Victor Segré: SZÁMŰZETÉS - izraeli éveim

(5. rész)

Éhségsztrájkunk negyedik napján a szolgálatban levő tiszt közölte velünk:

–       Ez itt nem börtön még, hanem egy rendőrőrs. Nincs lehetőségünk magukkal foglalkozni,

         sem az egészségi állapotukkal. Vagy befejezik az éhségsztrájkot, vagy kénytelen leszek

         átszállíttatni magukat a jaffai börtönbe. Válasszanak.

–       Nem hagyjuk abba, amíg nem kapunk ügyvédet. Vagy egyszerűen szabadon nem

         engednek.

–       Szóval nem akarják abbahagyni.

–       Világosan megmondtuk. Nem vesszük könnyedén a sztrájkot.

–        Annyi baj legyen! Jaffába vitetem magukat, ott majd foglalkoznak ezzel, tudják, mit kell

         tenni.

Mindkettőnket megbilincselve egy kis furgonba tuszkoltak két rendőrrel és máris elindultunk a börtön felé. Az úton a furgon megállt és még két rendőrt vett fel, akik a hétvégére mentek haza.

–        Ezek az éhségsztrájkolók? – kérdezte az egyik.

A «mi» rendőrünk igenlően rábólintott. Az újonnan jöttek kíváncsian nézegettek minket. Megkérdezték letartóztatásunk okát, de őreink csak megvonták vállukat. Tökéletesen közömbösnek tűntek.

–        Nem tudunk semmit. Nyugton ültek a cellájukban. Tegnap az ügyész jött kikérdezni

          őket, aztán elment. Ez minden.

Nagy érdeklődéssel hallgattuk a beszélgetést. Nyilvánvaló, hogy éhségsztrájkunk feltűnést keltett, különben miért beszélnének róla? Tehát cirkál a hír. Annál jobb.

Megérkeztünk a börtön pici udvarára. Egy kis rendőrfurgon érkezett előttünk egy tucatnyi rabot szállítva. Mindenki bilincsben. Kisstílű tolvajok. Betessékeltek bennünket egy bútorozatlan terembe. Megparancsolták, hogy a fal mellett sorakozzunk fel, egyikünk a másikunktól messze és vetkőzzünk teljesen le. Meztelenül álltunk mindnyájan és tilos volt a falnak támaszkodni. Ya’acoubbal negyedik napja éheztünk és az utazástól is kissé elfáradtunk, így picit a falnak dőltünk. Egy tiszt közel jött és erősen belénk rúgott. Ordított, hogy tilos hozzátámaszkodni. A lábam vérezni kezdett a rúgástól. A teremben jöttek-mentek; rendőrök, férfiak és nők, mi pedig meztelenül. Minden méltóságomtól megfosztva rettentően megalázva éreztem magamat a rendőrnők pillantásának kitéve. Mintha állat volnék.

Miután átkutatták ruhánkat, cipőnket, zokninkat, szájunkat és végbelünket, szólítottak. Derékszíjat, órát, cipőfűzőt elkobozták, a börtönben tilosak ezek. A nyakkendő is, de azt senki nem viselt.

Ya’acoubbal elkülönítettek bennünket a többiektől és egy szűk folyosón a börtön másik szárnyába vezettek minket. Icipici cellák nagy vasrudakkal, belülről szögesdróttal. Sem ágyak, sem ülőalkalmatosság. Egyikbe belöktek. Nagyon szűken voltunk, képtelenség volt pihenni. Törökülésben összekuporodva kellett lennünk, fejünket egy jottányit sem felemelve, mert beleütközött volna a pont felettünk húzódó szögesdrótba.

A többi cella üres volt. Senki nem volt ebben a szárnyban, csak mi. A rendőrök elmentek és teljesen egyedül maradtunk. Messziről fémtárgy csattanásait hallottuk kiáltásokkal, nyögdécseléssel, sírással és könyörgéssel kísérve. Megjelent egy rab, kezében egy vödör víz és egy seprű, elkezdte a cellák közötti átjárót tisztogatását.

