Victor Segré: SZÁMŰZETÉS Izraeli éveim

11. rész

Vasárnap reggel az ekkor is dolgozó Yankeléhez mentem a JinJi kávézóba. Leültem a teraszon a paraván alatt, hogy árnyékban legyek, kinyitottam a párt újságját, a Kol Ha’ Am-ot, a Nép Hangját. Yankele közeledett és odasúgta:

–        Nem megmondtam, hogy ne gyere ide a kávézóba, mindenki megtudja így, hogy

          együtt vagyunk.

–        Azt hiszed, nem tudják, Yankele?

–        Nem, de ha idejársz, akkor megtudják, hogy énmiattam, érted?

–        Yankele, fogalmam sincs, mit akarsz ezzel. Nálad lakom, azt hiszed, nem tudja senki?

–        Gondolod, hogy tudják?

Yankele bosszúsnak tűnt. Fogai között szitkot morzsolva egy pohár teát tett az asztalra.

–        Tessék, ez a tied, hogy azt ne mondják, csak ezt az újságot olvasni jössz ide, hogy

          politikai okból, a koreai háború miatt.

–        Jaj, Yankele. Már megint butaságokat locsogsz. Azt hiszem, Shlomo mindjárt érkezik.

          Tényleg, beszélünk majd a háborúról is.

–        Itt? – kiáltott fel Yankele – Miért nem a pártszékházban?

–        Ne félj, halkan beszélgetünk majd, senki nem hallja meg. Aztán meg, mindenki tudja

          azt is, hogy a párt tagja vagy.

–        De hát ez provokáció! Mindenki arról fog beszélni, hogy … hogy …

–        Miről, Yankele? Ne játszd a hülyét. Shlomoval jó barátok vagyunk, mitől félsz?

–        Nem félek. Félni? Egyáltalán nem. De tény, hogy nem szeretem keverni a munkát a

          politikával.

–        Yankele, ez csak üres fecsegés. Hozzál, légy szíves, egy citromkarikát a teámhoz.

–        Ha kitesznek a munkámból, nincs hova mennem, nincs miből fizetnem az adósságomat.

–        Gondolod, hogy kitesznek?

–        Azt nem, de bevallom, ebben a munkanélküliségben mindig félek, hogy az utcán

          találom magam.

–        Na, látod, itt van Shlomo. Most békén hagysz minket, hé, Yankele?

–        Naná, én – dolgozom! Legalább hajtsd össze az újságodat! Nem kell az egész világnak

          tudnia, hogy a pártsajtót olvasod. Pláne nem itt a kávézóban, ahol dolgozom.  

–        Yankele, Yankele, bosszantó egy alak vagy. Most hozd azt a citromkarikát és hagyj

          egyedül Shlomoval.

–        Jó, de hajtsd össze azt a szentséges újságot!

–        Jó, jó, rendben.

Shlomo, a városban ismert hegesztő lett, miután letöltötte szolgálatát a fegyveres erőknél, Ber Shevában telepedett le. Romániai származású, több nyelvet is beszélt. Palesztinába a harmincas években menekült és nagyon gyorsan hozzászokott a héber nyelvhez.

–        Mi van Yenkelével? – szerette volna megtudni.

–        Semmi, mindig ugyanaz, azt hiszem. Tökéletlen alak. Nálatok mindenki jól van?

–        Ó persze, semmi különös. Végezzünk gyorsan, a műhelyben nincs senki.

–        Rendben, hallgatlak.

Shlomonak kellett rendszeresen elolvasnia a héber nyelvű sajtót, és minden érdekes cikkről nekem beszámolnia. Az én tudásom a biblia nyelvét illetően sok kívánnivalót hagyott maga után.

–        A Kol Ha’Amban van egy rubrika, felhívás a világbékéért és az atombomba ellen. Ennek

          értelnében akar a párt országos akciót indítani.

–        Ki kezdeményezte ezt a felhívást?

