Írta: Balázs
Gábor
Bizony
mondjuk néktek, hatalmas a baj. Ez már azoknak is szinte kiszúrja a szemét,
akik soha semmit sem vesznek észre: Iszlám Állam, terrorizmus, a „menekültkérdés”,
a tőkés rendszer perifériáinak elképesztő barbarizálódása, a tőkés rendszer centrumának elképesztő barbarizálódása, az összeomló államok,
az európai feláldozott generáció, egy kínai munkás egy átlagos
napja...és úristen, mi van ha ezek a jelenségek még össze is függenek
egymással?
„Sens-tu comme un parfum de révolution qui
flotte dans l'air?
Par delà les nations,
la révolte est planétaire
Ca ne sent pas la rose, non, ça sent plutôt
le souffre
De ces moments de l'histoire
où la roue tourne jusqu'à t'en couper le souffle”
Bizony
mondjuk néktek, hatalmas a baj. Ez már azoknak is szinte kiszúrja a szemét,
akik soha semmit sem vesznek észre: Iszlám Állam, terrorizmus, a
„menekültkérdés”, a tőkés rendszer
perifériáinak elképesztő barbarizálódása, a tőkés rendszer centrumának elképesztő barbarizálódása, az összeomló államok,
az európai feláldozott generáció, egy kínai
munkás egy átlagos napja...és úristen, mi van ha ezek a jelenségek még össze is
függenek egymással?
Ha a mai válság a tőke értékesülésének válsága,
az egyre fogyó emberi munka egyre kevesebb értéket, s így persze egyre kevesebb
profitot hoz létre – ráadásul ennek a folyamatnak a tartalékai
is kimerülni látszanak? Ha az utolsó kísérlet a rendszer fenntartására a
neoliberalizmus volt, azaz a hitelezés, „a felvett, mielőtt realizált profit”? Ha a munka egyre
kevésbé hasznos az társadalmi gazdagság teremtésében,
aminek következtében a munka kizsákmányolásán alapuló valós
értéktöbblet-termelés egyre inkább lehetetlenné válik? Ha az 1970-es évektől kezdve, a harmadik ipari forradalom, a
mikro-elektronika forradalma olyan arányban tette „feleslegessé” az emberi munkát, hogy többé már semmiféle kompenzációs mechanizmus sem képes a
kiegyenlítésére? Ha ettől kezdve az árutermelő rendszer a túlélését elsősorban a „fiktív tőkének” köszönheti, azaz annak a pénznek,
ami nem az emberi munkaerő termelő folyamatából létrejövő érték eredménye, hanem
a spekulációé és a hitelé, és amelynek nincs más alapja, mint a jövőben realizálandó profit (amely hatalmas
ugyan, de éppen a realizálása lehetetlen)? Ha ma már nem a kapitalizmus
„ciklikus” vagy „növekedési” válságát éljük, hanem
egy hosszú történelmi korszak végét, amikor nem tudhatjuk, hogy a jövő vajon jobb világot hoz-e számunkra,
vagy olyan szörnyű korszakot, amelyben az
emberiség nagy többségét egyszerűen
nem lesz többé hasznos még kizsákmányolni sem, amelyben az emberek többségükben „feleslegessé” válnak (a tőke értékesülése számára)? Ha
neo-keynesiánus „gazdaságélénkítő”
csomagok, éppúgy mint a megszorító intézkedések, teljesen esélytelenek a
válsággal szemben, mert képtelenek „munkahelyeket teremteni”: az
alapprobléma éppen az, hogy „vége a munkának”?
A kapitalizmus perifériája közben a teljes barbárságba zuhan: a végórák az ún.„utolérő modernizáció” bukásával kezdődtek valamikor a kilencvenes évek
elején. A periférián a mostani összeomlás a neoliberális kísérlet (Kadhafi Líbiája talán a legtipikusabb példa minderre) végső kudarcát is jelzi. Mindeközben a
kapitalizmus előre menekül: egy olyan
új, permanens világ-polgárháború felé, amely már nem imperialista
nagyhatalmakat állít szembe egymással a világ újrafelosztásáért, hanem állandó rendfenntartást jelent a széteső államok romjain az érték áramlásának a
fenntartásáért.
Egy olyan rendszerben ,melyben már senki nem tudja irányítani az elszabadult
gépezetet.
A
világ-polgárháború
Mindez
azzal jár együtt, hogy azok a periféria-területek, melyek képtelenek résztvenni
a harmadik ipari forradalomban lassan nem hogy „lemaradnak”, vagy éppen
továbbra is „fejlődő országokként” vegetálnak, hanem egyszerűen az összeomlás szélére jutnak, olyan
távol kerülnek a tőke értékesülésének bizonyos standardjairól, hogy a felzárkózásuk lehetetlenné válik.
Márpedig ebben a rendszerben, aki nem vesz részt a tőke értékesülésének folyamatában, az
egyszerűen felesleges.
A mai globalizációban tehát nem csak arról van szó, hogy a metropoliszok és a
periféria közti szakadék egyre növekedik, hanem mindez immár azzal is jár, hogy
a perifériára nem az akár csak stagnálás, vagy az igen lassú fejlődés jellemző (amely relatív visszaesés); hanem a tökéletes társadalmi szétesés. A centrum-országokban is
megfigyelhető persze, hogy az állam
ha nem is tűnik el teljesen, de
megszűnik „ideális
kollektív tőkésnek” lenni, minden
olyan (elsősorban szociális,
újrelosztási, regulatív) funkciója fokozatosan
leépül, amely nem a válság menedzselésének represszív-rendfenntartó elemeinek
szolgálatában áll. A periférián azonban ennél is tragikusabb folyamatok mennek
végbe: a tőkés rendszer
újratermelése és az állami rendszerek teljes szétesésének lehetünk tanúi. A közszolgáltatások lényegében eltűnnek, az állami adminisztráció
felszámolódik, az államokból nem marad más, mint a represszív-elnyomó hatalom
szerve, amely fokozatosan barbarizálódik. A dezorganizáció és az elszegényedés
óceánjaiban persze nem lehetetlen, hogy néhány kis sziget,
ahol az értéktermelés nem áll meg, amely képes bekapcsolódni a globális
világgazdaságba, fennmarad, azonban maga a hagyományos értelemben vett
„nemzetgazdaság” lényegében megszűnik
létezni, csupán ezen a néhány szigeten képesek a
multinaconális cégek fenntartani a legtöbbször a környező óceánnal semmiféle kapcsolatban nem levő termelést (amely leginkább nyersanyagra
vagy végtelenül olcsó munkaerőre alapozódik). A
periféria országainak gazdaságának többi részében pedig
visszatér valamiféle modernizáció előtti
rablógazdálkodás, amelyben különböző
etnikai és/vagy vallási csoportok ugranak egymás torkának a kapitalista
konkurenciaharc más eszközökkel való folytatásában. A szociális intézményeket
felváltják a fegyveres banditák. Az állami elitekből etnikai/vallási rablóvezérek lesznek,
milíciák fejei, klánok élén álló condottiere-k vagy éppen a „terrorrizmus”
vezetői.