Bizalmasan közölte:

–       Ez itt a kínzórészleg, tudjátok?

Ya’acoubbal egymásra néztünk és ugyanarra a következtetésre jutottunk. Színjáték, elég groteszknek és mulatságosnak találtuk. Mondtam neki:

–      Idefigyelj, mondd meg a parancsnoknak, hogy beszélni akarok vele. Fejezd be a

        komédiát, nem mész vele semmire, ne fáraszd magad. Mondd inkább meg neki, hogy

        jöjjön.

Megpróbálta még erőltetni:

–        De ez így van, itt folynak a kínzások. Nem halljátok a kiáltásokat és a sírást?

–        Értjük, értjük. Mondd meg neki, hogy beszélni akarunk vele. Egyszerűbb lesz így, eredj.

          Ne játszd itt az idiótát.

Összezavarodva mint egy gyerek, aki nem tanulta meg a leckét, elment a parancsnokért. Egy őrmester jött:

–        Na, akkor vége az éhségsztrájknak?

–        Először is, a parancsnokkal akarunk beszélni.

–        A parancsnok engem küldött maga helyett.

–        Magának van döntési joga?

–        Attól függ, miben.

–        Ha telefonálhatunk az ügyvédünknek, akkor készek vagyunk arra, hogy abbahagyjuk az

          éhségsztrájkot. Ez a feltételünk.

–        Nem telefonálhattok. Ehhez a börtönben senkinek sincs joga. De kompromisszumot   

          köthetünk. Adjátok meg az ügyvéd telefonszámát és telefonálok magam.

–        Nincs számunk. A telefonkönyvből kell kinéznünk. A kommunista párt székhelye Tel

          Avivban van, a Ba’alé Melakha utcában. Ott már tudják mit kell tenni. Ez minden.

–        Na jó, akkor kikeresem a kommunista párt számát a telefonkönyvből és megbeszélem,

          hogy küldjenek ügyvédet kettőtök számára.

–        Ki biztosít minket arról, hogy valóban telefonál majd?

–        Senki. Én magam.

–        Ez nem garancia. És ha nem telefonál?

–        Rendőri szavamat adom, őrmesteri szavamat.

–        Ez becsületszó?

–        Több annál. Ez nálunk szabály. Egy őrmester szava szent.

–        Nos, Ya’acoub, elfogadjuk?

–        Azt hiszem, igen. Őszintének tűnik.

–        Na akkor gyerünk a konyhába, és a jelenlétemben tessék enni valamit.

–        Először cukros teát kérünk. Aztán eszünk majd.

–        Rendben, megmondom a szakácsnak. Indulás.

Odamenet Ya’acoubbal megszorítottuk egymás kezét. Ez volt az első győzelmünk. Kicsi, az igaz, de mégis győzelem.

Tévedtünk. Senki nem telefonált a párthoz. Sőt, teát sem kaptunk, csak egy vastag szelet kenyeret és darab pácolt halat.

***

Teltek a napok, aztán már két hét is, és még mindig nem volt semmi hírünk: se ügyvédi vizit, se időpont a bírósági eljárásról vagy szabadon bocsátásról. Meg voltunk győződve arról, hogy el fognak engedni bennünket, mivel semmi olyat nem csináltunk, amivel a fogva tartást indokolni lehetne. Csak szóbeli tanú volt arra, hogy a Herouth párt tagját, az igazgatót megfenyegettük volna.

Reggeli után az őrök kivittek minket a napi sétára. Egyikünknek a másik után kellett körbe-körbe járni, tilos volt egymáshoz szólni. Hirtelen kinyílott az udvari kapu és a börtönparancsnok lépett be egy tucat személy által kísérve. Legnagyobb meglepetésemre közöttük láttam Tawfik Toubit, aki a kommunista párt titkárhelyettese és az izraeli parlament, a Knesszet tagja volt. Amikor meglátott, még nálam is jobban meglepődött.