–        Stockholmban a demokratikus békemozgalmak nemzetközi összejövetelén együtt

          adták ki. Az újság alapján ez egy aláírásgyűjtő akció. Mindenesetre a központ

          kapcsolatba fog lépni veled a témában.

–        Biztosan kinyomtatták az íveket az aláírásgyűjtéshez.

–        Van már ötleted, hogyan csináljuk?

–        Majd beszélünk róla a sejtgyűlésen. Kár, hogy a drúzok elmentek tőlünk.

–        Gondolod? Szerintem ebben az akcióban részt se vennének.

–        Miért nem?

–        Hallgass ide, én ismerem ezeket a drúzokat. Libanonból dolgozni jöttek ide. Jó

          munkaerők, de a politika nem a szívük csücske. Mihelyt itt a szomszédos kibucban

          munkát találtak, itt is hagytak minket.

–        Mégiscsak kár, egy tucatnyian voltak. Nagy volt a sejt, a munkát meg tudtuk volna

          osztani.

–        Vissza kell mennem dolgozni. Le vannak ejtve a drúzok.

–        OK. Megnézem, mit gondolnak a szocialisták erről a békeakcióról.

–        A Mapam?

–        Igen, a Mapam.

***

Ott csoportosultunk – ahogy szoktunk – Hannah néni bódéjánál teát, bögre forró tejet vagy szelet lekváros kenyeret, szokásos reggelinket fogyasztva. Az országban és Hannah néninél minden egyéb élelem hiánycikk volt. Ez volt az eleje a hosszú nélkülözésnek, a tsénának, ez volt a nadrágszíj-megszorítás korszaka.

Egy joviális ábrázatú munkás közeledett:

–        Ti a Tor Bonéhnál dolgoztok?

Gyanakodva néztük az ismeretlent.

–        Miért kérdezed?

Nem volt szokás ilyen kérdéseket feltenni Ber Shavában akkor, amikor olyan sokan voltak munka nélkül.

–        Nem, nem… csak…

–        A Lishkától vagy?

–        Á, dehogy – nevetett az ismeretlen –, egész egyszerűen csak azért jöttem, hogy

          megmondjam, ne várakozzatok. A Tor Bonéh pillanatnyilag leállította az építkezést.

–        Hogyhogy? Tegnap a munka végén semmit sem mondtak. Ki is vagy te?

–        A Tor Bonéh munkairányítója Ber Shevában. Csak annyit akarok mondani, hogy

          felesleges várni, menjetek haza.

Kiáltások hangzottak mindenfelől.

–        Na és a munkabérünk? Nem akarják kifizetni? Semmiért dolgoztunk?

Egy csoport munkás már meg is indult az iroda szerepét betöltő kempingkocsi felé kiabálva:

–        A bérünket, fizessétek ki a bérünket!

Szemüveges ember lépett ki a lakókocsiból és erős amerikai akcentussal héberül kijelentette:

–        Ahogy szoktunk, úgy fizetünk… Gyertek vissza hónap végén és megkapjátok.

–        Igen, de milyen lesz fizetés? Mennyi?

–        Mint azelőtt, két hónapja, ahogy mindig is.

–        Na, de ki garantálja, hogy maga még itt lesz?

–        Senki. Én.

Izgatott vita tört ki közöttünk.

–        Nem, nincs rá garancia.

–        Igen de…

Egyik régi munkás állt fel és vetett véget a vitának. Odament a szemüveges fickóhoz és közölte:

–        Rendben, a hónap végén visszajövünk. De ha időközben mégis beindítják a munkát,

          hogyan…

–        Hívni fogunk titeket. Yehezkelnek adjátok meg a neveket, címeket. Ő lesz megbízva

          azzal, értesítsen benneteket – felelte a szemüveges.

