1956

’56-ot, a munkástanácsok forradalmát mindegyik rendszer meghamisította, a kádári csakúgy mint a rendszerváltás utáni tőkés kormányok. Mindegyik ellenforradalmat csinált belőle – egyik így, másik úgy. Ezért nem érzi a nép sajátjának, ezért nem fogadja el ünnepnapként.
’56-ban szintén volt, mint minden forradalmi eseményben (az angol, a francia forradalomtól napjainkig), lincselés, gyilkosság, bosszúállás. Ilyenkor a lerakódott szemét is felbukkan a felszínen, a volt uralkodó osztály is keresi az utat hatalma visszakaparintásához. Közel volt a munkásosztályhoz, az erőltetett iparosítás nagy számban bekényszerítette az újonnan kialakult nagyüzemekbe, a munkásosztály felszívta azt – amitől persze mindkét osztály ugyanaz maradt, ami!
Mégis, ha marxisták akarunk maradni, a történelmet egésze folyamatában kell szemlélni, ez az egész pedig politikai forradalomra mutat. A munkástanácsok nem a termelőeszközök magántulajdonát akarták, ragaszkodtak a mezőgazdaság és ipar közösségi tulajdonához. Unos-untalan, minden röplapban, minden nyilatkozatban, minden cselekedetükben ezt ismételték (ezt még az öreg Rácz se tagadja egyébként borzalmas kétkötetetésben). Politikai forradalmat hajtottak végre a valódi munkáshatalom, a nemzeti függetlenség reményében. A sztálinista bürokráciától való megszabadulás („ruszkik, haza!” és ugyanakkor barátkozások a szovjet katonákkal...) nem a szocializmustól való szakítást jelentette, ellenkezőleg: annak kiteljesedését. ’56 tragédiája abban van éppen, hogy politikai képviseletet nem sikerült létrehoznia a forradalmi munkásságnak, sem Nagy Imre, sem Kádár nem állt melléje. Arról hosszan lehetne vitatkozni, hogy milyen jövő várt volna a munkástanácsok(=szovjetek!) hatalmára, de a történelemben nincs értelme a „mi lett volna, ha..” típusú feltevéseknek...
Akkor is, ma is igaz: a mozgalom válsága csak vezetése válságát jelenti.