélte az MRP-től, azt, hogy megőrzi privilegizált helyzetét, más munkavállalókhoz képest nagyobb eséllyel tarthatja meg a munkahelyét és a béralkuban elfoglalt pozícióját, de az MRP-s vállalatoknál a létszámcsökkenés még gyakoribb volt, mint más vállalatoknál;

– a helyi szervezetek inkább csak engedelmesen részt vettek a vezetők által vezényelt akcióban. A részvények megtartása, valamiféle tulajdonosi befolyásolás igénye fel sem merült a dolgozókban, a beosztott munkavállalók nagyrészt eladták részvényeiket. A kedvezményes részvényekért harcoló szakszervezetek egyébként oly aktívan támogatták a dolgozók eladási szándékát, hogy maguk is kerestek közvetítő brókercégeket.

– a munkavállalók közül legtöbben az őket közvetlenül érintő feltételek kialakításában vettek volna részt (munkafeltételek, munkakörülmények, anyagi ösztönzési rendszerek kialakítása); a dolgozói részvények formájában megszerezhető kisebbségi pakett nem biztosít érdemi részvételt a vállalat döntéshozatali mechanizmusában, az ügyek túlnyomó többségében a sajáterő befizetés, a tulajdoni hányad arányában szavaztak, s nem az "egy tag – egy szavazat" elve alapján. A tulajdonosi fórumokon a vélemények meghallgatása, tét nélküli megvitatása folyt.

Nincs okunk feltételezni azt, hogy ma másképpen történne. A munkavállalói részesedés ötlete tökéletesen illeszkedik a piacgazdasági körülményekhez. A „polgárosodását elősegítése” nem jelent mást, mint a munkásosztály becsapását. Faragjunk «tulajdonost» egyes tagjaiból, majd letesznek az osztályharcról! Fordítsuk egymás ellen, gyengítsük őket! Az elvesztett jogok visszakövetelése helyett ezek a szakszervezeti vezetők így akarnak maguknak népszerűséget szerezni (kormányoldalon és a dolgozók oldalán), holott az új Munkatörvénykönyv, a megszorítások, a közszolgáltatások tönkretétele ellen kellene felvenniük a harcot.

Mit mondanak maguk a munkások:

«A sz@rt, azt odaadnák a népnek.»

«Némelyik szakszervezeti vezető olyan hülye, mint a gazdája, csak azt nem tudom, miért nem hajtja már el a tagság!»

«S mit kap a dolgozó a pénzéért, nem hiszem, hogy a többségi tulaj hagyni fogja, hogy akadékoskodjanak vele szemben... Majd megveszi a részesedést akár fenyegetéssel is és nyugta lesz!»

«Valószínűleg ez a mostani kádertemetőknek kell. A rokonokat, haverokat beültették a pozíciókba, lesz pénzük felvásárolni az így keletkező részvényeket. Aztán ha menni kell, akkor is marad nekik a biztos pénz...»

A munkások tudatosan vagy ösztönösen felismerik a sanda célt, a csapdát, tömeges sikere nem lesz most sem ennek az «óriási» ötletnek, ahogy annak idején sem volt.

A bűvész előhúzta a nyulat a kalapból – csak senki nem mondja: vigyázat, csalok.

Megtörtént esetek … a munkavállalói részesedés és önigazgatás nemzetközi tükörben

A sokszázból, sokezerből kiválasztott esetek, mint az állatorvosi ló, megmutatják a probléma minden oldalát:

Kanada: a Servaas gumibaroncsgyár

A Servraas szakszervezete kicsi, de jól összekovácsolt kis csapat volt. Hatékonyan küzdött korábbi munkáltatója, a Uniroyal ellen. A szakszervezeti aktivisták – mivel a stratégiailag legfontosabb helyen dolgoztak – az üzem együttesének termelését, annak ritmusát, leállítását kezükben tudták tartani. A vállalattal folyó tárgyalásaik folyamán elismertették még a kollektív szerződésben sem szereplő munkakörülmény-javítást is (pl. a szünetek meghosszabítását), a munkában töltött éveik elismertetését üzemi szinten, megtanulták hogyan kell kijátszani a vezetés tagjait egymás ellen, stb.

Ezután a Servaas vette meg az üzemet, amely egyáltalán nem óhajtott a kollektív szerződéssel foglalkozni. A szakszervezet ugyanazt a stratégiát használta ezen multinacionális céggel szemben is, mint a Uniroyal ellen. Az állandó konfliktusok hatására a Servaas elnöke kénytelen volt a szakszervezeti vezetőkkel tárgyalásba bocsátkozni. Elfogadta a munkások által kifogásolt munkavezetők menesztését, cserébe a szakszervezet garantálta a termelés felfuttatását. Paritásos termelési bizottságot állítottak fel; a munkavezetőket a közgyűlés nevezte ki, ezek a munkások ellen fegyelmi eljárást nem kezdeményezhettek – s nem lehettek tagjai a szakszervezetnek sem (függetlensége és ellenőrző szerepe biztosítása érdekében); a dolgozók felvételét a szakszervezet vette kezébe, egyszerűen lehetetlenné vált, hogy a Servaas megkerülje a szakszervezetet.

