"Az ellenségem ellensége a barátom" elve

A polgári demokráciában a polgári erők nem csak a munkásosztály ellen vívnak osztályharcot, de különböző csoportjaik egymással is pozícióharcokat vívnak.

A kommunistáknak itt azt kell szem előtt tartaniuk, hogy amíg nincs forradalmi helyzet (ami nem magától jön el, illetve ha igen, abból a felkészületlen mozgalom számára nagyon nagy bajok származhatnak), addig azt kell nézni, hogy melyik csoport (ha úgy tetszik: párt) pozícióba kerülése ad kedvezőbb feltételeket a kommunista célok eléréséhez. Eközben egyik csapdába sem szabad beleesni.

Azt a pártot, amelyik pozícióba kerülése előnyösebb a mozgalom számára lehet, és kell támogatni, de nem általában, hanem konkrétan csak azon kérdések mentén, amelyek a mozgalomnak valós előnyöket jelentenek (ilyen például a demokratikus, citoyen értékek támogatása a tekintélyuralmi, diktatórikus törekvésekkel szemben, mert a demokratikus feltételek között bár kevésbé motivált, de könnyebb az osztályharc, mint a nyílt, terrorisztikus diktatúra viszonyai között, amikor a mozgalom fizikai léte kerül veszélybe) Eközben nem szabad "a kisebbik rossz" csapdájába esni, hogy tudniillik azt a pártot, amelynek pozícióba kerülése kedvezőbb a mozgalomnak feltétel nélkül, minden vonatkozásban támogassuk azzal a felkiáltással, hogy "a két rossz közül mégiscsak az a kisebbik rossz!", de legalább ilyen ostobaság csípőből elutasítani mindent a nem kevésbé ostoba felkiáltással: "egykutya burzsuj mind a kettő!".

Talán a legsúlyosabb hiba, hogy amikor a nekünk (joggal) nem tetsző párt pozícióit a nála reakciósabb, antidemokratikusabb ellenfele esetleg (szinte mindig) populista jelszavakkal, ám kizárólag a hatalom megragadásának céljával támadja, akkor elvtelenül (a populizmusukat elfogadva, sőt átvéve - "hiszen tőlünk lopták!") ezen ellenzék mellé állunk "az ellenségem ellensége a barátom!" felkiáltással.

(Phoenix)