A társadalombiztosítás vége?

Többszázéves rendszerünk, amelyet a magyar munkásosztály vívott ki magának, végveszélyebe került. Az Alaptörvény individualizál: „Mindenki felelős önmagáért, lehetősége és képessége szerint köteles az állami közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni.” Hozzá kéne tenni, kivéve a hosszú évek óta támogatott nemzetközi és hazai tőke, amelynek csökken eme felelőssége (általában az össznyugdíj értékének csupán 30 százalékát fizeti be), a többit magán megtakarításokból kellene összegyűjteni.

Az Alaptörvény előtti Alkotmány előírta: „A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.” Az Alaptörvényből a társadalombiztosítás kifejezése eltűnt. A munkaadók korábban 27 százalékos társadalombiztosítási járulékot fizettek minden alkalmazottjuk után. Ezt a pénzt a központi büdzsében nem lehetett más célokra felhasználni. Két éve ezt a járulékot a kormány szociális adóvá alakította át, mivel az adókkal a kormány szabadon rendelkezhet, nem kötelessége azt a munkavállalók ellátására költeni.

A társadalombiztosítás az állami felelősségvállalást jelenti arra, hogy a befizetett járulékokért egészségügyi ellátás és nyugdíj jár. Alapelve a szolidaritás és arányosság: aki jobban keres, többet fizet be, de több  a nyugdíja, táppénze. Azonban ha ebből egy kormány megtakarításokat vesz el, kiüríti, vagy más célokra használja, a társadalombiztosítás de facto megszűnik. Ennek a rendszernek függetlennek kell maradnia a mindenkori uralkodó erőktől és önkormányzatnak kellene gazdálkodnia vagyonával. A társadalombiztosítás fogalma is megszűnt az Alaptörvényben, így a kormány semmit nem vállal (csak beszedi a nyugdíjjárulékot), s mindezt “alkotmányosan”, amellett, hogy tovább osztogatja a tőkeherhek csökkentését (az új “trafikosok” is kisebb  tb járulékot fizetnek alkalmazottaik után), és a lakosságra egyre nagyobb terhet ró (a banki kamatok után is egészségügyi adót kell majd fizetnünk).

Más módon is beavatkozik, s nem csak a nyugdíjkorhatár emelésével. Pl. korábban a nyugdíjakat évente a keresetek emelkedéséhez igazították, ma már csak az inflációhoz, ami gyorsan vezet azok elértéktelenedéséhez. Mindehhez hozzájárul, hogy rövidesen tömegesen lesznek olyanok, akik elérik az öregségi nyugdíjkorhatárt, de nem lesz nyugdíjuk, mivel nem tudnak felmutatni 10 éves szolgálati időt (vagy éppenhogy csak ezt, a nyugdíjminimumhoz szükségest, ami jelenleg 28.500 Ft, 2008. jan. óta nem változott).

Az “ingyenes” egészségügy is a végét járja, csak idő kérdése, hogy mikor kerül bevezetésre a vizitdíj, mely lehet, hogy eleinte nem lesz sok (mint anno…), de rövid időn belüli felfutása biztos.

Az összes tagországban emelik az öregségi nyugdíjkorhatárt – e napokban éppen Franciaországban, s a dolgozók szakszerszervezeteikkel szinte teljes egységben fellépnek ellen (sztrájkok, tüntetések). Mindenhol csökkentik a juttatásokat, a munkáltatói társadalmi terhek minimalizásával kiürítik a társadalombiztosítást a nemzetközi tőke intézménye, az Unió, az őket szolgáló kormányok segítségével.

Nincs itt az ideje annak, hogy mi is megszervezzük az elenállást – legális, saját és független szervezeteinken keresztül – az életünket, az öregek és fiatalok életét megsemmisítő döntésekkel szemben?