Röviden, a munkások a teljes termelést, plusz a nyugdíj és a biztosítás rendszerét is de facto ellenőrzésük alá vették. Kevéssel a kollektív szerződés aláírása után az üzem egy része leégett. A vezetés – a költségeket 1 millió 600 ezer dollárra becsülve – nem akarta a károkat helyreállítani, ezt a szakszervezet tette meg saját tagjaival mindössze 200 ezer dollárért, de amaz ekkor sem írta alá a rekonstruált üzemrész működését biztosító szerződést. Hiába indult újra a termelés, hiába működött rentábilisan, hiába tartották a munkások a megígért profitszintet, 1985-ben az igazgatóság kész helyzet elé állított mindenkit: a területet és az épületeket eladta, a gépeket Cornwallba szállította, az üzemet végérvényesen bezárta.

Belgium

A quaregnoni Salik S.A. ipari konfekció igazgatósága 1978. júl. 27-én tette le mérlegét. A csőd egy sorozat restruktruációs manővert és új cégekbe menekítést követett. A maradék 332 munkahelyet nem akarták elveszíteni az itt dolgozó asszonyok. «Nemet a restrukturációra, nemet a munkanélküliségre!» kiáltozták, de a szakszervezetnek az üzem lefoglalási javaslatát (kis) többséggel elutasították. Néhány nap múlva azonban a kisebbség mégis elfoglalta az üzemet. A sztrájkot a CSC (keresztény irányultságú) szakszervezet elismerte, az FGTB (szocialista) nem, a közgyűlés elutasító határozata miatt. Az üzemfoglalás megszervezte önmagát: «150 borinage-i aszony meg akarja védeni munkához való jogát». Megválasztották az ügyvezetést, kidolgozták a termelési programot. A «munkanélküliek» saját maguk gyártották a nadrágokat, főnökök nélkül, önigazgatással. Nyílt napjukon 400 látogatót fogadtak, «aki segíteni akar rajtunk, nálunk vegyen farmernadrágot!».

1979 májusáig tartott az üzem megszállása és folyt a termelés. A munkakörülmények radikálisan megváltoztak, vége lett annak, hogy «mindenkinek megvan a saját helye, ahonnan kilépni nem lehet. A kommunikáció megnyílt, a közgyűlés dönt mindenben». A dolgozók megpróbálták széttörni a vállalat-termelés igáját. Bölcsődét szerveztek, kantint nyitottak, a munkaidőt felülvizsgálták és korrigálták.

Jogi úton is folyt a küzdelem, Pierre Salik, a volt főrészvényes panaszt nyújtott be a készlet felhasználása, javainak használata, a modellek másolása és illegális verseny miatt. 10 szervezett munkásnő ellenkeresetet adott be illegális tőkekivonás, fiktív cégalapítás, állami segítséggel való visszaélés, hamis mérleg benyújtása, csődbűntett okán. A bíróság ítélete: a dolgozóknak el kell hagyniuk az üzemet. Még ekkor is 106-an vannak. Szövetkezet alapítása merül fel, megszületik a „S.C. Les Sans Emploi” («Munkanélküliek szövetkezete»). A cél az, hogy a munkahelyeket fenntartsa – a hagyományos gazdasági körön és tőkés rendszeren kívül. Egy volt klinika területén rendezkedik be, újrakezdi a nadrágok eladását és termelését – de már csak 8 dolgozóval és 2 alkalmazottal. 1980-ban l’Espérance («A reménység») szövetkezet lett belőle. Gyakorlatilag kézműves módszerekkel dolgoztak (méret alapján). Zsáktuca lett, egy év múlva be kellett csuknia. Hozzájárult a tőkehiány, a gépek hiánya, a technikai előrelépés hiánya, a rendkívül erős konkurencia, az önigazgatás gyakorlati nehézségei.

A szakszervezet a közszféra támogatását is hiányolta, meg kellene változtatni a törvényeket a munkanélküliségről, a csődről, az állami segítségről. Az állam vakon támogatja a lelkiismeretlen ipari tőkést úgymond munkahelyteremtéséért, de az ilyen kétségbeesett próbálkozásokat nem. Két súly, két mérték.

Összegzés

A munkások viszonylag gyakran próbálkoznak a munkásönigazgatással, különösen amikor kényszerhelyzetbe kerülnek, s ha biztatást kapnak akár saját szervezeteik, akár kormányuk vezetésétől. Részesülnek ugyan a haszonból, de az esetleges veszteséget is nekik kell viselniük. Ha vállalatuk (szövetkezetük) nehéz helyzetbe kerül, a munkástulajdonosok nem haboznak áldozatokat hozni: lemondanak a haszonról, különösen „rugalmasan” dolgoznak (túlórák, bér, szabadnap nélkül), elviselik a jövedelemcsökkenést, stb. de a «tulajdon» hamar erodálódik, még ha minden „jól“ is megy – ha valaki elhagyja az üzemet, nyugdíjba megy, saját részét eladja, azt „külső erők” veszik át.

