Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim

10. rész

Egy helyes, helyi kövekből épített kis házban lakott Yankele, amelyet belső udvar köré építettek. A palesztin lakosok az izraeli katonák érkezésekor elmenekültek. Aki maradt, azt vagy megölték, vagy fogolyként bezárták. Néhányan azt mesélték, hogy – egyebek között – a minaret tetejéről dobálták le a palesztinokat. Az idők folyamán keményre döngölt utcákon haladva látni lehetett a háború nem kímélte rommá lett arab házakat.

Másnap már a pártszékházban voltam, hogy megszervezzem a városi sejt gyűlését. Baroukhot, a titkárt vontam be először, hogy a neki címzett kritikát tisztázzuk:

–        Igaz, amit rólad terjesztenek?

–        Szóra sem érdemes, hazugság.

–        Tehát soha nem próbáltad molesztálni a lányokat vagy fiúkat, így van?

–        Egyáltalán nem! Mondom, hogy tiszta hazugság az egész.

–        És szerinted mi az oka ennek a hazugságnak? Miért hazudnak?

–        Fogalmam sincs. Lehet, hogy irigységből, lehet, hogy a Mapam, a baloldali szocialisták

          részéről indult, hogy a sejtet megossza. Ki tudja?

–        Azt gondolod? Mindenesetre erre az ügyre fényt kell deríteni. Megmondom, mit

          csinálunk: összehívok egy párttaggyűlést.

–        Gyűlést? Tönkre akarsz tenni mindezek után?

–        Nem, egyáltalán nem. Csak egyszerűen véget akarok vetni ennek a históriának.

–        Engem lefokozva?

–        Egyáltalán nem, hanem, hogy az igazság kiderüljön.

Hangneme egyre ingerültebb lett. Baroukh arca vöröslött a dühtől, ajka remegett.

–        … hogy az igazság kiderüljön! Ah! Ki vagy te, hogy kiderítsd az igazságot?

–        Ahogy akarod. A szektor küldött.

–        Csináljatok amit akartok! Fütyülök rád és a szektorra! Elmegyek innen! Mindazok után,

          ami munkát én a párt számára végeztem!

–        Szóval elhagysz bennünket, így van?

–        Piszkos hülye alakok vagytok! Persze, hogy lelécelek, ezt akarjátok, nem?

–        Szerettem volna, ha megcáfolod az ellened felhozottakat. A párt semmit nem nyer       

          azzal, hogyha elmész.

–        Az a ti dolgotok.

–        Hallgass ide, Baroukh, az a gyanúm, hogy te menekülsz.

–        Egyáltalán nem! Elegem van ebből sztoriból, a szektorból, mindenből.

–        Nem gondolod, hogy egyszerűbb lenne megcáfolni a vádakat ahelyett, hogy

          megfutamodnál?

–        Az én koromban ezeket a kis hülyéket cáfolni? Amikor mindegyiknek joga lesz szót

          kapni és engem bármivel megvádolni? Nem, soha, soha!

–        Ahogy akarod. De ha részt sem veszel a gyűlésen, senki nem lesz, aki a rágalmakra

          válaszoljon. A jegyzőkönyvet ebben a szellemben vesszük fel és a sejt javasolni fogja a

          pártból kizárásodat.

–        Mind le vagytok …!

Ez volt az utolsó alkalom, hogy Baroukhot láttam. A pártot is elhagyta és a Negev kisvárosát, Ber Shevát is.

Megkértem Yankelét, hogy másnapra hívja össze a taggyűlést. A sejt kizárta Baroukhot, az én sorsom pedig megpecsételődött. A rendelkezés úgy szólt, szervezzem meg az új titkár választását. A legcsekélyebb meglepetés nélkül megválasztottak. Egyhangúlag. Tehát párttitkár lettem Ben Shevában. Nagy sajnálatomra ennek a félig romos városnak a lakója lettem a hatalmas sivatag közepén. Annak a városnak, ahol hiányzott a víz, fák nem nőttek, és az új olimok számára egész kicsi előregyártott házakat emeltek.

A sejtnek úgy harminc, mindenféle eredetű – iraki, magyar, drúz – tagja volt. A magyar csoport a szociáldemokrata kibucot hagyta el, hogy – ahogy mondták – városban élhessenek. Mindannyian fiatalok voltak, ezért arra gondoltam, segítségükkel megszervezzük a kommunista ifjúsági szervezet egyik aktív ágát. Bevontam Csöpit egy kis négyszemközti beszélgetésre, hogy beszéljek vele a kommunista ifjúságról. Csöpi, ha ugyanolyan fiatal is volt, mint társai, vezetőjüknek tűnt.

–        Olyan neved van, hogy is mondjam…

–        Éppenséggel nem is Csöpi a nevem. Csak mivel alacsony vagyok és a Csöpi jelentése

          csöpp, azért hívnak így.

–        Ez aranyos. A csoportod szimpatikus. Gondoltál már arra, hogy ezeknek a fiataloknak

          ifjúsági tevékenységet szervezz?

A fiú egy pillanatig csak nézett válasz nélkül, elpirult és bal lábával köröket kezdett rajzolgatni a kőre.