Irak, Szíria, Líbia, Afrika egy jó része (vagy mondjuk, hogy Kelet-Európa is
mutat erre utaló jeleket?) tragédiája nem egyszerűen a háborúkból ered vagy éppen az
iszlámizmusból (a dolog éppen fordítva áll, mint erről szólunk később hosszasan): a tőkés rendszer kegyetlen logikája törli el
ezeket az országokat a föld színéről,
tizedeli népességüket, löki őket a sötét barbárság karjaiba – és persze hozza határainkra a kétségbeesesett
emberek százezreit, akiknek tényleg nincs más választásuk, mint a
menekülés.
Ebből a tragikus helyzetből következik, hogy súlyosan félreértik az
igazi nagy téteket azok, akik továbbra is egy-egy
ország (természetesen elsősorban az Egyesült
Államok) egyébként persze meglevő
nemzeti érdekeiből táplálkozó
imperializmusából akarnak megérteni bizonyos jelenségeket: manapság az
imperializmus („az ideális kollektív imperializmus”) fő tutora
és aktora még mindig az Egyesült Államok ugyan, de ez az imperializmus immár
kollektív (részét képezi természetesen a NATO, a világgazdaság különböző intézményei stb.), a „demokráciák” (a
centrum) kollektív védekező mechanizmusa a tőke értékesülésének folymatatát veszélyeztető jelenségekkel szemben.
Ez Robert Kurz kifejezésével a világ-polgárháború. Az érték értékesülésnek
folyamatának a fenntartására irányuló permanens globális méretű rendfenntartás, melynek
a legfontosabb tétje a centrum országoktól távol tartani azokat a jelenségeket,
melyek a tőke logikájának
érvényesülése útjában állnak. A dolog persze úgy áll, hogy ezeket a jelenségket
éppen a tőkés rendszer válsága okozta (az „utolérő modernizáció” kudarca),
mint láthattuk a fentiekben. Ez egyrész jelenti az imént emlegetett
„érték-szigetek” védelmét a barbarizmus óceánjában (ez főleg a nyersanyag
megvédését jelenti, vagy éppen az „európai civilizáció kincseiét”, mint Szíriában), de leginkább
mégis a centrum oltalmát a periféria egyszerűen feleslegessé vált embereitől.
Ezért (hogy Kurz metaforját vegyük kölcsön) például a „terrorizmus” elleni
háborúban, mind az „1914-esek” (akik a háború kétségtelen képmutató jellegére
hivatkozva valamiféle imperializmus-ellenes egységre szólítanak fel a nyugati
progresszíó elemeitől Asszadon át Putyinig), mind az „1941-esek” (akik a
„civilizáció védelmében” hívnak harcba a valóban elképesztően barbár
„iszlamistákkal” szemben) egyszerűen történelmi korszakot tévednek.
A frontok már nem itt vannak: a barbárság immár maga a rendszer.
Az „iszlámizmus”
kérdéséről
A tőkés rendszer egyik perifériáján, a
Közel- és Közép-Keleten, az államok összeomlása azzal is együtt járt, hogy az
itt létrejövő Iszlám Állam a szó
szoros értelmében nem is állam: bűnszervezet,
tulajdonképpen egy modern, globális condottiere-sereg, amely elsősorban a klasszikus
szervezett bűnözés iparágaiból
(fegyverkereskedelem, emberrablás, bérgyilkosság, védelmi pénzek, rablás stb.)
él. A hozzáértők szerint az Iszlám
Állam bevételeinek jóval nagyobb része érkezik a szervezett bűnözés ezen fajtáiból, mint például az olaj-eladásból. Ha jelzőt keresünk ennek a szervezetnek a
leírására, akkor jóval kevésbé az iszlámista kifejezés a legjellemzőbb rájuk, mint az, hogy ez egy
szervezett bűnözői csoport, egy jól menő globális vállakozás, amely azokon a
területeken működik, ahonnan az államhatalom egyszerűen eltűnt. De ez nem csak az Iszlám Államra
igaz: a maghrebi Al-Kaida, a nigériai Boko Haram, szomáliai Al-Shabbab: mind
elsősorban igen jól menő válllakozások is.
Ebben az értelemben az Iszlám Állam mintegy a globális kapitalizmus barbár
kiegészítője, sötét másik oldala,
a forgács, ahol vágják a fát: távolról sem valamiféle helyi, autochton,
tradicionalista lázadása a helyi törzseknek, hanem egyfajta globalizált
megszálló hadsereg, amely olyan területeken virágzik,
melyek társadalmi, gazdasági és politikai tekintetben összeomlottak. Nem véletlen
a külföldiek igen magas száma, mint ahogy az sem, hogy az Iszlám Állam terrorja
sújtja a helyi szunnitákat is, ha azok nem hajlandók alávetni magukat a
kalifátusnak.
Az „iszlámizmus” megmagyarázására szolgáló mainstream dalt jól ismerjük,
hiszen ugyanabból a kottából éneklik nekünk a „jó szándékú” balos galambok és a
gonosz, jobbos héják. A kotta neve a kulturalizmus: az iszlám
összeegyeztethetetlen a „nyugati értékekkel”, túl a merénylőkön, túl a terrron végül is az a
helyzet, hogy az iszlámnak, mint iszlámnak, és az iszlám vallású embereknek
semmi keresnivalójuk a zsidó-keresztény gyökerekre épülő Európában.
Az őszintébbek egyenesen az iszlám jelenléttől akarnának megszabadulni,
a szofisztikáltak csak az „iszlámo-fasizmus” elleni háborúra szolítanak fel
természetesen a terrorcselekmények apropóján. Előbbiek kereken a civilizációk összecsapásáról
beszélnek (akár a terroristák egyébként), míg utóbbiak csak a „kultúrák közti párbeszéd” fonotsságára hívják fel a figyelmet társadalmi
harmóniánk érdekében. Persze mindkét esetben ugyanarról van szó: ezek az
emberek meg vannak győződve róla, hogy az „iszlámizmus” (ez ma
már egyenlő a terrorizmussal,
manapság már senkit sem érdekel, hogy ez tulajdonképpen semmi
más, mint a „politikai iszlám”: azaz bizonyos társadalmi-politikai szabályok
egy vallásból való eredeztetése – ez Európai összes konzervatív-keresztény
pártjára is igaz, pl. a „család egy férfi és egy nő” stb., már ha
egy szempillantásig komolyan vesszük őket...)
a tradícionális iszlám kultúrában gyökereződik, a mostani együttélési problémák
pedig elsősorban kulturális
gondok. A héják szerint az iszlámizmus (végső soron a terrorizmus is) az iszlám
alavető jellegzetességeiből következik, a galambok
szerint a terroristák, az iszlámisták csak „félreértik”, „rosszul
interpretálják” az iszlám vallást. Mint látható a két olvasatban a kulturalizmus
magyarázó erejében való hit közös.