A munkás önigazgatás, a tőke által a munkásnak átengedett vállalatok vagy részesedések  katasztrófába torkollnak. Minduntalan beleütköznek a termelőeszközök magántulajdonán alapuló rendszer korlátaiba, csak tőkés módon működhetnek ebben a közegben, a piacgazdaságot nem tudják megkerülni. Saját „főnökükké” válásuk zsákutcába visz, versenybe kerülnek egymással, meghaladhatatlan akadályokba ütköznek.

Nyilván felmerül a felelősség kérdése... számos vezetőé, akik belerángatják a munkásokat a „szocializmus egy üzemben” utópiájába ahelyett, hogy az osztályharcot vezetnék – amiért megválasztották őket... Nem láttuk őket tiltakozni a privatizálás idején, nem követelik a vállalatok újraállamosítását, de még az elbocsátások meg-tiltását sem. Csapda ez az elbocsátási és ipartalanítási hullám közepette, az ellenállás,  a munkásosztály szervezett egységének alapozása helyett.

Igen, a tőke mindig próbálkozott azzal, hogy a munkásokat becsapja, integrálja a vállalati irányításba, mindenféle «előnyöket» ígér és «haszonra» hivatkozik, s ezzel a saját érdekeihez kötné őket.  A történelemben az aktuális helyzet alapján így vagy úgy hívták ezeket: tőke–munka szövetsége, korporatizmus, önigazgatás, közös igazgatás, önrészesedés, stb.

Ahhoz, hogy ezt megtehesse, a tőke persze először korrumpálja a munkásszervezetek vezetőit, akiknek pedig az lenne a dolguk, hogy engedmények nélkül csakis a munkásköveteléseket képviseljék.

A közelmúltban hosszú hónapokig tartó sztrájkok és tüntetések zajlottak Görögországban,  Spanyolországban, Portugáliában, hogy vége legyen a szigorítások politikájának, a közszolgáltatások privatizációjának és az üzemek bezárásának, a bérek és nyugdíjak csökkentésének. Mindezt nem láttuk nov. 14-én. Az Európai Szakszervezeti Szövetség (ESZSZ) nagy európai akciónapra szólított, de nem a dolgozókért, hanem a «nemzeti költségvetések szanálásáért», ami annyit jelent, hogy támogatja azt, a kormányok továbbra is a trojka (EU-IMF-Európai Központi Bank) diktátumainak legyenek alávetve.

Íme, ide vezet a tőke érdekeinek megfelelő «közös igazgatás».

Dél-Afrikában a bányászszakszervezet vezetője évi 140 ezer eurós jövedelemmel rendelkezik és maga is a Lonmin bányatársaság 15 %-os részvényese. Ugyanannak a Lonminnak, amely legyilkoltatta a Marikana sztrájkoló bányászait… Ezek a munkások saját szakszervezetet, saját sztrájkbizottságot voltak kénytelenek létrehozni, hogy kimondják: Az összes követelés teljesítését! Az összes elbocsátott bányász visszavételét! Az összes letartóztatott szabadon bocsátását! Az összes dél-afrikai bánya azonnali államosítását!

Ezen a nov. 14-én általános sztrájkban Barcelonában és Madridban a dolgozók az ESZSZ óhajának ellenében azt követelték: a «Brüsszel parancsainak engedelmeskedő kormány mondjon le!»

Nem kétséges, hogy Magyarországon is előbb vagy utóbb napirendre kerülnek ezek a kérdések – ahogyan az okt. 23-i tüntetéseken már láthattuk: «Nem leszünk az IMF és az EU rabszolgái!».   

Kik vagyunk? A Munkás Hírlap szabad kiadvány. Munkásaktivisták, szakszervezeti tagok kiadványa, akik harcolunk a termelőeszközök magántulajdona ellen, a kizsákmányolás ellen, az IMF és az Európai Unió ellen a békéért, a demokráciáért, a szocializmusért. Harcunkat a magyar munkásmozgalom folytonosságához kapcsoljuk, céljaink megvalósításáért e keretek között küzdünk - ahogy azt elődeink tették 1919-ban, 1956-ban.

Internacionalisták vagyunk, az összes nemzet, nemzetiség egymás közötti egyenlőségét a nemzeti kisebbségek egyenjogúságára alapozva követeljük. Éppen ezért a munkáshatalom és a demokrácia elvéért szállunk síkra, a Dunamenti és Balkáni Föderációért, szabad népek szabad Európájáért, a szabad világ tagjaként.

Arra törekszünk, hogy az útról és eszközökről szabad vita jöjjön létre, melynek segítségével a tömegek meg tudják találni a kivezető utat abból a zsákutcából, amelybe az imperializmus és intézményei taszították őket.

Lapunk nyitva áll valamennyi dolgozó, aktivista előtt, akik célja hasonló: harc a privatizáció ellen, a munkához, az oktatáshoz, az egészségvédelemhez, lakhatáshoz, stb. fűződő jogokért.

Megjegyzéseiteket, állásfoglalásotokat várjuk. Email-cím: somijudit@gmail.com