Megszorítások az uniós jövőért

Lóránt Károly közgazdász írása:
«Brüsszel most először elismerte, hogy a Görögországra kényszerített megszorító intézkedések lázongásokhoz vezettek, de szerintük az intézkedések szükségesek és a "jövőbe mutató befektetésnek" tekinthetők, keserű pirulák, amelyeket a görögöknek most le kell nyelniük.
- Tudatában vagyunk a szociális feszültségeknek. A fontos reformok e hatása bizonyos (...), azonban ez a jövő generációinak, a munkahelyek érdekében történik - mondta a pénzügyi biztos szóvivője, Amadeu Altajaj Tardio, miután az unió vezetése áttekintette a görög megszorítócsomagot a múlt héten. Értékelésképp még hozzátette: "Görögország túl sokáig élt jobban, mint ahogy azt megengedhette volna magának. Igen, a megszorításoknak most negatív hatása van a növekedésre, a munkahelyekre, társadalmi nyugtalanság tapasztalható, a nyugdíjak csökkennek, de mindezeken a területeken egy fellendülő pályán vagyunk". A pénzügyi biztos szóvivőjének érvelése az élemedettebb magyar olvasót arra a korra emlékeztetheti, amikor a boldogabb jövőbe vezető út a padlások lesöprésén keresztül vezetett, és az aranytojást tojó tyúkot nem lehetett levágni (vagyis a fogyasztást jelentősen korlátozni kellett a jövőbe való invesztálás érdekében). Igáza van a prédikátornak: semmi sem új a nap alatt.
Ha csak Görögország lenne ebben a helyzetben, méltán mondhatnánk: lám, a görögök lusták, és a máséból kívánnak jól élni. Ám a göröghöz hasonló helyzetben van az uniós országok fele, elsősorban az új tagállamok, de Olaszország, Portugália, Spanyolország és Írország is. Ezeknek az országoknak a külső adóssága az új évezred első évtizedében rakétaszerűen emelkedett a magasba. Michael Hudson hosszú távú gazdasági trendekkel foglalkozó amerikai közgazdászprofesszor a Financial Timesban rávilágít, hogy ezek az országok sohasem fogják adósságaikat vissza¬fizetni. A cikk címe is beszédes: Kelet-Európa nem fogja fizetni azt, amit nem tud fizetni, és rámutat arra, hogy Görögország csak első az adósságbombák sorában, amelyek fel fognak robbanni. Svédország, Ausztria, Németország és Nagy-Britannia bankárai most kezdik felismerni, hogy a túlzott hitelezés olyan országoknak, amelyek nem tudnak fizetni, nemcsak az adós, hanem a hitelező országok problémája is lehet. Egyelőre senki sem akarja elfogadni a tényt, hogy azok az adósságok, amelyeket nem lehet megfizetni, nem lesznek megfizetve. A kérdés azonban az, hogy ki viselje a veszteségeket.
E kérdésre azonban könnyen választ lehet találni: azok, akik a hitelezés extraprofitját zsebre vágták. A kölcsönzés ugyanis igencsak kamatozó volt a német, francia és angol bankoknak, amelyek például ez év¬ ben - az IMF egyik tanulmánya szerint - három-hat százalékpontos extra kamatnyereséget realizálnak ezeken az országokon, ugyanis ennyivel magasabb kamatot kérnek, mint például a németországi hitelek után. Az Eurostat fizetésimérleg-statisztikájának jövedelemsora világosan mutatja, hogy ezekből az országokból az elmúlt években évi átlagban százmilliárd euró (majdnem az unió éves költségvetésének megfelelő összeg) jövedelemre tettek szert a német, francia és angol bankok. Az egyensúlytalanság oka tehát nem az eladósodott országok túlfogyasztása, hanem az, hogy az unión belüli fejlett (centrum) országok kiszívják a jövedelmeket a periféria országai¬ból. John Maynard Keynes annak idején a Nemzetközi Valutaalapot pont azért akarta létrehozni, hogy a folyó fizetési mérlegeket ki lehessen egyensúlyozni, ehelyett az IMF a jövedelemszivattyú legfőbb működtetőjévé vált. Csak remélni lehet, hogy a kifosztott országok politikusai egyszer felnőnek ahhoz, hogy megértsék a fizetési mérleg adatait, és a centrumországok vezetőinek orra alá dugják.»

A IV. Internacionálé, a kezdeményezésére 1991-ben létrehozott Nemzetközi Egyetértés (és magyar aktivistái) évtizedek óta figyelmeztetik a dolgozók képviseletét hangoztató politikai és érdekképviseleteket arra, amint a fenti cikkben Lóránt Károly közgazdász leír: az Unió és az IMF szerepére a tőke globális kizsákmányolásában, mely nem csak periferiális, hanem a centrumországok munkásosztályát éppenúgy sújtja, lásd: megszorítások támadások a munkásjogok ellen Hollandiától, Angliától Németországtól Romániáig, Észtországig… (sőt, az Unión kívül is).
A szerző okfejtése ott hibás, ahol az Unión belüli fejlett országokat jelöli meg a jövedelmek kiszívásának haszonélvezőjeként, holott e profit csakis a nemzetközi, a multinacionális pénzvilágot gazdagítja (a «német, francia, angol bankok» nem léteznek, mindegyük régen kilépett a nemzeti keretekből, mögöttük a Wall Street áll). A centrum és a félperiféria-periféria országainak szembeállítása a multinacionális fosztogatók érdekeit szolgálja, melyek hosszú éves kizsákmányolás után az üzemekből kiszórják a munkásokat; a Központi Európai Bank és az IMF érdeke, melyek köteleznek az elbocsátásokra, az alkalmazottak bércsökkentésre és a közkiadások mérséklésére, s ezen túl új privatizációra; kormányoké, melyek elfogadják az EU, az IMF, az Európai Központi Bank és a multinacinális vállalkozások halálos diktátumait népük és a munkásosztály ellen!
Reménykedni nem a kifosztott országok politikusaiban kell, hanem saját magunkban, a munkájának áruja bocsájtásából élő tízmilliókban.
A magyar baloldal – az MSZP-től a dolgozók politikai érdekképviseletét vállalni akaró kisebb csoportokig – nagyon sokáig nem akarta hallani ezt a hangot, az EU tabu volt, tovább táplálta a népben sorsa jobbra fordulásának reményét és – ki kell mondani, hogy ezzel – támogatta az unió reakciós polikáját.

Van-e más kiút, mint a bankok és a gazdaság kulcsiparágainak államosítása? Van-e más kiút, mint szakítás az EU-val, az IMF-fel, és létrehozni a szabad nemzetek, szabad Európáját?