Ha azonban vesszük a fáradságot és közelebbről szemügyre vesszük az iszlám
fundamentalizmust, mint társadalmi jelenséget, akkor ezek a kulturalista
magyarázatok rögtön nevetség tárgyává válnak: ahogy Norbert Trenkle fogalmaz
egy írásában, „az iszlámizmust az iszlám vallás szabályai felől megérteni olyan,
mintha a nácizmust a Nibelung-énekből
vagy az Edda-énekekből próbálnánk
megmagyarázni”. Hát igen.
Ez a hasonlat egyébként azt is jelenti, hogy természetesen az iszlámisták noha
fennhangon hivatkoznak a Korán különböző verseire (ahogy a nácik is imádták ezt a germán mitológiát használni, gyakran az őrületig, mint Himmler az SS-kultuszban),
valójában az égvilágon mit sem törődnek
a különböző teológiai előírásokkal vagy diszkussziókkal: számukra
az iszlám az, ami leginkább megfelel egyéni viselkedésüknek, identitáskeresésüknek. Mint már próbáltunk máshol részeletesen
szólni: az iszlám elsősorban identitás-ügy
manapság, kevésbé vallási kérdés. Természetesen a Korán, az iszlám vallás
tradíciói (esetenként, abszolút szubjektív módon) ennek az identitásnak lehetnek a kódjai. A mai iszlámisták ennek értelmében a lehető legtávolabb állnak attól, hogy
valamiféle tradícionális vallásos őrülteknek
tartsuk őket, akik lekéstek a modernitásról.
Nagyon is modernek ők – a tőkés rendszer termékei, abban is hogy
kollektív identitást keresnek ebben a zűrzavaros, irracionáis versenyvilágban.
Mindebben semmi új sincs: a kapitalizmus, a modern árutermelő társadalom egyéne mindig is kereste a
képzeletbéli, mesterséges közösségeket, hogy ezzel enyhítse a modern világra
jellemző elidegenedés és eldologiasodás kínzó
hatásait, az instrumentalizáció és a tehetetlenség gyötrő kínjait. A történelemben nem egy ilyen
vigasztaló fantazmákra épülő közösséget ismerünk:
nemzet, nép és osztály a nevük, hogy csak a legismertebbekről szóljunk.
Ezek voltak a kapitalizmus előző szakaszának, a modernizáció, a nemzetek
évszázada, a nemzetállamok kora nagy szekuláris vallásainak (elsősorban a nacionalizmusnak és a szocializmusnak)
az elméleti- és gyakorlati alapjai.
Ennek a korszaknak van vége.
Nem véletlen,hogy a modernizáció utolsó hullámnak (a jóléti államnak Nyugaton –
és az utolérő modernizációnak a
második és a harmadik világban) bukásával nagyjából három évtizede („1989” óta)
újra a vallási alapokon álló ideológiák és a rájuk épülő közösségek
kaptak szelet a vitorlájukba: az iszlám csak egy ezek közül, elég a
latin-amerikai és afrikai különböző
protestáns-evangelista szekták elképesztő sikerei gondolnunk, a hindu
nacionalizmus példátlan előretörésére vagy akár a
kelet-európai zsidó reneszánszra.
Noha az igaz, hogy ez a kvázi-vallásos előretörés egyben a régi szekuláris
ideológiák már-már vallásos haladás-hitével is szemben áll (azaz
„konzervatív”), azonban távolról sem valamiféle tradícionális vallásosságról
van itt szó. A már említett Trenkle a „vallásizmus”
kifejezést ajánlja figyelmünkbe a jelenség leírására, amely azért tűnik megfelelőnek, mert egyrészt tartalmazza, hogy itt
valamiféle vallásos ideológiáról van szó, másrészt pedig arról is szól, hogy ez
az ideológia nem a hagyományos vallások helyébe lép,
hanem a nagyon is modern „izmusokéba”.
A fentiek értelmében a fő kérdésünk nem az kell
hogy legyen, hogy az iszlámista terrornak mi köze van az iszlámhoz (mondjuk a
Szovjetunó története igen tragikus fejezeteinek megértésénél sem Grundrisse-hez fordulunk, hanem a történelemhez és
a társadalomtudományokhoz...), hanem hogy ezek közül a „vallásizmusok” közül
vajon miért éppen az iszlámizmus ilyen feltűnően ellenséges a nyugati világgal szemben
és vajon miért éppen innen nőtt ki egy ilyen félelemetes terrorista mozgalom. Ehhez, ahogy ezt egy bizonyos Karl Marx
javasolta egyik, persze legtöbbször súlyosan félreértett művében („értsük meg a gyakorlati
zsidót”), le kell szállnunk a teológiai elmélkedések magaslatáról, hogy a
társadalomkritika eszköztárával vegyük szemügyre azokat a
politikai és társadalmi feltételeket, melyek ezt a helyzetet előídézték.
Az első ilyen körülmény az
lehet, hogy az arab világban (elsősorban
a Közel és a Közép-Keleten) a leginkább nyilvánvaló az ún. utolérő modernizáció
teljes kudarca: a felzárkózás nagy reménye maga alá temette a nemzeti
függetlenségi mozgalmakat éppúgy, mint a sajátos arab szocializmust és
pánarabizmust. Míg a hasonló cipőben
járó Latin-Amerikában vagy Afrikában az identitásképzés világi ideológiáit a meglehetősen spirituális, elég
kevés politikai implikációval bíró és főleg semmiféle helyi hagyományokkal nem
rendelkző evangélista szekták
töltötték be (melyek ráadásul nem hogy Nyugat-ellenesek, hanem maguk is
nyugatiak); addig az arab világban egy igaz
tradícionális világvallás állt a rendelkezésre, amely nem csak hogy
univerzalisztikus igényekkel („Oumma”) rendelkezett, hanem nagyon is konkrét
társadalmi kötelékekre is épült, amely politikai téren nem mást ajánlott mint a
haldokló modernizáló, szekuláris államok felváltását egy hatékony immár az
isteni megnyilatkozásokra (azaz az ezerféleképpen interpretálható sáriára) épülő reneszánszot. Az iszlámizmus tehát két
alapvető partikularitással bírt
más „vallásizmusokkal” szemben: univerzalista volt és mélyen-mélyen politikai-társadalmi vokációjú.
A második nagyon lényeges körülmény, amely az iszlámizmust kiemelte ebből a körből az volt, hogy azáltal, hogy ráépült a
nacionalizmus, az arab szocializmus, az anti-imperializmus hagyományaira remek
mobilizációs erővel ruházta fel önmagát a Nyugat elleni
harcban (Kadhafi alakja ebben az ügyben emblematikus: Líbiában nacionalista
ideológia volt uralmon, az ország a neoliberális reforrmok elkezdéséig – melyek
végül is Kadhafi bukását okozták – szocialisztikus jellegő ország is volt, maga a
Vezér pedig egyszerre volt a pánarabizmus – később a pánafrikanizmus – legfontosabb
alakja, az antiimperializmus egyik utolsó figurája, és persze iszlám vezető). Nem véletlen, hogy „a civilizációk
harca” nevezetű önbeteljesítő jóslat
egyrészt az utolérő modernizáció bukásakor
jelent meg, másrészt hogy két embertípus hisz benne igazán: a nyugati
neokonzervatív értelmiségi és az iszlamista ideológus. A hidegháború végével
kitűnő új ellenségképet nyújtott a
kulturalista nyugati értelmiség legelmeháborodottabb csapatainak,
míg ragyogóan ráépült a régi Nyugat-Kelet szembenálláson alapuló orientalista
mitológiákra is – mindkét oldalról. Mint ahogy az is beszédes tény, hogy (most
csak kis hazánknál maradva) Seres László és Lovas István milyen jól megértik
egymást: ugyanazt a nyelvet beszélik.
