Holocaustra emlékező mumusok a magyar kapitalizmus szemétdombján

>>jegyzet<<
2010.01.27.-én igen nehéz volt számomra indulatok nélkül végighallgatni Molnár Csaba kancelláriaminiszter, helyesebben politikai ficsúr előadását, korosztályának többségéhez nem illő megemlékezést arról a szörnyűségről, amely 56 évvel ezelőtt Auswitzben történt.
Hogy miért nem illik e korosztályhoz a megemlékezés, és főleg, hogy miért politikai ficsúr az MSZP–s kancelláriaminiszter?
Emlékezzünk, no ne az 56 évvel ezelőtti eseményekre, hanem a későbbi időszak történéseire, amikor a Molnár Csaba-félék nevelődtek.
1. Történés: Igen fiatalon egy kohászati üzem főosztályán kezdtem dolgozni, mondhatni munkásfellegvárban. Az is mellékes, hogy istenek között dolgoztam, de amikor küldetésem volt egy levél kapcsán az osztályvezetőhöz, akinek a férje a városi pártbizottság titkára volt, nagy meglepetésben lett részem. A kommunista apparátcsik lakásán komornyik, amolyan házvezetőnő nyitott ajtót. A szocializmus kellős közepén, amikor egy győztes vietnámi háborút ünnepeltük és a chilei fasiszta diktátor hatalomra jutásáért aggódtunk, no és egy kongresszus után voltunk, amely kimondta: Tovább a lenini úton.
2. Később egy üzem csoportvezetőjeként, éppen az üzemvezetés irodájának ajtajában tébláboltam, amikor a felső vezető az osztályvezetőnek a következőket mondta: - Na idefigyelj, úgy vezényeld le az alapszervi titkár választást, hogy az az én fiamra essék, megértetted? A még némi becsülettel rendelkező utasított meglepődő arccal válaszolt: - No de, Te tudod a legjobban, hogy azt „XY - t” kedveli a műszak. – Nem értetted? Ez egy bárgyú banda, Te pedig tedd a dolgod. Mondanom se kell, hogy a mindenki által utált vezető sarj, a tényleg bárgyú, a gimnáziumban bukdácsoló és kegyelemmel érettségizett, közutálatnak örvendő fiú lett az alapszervi titkár. Most ez az egyén a FIDESZ derék tagja.
3. Szintén megrázó történet. A 80-as évek végén a rendszerváltás nagy ethosza időszakában, Miskolc-Budapest vonalon utaztam együtt egy idős, igen megtört falubéli asszonnyal. Najman Rózsika nénivel (a falunkban mindenki így hívta). A hosszú úton volt időnk beszélgetni, és a téma a koncentrációs táborban átélt élményeire terelődött. Ezután már csak ő beszélt, mesélte a történetet arról a szörnyűségről, amelyet átélt. A történet végén megdicsért a történelem e korszakának ismeretéért, és adott egy időpontot, amikor látogassam meg. Alig vártam a megadott dátumot és órát, emlékszem, több órával előtte a háza előtt toporogtam. Behívott, leültetett egy asztalhoz, a szobája szürkületében, amelyen hétágú gyertya égett, pedig odakint hétágra sütött a nap. Ő is leült. Összekulcsolta a kezét, mormolt valamit héberül, és nézte a hétágú gyertyát. Éreztem, a szombati nap, az óra és a gyertya összefüggésben van a zsidó szokásokkal, és én nem véletlenül voltam ott. Az ima elmormolása után megfogta a kezemet, hideg vézna ujjait egyenként éreztem, s ebben benne rejlett valami aggodalom.
Majd halkan megszólalt. – Fiam, ami most történik a világban, az játék az ördöggel. Az ördög rettenetes kínokat adott, amit átéltem, és a hozzád hasonló felfogású fiatalokon van a sor, hogy a palackból most kibúvó ördögre, a veszélyre felhívjátok a figyelmet. Én már 80 éves vagyok, nekem már mindegy, de nektek nem.
Mondanom se kell, nagyon megvoltam lepődve, és a szavak súlyát, aligha hiszem, hogy ott, akkor felfogtam. Kérdeztem, szinte akaratlanul:
- Rózsika néni, miért nekem mondja ezt el? Rám nézett és felelte: – Hallottam, hogy nem vagy rang- és tekintélytisztelő, és azt is hallottam, hogy lázadsz. Mindent, s mindenre rárontasz, ami számodra nem logikus, s ahogyan csinálod és ami kisejlik belőle, azt mondom, jól teszed. Ez a bürokratikus kádári hatalom a fasizmus építőjét nevelte ki, s Te fiam ezért vagy zavarodott, lázadó.
Majd bevonult a sötét szobájába, és egy kis idő után egy papírzacskót szorongatva a kezében megint felém szólt:
- Itt a kezemben olyan ereklyét tartok, ami egy késői lázadás tárgyi emléke. Ezt akkor téptük ki egy holt német fasiszta tiszt nyakából, aki a láger félholtan is fellázadt. Ez egy késő délután volt, reggelre az oroszok már beözönlöttek a táborba. Ott fiam, ténfergő élőholtak és hullák, hullák voltak, a hullamáglya füstje, és a központi épület (a krematórium) nagy kéménye, mint nagy felkiáltó jel, úgy állt. Már ekkor füst nem jött belőle. Amit most tesznek ezzel a rendszerváltással, én, fiam, érzem, valami igen nagy bajt fogtok átélni, amit csak az a típusú ember fog idejében megérteni, amilyen lázadó Te vagy. És most fogd ezt az ereklyét, őrizd meg, ha akarod, és emlékeztessen arra, amit a te Rózsika nénid most mondott.
Csak otthon láttam meg, hogy egy régi nyakkendőt adott nekem, amelyen a fasiszta SS-jelek vannak.
No és, emlékezem.
Emlékezem azokra az elvtárs-kapitalistákra, a kisistenekre és a nagyistenekre, azok fiainak tetteire, arra, hogy miként jutottak hatalomközelbe. Emlékszem mindenkire, aki a múltban a pártapparátcsikok, a fontos elvtársak kegyeltjeiként átmentették magukat abba a kapitalizmusba, amelyről ők tudják a legjobban, hogy az maga lehet bármikor a fasizmus.

