TGM: Baloldalak

Szerző: Tamás Gáspár Miklós HVG
Ebben az írásban nem akarok senkit meggyőzni semmiről, csak arról, hogy a tájékozatlanság, a műveletlenség és a báva rosszhiszeműség elegye nem túl hasznos.

---

Más is fölfigyelt már rá, hogy a balliberális ellenzék és az ettől még inkább jobbra álló balliberális publicisztika annak örvén, hogy Orbánt és a Fidesz-KDNP-t bírálja, a képzelt baloldalt támadja. A Magyar Nemzet tárcaírói és a szélsőjobboldali kommentelők (lásd majd itt lejjebb) arról képzelődnek, hogy a balközép sajtó „fasisztázik”, pedig a balközép sajtó „kommunistázik”. Legutóbb maga Bokros Lajos nevezte a rezsicsökkentést „újkommunistának”. A balközép magyarázatnak véli a hasonlatot: azt állítja, hogy az Orbán-rezsim olyan, mint a Kádár-rendszer (nem olyan). Ez még abban az esetben is, ha igaz lenne (nem igaz), nem adna választ arra a kérdésre, hogy a csudába’ lehetséges a mai körülmények között (nem lehetséges) visszatérni az államosított tervgazdaságba (aminek semmi nyoma). Amúgy a Horthy-rendszer analógiája is hamis, a mai rendszer nem korporatista és nem fasisztoid. Egészen újszerű – de erről már írtam máskor, nem akarom az elkerülhetetlen mértéken fölül ismételni magam.

Szanyi Tibor országgyűlési képviselő, az MSZP egyik vezető egyénisége bajba keverte magát avval, hogy – ami teljesen mindennapos a mai szociáldemokráciában – elejtett néhány dicsérő szót néhány radikális baloldali lapról és internetes portálról. Evvel aztán beigazolta a balliberális sajtó régi jóslatát, hogy a szocialisták előbb-utóbb mint büdös komcsik fogják leleplezni magukat. A büntetés nem is maradt el. A hvg.hu glosszistája a szövegösszefüggésből kiszakított idézet régi és jól bevált technikájával néhány vérforraló mondatot hajított az ideológiai körtáncba beleszédült és belefásult liberális olvasóknak, akik most aztán szörnyülködhetnek, s mindezt valamiféle Mao-ünnepségről készült ijesztő és nevetséges fotóval illusztrálta, ahogy illik.

Erre azonban sajnos válaszolt Szanyi, aki – értelmes ember létére – pár éve belelovalta magát ebbe a tűrhetetlenül goromba és alpári Naturbursch modorba, és ezúttal is csak rikoltozik; írása mindent összekever, és nekem végtelenül ellenszenves. (Különösen az a beállítottság, hogy vitapartnerünk vagy ellenfelünk csak azért lehet az, ami, mert lefizették – különben persze velünk tartana. Ez gyalázat és butaság egyszerre.) Így aztán végképp csak árt azoknak, akiket elismeréssel említett, hiszen a tájékozatlan olvasók összekeverhetik a radikális baloldalt 1. az MSZP-vel vagy valamelyik részével, vagy 2. az 1989 előtti rendszer vagy bármelyik létező államosító-tervező-központosító (harmadik világbeli) kísérlettel, amitől az isten őrizzen meg mindenkit, különösen a kritikai társadalomtudományt és az antikapitalista politikai irodalmat. (Úgy tudom, a közvetlenül érintett radikális baloldali lapszerkesztők – bár, gondolom, nem bánják a reklámot – kissé feszengenek ettől a balul sikerült pártfogó gesztustól.)

A nosztalgiák és szimpátiák eltérő listájától meg a jó modortól függetlenül, a polgári politika változatai – Szanyi Tibortól a hvg.hu szerkesztőjéig vagy Orbán Viktorig és Angela Merkelig – megegyeznek abban, hogy adottnak tekintik az értéktöbblet fölhalmozásából származó tőkét, az árutermelést, a bérmunkát, a társadalmi munkamegosztást, az államot és az osztálykülönbségeket. Eltérő lehet a véleményük a piac és az állami beavatkozás arányait vagy a társadalmi igazságosság érvényesülésének fontosságát vagy éppen a feminizmust illetően – és ezek az eltérések a fönnálló társadalmi renden belül lényegesek –, ámde a radikális baloldal mindezt nem tekinti adottnak, és szembenáll mind a piaci, mind az államkapitalizmussal. (A radikális baloldal persze híve az egyenlőségnek, de kétli, hogy a kapitalizmus bármelyik változata képes lehetne megteremteni: hiszen az egyenlőtlenség nem ok, hanem következmény. Az egyenlőséget – mindhiába – célul kitűző tervgazdasági diktatúrák sorsa világosan mutatja, hogy érdemes a polgári demokráciához ragaszkodni, ameddig a kapitalizmus fönnáll; a tervező-újraelosztó parancsuralom gyökeresebben számolta föl a munkásmozgalmat és a kritikai kultúrát, mint liberális ellenfele. Ettől azonban még nem leszünk liberálisok: ez csak a valódi szabadságharcok lehetőségének szempontját döntőnek tekintő stratégiai – nem elvi – mérlegelés.)

