Mélenchon és a «La France insoumise» és politikájának apropóján

A «La France insoumise» és politikájának apropóján (1. rész)

(Forrás: L’Internationale, n°7 2017 augusztusa)

Franciaország, 2017. május: az elnökválasztás első fordulójában Jean-Luc Mélenchon jelölt több mint 7 millió szavazatot kapott (19,6%). Egy mozgalom nevében indult, neve La France insoumise, amely egy évvel korábban még nem létezett. Vitathatatlan, hogy történt valami, ha a dolgozók, fiatalok jó része, akik 2016 tavaszán tömegesen mozdultak meg a munkatörvénykönyv «reformja» ellen szakszervezeteikkel együtt, e mozgalom mellé álltak (másik jelentős részük pedig elutasításukat úgy fejezte ki, hogy tüntetőleg távolmaradt a választásoktól).

A világban a munkásmozgalom az elmúlt 25 év alatt válságba került. Munkások, fiatalok százezrei teszik fel a kérdést: hogyan harcoljunk, milyen politikát követeljünk, milyen csoportokat támogassunk?

Mi, a IV. Internacionálé francia aktivistái tudjuk, hogy az Európai Unió által diktált politikával végezni kell, mert az a tőkés osztály szolgálatában áll. A torz választásokon keresztül is felismerjük a munkásosztálynak az erre való törekvését, azt, hogy ezért szavazott Mélenchonra. Azonban – szerintünk – Mélenchon hátat fordított ennek a várakozásnak.

Kicsoda Jean-Luc Mélenchon és honnan jön ?

Mélenchont, barátait és mozgalmát úgy mutatták be, mint formában és az alapokban újat, újítót, holott Mélenchon mögött 45 politikailag aktív év áll, egy pártfelelősként, majd szenátorként, miniszterként, európai «parlamenti» képviselőként. Az őt körülvevők szintén hosszú politikai múlttal rendelkeznek.

Mélenchon politikai pályafutása 1972-ben indult, Besançon város diákszervezetének (UNEF) aktivistájaként. Csatlakozott a (Pierre Lambert vezette a IV. Internacionálé újjászervezéséért harcoló) Kommunista Internacionalista Szervezethez (OCI), majd 1975-ben szakított vele és a következő évben a szocialista párt tagja lett.

Villámgyorsan emelkedett, Mitterand segítségével 1981-ben már a fontos párizsi terület, Essone föderációs első titkára, 83-ban Massy helyhatósági tanácsosa, 85-ben Essone főtanácsosa, 86-ban pedig 35 évesen a legfiatalabb francia szenátor. A szocialista párt többségi irányzatához, Mitterand-hoz tartozott. Mitterand 1981-ben lett köztársasági elnök a «szakítás a kapitalizmussal» jelszó jegyében, s két évvel később kampányígéreteivel brutálisan szembefordulva megnyitotta az utat a privatizációk, a tömeges elbocsátások előtt (acélgyártás, autóipar…) Jacques Delors, kormányának gazdasági minisztere hatására (aki a munka-tőke asszociálása, az európai intézmények kiépítésének volt híve). Ez a fordulat nem ingatta meg Mélenchont, s még ma is foggal-körömmel védi mesterét: «Ha mérleget állítok fel Mitterand-ról, az összes bank, az ipar harmadának államosítása, a halálbüntetés eltörlése vagy a homoszexualitás dekriminalizálása, a fizetett szabadság öt hétre való kiterjesztése, a 39 órás munkahét vagy 60 éves nyugdíjkorhatár… ezeket a vívmányokat egész generációk élvezhették» (Charles folyóirat 16. szám, 2016. jan.) Kissé megszépíti a múltat, az 1982-83-as munkásellenes intézkedésekről hallgat (privatizációk), s a szociális jogok későbbi visszavonásáról is, melyeket Mitterand kormányai hajtottak végre 1995-ig. «Mitterand-nak egyedül kellett egészen új utat nyitnia, az európai építést mint a szocializmus új terét». Tehát Mitterand nem cselekedhetett másképpen, bele kellett vetnie magát az európai politikába, mert a dolgozókból «hiányzott a társadalmi dinamizmus». Ami az EU-t illeti, «a szocializmus új terét», az pontosan olyan mese, mint a Maastrichti szerződés (1991-92) szociális Európája. Ez a szerződés definiálta az EU-t piacgazdaságként, véste kőbe a termelőeszközök magántulajdonának szentségét.

91-ben pedig, a Szovjetunió összeomlása idején, mint minden apparátus, a Szocialista Párt is beállt a sorba programjával: «a kapitalizmus meghaladhatatlan».