Harmadrészt nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az
iszlámizmus mai fő területe egy rettentő sok vérrel áztatta föld: geopolitikai
metszéspontok közepén fekszik (főleg
mint jól tudjuk, az olaj miatt), végtelen és számolatlan háború
pusztította terület, nagyhatalmak gyakori beavatkozásainak terepe, amelyek
végén mindig hullahegyek, zűrzavar, por, hamu és
kétségbesés marad mindenütt. Az iszlámisták Nyugat-gyűlölete nem teljesen érthetelen érzelem.
Mindehhez természetesen hozzáadódik már több mint egy fél
évszázada a palesztin-izraeli konfliktus, amelynek szintén ilyen keretekben is
olvasható történetére most nem térünk ki (annyit azonban érdemes megjegyeznünk,
hogy ennek a konfliktusnak a szimbolikus jelentése csak újabban vett fel
antiszemita elemeket az arab világban: ez azt igazolja számunkra, hogy az
iszlámizmus modern jelenség – az iszlám tradícióban nincs nyoma az antiszemitizmusnak
vagy az anitjúdaizmusnak).
De mindez nem csak ennek a Nyugat-Kelet háborúnak az ideológiai olvasatát erősítette meg, hanem jóval gyakorlatibb
következményekkel is járt: az állandó háborúk és polgárháborúk nem csak
destabilizáltak egy egész régiót, lerombolták a civilizáció meglevő formáinak is egy jó részét, előkészítve
a terepet ezzel a az igazi barbároknak, az iszlámista őrülteknek, hanem valósággal
barbarizáltak egész generációkat is. A világnak azon a táján már ki tudja
hányadik generáció nő fel az állandó háborúk,
a folyamatos erőszak és minden ami ezzel
jár árnyékában. Nem valamiféle kulturális-vallási
hagyomány, hanem az ilyen társadalmi környezet magyarázza a misztifikált hősök (mint Ben Laden) kultuszát, vagy az
iszlámizmus olyan jellegzetességeit mint a (persze globálisan mediatizált)
kivégzések, önfeláldozó tettek, a radikális ellenállás istenítése
és így tovább.
De nem csak arról van szó, hogy az iszlámista terrorizmus egyszerűen onnan szerzi a bázisát (mint
emberanyagban, mind földrajzilag), ahol ez az „utolérő modernizáció” megbukott, ahol az állam
(erős nyugati
rásegítéssel persze) egyszerűen összeomlott, hiszen
ezeknek az iszlámistáknak jó része a nyugat-európai államokból érkezik.
A „civilizációk harca”
Az iszlámista terrorizmus jelenségének modernitására utal az is, hogy igen
gyakori, hogy olyan emberek keresik és találják meg benne a kapaszkodót,
akiknek semmiféle családi vagy kulturális kapcsolatuk nem volt az iszlámmal. Ha
az ő sorsukra vetük egy pillantást, a bűnöst nem a Korán verseiben kell
keresnünk, hanem mondjuk a tőkés rendszer elidegenítő logikájában:
regresszív lázadás persze az iszlámizmushoz való fordulás, egyfajta „konverzió”
– az őket körülvevő világgal (ideértve sokszor a saját
„hitetlen” családjukat is) szemben.
De he mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy a nyugati iszlámizmus (igény szerint
terrorizmussal kiegészítve) a „bevándorlók” ügye, akkor is fel kellene tennünk
magunkban a kérdést: ezeknek az fiataloknak az iszlámizmushoz való fordulásában
vajon a családi vallási tradíciók játszanak fontosabb szerepet, vagy pedig az a
rasszista társadalmi kizárás, amellyel a mindennapjaikban szemebesülnek? (Most
nem beszélve arról, hogy például az Iszlám Államhoz való csatlakozás vagy az
iszlamista radikalizálódás majdnem minden esetben a családdal szembeni
szakítást is jelent). Ahogy az ilyen környezetben zajló interjúkból kiderül: a
„szalafista” nem elsősorban úgy jelenik meg a
fiatalok számára, mint egy vallási fanatikus, hanem mint valaki, aki nem hagyja
magát megfélemlíteni a környezete által. Aki visszaszól, aki megvédi a
véleményét, aki nem csak védekezik és magyarázkodik, hanem
támad. A generációs különbségeknek is igen nagy szerepe van: az egyre
reménytelenebb helyzetbe kerülő második-harmadik
generációs bevándorló fiatalok szüleiket egyre inkább lenézik meghunyászkodó
hallgatásuk és jámborságuk miatt: radikalizálódnak, melynek az
egyik kifutási fomája lehet az iszlámizmus.
A kilencvenes évek elejétől Európában az iszlámmal
kapcsolatban egy új jelenségre lehetünk figyelmesek: az egyre inkább
„integrálódott”, azonban szociálisan a társadalom peremére
vetett főleg maghrebi származású
(mármint a szüleik és nagyszüleik révén) fiatalok, revindikatív cselekvésükben
egyre inkább identitásuk iszlám összetevőjét kezdték el hangsúlyozni. A látens,
vagy kevésbé látens rasszizmust, a társadalmi kizártságot személyük, identitásuk elleni támadásként élték és élik meg: logikusan a
védekezési mechanizmusuk ezen identitásuk authentikusságának, érvényességének
fokozottabb kidomborítása lett. Az iszlám könnyen alapvető összetevője lehet (lehet, azaz távolról sem mindig ez a helyzet) kulturális és szociális identitásuknak, annál is
inkább mert ez az egyetlen olyan kulturális tőkéjük, amellyel az „eredeti” európaiak
nem rendelkeznek. És a kör így zárul be: a társadalmi kizártság egyik eleméből így lesz büszkén viselt megkülönböztető jegy.
Ez persze még egy dolgot is jelent: az identitásjegy egyben az ellenállás egyik
összetevője is.
Mivel egy történelemi folyamatról beszélünk, amely az európai iszlám esetében
nem is olyan régi, ezért a valláshoz való viszonyulásban generációs különbség
is létezik. A fiatalabb nemzedékek számára már más mindennek a logikája, mint
szüleiknél: nincs szó valamiféle kulturális és szimbolikus patrimónium megőrzéséről, vagy éppen a vallás révén a
származási országhoz való kötelékek (erősen fiktív módon persze) megőrzéséről. Ezek a fiatalok, akár a szüleik, vagy
a nagyszüleik részesítették őket vallásos nevelésben, akár nem; akár őrizte a családi közösség
a valamilyen értelemben vett iszlám hagyományokat, akár nem, már választják az iszlám vallást,
nem egyszerűen beleszületnek.