Nem volt több kérdés. Annak ellenére, hogy a munkát felfüggesztették, nagy vidámság vett erőt rajtunk, ahhoz hasonló, amilyet utoljára iskolakerülő koromban tapasztaltam. Együtt elmentünk az olcsó kávézó-étterembe, a Wizoba. Mindenféléről beszélgettünk, hogyan kerültünk ide, vagy milyen nehéz megtanulni a hébert, volt országunkban mi volt a mesterségünk, aztán a családról, a gyerekekről, a feleségekről, rokonokról. Az életszínvonalról.

–        Az asszony nálunk mindig shahor kenyeret vesz, ritkán fehéret.

–        Mi is. Shmuel mindig a fehéret akarja eladni, de mi a feketét vesszük, a shahort.

–        A fekete olcsóbb. Képzeld el, a három gyerekkel, a feleségemmel és az apámmal napi

          három kiló kenyeret megeszünk.

–        Az sokba kerül, három kiló naponta…

–        Képzelheted. A feleségem csak zöldséget csinál mellé, krumplit és padlizsánt, azt is olaj

          nélkül az utóbbi időkben.

–        Olaj? Nálunk már nincs is egy örökkévalóság óta!

–        A múltkor vettünk fél kilónyit a feketepiacon egy teymanitól.

–        A teymanik saját adagjukat adják el az utcán, a feketepiacon. Mindent eladnak.

–        Mennyi volt kilója?

–        A normálisnak duplája, képzeld.

–        Duplája? De hát ez romokba dönt, és pont most, mikor nincs munkánk?

Kezdtünk szembenézni a valósággal, hogy munkanélküliek lettünk, mint a többi tíz és tízezer az országban.

–        Na akkor, Saltiel, mit fogunk csinálni?

–        Semmit. Feliratkozunk a Lishkánál, mint mások.

Saltiel volt a legidősebb és a csapatban is a legrégibb. A munkások mindig hallgattak rá.

–        Na és, ha a Lishka nem kínál munkát?

–        Igen, mit fogunk csinálni? Még csak felmondási időt sem adtak.

–        Szerintem kellett volna.

–        Sajnos nem. Nem állandó dolgozók vagyunk, nincs is semmiféle szerződésünk a Tor

          Bonéhnál. Akármikor elküldhetnek bennünket.

–        Ez igazságtalan. Hol vannak a jogaink?

–        A Histadrouth tolerálja ezt a fajta magatartást, az ilyen kizsákmányolásunkat?

–        Itt mindenki elégedett, ha dolgozunk, annyival is kevesebb a munkanélküli. A

          Hitsadrouth szereti becsukni a szemeit bizonyos kérdésekben a munkások hátrányára,

          hogy folyjon a munka.

–        Az árát pedig most mi fizetjük. Én bizony kilépek a Histadrouthból, ki bizony!

–        Ne csinálj magadból bolondot, a Histadrouthnak hála, hogy megvan még az a néhány

          jogunk is.

A nézetek cseréje és a felmerült problémák kitárgyalása folyamán azt gondoltam, nekünk, kommunistáknak sok dolgunk van az agitáció, az osztályharc területén. Sok mindent el kell magyaráznunk, hiszen ezek a munkások nemrég még irodai, banki alkalmazottak voltak, öntudatlanul a munkáskizsákmányolás részesei. Mentalitásukat fel kell ráznunk, meg kell magyaráznunk, hogy jogaikat csak harccal érvényesíthetik, küzdelemmel azok ellen, akik hatalmukat használják ezek jogok bitorlására.

Ebben az új országban éltünk, amelyben esküdöztek arra, hogy szabály lesz a demokrácia, a dolgozók jogait biztosítják, a szakszervezetek és politikai pártok lehetővé teszik a dolgozóknak, a népnek, hogy az a demokráciát és szabadságot élvezze, s ennek a nemzetnek ők a jövőbeni gazdái. Azt ígérték, hogy a világnak e félfeudális részében meggyökereztetik azt, amit a demokrácia és szabadság lakóinak jóléte érdekében jelent.