–        Nem, igazat szólva nem. Éppen elég a megoldásra váró gondunk.

–        Gondjaitok vannak?

–        Persze, mindjárt az elhelyezkedésben…

–        De azt mondják, az építőiparban van munka.

–        Ez igaz. De nem lányok számára…

–        Igazad van, a lányoknak nemigen. Az irodai munka, felteszem, lehetetlen.

–        Megpróbáltuk. Semmi eredmény. És így kell spórolnunk.

–        Spórolni, az mindig jó, az ember sose tudhatja.

–        Sok pénzre van szükség az utazáshoz.

–        Á? Mentek valahová? És hová?

–        Haza akarunk menni, mihozzánk. Baroukh nem mondta?

–        Nem. Meglepsz vele. Mi ez a dolog, hogy el akartok menni?

–        Úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, ez minden.

–        Nem értem. Akkor miért jöttetek ide?

–        Nekünk azt mondták, hogy az imperializmus ellen az állam szabadságáért kell

          harcolnunk. Szolgáltunk a hadseregben. Néhányan elestek, mások megsebesültek.

          Minket meg a háború után kibucba küldtek. Nem akartunk ott maradni. Ide jöttünk,

          hogy pénzt keressünk az utazásra.

Csak néztem Csöpit megpróbálva felfogni helyzetük bonyolultságát. Ezek a fiatalok igaz ügyért jöttek harcolni és most vissza akarnak menni haza. A szabadságot nem csak a csatamezőn találjuk meg, ott, ahol győzünk. Ez a mindennapos harcban van. A béremelésért, a munkanélküliség elleni küzdelemben. Hogy magyarázzam meg nekik? Azt, hogy maradniuk kell, az elkezdett harcot folytatniuk.

–        Hát akkor miért csatlakoztatok a párthoz, ha el akartok menni innen?

–        Nagyon egyszerű. Haza akarunk menni. Az itteni élet nekünk nem sokat jelent. Tudod,

          nálunk, hogy elkerüljük a problémákat, jobb, ha van igazolásunk arról, hogy a párt

          tagjai voltunk itt.

–        Á? Értem. És ezt az igazolást tőlem szeretnétek megkapni, igaz?

–        Igen, tőled. Baroukh megígérte nekünk, aztán elkezdett zaklatni némelyeket, főleg

          lányokat.

–        Fiúkat is?

–        Éppenséggel igen. Ismered Vaydát, azt a szőkét? Állandóan zaklatta. Megígérte neki az

          igazolást, ha beleegyezik, hogy meglátogassa.

–        Végül pedig senki nem kapott igazolást. Vagy tévedek?

–        Nem, nem tévedsz, így van.

–        Az igazság az, drága barátom, hogy a párt ágazati titkárai közül senkinek nincs joga,

          sem lehetősége ilyen igazolásokat osztogatni senki számára.

–        Akkor ez a mocskos alak egyszerűen gúnyt űzött belőlünk?

–        Az az érzésem. De térjünk vissza a tárgyra, mikor szándékoztok elutazni?

–        A lehető leghamarabb.

–        Vagyis?

–        Mihelyt meglesz a kellő pénzünk.

–        Mindnyájan dolgoztok?

–        Vissza kell térítenünk az idejövetelünk árát is, különben nem kapunk kiutazási

          engedélyt.

–        Szép kis summa lehet!

–        Sőt, ha megtudják a munkahelyünkön, hogy el akarunk menni innen, el is

          bocsátanak.

–        Kitesznek benneteket?

–        A munkaügyi iroda visszavonja az engedélyt. Utcára tesznek minket. Azonfelül, hogy

          árulóknak, antiszemitáknak és egyebeknek fognak titulálni.

–        Nahát! Bolondok ezek az emberek! Erőszakkal akarnak itt tartani benneteket?

–        Nem tudom, mit várnak tőlünk. Amit mi tudunk, az annyi, minél előbb el akarunk

          menni innen.

Stockholmi felhívás

Korán reggel az építkezések helyszínére siettem. A terület szélén egy deszkából összetákolt bódé kínálta a forró cukros tejet és lekváros kenyeret, az egyedüli rendelkezésre álló élelmet. A negyven év körüli gömbölyű eladónő sármos mosollyal biztatott minket:

–        Gyerünk, fiúk, építsétek a házakat az érkező olimoknak!

A munkások nevettek. A legidősebb így felelt:

–        Hannah néni, megtesszük, amit lehet, de nem tennél egy kicsivel több lekvárt

          a kenyeredre!

–        Malac vagy te, David, tudod hova tennék én neked egy kis lekvárt!

A többiek, ahogy szoktak, felnevettek a verbális párharcon.

–        Ó, Hannah néni, tudom én… hogy az éjszaka legyen veled édesebb!

–        Te piszkos malac, menj a feleségedet lecsillapítani, aki az utcán futkos és nyugtasd

          meg, hogy impotenshez ment hozzá!

Hahotázás mindenhonnan és a jókedvű munkások szétszéledve munkába indultak, egyesek a Solel Bonéh terepére, mások a Tor Bonéh, az amerikai cég területére.