Az iszlám individuális választás ügye lett, amely azt is jelenti, hogy sokszor
az iszlám társadalmi szokások inkább előtérbe kerülnek a vallási meggyőződés javára – az „etnikai” iszlám, amely
a szülők esetében a származási
ország nemzeti kereteiből érkezett, pedig
teljesen eltűnik. Ezzel a vallással
is ugyanaz történt és történik mint más hitekkel: egyszerűen a mai társadalmainkra jellemző modern individualizmus jegyében, a
vallásos meggyőződés a mintegy beleszületett
automatizmusból egyéni döntéssé válik. Minden vallással így megy ez:
kereszténynek sem születünk többet, hanem azzá válunk,
ha van erre indíttatásunk. A veszett iszlamofóbia éppen ezt akadályozza meg egy
vallás esetében: ahogy a XIX-XX. századi antiszemtizimus idején, itt is arról
van szó, hogy egyszerűen a többség akarja
megmondani, hogy ki a zsidó, vagy éppen manapság a muzulmán.
És persze ahogy lenni szokott: nem is a legszegényebbek lázadnak, hanem az
középosztály (nem csak Európában, hanem a Közel- és a Közép-Keleten is
egyébiránt), amely leginkább a bőrén
érzi a diszkriminációt (hiszen képességei, tehetsége révén éppen lenne esélye felfelé jutni), amely előtt a leginkább bezáródtak a felfelé
vezető utak. Mint mindig: a
megfosztottság érzése sohasem objektív, mindig szubjektív jellegű.
A hírhedt Charlie Hebdo-merényletek után maga Manuel Valls
francia miniszterelnök fogalmazott úgy, hogy háborúban állunk az „islamo-fascisme”
terroristáival. Túl a kifejezés messziről bűzlő pedigréjén (a forrás Oriana Fallaci
majd George W. Bush…), a dolog a jelzőn
áll, vagy bukik természetesen. Alain Badiou a merényletek utáni remek írásában foglalta össze, hogy a fasizmus fontos elemei mennyire jelen
vannak ezekben a merényletekben: identitásalapú gyilkosságok, célpontban a
szemben alló közösség reprezentánsainak tartott személyek, halálkultusz, az
igazi cél a merénylet által kiváltott reakció (jelen esetben az „iszlám” és a
„nyugati civilizáció” harcának élesedése).
De hogy a dolog csak úgy egyszerűen
„iszlám” lenne? Ez nagyon súlyos megállapítás (hiszen akkor arról van szó, hogy
feltételeznünk kell, hogy egy milliárd embertársunk legalábbis
potenciálisan fasiszta ideológiában hisz...), de egyébként a tények sem
felelnek meg teljesen neki. A merénylőkkel
kapcsolatos narratíva fontosabb elmei közismertek: többé-kevésbé vallásos
kisstílű bűnözők a börtönben nagyon vallásosak lettek,
majd a börtönből
kikerülve mindez teljes őrületbe fordult. Ezzel
szemben azon vallásos közösségek imámjai, ahová a későbbi merénylők jártak, arról számolnak be nekünk,
hogy távolról sem voltak fanatikusan vallásosak, mérsékelten ismerték a vallási
szövegeket, előírásokat (a Gennevilliers-i imám szerint
a Charlie Hebdo hóhérjai „azt sem
tudták hogyan kell tartani a Koránt”). Radikalizálódásuk alapja nem a vallás
volt, hanem a dzsihád: azaz a szent háború, azaz
gyakorlati-világi események, azaz az Öböl-háború óta lezajló összeütközések a
„Nyugat” és az „iszlám világ” között. Egyszerűen elhitték a „civilizációk harca”
nevezetű veszélyes őrültséget, melyet azonban nem imámok
találtak ki, hanem nyugat-európai értelmiségiek, akinek New Age-rasszizmusa szeret azzal riogatni, hogy
a civilizációk háborújában a „bevándorlók” az ötödik hadoszlop, amely belülről fenyegeti civilizációnkat. A felelősség kérdése tehát minimum megoszlik a
radikális imámok és a nyugati értelmiségiek egy jó része között: és az azért
bizonyos, hogy a kiút nem arra keresendő, hogy mindezt valamiféle „iszlám”
jellegzetességnek láttatjuk.
Ebben az értelemben nem csak a nyugati iszlám-faló értelmiségiek és az
iszlamista „prédikátorok” között létezik nagyon is közös pont (a „civilizációk
harca”, mint említettük), hanem az európai szélsőjobboldal (valójában a jobboldal egy jó
része: Orbán Viktor ebben a tekintetben nagyon is trendi)
és az iszlámizmus is közös abban, hogy a tőkés rendszer válságára különösen
regresszív választ ad, egy képzelt ellenség képében.
Még ha a legjobb szándékúak vagyunk, akkor sem adható egy ilyen társadalmi
jelenségre mindösszesen kulturális magyarázat: párbeszéd a különböző kultúrák között. A különböző regresszív közösségek közti
konfrontáció nem kulturális harc, hanem a mai kaptitalizmus barbárságának egy
különlegesen visszataszító formája, amely lényegében állandó polgárháborút jelent – nem Szíriában és Irakban, hanem a városainkban. Ez
ellen a republikánus, az egyenlőségre és a szabadságra
alapozott értékek nevében harcot folytatni legjobb esetben is naivitás: pont
ezek az értékek vesztették el minden gyakorlati jelentésüket
a válsággal és a válságkezelés antiszociális, gyakran rasszista formáival. Nem
asszimiláció, integráció kell, ahogy mostmár a baloldali demokraták is
püntyögik szerte Európában. Ez szemfényvesztés. Ahogy Alain Badiou fogalamzott
a Charlie Hebdo-merénylet után: „nem a kommünotarizmus
a sok; az egyenlőség, ami hiányzik.” Hát
igen.
Ma már közhely, hogy a terror-ellenes háború legjobb esetben óriási melléfogás
volt, legrosszabb esetben pedig a civilizációk harcának politikai gyakorlatba
ültetésének tudatos programja. Hiszen ez a hadjárat nem hogy felszámolta volna
a terrorizmust, hanem megsokszorozta azt (noha éppen a „terror-ellenes”
háború például nyilvánosságbéli nem politikus támogatói mintha tartózkodának
attól, hogy némi önkritikát gyakorljanak: a mostani katasztrófa úgy tűnik fel számukra, mintha az égből hullott volna alá, mint aminek semmi
köze sincs semmihez, csak úgy „van”) .