Az iraki csoporttal ismertük meg Tawfik Toubit, egy haifai gyűlésen találkoztunk, pontosabban a Wadi Nesnas arab szekciójában, ahol elvtársaink kérésére arabul énekeltük az országunkban szokásos forradalmi dalokat.

Könnyedén meglöktem Ya’acoubot és fejével intett, hogy ő is látta. A séta véget ért és mindenkinek be kellett vonulnia cellájába.

–        Jeleztem neki, hogy beszélni akarok vele.

–        Megértette?

–        Biztos vagyok benne. Nemsokára meglátjuk.

–        Minden bizonnyal történt valami, ez a Knesszet delegátusa lehet.

–        Igen, valószínűleg.

Cellánk vasrácsa kinyílott, egy rendőr szólított. Vigyázzba álltam, ahogy előírták és válaszoltam:

–        Jelen, uram.

–        Kövess!

Átmentünk az udvaron és kopogtatott egy ajtón.

–        Tessék!

A rendőr egy tágas irodába vezetett, becsukta az ajtót mögöttem és ő maga kívül maradt. Tawfik Toubi és társai ott ültek. Tawfik ajkán mosollyal, míg a többiek arcukon kíváncsi kifejezéssel. Egy nagydarab ember fordult felém:

–        Hogy hívnak?

Megmondtam. Felírta. A többiek is.

–        Nézd Haim, itt, ebben a helyiségben nincsenek rendőrök. Csak mi vagyunk, a Knesszet

          bizottsága tagjai. Én vagyok a bizottság elnöke, a nevem Moshe Snéh. Szabadon  

          beszélhetsz, elmondhatsz mindent, amit akarsz, minden panaszodat. senki nem fogja

          megtudni a börtönszemélyzetből. Tehát ne félj a megtorlástól.

          Megértetted?

Rawfik felé fordultam, bólintott.

–        Csakhogy olim vagyok, új, nem beszélem jól a hébert.

–        Egyezzünk meg mégis a héberben, így mindenki érti, amit beszélünk.

–        Szeretném inkább angolul, ha lehetséges.

Tawfik Toubi szólalt meg:

–        Nem, héberül is el fogsz boldogulni. Majd segítünk, ugye Moshe?

–        Hány éves vagy?

–        Huszonhárom.

–        Decemberben érkeztél, így van?

–        Pontosan.

–        Milyennek találod a börtönt?

–        A börtönt?

–        Igen, az életet, a cellát, a fegyelmet, az őröket, az élelmet, mindent. Elmondhatsz

          mindent, amit akarsz.

–        A börtön olyan, mint minden börtön bárhol.

Snéh nézett, meglepődött a feleletemtől.

–        Miért, voltál máshol is börtönben?

–        Igen.

–        Egyiptomban?

–        Igen.

–        Na, nézd csak. És miért?

–        Kommunista vagyok.

A válaszom sokakat meglepett. Csodálkozva néztek rám, majd a mosolygó arcú Toubira.

–        Itt, Izraelben nem azért tartóztattak le, mert kommunista vagy. Nézd, az elvtársad,

          Tawfik Toubi még a Knesszetnek is tagja, ennek a bizottságnak is, és hidd el nekem, ő is

          kommunista.

Nagy nevetés kísérte.

–        Milyen törvényelleneset tettél?

–        Semmit. Egyáltalán semmit. Azt is szeretnék tudni, milyen az ennivaló a börtönben.

–        Nagyon rossz, de ebben sincs semmi különös. Azt kérdezzék inkább, miért és hogyan

          tartóztattak le bennünket Ya’acoub barátommal.

Snéh a bizottsági tagok felé fordult, akik intettek, hogy rendben, egyetértenek. Kiváncsiak voltak a letartóztatásom okára. Mint a gyerekek. Snéh felém fordult:

–        Ez érdekes lehet. Hallgatunk téged. Mesélj.

–        Angolul.

