A mieink

 

Jan Tesar (1933-2025), megvesztegethetetlen csehszlovák forradalmár

Jan Tesar június 16-án, 92 éves korában elhunyt.

 

1933-ban született a csehszlovákiai Skutečben, amelyet Hitler hat évvel később megszállt. A háború után a csehszlovák sztálinista párt ragadta magához a hatalmat: a tömegek vezetésével és Sztálin akarata ellenére kénytelen volt kisajátítani a kapitalistákat és a földbirtokosokat, ahogyan azt Kelet-Európa-szerte tette.

Ebben a rezsimben, amelyben a tőkét kisajátították, de ahol az egypárti bürokrácia megtiltotta a munkásoknak a független szervezkedés minden formáját, a fiatal Tesar 1956-ban végzett a prágai Bölcsészettudományi Karon, abban az évben, amikor a magyar és lengyel munkások fellázadtak a bürokrácia ellen. Tanulmányozta az antináci ellenállás történetét, valamint a Csehszlovák Kommunista Párt vezetőinek, például Slanskynak a történetét, meggyőződéses sztálinistákét, akiket Sztálin 1952-ben kivégeztetett. Ez már önmagában is kiérdemelte az StB, a politikai rendőrség megfigyelését. Különösen azért, mert az általa alapított Csehszlovák Antifasiszta Ellenállás Történetével Foglalkozó Bizottság – sok más klubhoz és egyesülethez hasonlóan – politikai vita helyszínévé vált azok – munkások, értelmiségiek – számára, akik a rendőri rezsimben fulladoztak. 1966-ban csatlakozott a Kommunista Párthoz, a növekvő politikai forradalom közepette, amely Berlin (1953), Magyarország és Lengyelország (1956) után 1968-ban elérte Csehszlovákiát. Abban az évben Mexikóvárostól Párizsig és Dakarig munkások és diákok lázadtak fel a „régi világ” ellen. A „szovjet blokk” sem volt kivétel.

 

A csehszlovákiai felkelés válságot okozott a Kommunista Pártban, amelynek vezetője, Dubček, Moszkvának nem tetsző kezdeményezéseket tett... anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a bürokratikus rezsim alapjait, amelyet a tömegek meg akartak dönteni, hogy az ország uraivá váljanak. Tesar aktív résztvevő volt. Hozzájárult az elnyomás áldozatainak rehabilitációját célzó intézkedésekhez. Moszkva azonban 1968 augusztusában tankokat küldött a „prágai tavasz” elfojtására. A pártapparátus visszaszerezte az irányítást. Tesar később így magyarázta: „Természetesen támogattam Dubček vezetését, annak ellenére, hogy tudtam, végül kapitulálni fog. Támogattam, miközben mindig megőriztem függetlenségemet.” Kilépett a Kommunista Pártból, és a „kommunista ellenzék” központjává vált: azé az ellenzéké, amely a szocializmusért, és így a bürokrácia ellen harcolt.

 

Az ellenzék túlélte illegális hírleveleit és titkos gyűléseit, és kapcsolatot keresett a munkásosztállyal. „Már nem volt sajtó vagy szabad egyesülések. Csak a csehszlovák munkásosztály maradt nekünk, nem azért, mert különösen hősies lett volna, hanem azért, mert a legkevesebb vesztenivalója volt. Forradalmi alapanyagunkat a prágai és kladnói hiteles munkások alkották” – mesélte később Tesar.

1969 szeptemberében letartóztatták és tizenhárom hónapra börtönbe zárták tárgyalás nélkül. 1971 novemberében ismét letartóztatták és hat év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után részt vett a Charta 77 mozgalomban (független álláspontját megtartva). Megalapította az Igazságtalanul Üldözött Személyek Védelmére létrehozott Bizottságot. Az 1979 májusában történt végső letartóztatás után száműzetésbe kényszerült: először Németországba, majd Franciaországba.

 

Már korábban kapcsolatba került az Internacionalista Kommunista Szervezettel (a Negyedik Internacionálé Újjáépítéséért). Párizsban összebarátkozott Pierre Lambert-tel (1920-2008). Meggyőződésük volt, hogy a „keleti” tömegmozgalom előbb-utóbb megdönti a bürokráciát és visszaállítja a munkások hatalmát az osztályharc globális egységének keretében. Ez a barátság és együttműködés vezette Tesart arra, hogy egy 2010-es nemzetközi konferencián beszédét egy kacsintással zárja, és vastag akcentussal kijelenti: „Büszke vagyok arra, hogy lambertistának tartom magam!”.

1989: Németországban a tömegek leomlasztották a berlini falat és kikényszerítették az újraegyesítést. A régi korrupt rezsimek összeomlottak: a munkások szocializmust és szabadságot akartak.

 

De a szubjektív tényező elégtelensége, a forradalmi munkáspártok hiánya űrt hagyott maga után, amelyet az egykori bürokraták áttértek a „piacgazdaságra”, és az amerikai nagykövetség által kinevezett számos „disszidens” gyorsan betöltötte. A privatizációk és a gyárbezárások diadalmaskodtak, ami munkanélküliséghez és kétségbeeséshez vezetett. Tesar soha nem bocsátott meg volt elvtársainak. Václav Havel, az akkori cseh elnök? „Gazember!”

 

Mert 1989 előtt és után is Tesar volt a megalkuvást nem ismerő, megvesztegethetetlen forradalmár, aki soha nem engedett: sem a sztálinista rendőröknek, sem a „szabad világ” korrupciójának. Szerény műtermétől a Rue de la Roquette-en egészen az OCI helyiségeiig, ahol Lambert elvtárs javaslatára irodát bocsátottak rendelkezésére, hogy megírja, kinyomtassa és kiküldje kis kétnyelvű, cseh és szlovák közlönyét. Trockij és Szedov Ellenzéki Közlönyének módszeréhez híven a munkásaktivisták hálózatát két, ma már megosztott országra, a Cseh Köztársaságra és Szlovákiára szőtte, olyan megosztottságra, amelyet korábbi bürokraták és neopolgárok döntöttek el a tömegek háta mögött. Mélységesen internacionalistaként Tesar soha nem fogadta el ezt. A mai Csehországban született, majd szlovák állampolgárságot vett fel. A csoport és az általa vezetett közlöny továbbra is „csehszlovák” maradt. 2008-ban Ostravában, a szlovák határon fekvő csehországi proletár erődben, e sorok írójának abban a szerencsében volt része, hogy részt vehetett egy Tesar vezette találkozón. Száz munkás, szakszervezeti tag és fiatal – cseh, szlovák, magyar és lengyel – testesítette meg a dezindusztrializáció által sújtott kelet-európai munkásosztály egységét, amely azonban nem adta fel a harcot.

 

2015-ben, a Negyedik Internacionálé szétesése idején, miközben a szlovákiai visszatérésére készült, Tesar úgy viselkedett, mint mindig: elvhű emberként. Miután mindenkit meghallgatott, kialakította saját nézőpontját, elutasítva a „Faubourg-Saint-Denis rue 87” címen elé tárt csábító ajánlatokat. A La Tribune des travailleurs-rel maradt fenn a kapcsolat, mert „elszigetelve, igazán, de igazán a La Tribune az, ami összeköt a világgal” – emlékezett vissza egy utolsó telefonbeszélgetés során május 27-én.

 

Büszkék lehetünk arra, hogy Tesart is a magunkénak tudhatjuk.

L'Internationale, 39.sz.