Én mind a hvg.hu-nak, mind a szóba került radikális baloldali lapoknak és portáloknak a szerzője vagyok (köszönöm az összes érintett szerkesztőnek a hozzám való jóságát). Ezért talán nem árt, ha megállok itt egy polgári szóra.

Magyarország kivételével – ahol az ilyesmi csak halovány nyomokban észlelhető, vagy úgy se – mindenütt föltámadt a szélső- és ultrabaloldal. (A kettő nem azonos, bár itt-ott vannak átfedések és átmenetek. Az előbbi a négy internacionálé hagyományát követi – egyébiránt óriási változásokkal és revíziókkal –, az utóbbi a különféle eretnek csoportok, mindenekelőtt az anarchista, anarchokommunista, szituacionista és az újbaloldali áramlatok és a kritikai elmélet változatait. Minden virág virágzik – másutt. Nálunk csak a gyom.)

Marx él.

Nem az a Marx, akiről a magyarországi sajtó vél tudni (s aki soha nem létezett), s nem az a Marx, akit a szovjet rendszerek a maguk teológiai és legitimációs szükségleteire szoktak volt egyszerűsíteni és hamisítani, hanem a modern társadalom mindmáig legnagyobb teoretikusa és kritikusa. A marxizmus nem a kis híján kétszáz esztendős Karl Marx műveinek korpusza, hanem önálló elméleti műfaj vagy műnem, amely most is alakul, rengetegen dolgoznak rajta, többek között Kelet-Európában is – kivéve az egyetlen Magyarországot, amely maga a reakciós fekete lyuk a baloldal világtérképén.

A szovjet rendszerek tragikus, ám megérdemelt bukása – és itt ellentétben állok a magyar ifjúságnak avval a relatív többségével, amely többre tartja a Kádár-rendszert az 1989 utáni demokratikus és antidemokratikus társadalomnál; ezek a fiatalok nagyrészt 1989 után születtek… – levette a napirendről az iparosító-államosító-tervező-szekularizáló, diktatúrás kaszárnyaszocializmusnak azt a projektjét, amellyel bennünket, szüleinket és nagyszüleinket gyötörtek (ám amely annak a nyavalyás modernségnek az egyetlen, s ezért megkerülhetetlen alapja, amely Kelet-Európában létrejöhetett).

A radikális baloldal – bár a harmadik világban még nem egészen, meg eltekintve az olyan maradványoktól délen, mint a portugál vagy görög „kommunista” párt – teljesen idegen az effélétől, idegen az utópiáktól is, tevékenysége mindenekelőtt kritikai. A radikálisan kritikai és emancipatorikus antikapitalizmus – amely idegen a „pénzzel” meg az „anyagiassággal” meg a „profithajhászással” meg a „kapzsisággal” hadakozó fölületes moralizálástól és a különféle, mélyen kapitalista, de a tőkével retorikailag fölényeskedő etatizmusoktól és egyéb hasonló demagógiáktól – maga is aspektusa a modernségnek, amelyből kiiktathatatlan. A modern kapitalizmus megteremti a maga „másvilágát”, a maga radikális ellenzékét, ellenkultúráját és kritikai elméletét (szemben a kapitalizmus előtti viszonyokkal, amikor az ellenállás maga is az uralkodó ideológiából, elsősorban a vallásból származott, amelynek a hatalomellenes aspektusait használni tudta). Azt képzelni, hogy a kapitalizmus kultúrája maga is kapitalista, súlyos tévedés. A kapitalizmus kultúrája – a kommersz vacaktól eltekintve – zömében antikapitalista, függetlenül az alkotók explicit politikai nézeteitől.

Meglepődni azon, hogy létezik radikális baloldal: ez mintha a honi kultúra furcsaságai közé tartoznék. E furcsaságok közül a legfurcsábbik a modern kultúra specifikumainak nem ismerete. Tehát az önismeret hiánya. Az antikommunista közírók (az antikommunizmusról lásd: It’s All Over Now, Baby Blue Antikommunizmus ma) egyik mondatukkal a globális piacot védik – többnyire a képzelt jobboldali támadásokkal szemben, amelyeket kénytelenek „baloldalinak” beállítani, hogy cikkeiknek valami értelmük legyen –, a másikkal pedig azt a katasztrofális világállapotot vádolják, siratják, nyüstölik, amely nem független a kapitalizmustól, amelynek az állapota. Ezt az önellentmondást én a liberálisok helyett nem tudom megoldani (akkor se tudtam, amikor magam is – meglehetősen konzervatív – liberális voltam).

Ebben az írásban nem akarok senkit meggyőzni semmiről, csak arról, hogy a tájékozatlanság, a műveletlenség és a báva rosszhiszeműség elegye nem túl hasznos. Vélekedjék akárki akárhogyan a radikális baloldalról, jelenléte kiküszöbölhetetlen, akkor se – sőt: akkor különösen –, ha egyetlen szavazatot se kér senkitől, és egyetlen szavazatot se kínál föl senkinek.