A gondolataim ide-oda ugráltak. A rehovoti kőtörő teymanira gondoltam, aki meg akarta győzni munkáltatónkat arról, egy jobboldali párt előnyösebb a dolgozóknak, s hogy a zsidók érdeke az arabok elleni fajgyűlölet. S itt, Ber Shevában az építőipari munkások meg a szakszervezetből kilépésről beszélnek, ahelyett, hogy azért harcolnának, a szakszervezet a dolgozók akaratát és érdekét tükrözze.

Ráébredtem, sokat kell még dolgoznunk. Sokat.

Utat törtem a Lishka kis ablaka előtt várakozó emberek között. Arra vártak, hogy Dov, az alkalmazott kinyissa. Munkahelyre vártak.

–        Hé, haver, cimbora, mit lökdösődsz? Sietsz tán? Mi is várunk.

–        Egyszerűen csak kérni akarok valamit Dovtól.

–        Mi is kérni akarunk tőle valamit. Munkát.

–        Igazad van, haver, majd visszajövök később.

–        Nehogy megharagudj! Maradj. Egyébként mindegy. A munkanélküli ráér, nem igaz,

          barátaim?

Morgás és érthetetlen hangok hangzottak. Valaki odakiáltotta:

–        Haver, hé, haver! Mondd csak meg, mennyi ideje vagyunk munka nélkül!

Egy másik folytatta:

–        Hét hete munka nélkül, hét hete!

Feléjük fordultam, hogy lássam ezeket az embereket, akik arra vártak, hogy az ablak kinyíljon és Dov kimondja a bűvös mondatot: «Hát akkor holnap 7 órakor az autóbusz-pályaudvar mellett».

Munka. Ott volt az iraki emigránsok többsége, néhány tunéziai. Egymás között beszélgettek arabul vagy rossz héber nyelven, látszott rajtuk, hogy kiszolgáltatottak, elfelejtették őket, gyámoltalanok. Nyugtalanok.

Megkérdeztem az egyik oldalt állótól:

–        Régóta vagy munka nélkül?

–        Hát csakhamar három hete. A legtöbbje régebb óta, lehet, hat hete.

–        Hogyan tudtok megélni?

–        Megélni? Feleséggel, három gyerekkel?

–        Hé, Shomer, mondjad csak hogyan élünk munka nélkül! Mesélj egy kicsit!

–        Látod, az élet rettentő nehéz. Kit tudja, lesz-e egyáltalán munkánk errefelé? Ki tudja?

***

A sejt gyűlésén Shlomo társaságában javasoltam, lépjünk kapcsolatba a Mapammal a stockholmi békefelhívás közös akciója ügyében. Shlomo exkuzálta magát, az akcióban nem tud részt venni, nagy mennyiségű megrendelés érkezett hegesztésre. Weinberger kísért el.

A fogadás udvarias és hideg volt. Ouri, a Mapam öreg titkára meglepetten nézett jöttünkre és megkérdezte:

–        Mit akartok tőlünk?

–        Közös akciót szeretnénk a stockholmi békefelhívás érdekében.

–        Mi ezt az akciót egyedül csináljuk. Nincs szükségünk senki segítségére. Főleg nem a

          kommunistákéra!

Meghökkenve néztem, hiszen a két párt közös akciójáról volt szó.

–        Ouri, elvtársam, a békemozgalom döntése érdekében együtt kell működnünk.

Ouri felém dőlve, egyenesen a szemembe mondta:

–        Fütyülök a döntésre, mi nem kollaborálunk a kommunistákkal, ez minden.

Ekkor a titkárhelyettes lépett közelebb mosolyogva és Ourihoz címezve:

–        Ouri, hagyd, majd én foglalkozom ezzel a stockholmi kérdéssel.

–        Örömmel, nem szeretek ezekkel a kommunistákkal tárgyalni.

–        Jó, akkor hagyd, majd én.

Felém fordult:

–        Rubinek vagyok, olvastam a felhívást, a békemozgalomét. Téged hogy hívnak?

–        Haim, én vagyok a párt titkára Ber Shevában.

–        Nagyszerű. Egy lehetséges közös akcióról akarsz tárgyalni itt, Ber Shevában?