Maastricht, «a tőke szabad mozgásának politikai ellensúlya»

1988-ban J-L Mélenchon a volt pablista Julien Dray-vel megalapította a szocialista párt Gauche socialiste irányzatát, melyet a párt baloldali szárnyaként mutattak be. Tényleg baloldali? Mitterand 1992-ben népszavazás alá vetette a maastrichti szerződést, Mélenchon pedig az igenre hívott (a IV. Internacionálé aktivistái a nemre, ennek érdekében egységbizottságok létrehozására szólítva), merthogy «a negatív szavazás kalandokkal teli ismeretlenbe vezet, rossz körülmények között. Ha van Maastrichti egyezmény, ha nincs, a tőke, a szolgáltatás és az emberek áramlása már életbe lépett minden politikai ellensúly nélkül. Maastricht lesz a politikai ellensúly, Ha az igen győz... az valami új dolog lesz, amit én nagyszerűnek tartok, az Európai Parlementnek, az európai közösség demokratikus intézményeinek nagyobb lesz a hatalma, és elkezdődhet az állampolgárok Európájának építése». (FR3 Languedoc-Roussillon, 1992.szept.4.) Mélenchon azóta beismerte, hogy tévedett az igenre buzdítással. De nem vonta le a következtetést, hogy pontosan az e szerződés által létrehozott EU-intézményekkel szakítani kell.

Mélenchon a «Gauche plurielle» minisztere

A jobboldali Chirac - megrázkódtatva az 1995 november-decemberi, a Juppé-féle nyugdíj és társadalombiztosítás-tervek elleni sztrájk miatt - feloszlatta az országgyűlést. A választások a szocialista, kommunista és zöld pártnak kedveztek, létrejött a Lionel Jospin vezette Gauche plurielle (plurális baloldal).

A kormány azonban brutális munkásellenes intézkedéseket hozott: tömeges privatizációt (Telecom, GAN, Crédit Lyonnais, Air France…, soha más kormány nem magánosított ennyit); a «munkahelyeket a fiataloknak» programmal a prekaritást szélesítette; ratifikálta az amszterdami szerződést, amely a stabilitási paktumot és a monetáris szigort, az eurót vezette be; aláírta a barcelonai európai tanács villamosenergia privatizációját és a nyugdíjkorhatár 5 évvel emelését; meghozta az Aubry-törvényt a munka rugalmasságáról; az elbocsátásokról (csak a Michelinnél 7500); az európai direktívák értelmében a nők éjszakai munkavégzése lehetőségének visszaállításáról (1892-től tiltott volt!); a NATO afganisztáni beavatkozásban részvételről, stb.

2000 márciusában Mélenchon e kormány szakmai oktatási minisztere lett, ő lett a szerzője a középiskolai reformnak bevezetve az ún. «lycée des métiers»-t (technikum, szakmunkásképző). Miről van szó? Franciaországban a munkásosztály az 1945-ös forradalmi hullámban kivívta - többek közt -, hogy a szakmai képzés egyedül az államtól függjön, ne a munkáltatóktól, hogy megakadályozza az ifjúság túlzott kizsákmányolását. A «lycée des métiers» bevezetése pedig pontosan ez utóbbit teszi lehetővé. Tanulók, tanárok, gépek a munkáltató rendelkezésére állnak, termelésüket a megrendelés ritmusának, a profitigényeknek vetik alá.

Ez a politika vezetett Jospin bukásához a 2002-es elnökválasztáson. Mélenchon számára valóságos sokkot jelentett: «bukása valósággal beteggé tett, depresszióssá» (France3, 2017 jan.).

A bukás okát nem az ultrareakciós intézkedésekben kéne keresnie? Mélenchon nem itt kereste sem akkor, sem ma. 2017 májusában a La France insoumise országos gyűlésén már azt vizsgálta, hogy lehetne a frissen megválasztott Macron miniszterelnöke: «olyan gyümölcsöző együttműködés keretében, mint amilyen 1997 és 2002 között a szocialista Jospin és Chirac között létezett», mely «a francia gazdaság egyik legpozitívabb korszaka volt» (Le Monde, 2017. máj.13.) A tőkés osztály számára kétségtelenül az, a dolgozók és az ifjúság számára viszont brutális csapás.

A szocialista párttól a Front de gauche-ig

Fokról fokra távolodva hagyta el a szocialistákat, akik 2005-ben a jobboldallal együtt igennel szavazásra szólítanak az európai alkotmányról szóló népszavazáson. A rendkívüli népi mozgósítás a nem győzelmét hozta. Mélenchon ebbe a mozgalomba iratkozott be és a kommunista párthoz közeledett. 2008-ban pedig megalapítja a Parti de Gauche-t, amely egy évvel később a kommunista párttal szövetkezett az európai parlamenti választásokon. Politikai orientációját jelzi a név: Front de gauche pour changer l’Europe (baloldali front Európa megváltoztatásáért).

«Megváltoztatni Európát» - az európai intézmények kereteiben vagy szakítani velük, mert minden tagország kormányának szociális destrukciót diktálnak? Mélenchont először 1999-ben választották EP-képviselőnek, majd 2004-ben. A Front de gauche színeiben, a kommunista párt támogatásával indul a 2012-es elnökválasztáson, ahol 12%-ot kap, a második körben pedig Hollande-ra szavazásra szólít.

(köv. rész néhány nap múlva folyt.)