Meddig?

Azt írja egy blog: «Az országgyűlési választáson a szavazók alig több mint 60 százaléka vett részt, az európai parlamenti voksoláson kevesebb, mint 30, az önkormányzatin pedig a 45 százalékot sem sikerült elérni. A választók nem butaságból vagy „hobbiból” maradtak mozdulatlanok, hanem azért, mert nem láttak esélyt a változtatásra. Nem érezték magukat érintve e konkrét választások konkrét választéka által.

(…) elgondolható-e egyáltalán, hogy a „létező ellenzék” győzelme esetén gyökeresen jobbra fordul az élet mifelénk. Vagy pedig nem, mert nem látható bele a szereplőkbe a gondolat lehetősége sem. 2014-ben ez a „vagy nem” kerekedett felül. Magyarország többsége nem szerelmes az Orbán-rendszerbe. Csak éppen nem látja értelmét a felhajtásnak, ha úgyis mindegy».

Így igaz.

Pedig a folyamatosan «szabadságharcoló» kormány – az EU és a nemzetközi nagytőke kívánalmainak megfelelő – konvergenciaprogramja értelmében 2017--re a GDP 45 százaléka alá kívánja szorítani a kiadások szintjét. A máris hárommillió szegény országában. Ez a kormány is csak folytatja, mint a az azóta széthulló MSZP kormányai tettek. Az öt százalékpontos mérséklődés a szociális juttatásokat több mint a GDP egy százalékával csökkenti - ami, tekintettel az emelkedő nyugdíjkiadásokra, illetve a nyugdíjak reálértékének vállalt  megőrzésére (???), az ezen kívüli ellátások terén ennél nagyobb mértékű visszafogást jelent majd - derül ki a Világgazdaság cikkéből. Az idei szinten fagyaszthatják be a közlekedési támogatásokat, vagyis ha a vasút- és busztársaságok vagy az üzemeltető önkormányzatok nem találnak más ellentételezést, emelniük kell a diák- és nyugdíjas bérletek árát, a várható inflációtól elmarad majd a gyógyszer- és gyógyászati segédeszköz-támogatások, valamint a közgyógyellátási kiadások növekedése is. Mindez azt jelenti, az állami ellátások reálértékben összességében több mint 7 százalékkal csökkennek három év alatt.

Az elszegényedés, a lecsúszás folytatódik. Meddig mehet még?