–        Először Ouriról. Mi lelte?

–        Ne foglalkozz vele. Az egész családját kiirtották. A gyerekeket is. Egyedül maradt.

–        Megértem, ez szörnyű. De mire fel ez a gyűlölet a kommunisták iránt?

–        Mert a cionizmus ellen vannak. Ez minden. Mit is akarsz pontosan javasolni?

–        Szervezzünk közös akciót. Például, ha nyilvános gyűlést akartok, részt veszünk mi is.

–        A jövő héten Tel Avivból jön egy elvtársunk ilyen gyűlésre. Már eldöntött dolog.

          Hogyan szeretnétek részt venni ezen a gyűlésen?

–        Egyikünk a párt nevében felszólalna.

–        Jó… feljegyeztem. Igen, ez lehetséges. A bizottságunknak kell dönteni a kérdésben.

          Aztán…

–        Azt gondoltam, hogy együtt gyűjthetnénk aláírásokat.

–        Hm, együtt. Hm, nem rossz. Igen, végülis nem rossz. A kibucaktivistáinkat küldjük, ti is      

          tehetitek ugyanezt. Valami más?

–        Nincs… azt gondolom, pillanatnyilag ez elég, hacsak te nem javasolsz más akciót.

–        Van elég aktivistátok az aláírásgyűjtésre?

–        Ne aggódj – feleltem kihívó tekintettel –, ott lesznek az aktivistáink.

–        Örülök neki. Holnap tudatom veled a bizottság döntését.

Felálltam, shalomot mondtam, mikor elkapta a karomat:

–        Elégedett vagyok ezzel a közös akcióval. Hidd el nekem, ez fontos dolog. Együtt kell

          dolgoznunk, együtt kell működnünk.

–        Mi, kommunisták csak ezt kérjük.

–        Igen, ez jó. Tudatom majd a bizottsági döntést. Yankelén keresztül, úgy jó lesz?

Mosolyogtam. Kétségtelen, Yankelét mindenki ismeri.

–        Persze. Mondd neki, hogy látni akarsz.

–        Shalom.

–        Shalom.

Szombaton Shlomoékhoz mentem. Malka, a felesége ebédre hívott, a maga által nyúlhúsból készítette ételre. Már jó ideje nem ettem húst. Ténylegesen azóta, amióta ebbe az országba érkeztem. A ragu kiváló volt. Ebben az időben persze minden ragu ízlett volna, az igazság az, hogy jó ideje főtt ételt se nagyon ettem. Gyakorlatilag alultáplált voltam. Pénzem nem volt. Amit a Tor Bonéhtől kaptam, éppen csak arra volt elég, hogy a kölcsönöket visszafizessem, amit arra kértem, hogy fenntartsam magam a fizetésig.

–        Kérsz még egy darabot a nyúlból? Ne aggódj, van mindnyájunk számára – mondta nyájas mosollyal Malka.

Tele szájjal igent intettem. De még mennyire, hogy szerettem volna még darabot! Hallgatva a két gyermek, Talila és Masha viháncolását, kitörölgettem tányéromat egy nagy szelet kenyérrel és befaltam.

–        Mondd, Malka, és honnan jött ez a nyúl? Húsnak régóta még színét sem láttam.

A gyerekek teli torokból nevettek, Masha egyre jobban …

–        Itt nőnek a kertben!

Rámosolyogtam a poén miatt, Malka pedig elmagyarázta:

–        Igen, igaza van, csak végülis nem így. A palesztinok mindent maguk mögött hagytak,

          mikor elmenekültek. Itt, az udvarunkban néhány nyulat. Hagytunk nekik egy-két

          káposztalevelet, salátát, hogy ennivalót találjanak, alagutat ástak és idejárnak.

Talila az apjára nézve:

–        Shlomo elvágja a nyakukat és leveszi a bőrüket, ez a dolga.

–        És ti ketten, ti mit csináltok? – kérdeztem.