–        Nem, héberül!

Tawfik Toubi megismételte, hogy segítenek abban, hogy megértsenek.

Nagy levegőt vettem és elkezdtem, hogyan tartóztattak le minket, vették semmibe, hogy ügyvédet kértünk, az ügyész kihallgatását, az állítólagos tanúkat, az éhségsztrájkot, a tiszt rúgását, megaláztatásunkat, lemeztelenítésünket a teremben, szóval mindent.

Mindenki csendben hallgatott, próbálták megérteni, amit meséltem. Snéh jegyezgetett, Toubi arca kifejezéstelen. Végül Snéh azt mondta:

–        Bevallom, amit elmondtál, nagyon érdekes. Mindent felírtam a noteszembe. De még

          egy kérdés. Az őrökre van panaszotok?

–        Nem, nem hiszem. Korrektek. Követik a szabályzatot és elvárják, hogy mi is ugyanezt

          tegyük.

–        Helyes és becsületes válasz – mondta Snéh.

A bizottsági tagok felé fordulva megkérdezte, vannak-e kérdéseik. Válasz helyett mosoly. Nem, nincs kérdés. Felálltak, mikor Snéh jelezte, mégis fel akar tenni még egy kérdést. De ez már személyes dolog.

–       Tagja vagy a pártnak?

–       Nem, még nem ért ez a tisztesség. Azt mondták, még nagyon kevés ideje vagyok itt

         ahhoz, hogy párttag legyek.

Ez alkalommal Toubi széles mosolyt eresztett meg. Snéh azt mondta neki:

–        Mint ő, ilyen elvtársakra van nagy szükségem nálunk a pártban.

–        Moshe, inkább neked kéne csatlakozni hozzánk.

Kezet szorítottak velem, s még volt időm közölni Tawfikkal, hogy ügyvédet és angol nyelvű könyveket szeretnénk. Az őr visszavitt a cellába. A rendőrök még udvariasabbak lettek.

Két nappal később egy őr bejelentette:

–        Gyere, látogatód van.

Látogató? Na, ezt aztán vártatlan és ritka pillanat! Látogató? Malka volt, egy idős elvtársnő, aki a párttitkárságon végzett recepciós munkát. Elragadó elvtárs, tele a tagok iránti együttérzéssel – e pillanatban pedig irántunk. Hozott egy könyvet, amit a parancsnok rögtön elvett és lapozgatni kezdett, aztán pecsétet tett rá, hogy ez a börtön tulajdona. Malka kérdezte, van-e valamire szükségünk. Megköszöntem, mindenünk megvan, amire szükségünk lehet. Azt is mondta, nemsokára ügyvéd jön hozzánk.

Másnap meg is jött az ügyvéd – nevét elfelejtettem már. Figyelmesen meghallgatott bennünket. Még csodálkoztam is, hogy nem jegyzetelt.

–       Az ügyésszel kapcsolatban nagy hibát követett el. Nem kellett volna semmit sem

          mondani.

–       De hát semmit nem írtam alá!

–       Még az a jó. Ezt a tényt ki kell használnunk. De a bíróságon meg fogják próbálni, hogy

         felhasználják az ügyésszel lefolyt beszélgetést. A bírótól függ persze.

Négyhetes tartózkodás után a jaffai börtönből átvittek minket gyorsított eljárásra a hederai bíróságra. Az ügyvédünknek sikerül kimutatni, hogy a tanúk – merthogy több is volt – ellentmondásba keveredtek. Bebizonyította azt is, hogy minimális hébertudásunkkal nem használhattuk azokat a kifejezéseket, melyeket a tanúk nagy bizonyossággal állítottak.

Az ítélet felmentés lett. Szabadok voltunk.

Vissza kellett mennünk Jaffába, hogy ott helyezzenek szabadlábra. A parancsnok gratulált, visszaadta a börtönpecséttel ellátott könyvet és nevetve megjegyezte: emlékül.

Kiléptünk a börtönből. Most is esett.