A jelenkori nyugat-európai dzsihádisták igen gyakran nem a tradícionális iszlám
szokásokat követő családokból érkeznek, hanem vagy kisebb volumenű
bűncselekményeket elkövetők köréből (lopások,kocsifeltörés, kis kaliberű drogkereskedelem, legfeljebb rablás –
azaz a tipikus „gettóbűnözés”), másrészt olyan
középosztályi környezetből, amely a mai
világunkra jellemző tragikus elidegenedés, talajvesztés tipikus példája. Mindkét esetben a
„vallásosság” igen távol áll az iszlám teológia, a Korán, a tradícionális
iszlám szokások rigorózus ismeretétől
és követésétől: a konverzió esetükben
(az első esetben ez gyakran a
börtönben történik meg) a világgal való
szembefordulás. Annak demonstrálása, hogy immár semmi közük a nyugati
civilizációhoz, amellyel való végleges szakítás egy másik kollektív
identitáshoz (az így értett „iszlámhoz”) való csatlakozásban ölt testet.
Ez gyakran (hiszen a nyugati dzsihádisták többsége azért második-harmadik
generációs „bevándorló”) válasz is az őket
megbélyegző, megalázó társadalmi
kizárásra.
Az, hogy ez az iszlámizmus nem vallási tradicionalizmus, hanem lényegében egy
klerikális köntösbe öltoztetett, posztmodern, globalizált fasizmus afelől aligha lehetnek kétségeink. Itt a
rasszt felváltották a „hitetelenek”: a híres „autoriter személyiség” a közös
pont az iszlamizmus és a fasizmus között. Annak az engesztelhetelen gyűlölete, aki nem veti alá magát. Az Iszlám Állam a „hitetlennek” elleni elképzelhetetlen barbársága nem a
középkor (ahogy az újságírók és a „szakértők” szokták emlegetni), mégha néhol a
kivégzések módja tradícionális is, hanem a posztmodern fasizmus egyik különösen
visszataszító válfaja. Kifejezi a szenvedését a „hívőknek”, akik persze ezt a szenvedést
maguknak sem merik bevallani. A nőket
érintő elképesztő brutalitás, a szexualitás teljes
barbaziációja is ennek a félelemből
származó gyűlöletnek a terméke, mely
egyébként abból is ered, hogy a hagyományos patriarchátus
átalakulása, mely Európában évszázadok alatt zajlódott le, az arab világban
brutális sebességgel ment végbe (a patriarchátus barbarizálódása – persze
szerényebb formában – egyébként a Nyugatra éppúgy jellemző).
Az iszlámizmus nem tradicionalizmus, hanem a mai világunkra (ha tetszik: az
összes „civilizációra”, amúgy csak egy civilizáció van, a globális
kapitalizmusé: még a válságjelenségei is globálisak) jellemző posztmodern identitás-krízis, amely
persze itt is kulturalista ruhát vesz magára (még jobb esetben).
Nagy erejét éppen a Nyugat-ellenes (egyébként valljuk be: nem teljesen
jogtalan) indulatokra való rájátszás adja. Ebben az antiszemitizmus is egyre
nagyobb szerepet játszik, de ez nem az iszlám hagyományból jön, hanem nagyon is
az európai antiszemitizmus egyfajta utánérzése, amely jellemzően a „nyugatos” iszlám elitekben a
legerősebb (az Iszlám Állam
posztmodern barbárai számára ez lényegében mindegy: zsidókat nem nagyon találnak
ott, de irtják a keresztényeket is, meg
tulajdonképpen mindenkit, akiről feltételezhető, hogy nem veti alá magát
katonai-politikai hatalmuknak).
Jellemző, hogy például a francia Dieudonné, aki
a mainstream, a francia imperalizmus elleni lázadása
miatt is népszerű, az összes antiszemita
kliséjét nem az iszlám tradícióból (ez nem is
nagyon lenne lehetséges, meg a tradícionális kereszténység Jézus-gyilkosozását,
gyerekvérbőrpászkázását amúgy is
nehéz lenne überelni...), hanem a lehető legeurópaibb modern antiszemitizmusból
veszi: a zsidók gazdagok, befolyásosak, ők a valódi uralkodó kaszt, Cion Bölcsei
és így tovább.
Éppen ezért van egyrészt, hogy az egyrészt egyre erősődő nyugati iszlám-ellenes rasszista
posztfasizmus csak ugyanannak a katasztrófának a másik oldala, másrészt, hogy
az „iszlámról” mint vallásról és mint a terrorizmust,
az „iszlámizmust” végső soron gerjesztő tradicionalizmusról beszélni még a
legjobb indulattal is üres szócséplés (legrosszabb indulattal pedig valamiféle
kulturalizmusba ágyazott rasszizmus). A nyugati civilizáció értékeit szembehelyezni az iszlámistákkal ezért temészetesen esélytelen
szemfényvesztés: maga a nyugati civilizáció éppúgy beteg, éppúgy a tőkés rendszer válságnak terméke és ez a
Nyugat az, amely kitermeli magából az iszlámistákat éppúgy mint a más típusú, „szélsőjobboldali”,
posztfasisztákat.
Az iszlám terrorizmus nem más mint a kapitalista szocializáció válságának egy
különösen barbár tükörképe. Az eddig munka általi szocializációt felváltotta...nos
hát igen, nem váltotta fel semmi. A kapitalista társadalom munkatársadalom,
vagy nem létezik. A munka helyett ebben a rendszerben nincs más: csak a
barbárság. Ez a barbárság nyer teret a világ-polgárháború frontországaiban
Líbiától Jemenen át Szíriáig, Irakig vagy Afganisztáig, de jelen van a nyugati
országok végső elkeseredettségbe vesző zónáiban is.
Vagy szóljunk arról, hogy a legcivilizáltabb civilizált civilizációban
(Nyugaton), hogy terjednek az olyan lövöldözős ámok-futások (amelyek nem is igazából
azok, hiszen az „amok” spontán őrületet jelent, ezek
pedig a self-controlt sosem elveszítő nyugati ember nagy dicsőségére előre eltervezett, hosszan előkészített akciók), melyeket éppen nagyon
is normálisnak tűnő emberek követnek el (ahogy Alèssi
Dell’Umbria írta a Germanwings pilótájától: „a mai
világban normális emberek a lehető
legveszélyesebbek”)? Hogy a nyugati civilizációban a társadalmi normalitás
immár magában hordozza a legvéresebb tettek elkövetésének lehetőségét? Hogy milyen hasonlatosak mindezek
a kamikaze-terrorakciókhoz, melyek állítólag az „iszlám jellemzőiből fakadnak”? A „bevándorlók” kulturális
sajátosságaiból, akik „tagadják a nyugati értékeket”? Az ámokfutások és a
terrorista akciók közti mély hasonlóság inkább az ellenkezőjét mutatja: a nyugati iszlám
terroristák nagyon is megérkeztek civilizációnkba,
éppen ez a civilizáció tette őket azzá, amik. Csak
látszólagos a különbség a nagyon fehér ámokfutók és ezen terroristák között,
miszerint az utóbbiak valamiféle politikai vagy vallási idealizmusból gyilkolnának.
Valójában igen távol van ez már valamiféle klasszikus,
idealista önfeláldozástól egy valódi társadalmi cél érdekében. Mindkét jelenség
mögött ugyanaz áll: túl a kockázaton és az érdekeken, a tőkés rendszerre jellemző önelvesztés, a konkurenciaharcban mások
semminek nézése nem vezethet máshova mint önmaguk
semmibe vételéhez.
