Szeretek az El Harrach
negyedben sétálni, serdülőkorom Collège Laverdet-negyedében, tanulóifjúságom Ourida
Meddad gimnáziuma negyedében. És minden egyes alkalommal felmerül bennem,
mennyit, milyen nagyszerűen változott a nők élete.
Gyermekkoromban a nők
nem jártak ki, nem jelentek meg közterületen. S nem az Akfadou lábánál fekvő
kis falumról beszélek, hanem az algériai nagyvárosokról, nevezetesen az algíri El Harrachról,
ahol születtem. Mindig bosszant az interneten terjedő vita, amelyben és azt sugallják,
hogy a északi országokban felsőbbrendű emberek élnek, ahol a nőket semmiféle
elnyomás nem éri, azt állítják, Algériában semmi nem változott. Ez az összes
feminista harc megvetése. Hszen elég, ha csak összevetem a 90-es években
elhunyt anyám sorsát a lányoméval, aki egyetemet végzett és tudományos kutató
szeretne lenni. Semmi nem hasonlít, sem a függetlenség első éveire, pláne nem a
gyarmatosítás éveinek társadalmára.
A függetlenség volt az
algéiai nők számára az első minőségi ugrás, de paradox helyzet alakult ki, az
alkotmányos egyenlőség nem akadályozta a nők túlnyomó többségének falak közé
bezárását. A tömeges urbanizáció kétségtelenül megszüntette a korábbi rend társadalmi
alapjait, de azt is elhozta, hogy a falusi mentalitás a várost elöntötte.
A meghirdetett egyenlőségnek
nem voltak még meg a gazdasági és társadalmi feltételei. A jelentős változást
a középiskolákba, felsőoktatásba került
lányok hozták meg, itt bontakozott ki a feminista mozgalom. A titkos baloldali
mozgalmakhoz kötődő titkos körök már 1977-ben feltűntek Algírban, Oranban, Constantine-ban
és Annabában. Azután nyilvánosak lettek, jelentős szerepük volt a női
mozikluboknak, míg 1980-81-ben a kollektívák léptek színre.
Az érés eme évei után
1988-tól egy széleskörű mozgalom jutott szóhoz. Koordinációink a családjogi
törvény inegalitárius vonásait kezdték támadni, így annak hatályon kívül
helyezését követeltük. 1989 decemberében a miniszterelnökség előtt egy nagyon
is női tömörülés megtartotta az eddaawa iszlám menetét, amelyre válaszként
1990. márc. 8-án húszezren szálltunk le az APN, az országgyűlés elé. A helyi választásokon győztes FIS (Front
islamique du salut) visszavetette lendületünket, ott voltunk még mindig, de
kevesebben. A média, a nemzeti és nemzetközi sajtó támogatta szimbolikus akcióinkat.
A hétköznapokban is tömegesen ellenálltak a nők és ez a FIS 1991-es törvényhozási
győzelmét tompította. Az iskolák
vegyesek maradtak, a statisztikák megfordították a ratio sexuel-t, az érettségizettek 60 %-a, a diplomások kétharmada
lány lett. A munka megváltoztatta a nők szerepét, s a kevésbé tanultakét is a társadalomban,
a családban. A házasság már nem szakította félbe a hivatásgyakorlást.
1966-ban még 30 nő közül csak egy dolgozott, 2000-ben már minden hatodik.
Az oktatásban, az egészségügyben, a közigazgatásban. Az alapkeretekben
többségben is vannak. A bírák egyharmada nő, ami nem kevés. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy a nők munkáját elismerjék. Az UGTA szakszervezeti tömörülés országos nőbizottsága
200 ezer dolgozó nőt tart számon sorai
között, s az egész országban minden kampányban érintett. Egyik leglátványosabb
a szexuális zaklatás ellen viselt kampány volt, amely 2004-re elérte, hogy azt
bűncselekménnyé nyilvánítsák. Iszlamista környezetre is kiterjed mozgalmunk.
Az, hogy a nők dolgozhatnak, óriási vívmány.
A szabadságunk ellen megjelent hidjab (kendő) egyszerűbb, mint a haïk (az
algériai nők hagyományos fátyla), mert a kezeket szabadon hagyja – és a
történelem iróniája folytán asszonyok ezrei számára könnyíti meg a nyilvános
megjelenést. Az uralkodó újgyarmatosító séma népünk múltjának
újra elővétele.
Amikor egy szexuális zaklatás ügye napvilágot lát, a kommentek megjelölik
a bűnöst: az algériai hatalom és annak képviselői, vagy az algériaiak fejlődésre
alkalmatlan barbár természete. Hát nem! Minden a patriarchális értékekre épül,
országunkban a patriarchátus a legradikálisabb, de a zaklatás a prekaritásból,
a nyomorból, az időleges szerződésekből, a feketemunkából ered, ebből fejlődik,
ezek adnak lehetőséget a zsarolásra.
A patriarchális elnyomás, az erőszak az egész világon a nők közös sorsa.
Az USA-ban minden 35. másodpercben megerőszakolnak egy nőt, Franciországban
minden 7. percben. Ami a házasságban elszenvedett erőszakot illeti: Franciaországban
minden öt napban két nőt öl meg párja. A francia nőknek csak 1969-től van joguk
saját csekkfüzetre, csak 1974-ben vezette be az utolsó svájci kanton is a nők
szavazati jogát. Tudjuk-e, hogy a brit szokások engedélyezték, hogy a férj
verje feleségét? Mi akkor olyan speciális nálunk, Algériában?
Ötven évvel később hol tartanak az algériai nők tehát? A változás óriási,
de többet és jobbat akarunk. Sok örömöt, sok könnyet ismerünk. Sok reményünk
volt, sok mindent elértünk az akadályok ellenére. Vannak sebek, stigmák a
retrográd fordulatok után, de az élet újra virágzik. A küzdelmet folytatják
lányaink.
Forrás: elwatan.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.