–        Megesszük! – nevettek boldogan a gyerekek.

A kiváló ebéd után leültünk Shlomoval az udvarban. Szeretett volna mindent tudni a Mapammal való tárgyalásról.

–        Ez a Rubinek jónak tűnik. Együtt akar működni, úgy látom.

–        Ismerem. Baloldalibb, mint a pártja.

–        Hát akkor mit csinál ott? Miért nem csatlakozik hozzánk?

–        Már feltettem neki ugyanezt a kérdést, de a válaszadást elkerülte. Akkor hát

          döntöttetek valamiben?

–        Nem, még nem. Egyetértünk egy közös gyűlés tartásában, az aláírásgyűjtést illetően

          pedig később meglátjuk.

–        Ez máris nem rossz, egyáltalán nem rossz! Van valami ötleted, hogyan lássunk hozzá?

–        Két-három asztalt helyeznék el a főutcán, a két párttól itt lennének az aktivisták,

          elmagyaráznák a járókelőknek a béke és az atombombák megsemmisítésének

          fontosságát.

–        Jónak tűnik, még romantikusnak is mondanám. Gondolod, hogy a Mapam elfogad egy

          ilyen utcai kampányt? Engem meglepne…

–        Meglátjuk. Ha nem, megcsináljuk mi egyedül. Mindenesetre beszélni fogok Rubinekkel.

          Lehet, hogy nekik is lesznek javaslataik. Meglátjuk. Attól tartok, kicsit fel kell ráznunk   

          őket.

        

A Mapam bizottsága elfogadta a közös akció gondolatát és Rubineket bízta meg a szervezéssel. Ő pedig értesített, hogy két nappal később, csütörtökön, Tel Avivból érkezik egy elvtársuk, aki felszólal a közös összejövetelen. Telefonáltam a déli körzeti központba, hogy küldjenek ők is valakit. Azt válaszolták, túl késő, korábban kellett volna informálnom őket.

–        Hát akkor mi legyen?

–        Csináld magad!

–        Én? Nem ismerem elég jól a nyelvet ahhoz, hogy a párt üzenetét nyilvánosan is

          átadhassam!

–        Olvasd el a Kol Ha’Am holnapi számát, benne lesz az üzenet teljes szövege, csak el kell

          olvasnod.

Másnap kellett elolvasnom. A feladat különösen nehéz volt: kicsit túl hosszú és kicsit túl héber… Hogy csináljam? Csak olvasva is dadogtam…

–        Shlomo, mit tegyek? Kész bukás lesz, szégyen!

–        Olvasd el többször is. Az egész nap rendelkezésedre áll. Nem lesz az olyan nehéz, a

          végén meg fogod érteni.

–        Ne viccelj! Azt hiszed, hogy ha elolvasom százszor ezt a szentséges szöveget, holnap

          el tudom mondani a gyűlésen?

–        Mégiscsak meg kell próbálnod. Nincs más választásod, öregem. Nem semmiért vagy

          párttitkár!

Látva pánikomat Shlomo jót mulatott rajtam. Mást nem is tudtam mondani:

–        Az ördögbe is!

Amint illik, egész napomat az olvasással töltöttem és másnap kétségekkel telve felvonultam a tribünre elmondani a párt üzenetét. A gyűlés a Mapam helyiségében volt, ahol gyakran vetítettek szovjet filmeket is. A terem tele volt. Az olvasnivaló kisilabizálását próbálva hebegtem végig. A gyűlésen egy személy értette meg, amit mondani akartam, maga a Mapam Tel Aviv-i küldötte. Beszéde gyönyörű volt, benne utalt néhányszor arra is, amit olyan szerencsétlenül próbáltam kifejezni. Megtapsolták. Engem is megtapsoltak. A küldött felém fordult:

–        Gratulálok a bátorságodhoz. Az írott hébert is meg kell tanulnod, aztán menni

          fog. A szöveget ismerem, részt vettem a szerkesztésében.

Megszorította a kezem, újra megtapsoltak minket hangos kiáltásokkal: Éljen a béke!

