2015. július 19., vasárnap

Jugoszlávia




EU2..jpg


Thomas de Maizière német belügyminiszter a menekültügyi helyzettel kap-
csolatban azt mondta a napokban, "elfogadhatatlan és Európára nézve szé-
gyen", hogy a Németországba érkező menedékkérők több mint 40 száza-
léka a Balkánról származik. Ezt az arányt "drasztikusan csökkenteni kell".

Maisière-nek rövid az emlékezete. Elfelejti azt a szerepet, amelyet országa,
annak imperialista katonai és gazdasági szövetsége játszott Jugoszlávia
fegyveres szétverésében.


(A cikket alig egy éve elhunyt elvtársunk, Pavlusko Imsirovics, a jugo-
szláv és nemzetközi munkásmozgalom harcosa emlékének ajánljuk;
irásaiból, interjúiból merítettünk)


 “Az első szerbet nem Koszovóban ölték meg, hanem Belgrádban. A szerb rendőrség”

A jugoszláv dolgozók osztályharca a 80-as években az általános sztrájk irányába fordult. A munkásosztály az összes köztársaságban mobilizálódott az IMF sokkterápiás programja – másképpen szólva a kapitalizmusba átmenet – ellen, amelyet a jugoszláv bürokrácia el akart fogadtatni vele. 1980-ban az ország külső adóssága 20 milliárd dollár volt. 1988-ig, hét év alatt kifizetett 86,5 milliárdot anélkül, hogy az érintette volna az alapadósságot, sőt, az 22 milliárdra nőtt. Az időszakot az életkörülményeket illetően állandó, folyamatos offenzíva jellemezte, amelyre a munkásosztály sztrájkokkal válaszolt és minden afelé mutatott, hogy általános országos sztrájk felé tartunk. Ezt csak imperialista háborúval lehetett blokkolni, a bürokratikus és maffiózó nomenklatúra pedig nacionalista hullámot provokált, hogy a dolgozókat egymás ellen fordítsa. A háború szintén megkönnyítette az imperializmus és Jelcin számára a Szovjetunió szétverését 1991 decemberében.

A törvényhozói választásokon Szlovéniában és Horvátországban a nacionalista erők győztek, amely kifejezte, hogy a tömegek elvetik a sztálinista erőket és a nemzeti elnyomást, nemzeti szuverenitást szeretnének. Kormányaik azonban – ahelyett, hogy támaszkodtak volna a demokratikus mozglomra – nemzeti katonai formációkat, speciális rendőri erőket hoztak létre úgymond a “köztársaság védelmére”, holott ezt meg tudták volna tenni a az üzemi, lakóhelyi, népi mozgalmak.

Viszont a szerbiai, montenegrói választásokon a renovált sztálinista, a tökéletesen bonapartista parlamentbe illeszkedett párt került az élre. A szerb bürokrácia nacionalista kampányon keresztül szerette volna központi hatalmát restaurálni azon az áron, hogy a többi köztársasággal (a “gazdagokkal”, Horvátországgal, Szlovéniával) fizettese meg a gazdasági-társadalmi válság árát, és az IMF-programot megvalósítsa. Konkrétan márc. 2-án Milosevics bejelentette, hogy a horvát régiókban, ahol szerb kisebbség is él, gyilkolják a szerbeket. Három nappal később már mindenki tudta, hogy hazugság. Március 9-én a szerb ellenzéki pártok tüntetésre szólítottak Belgrádban az információk monopolizása ellen. Senki nem számított arra, hogy több tízezer aktivista, munkás, fiatal az ellenzéki pártok kereteit meghaladva valóságos utcai csatákat vív. Mindenki láthatta, nem az albánok, hanem a szerb rendőrség a szerb kormány parancsára ölte meg az első szerbet… Milosevics hatalma komoly veszélybe került, gyorsan tett néhány engedményt az (hozzá hasonló nacionalista) ellenzéki pártoknak, s utóbbiak erre kijelentették, hogy nem kell több tüntetés, a követeléseik megvalósultak. Azért, hogy a helyzet kulcsát megőrizze, Milosevics a föderáció válságát idézte elő, ugyanakkor felerősítette a provokációkat: egy horvát régió szerb kisebbsége függetlenségének kihirdetésével, egy másik horvát régióban a a horvát rendőrségnek állított csapdát, akinek az emberei közül a jugoszláv hadsereg többet megölt.

A háború

 A “délszláv válság”, az összességében tíz évig tartó háború a legvéresebb fegyveres konfliktus Európában a második világháború óta. Mindmáig csupán becsült adatok állnak rendelkezésre az áldozatok számáról – annyi azonban bizonyos, hogy a halálos áldozatok száma meghaladja a 300 000-et és egymilliónál is többen vannak azok, akik elhagyni kényszerültek szülőföldjüket.

Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország és Oroszország alkotta ún. kontaktcsoport által kidolgozott terv elutasítása után a NATO a korábbi fenyegetés szellemében megindította a légicsapásokat. 1999. márc. 24. - jún.10. között a NATO légi offenzívába kezdett (Allied Force hadművelet), a három hónapnyi bombázás szinte teljesen tönkretette az ipart, az infrastuktúrát (többek közt megsérült a pancsovai olajfinomító, szinte teljesen megsemmisült a Zastava autógyár, a dunai hidak, az autópályák többsége használhatatlanná vált, kórházakat és civil célpontokat értek súlyos találatok). Az ENSZ június 12-től ”békefenntartó csapatokat” (KFOR) küldött Koszovóba és fokozatosan átvette a jugoszláv hadseregtől irányítását. Június 20-án már az egész tartományt a KFOR felügyelte, a terület azóta is az USA és az EU protektorátusa: 11 000 km2-én 20000-30000 katona állomásozik.

Összegzés

A jugoszláviai háború, ahogyan más háborúk sem, nem a népek egymás közötti háborúja – hiába igyekszik elhitetni velünk a nagysajtó. Jugoszlávia minden népe ellen irányult, a nomenklatúrák folytatták azt – az imperializmus érdekeinek megfelelően. Kitörésének elsőszámú felelőse az imperializmus és Milosevics diktatúrája. A szerb nép kezdettől fogva ellenállt, nem akarta a testvérháborút.

A béke és a demokrácia idegen beavatkozással, külföldi katonai erőkkel nem garantálható, csakis függetlenségben élő népek által, munkájukból élő tömegek és jövővel rendelkező fiatalok által. A békét és a demokráciát a szolidaritás biztosítja egységben, szervezetten. A történelem aláhúzza, hogy Jugoszlávia népeinek  – egyedül, izoláltan – nincs jövőjük. A Balkán többi népére is érvényes. Ugyanakkor egyetlen nép sem fogadja el, hogy “erőszakolt közösségben” éljen, ahogyan Milosevics javasolta. Mi a Balkán népeinek demokratikus szövetségi rendszerét akarjuk, a szabad és szuverén köztársaságok föderációját.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.