N. Rózsika néni szava emlékeztet arra, hogy a Molnár Csabák, a Lendvai Ildikók, a Kokó mumus Jánosok és a többi szociálfasiszták csak önmagukat sajnálják, a gyáva életüket féltik, amikor a fasizmus rémtetteire emlékeznek és közben az általuk teremtett kapitalizmusban tombol a szociálfasizmus, emberek fagynak meg, idősek házait árverezik el, a fiatalok lakása a semmittevés, és a diktatúra keltette rabság miatt már csak börtönrácsra várnak. E fasizmus-teremtők szinte ünnepi műsorként húzzák elő a történelem sötét korszakának rémtetteit. Kancelláriaminiszterként ünnepeltetik magukat, ellenzéki pártot játszva – éppen egy kisebbségi játszik a fasizmus ördögével és ebben az eufórikus helyzetben, ő mondja, hogy emlékezzünk!
Ez maga a szellemi fasizmus, amely rabságba, el nem kerített szociális fasiszta lágerben tart cigányt, nyugdíjast, munkanélkülit és ezreket, becsapottakat. Te tetted ezt Molnár Csaba, Orbán Viktor és a többiek ficsúrcsapatként.
Borzalmas a sok, sok, az emlékezésre, annak felelősségére kötelezett nációhoz tartózó történelmi felelőtlensége, az izraeli tőkésekéről nem is beszélve. Miközben itthon és Izraelben a legkeményebb imperialista magatartással szociális lágerek építői, az ezeket elszenvedőkre nem gondolva, mernek ájtatosan emlékezni és emlékeztetni!

Ez bizony játék az ördöggel, az olyan ördögök fiainak játéka, mint Horn, Pozsgai, Antal, Szűrös és a többi szoldateszka, akik a történelem mai ítélete szerint sem érdemlik meg, hogy nevük nagy betűvel kezdve íródjon le. Nem kisebb az 1956-1989–es korszak csúcsvezetőjének, a „PÁRTUNK ÉS KORMÁNYUNK” szlogent harsogónak és vele fizetésért harsogóknak a felelőssége, ha már tényleg emlékezünk és emlékeztetünk.

Gondolkodom, vajon megérdemeltem-e a nyakkendőt mint ereklyét, és vele az egyfajta bizalmat.
Vajon most nem túl óvatosan fogalmaztam, hiszen Rózsika néni kitüntetett azért, mert nem voltam és nem vagyok király, gróf, pártitkár elvtárs, és fontos elvtárs, kis- és nagytőkés (aki nem mind népet rabló szociálfasiszta, és köztörvényes?), egyszóval pénz, vagyon, rang, és tekintélytisztelő?

Remélem, nem! De mindezekkel az emlékekkel és a jelenlegi szociálfasiszta diktatúrában szerzett élményekkel emlékezem, emlékeztetek!
Akik fasizmusra emlékeznek, és mumust kiáltanak, ma maguk a mumusok és egyelőre szociálfasiszták!
Nos, kedves hatalmasok ott fent, a bal- és jobboldalon abban az egypárti Magyar Parlamentben, és az álságosságáért egyáltalán nem tisztelt kancellária miniszter és ficsúr úr, az emlékezés ma bizony így egész.
Bizony, ha egy aligha hihető csöppnyi emberség is szorult önbe, önökbe őseikből!
Aradi