Másnap Yankele futott kezében újsággal és már messziről kiáltotta:

–        Haim, Haim! Nézd, a főoldalon vagy! A beszédednek hatalmas a sikere!

Nahát, ez aztán igen!

–        Utcán, aktivistákkal, asztallal… Nem, a Mapam nem fogadná el. Mi úgy döntöttünk,

          hogy házról házra járunk az aláírásokért.

–        Két aktivistát biztosítok, hogy a tieitekkel legyenek. Tedd ugyanezt te is, hogy az utcán

          együtt legyenek a mieinkkel.

–        Rendben. Az asztalokkal, székekkel ki foglalkozik?

–        Ne aggódj, magam. Semmiség, csak néhány papírlap kell a stockholmi nyilatkozathoz

          és a rajzokhoz, ahol egy bomba lesz, nagy áthúzott X-szel, alatta: nemet az    

          atombombára!

–        Egyetértek, van egy elvtársunk, aki nagyon ért ehhez, Dov. Elintézem.

–        Tökéletes. Akármi történjék, megbeszéljük majd, jó?

–        Rendben. Itt leszek állandóan a párthelyiségben.

Weinbergerrel a Pinat Ha Shalomba, kedvenc kis bisztrónkba mentünk. Joseph úrnak, a görögnek nagyon jó kis fehérbabból és paradicsomszószból készült levese volt. Azért is kedvencünk, mert olcsóbb volt a többinél. Diszkréten baloldalinak vallotta magát. Tőle kértem kölcsön két asztalt és székeket. Nagylelkűen odaadta.

–        Mikor hozzátok vissza?

–        Szombaton naplementekor.

Weinberger, Sasson és Yeshayahou feladata az asztalok és székek elhelyezése.

Rubinek kérte, hogy menjek el hozzá. A rajzok elkészültek. Jól sikerültek. Kértem, hogy adja át, szükségünk lesz rájuk. Rubinek közölte, hogy egy bizonyos Hava is csatlakozni fog hozzánk az aláírásgyűjtésre.

–        Shlomo, te ismered?

–        Azt hiszem, igen, mintha egy gesztenyebarna jemenita nő lenne. Azt mondják, korrekt.      

–        Korrekt jemenita? Furcsa. Hiszen mind odavannak a Herouth-ért, Beginért.

          Legalábbis ezt beszélik.

–       Tényleg a jobboldalt, szélsőjobbot támogatják, az antikommunista, szovjetellenes

          pártokat. Sztálint, Mao Cetungot gyűlölik. Nem is tudom, hogy mit hoznak fel ez ellen a

          Mao ellen…

–        Mégiscsak, ez a Rubinek azért elképesztő. Ennyit tud felajánlani az aláírásgyűjtésben

          együttműködésre?

–        Biztos annak a szerencsétlen Ourinak a nyomása alatt áll.

–        Megkérdezem Sassont, ki tud-e segíteni, ha ezzel a jemenitával mégsem menne az

          akció.   

–        Ne legyél már rasszista, Haim! – hahotázta Shlomo nyitott szájjal.

–        Én rasszista? Hát az egész városban Schwartz-nak hívnak, feketének.

–        Mert Egyiptomból jössz. Logikus.

–        Úgy gondolod?

–        Hát, ha egyiptomi vagy… Minden keleti zsidó frenk, itt schwartz.

–        Ah.

Aztán gyászosan szomorú képpel hozzátettem:

–        Én azt gondoltam, hogy ebben az országban nem lesz rasszizmus. De ez csak álom!

          Na, beszéljünk komolyabban. Shlomo, tudsz te rajzolni?

–        Én nem, de Malka és a gyerekek elég jól. Miért?

–        Szeretnék hozzátenni egy-két jelszót a koreai háború ellen, Izraelnek az amerikaiakat

          támogató szimbolikus segítsége ellen, a békékért, ilyesmit.

–        Malka megcsinálhatja és a kis Talila is.