A nyugati demokráciák joggal hullathatnak krokodilkönnyeket „megőrült” fiaik és lányaik után: mégis éppen
ez a civlizáció az, amely szörnyeteggé változtatta őket.
Jó
is, hogy nincs civilizációk harca: igen csehül állnánk.
A „menekültkérdés”
A tőkés-világrendszer elhúzódó válságában
(nem merjük írni, hogy remélhetőleg agóniájában, hiszen
ami a jövőből egyelőre látszik, az több mint rémisztő...) a periféria teljes reménytelenségbe
taszított tíz- és százmillióinak nem maradt
más lehetőségük mint a társadalmi
anómiába egyelőre nem zuhant
centrum-országok felé való kétségbeesett menekülés. Ezek az emberek nem az
iszlámizmus, a háborúk, valami középkori barbárság áldozatai, hanem végső soron a tőkés rendszeréi.
Ők a menekültek.
Ők azoknak akiknek már nincs mit
eladniuk: még a testük sem kell senkinek. Ők a tőkés rendszer terrorizmusának áldozatai,
akik vagy iszlámisták lesznek vagy az iszlámisták ölik meg őket. Ők azok, akik már nem tudják
fennmaradásukat biztosítani az értéktermelés rendszerén
belül – más megoldás pedig nem áll rendelkezésükre.
Ők a felesleges emberek.
Mindenki tudja mi a helyzet: egyelőre
a 2013-as adatok at ismerjük (ENSZ HCR-szervezetének számait), de minden bizonnyal
a tavalyiak és az ideiek még szörnyűbbek lesznek. Naponta 32.200 embert űznek el otthonából, ez a szám 2012-ben
még csak 23.000 volt, 2011-ben 14.000...azaz megállíthatatlanul és igen komoly
ütemben emelkedik.
Mindennek az oka (mint erről fentebb hosszan
szóltunk): a kapitalizmus perifériájának, elsősorban a Közel- és a Közép-Kelet illetve
Afrika jónéhány országának gyakorlati szétesése, megsemmisülése.
Bármit is hazudozzanak nekünk európai vezetőink (most a magyar ügyekről, Orbánról, Rogánról, Habonyiról,
akiknek ezügyben is kellemetlen percei lesznek a
népbíróság előtt, szó se essék) a
menekültek befogadásának súlyát óriási többségben maguk a fejlődő országok érzik: a menekültek 86
százaléka ilyen országokba jutott el, ott él (ez is rekord: azaz a
menekült-kérdés relatív aránya NEM növekedett
Európában...valami más változott meg: még az is lehet, hogy mi barbarizálódunk
elsősorban, nem is a Közel-Kelet vagy
Afrika?). Természetesen ezek a befogadó országok is egyre inkább a
dezintegráció felé rohannak (elsősorban
Libanon és Pakisztán).
Az európaiaktól az eddigi leghumánusabb javaslat az a remek ötlet volt, hogy
állítsanak fel a Közel-Keleten és Észak-Afrikában menekülttáborokat...el lehet
képzelni a dolgot, ezekben a brutális repressziójukról híres és maguk is a
szétesés közelébe jutott országokban. Ne tévedjünk: Orbán Viktor csak egyike
ezeknek a háborús bűnösöknek, még csak nem
is legveszélyesebb (bár talán a legcinikusabb, éppen azért mert persze se
hatalma, se lehetősége érdemben bármit is
tenni).
És itt azért mégis csak pár szó Magyarországról: a kormány undorító (és mint
sokan felhívták rá a figyelmet, végtelenül abszurd) bevándorlóellenes kampánya
elleni fellépés több mint üdítő volt, talán egy
pillanatra elhitette velünk, hgy hazánk mégsem Európa egyik legbűzösebb pöcegödre. De hát azért komoly kételyeink lehetnek afelől, hogy nem a zsigeri Orbán-ellenesség
ezúttal pozitív irányú lecsapódásáról van-e szó. Mert ugyanazok javasolják
nekünk a gyomorfogató plakátok letépkedését, akik gond nélkül cigányellenes,
rasszista jelölteket indítanak a választásokon. Akinek egy szava se
volt ahhoz, hogy a menekülteket már két évtizede tulajdonképpen börtönökben
tartjuk (mint ahogy erre a Helsinki Bizottság körülbelül ezerszer hívta a fel a
figyelmet – a mai plakáttépkedők, természetesen nem az őszintén
felháborodott aktivistákról beszélünk, akiket az isten áldjon!, kormánya idején
is). Vagy egészen biztosan olyan nagy, lényegi különbség van a Sarkozy-féle
bevándorláspolitikát helyeslő Konrád György szavai („a bevándorlóknak nagyobb mértékben kell alkalmazkodniuk a befogadókhoz,
mint a befogadóknak a bevándorlókhoz. Meg kell tanulni a nyelvet, és
végeredményben be kell illeszkedni abba a kultúrába, amelybe megérkeztek.”) és a között, hogy „Ha
Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod kultúránkat!”?
Mi nem nagyon látjuk.
Vagy Berend T. Iván szerint: „Európa
elsősorban a hagyományos
európai kultúregység terméke volt és fennmaradása is ennek függvénye”, sőt „A járványszerű bevándorlási hullámról
pedig az a véleményem, hogy Európának nagyobb önvédelmi reflexszel kellene rendelkeznie”.
Ez olyan nagyon különbözne attól, hogy „Ha
Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!”?
Biztosan.
(A ránk mindig jellemző mély
tekintélytiszteletből nem kommentáljuk a
professzor úr azon kijelentését, amikor az "önmagát tragikus helyzetbe hozó Afrikáról" beszélt,
hiszen bizonyosan nem hallott még a gyarmatosításról, a rabszolgakereskedelemről, a posztkolonialista rablópolitikáról
és így tovább. Vagy esetleg mégis? De hát akkor...)
Természetesen az európai politikusok felháborodása (ha egyáltalán
felháborodnak) a magyar kormány hadjáratán: egyszerű képmutatás. A kényszer charterek, a
„bevándorlóközpontok”, a mindennapos zaklatás, a rendőri erőszak, a „multikulturalizmus vége”, a
„Mare nostrum” egy közönséges napja...Nincs semmi alapjuk
bármit is a magyar kormány szemére vetni.
Néha még az Európai Unió ilyen-olyan vezetői semmitmondó képmutatásának pontos
ismerőiként sem kapunk levegőt: ilyen pillanat volt, amikor kedvenc
zombiaink kijelentették, hogy a „menekültkérdés” megoldására a csempészek
hajóinak felgyújtásával kellene reagálni. Orbán Viktor
rögtön fel is kapta az ötletet, tehát biztosak lehetünk benne, hogy valami
félelmetesen embertelen, reakciós ostobaságról lehet csak szó.
Igen, ez a legfontosabb: a csempészek hajói. Ha ellenük harcolunk megkíméljük
magunkat az éhinség, a háborúk, a tőkés
rendszer logikája elleni küzdelemtől,
azoktól a gondoktól, melyektől ezek a szerencsétlenek
menekülni akartak.