A csoportvezető adott egy kefét:

–        Te fogod olajozni a szögeket, csavarokat és dugókat ott, ahol forma van a közfalakban.

A forma szóval jelölték az építendő házak dupla fémszerkezetét, amelyet betonnal kellett kiönteni, így készültek az előgyártott lakások falai. Ezeket a szerény, kicsiny házakat négy nap alatt felhúzták, és már a sivatagban, Ber Sheva mellett ilyen házak százai emelkedtek és várták az olimok érkezését.

A munka nem volt szörnyű, hacsak az nem, hogy egész nap ezekben a vasszerkezetekben kellett bezárva lennem, ahova a Nap irgalmatlanul küldte kegyetlen sugarait. Soha nem ittam annyi vizet és soha nem izzadtam annyit, mint ott. A fizetés nem volt rossz, de azért sokszor gondolkoztam, hogyan fogom így tartani magam két-három hónapig, amíg az első bérem meg nem jön. Esetleg Yankelétől kérhetek kölcsönt, kisegíthet addig.

Egyszer, éppen a déli leállás idején egyik betonkeverő munkás bejött a formába és azt tanácsolta, hogy maradjunk bent, ne jöjjünk ki.

–        Miért, mi van, Eliezer?

–        Valaki a Lishkától kijött ellenőrzésre.

Többet szerettem volna tudni:

–        Mit ellenőriz?

Ari, a munkatársam válaszolt:

–        Sokan a munkások közül kikerülik a Lishkát, nélküle keresnek munkát. Hogy ne kelljen

          az adót fizetni.

–        Milyen adót?

–        Hát tudod, a Histadrouth-nak fizetendő tagdíjat.

Hát ez azért mégis furcsa. Végülis demokratikus országban élünk, ahol a szakszervezet nem csak szabad, de az állam támogatja is, és lám, a munkások elkerülik, hogy ne kelljen tagdíjat fizetniük. Hallatlan. Egyiptomban a munkások azért küzdenek, hogy legyen szakszervezetük, itt meg nem akarnak tagdíjat fizetni a szakszervezet fenntartására.

–        Ari, a Histadrouth léte a dolgozók érdeke…

–        Ez igaz, de a legtöbben nem tudják. Nézd meg, honnan jöttek. Jemenből,

          Lengyelországból, az arab országokból. Olyan országokból, ahol valójában nem is

          tudják, mi az a szakszervezet. Aztán meg ne feledd, Golában, külföldön, mi még

          munkások sem voltunk.

–        Azoknak, akik az országot irányítják itt, van tapasztalatuk. A szakszervezet, a pártok…

–        A legtöbbjük szocialista volt ott, ahonnan jött, a bundok tagjai.

–        Ez volt a szocialista zsidók uniója, ahogy én tudom.

–        Ez az. Van tapasztalatuk, tudják, mit jelent a szakszervezet.

–        Van tapasztalatuk, rendben, de most a dolgozókat kell tanítani, meg kell tudniuk, mi a

          szakszervezet, a harc…

Magával ragadott a beszélgetés és nagy lelkesedéssel tettem hozzá:

–        Az osztályharc…

–        Mondjad, te kommunista vagy?

Ari kíváncsian nézett, megrázta a karomat és megismételte:

–        Kommunista vagy?

–        Igen, Ari, az vagyok.

–        Nem szeretik ezt nálunk.

–        Nálunk?

–        Izraelben.

–        Ugye, Ari nem mondod komolyan?

–        Dehogynem. Még mennyire!

–        Miért nem szereted a kommunistákat? Hiszen ők, akik…

–        Mert az arabokkal vannak.

–        Palesztinokat akartál mondani?

–        Legyenek azok, ha akarod. Kik azok a palesztinok? A mufti, a mocskos náci áruló hívei,

          akik kollaboráltak Hitlerrel a háború alatt.

–        Ari, Ari, hát ez azért erős. Nem csak a palesztinok, hanem úgy általában az arabok

          támogatták a nácikat, mert azok a brit imperializmus ellen háborúztak.

–        Az arabok mind nácik, antiszemiták. Utálják a zsidókat, mondom neked.

–        Ari, de hát csak a függetlenségüket akarták és Hitlerben azt látták…

–        Hallgass rám, Haim. Te egy rendes fickó vagy, hagyd a fenébe a kommunistákat,

          a palesztinokat. Ezt a tanácsot adom, fogadd meg.

Mosolyogtam, próbáltam megérteni, felfogni ezt a mentalitást, ezt az atmoszférát, ami ebben az országban uralkodik. Próbáltam megérteni, mire fel ez az esztelen gyűlölet a kommunisták ellen. Miért?

–        Nagyon kedvellek, Ari, de egyáltalán nem értek egyet veled.

–        Sok gondod lesz, ha elárulod, hogy kommunista vagy. Ha kommunista maradsz.    

–        Gondom? Kivel?

–        A szervezetekkel, a Histadrouth-tal, a Lishkat Avodával, a helyhatósággal, mindenkivel.

         

Erre a beszélgetésre muszáj volt emlékeznem. Éveken át.

***