Igen, könnyebb a csempészek ellen háborúzni, mint változtatni valamit ezen az őrült, barbár világon, ahol nagyon
racionálisnak tűnik fel, hogy nők, férfiak és gyerekek tízszeresét
fizetik ki egy gengszternek, hogy felszálljanak századmagukal egy düledező bárkára, mint amennyibe a repülőjegyük kerülne.
Igen, könnyebb felgyújtani a hajóikat, mint a partról megmagyarázni a mi világunk irracionalitásába belefulladó embereknek, hogy miért nem segítünk
rajtuk.
Mert a gondjaikat nem ők okozták maguknak,
hanem a szárazföldiek embertelen rendszere. Hogyan jutottunk el mi a
barbárságunkban addig, hogy azokat a nőket,
férfiakat és gyerekeket tartjuk felelőtlennek, akik egy jobb élet reményében
vállalják azokat a borzalmakat, amelyeket mi okozunk nekik? Hogy őket, az ő túlélési vágyukat tartjuk problémának,
nem a mi szar rendszerünket?
Hogy nem felégetni kellene a hajóikat, hanem építeni nekik, sokat,
biztonságosat. Hogy ha a mi kis vacak világunkban mindannyian ennyit tennék,
annyi áldozatot hoznánk egy szebb életért mint ők, akkor lehet hogy se ők, se mi nem itt tartanánk...
Noha ezek a „menekültek” kétségkívül valamiféle emberi formát mutatnak (éhesek,
szomjasak, fáznak, nem kapnak levegőt
a víz alatt stb.), a szó politikai értelmében nem tekinthetők embereknek, abban az értelemben, hogy
az „emberi jogok” szemmel láthatóan rájuk nem
vonatkoznak. Ebben a rendszerben, ha valaki kiszorul a „normálisak” (a
hasznosak, a rentábilisek) világából – akkor az emberi jogok sem illetik
meg. A kapitalizmussal egyidős „emberi jogok” csak
azokra vonatkoznak, akik képesek részt venni az érték értékesülésének folyamatában. Ezek az emberek erre vagy nem képesek, vagy
nincs rájuk szükség. Esetükben a legrosszabbra mindig fel kell készülni: legyen
az egy dróntámadás, egy iszlámista dzsip-konvoj érkezése, a piac láthatatlan
keze vagy éppen a viharos tenger. Ők
nem emberek a szó absztrakt, „emberi jogi” értelmében.
Ki merne a menekültek emberi jogairól beszélni manapság beszélni? Hiszen
láttuk: a legjobb ami rájuk várhat (az Unió hivatalos tervei szerint) egy
menekülttábor a líbiai sivatagban. El lehet képzelni. Ezek az emberek nem
követtek el semmit (bár már hallani a mindig mindenre kész sajtóban:
„iszlamisták keveredhettek közéjük”, már csak ezért se kell őket befogadni” – hogy nem szakad rá az
ég ezekre magukat újságírónak nevező
szemétládákra!): csak éppen semmi szükség rájuk. Egyszerűen értéktelenek.
A barbárság kora
Ne kerteljünk, ugyanaz a mechanizmus taszítja nyomorba Líbia és Irak népét,
tekinti a menekülteket „illegális embereknek”, feláldozható homines sacri-nak, nem rentáblis még a kizsákmányolásra sem alkalmas élőlényeknek, mint amelyik
fiatalok milliót taszítja egy pszeudo-munkatársadalom munkanélkülijének
megalázott állapotába, amelyik lerombolja a természetet, amelyik megmérgezi a
folyóinkat, amelyik megfosztja a harmadik világ földműveseit a földjeiktől, amelyik méreggel etet bennünket, amelyik lerombolja az
életünket és társadalmi kapcsolatainkat...és amelyik tengerbe fullasztja pár
kilométerre a határainktól embertársainkat.
Úgy hívják: a tőkés rendszer. A kapitalista Moloch, amely annál pusztítóbb, ha megsebzett, ahogy
Kurz írja valahol: „az azték, vérben úszó papok veszélytelennek és humánusnak tűnnek a történelmi belső határaihoz érkező fetisisztikus globális
tőke áldozó bürokratáihoz
képest”.
Márpedig a rendszer nincs valami jó állapotban.
Hiszen ha a mai világunkra vetünk egy pillantást, a tőkés rendszerre jellemző szinte gnosztikus halál-kultusz éppúgy
jelentkezik a „gazdaság” pusztító logikájában, mint a konkurencia-harc egyre
véresebb és barbárabb jelenségeiben. És mivel nincs más
logika, csak az értéktermelés logikája, az önpusztítás tendenciái már globális
szinten, a föld minden sarkában jelentkeznek. Az iszlámizmus, a
környezetszennyezés, egész régiók barbárságba süllyesztése, a menekültek
táborokba zárása,a nyugati társadalmak normális emberei, akik hirtelen lövöldöző tömeggyilkossá válnak, a kamikáze
terroristák – mind ugyannak a barbárságnak a különböző arcai, melyet nem más okoz, mint a tőkés rendszer válsága, amelyből nem látszik kiút.
Hiszen mi történik, ha egyszer csak nem sikerül a határokon fenntartani a
menekülteket? Szemmel látható, hogy a mostani rendszernek nincs valós válasza
ezekre a problémákra: az értéktermelés logikája betölti az egész horizontot. A
rendszer mindenekfelett való megőrzésének
igénye a világ önpusztulása felé mutat: a demokráciák kollektív imperializmusa
valójában kamikáze-imperializmus.
A nagy Immanuel Wallerstein jósolta (még 1998-ban!), hogy a fél évezrede létező kapitalista világrendszer (mivel elérte
kiterjedése végső
határait: azaz a bolygónk teljességét) az immanens ellentmondásai miatt a
valószínű felbomlása felé tart.
Nem tudhatjuk mikor kövekezik ez be, vagy éppen hogyan. Wallerstein egy fél
évszázadnyi kaotikus, átmeneti, háborús kort jósol – és azt hogy éppúgy lehet rossz vége az egésznek, mint valamiféle pozitív
kifutása (most mondjuk, hogy „szocializmus vagy barbárság”?, hát jó: mondjuk).
Éppen egyfajta emancipatív energiára, a kapitalizmus meghaladásának tudatos
elmélet és gyakorlati programjára lenne szükségünk, hogy elkerüljük a
barbárságba való zuhanást, melynek a jelei a periférián már
félreismerhetetlenek (a centrumban pedig nehezen nem észrevehetőek). Egy ilyen kaotikus, átmeneti
helyzetben: „az egyének és a csoportok cselekvései jóval nagyobb hatást fejthetnek
ki a jövőre nézvést, mint
normális időkben, azaz akkor amikor
egy történelmi rendszer a rendes életét éli.”
Hm.
„Peut-être qu'après la
victoire ceux qui prendront le pouvoir seront les mêmes
Peut-être qu'on ne pourra jamais rien face
à la folie humaine
Mais puisque nous sommes là, puisqu'on
voit, puisqu'on vit sur cette terre
