La Vérité (Az igazság)

A IV. Internacionálé elméleti folyóirata
Különkiadás
70 évvel meggyilkolása után: Lev Trockij időszerűsége
1. cikk

Trockij és a Szovjetunió védelme
(Pavlusko Imsirovic)

A Szovjetunió védelmét Trockij az októberi forradalomtól élete végéig a világproletariátus osztályharcában történelmileg szükségesnek tartotta. Számára éppen ugyanannyit jelentett, mint a világproletariátus valamennyi társadalmi-politikai vívmányának védelme, csakúgy, mint az elnyomott országokban az antiimperialista felszabadítási mozgalmak oltalmazása.
Az orosz marxisták mindig úgy tartották, hogy az Októberi forradalom a proletariátus nemzetközi forradalmának része, és fejlődése, jövője a világforradalom fejlődésének és jövőjének totális függvénye. A bolsevik pártban nem beszéltek «szocializmusról egy országban» és «békés együttélésről» (vagyis a sztálinista bürokráciának az imperialista globális burzsoáziával kötött ellenforradalmi paktuma alkotóelemeiről) egészen 1926-ig, addig, míg a reakciós sztálini thermidor offenzívája el nem kezdődött ebben a polgárháborúban kifárasztott, elszigetelt munkásországban.
Sőt, a bolsevikek meg voltak győződve arról, hogy az ellenforradalmi orosz burzsoázia és a 14 ország intervenciója elleni háborús győzelem nem csak a munkás-paraszt Vörös Hadseregnek köszönhető, hanem az európai és nemzetközi proletariátus forradalmi megmozdulásának is, mely a Szovjetunióval szembeni katonai beavatkozás szárnyait lenyeste. Lev Trockij volt a legfőbb szervezője, stratégája és inspirátora ennek a küzdelemnek, egyidőben a Kommunista Internacionálé – a szocialista forradalom világpártja – fáradhatatlan építésével. A már beteg Leninnel együtt kevéssel a polgárháború után szenvedélyes harcot kezdett a fiatal szovjetállam és a kommunista párt bürokratikus deformálódásának első jelei ellen.
A sztálini thermidor (eredetileg a francia forradalmi naptár 11. hónapjában a jakobinus felkelés leverése, átvitt értelemben a bolsevik párt gyökeres átalakítása – a ford.) reakciójától elszenvedett megtorlás, üldöztetési hullám ellenére 1933-ig a Baloldali Ellenzék, a bolsevik-leninista frakció az állam és a szovjet párt belső, lojális ellenzéke maradt, maga elé azt tűzte ki, hogy békés és legális módszerekkel nyerje meg a többséget a forradalmi mobilizáció közepette, mely a világ, főként Nyugat-Európa munkásságának első fontos győzelmét követte.

A sztálini «thermidor»

A sztálini thermidor döntő mértékben hozzájárult a németországi fasizmus győzelméhez, ezzel átlépte az ellenforradalmi rubikont a világ reakciós erői ujjongása közepette, meggyorsította Joszip Dzsugasvili (Sztálin) brumaire tizennyolcadikáját (a francia forradalmi naptárban 1799. nov. 9., Bonaparte Napóleon hatalomátvétele – a ford.), hogy létrehozzon egy totális, szörnyű, az emberiség történelmében sosem látott bonapartista rendszert – saját teljes politikai monopóliumának őrzése érdekében a legbrutálisabb terrorhoz nyúlva mind a szovjetállam belsejében, mind a nemzetközi munkásmozgalomban.
Ami az új bürokratikus totális rezsim túlélését lehetővé tette az erők instabil és időleges egyensúlyában, azok nem a munkásállam belsejében lezajlott konfliktusok voltak, hanem a világproletariátus és a világburzsoázia – a proletár világforradalom és az imperialista ellenforradalom – közötti jelentős ellentétek. Az imperializmus korában a világ globalizálódott (ahogy ma mondanánk) megakadályozva egy elszigetelt nemzet autonóm társadalmi, gazdasági és politikai fejlődését – minden nemzeti fejlődést meghatároznak a globális társadalmi, gazdasági és politikai harcok általános keretei. A sztálini bürokrácia megszületett és megnőtt, hogy autonóm politikai erő legyen egy kivételes történelmi helyzetben – olyan helyzetben, melyben sem a világproletariátus, sem a globális burzsoázia nem volt képes a konfliktusoknak véget vetni és megszerezni a győzelmet. Az imperializmus globális krízise és a világproletariátus vezetésének válsága lehetővé tették a kispolgári bürokráciának, hogy évtizedekig autonóm politikai szerepet játsszék és az imperializmus partnere legyen a globális ellenforradalmi szövetség kebelében.

A bürokratikus degenerálódás visszafordíthatatlan

A nemrégiben létrehozott munkásállamban a bürokrata thermidori reakció, a sztálinizmus fejlődésében minőségi változások következtek be, a globális ellenforradalom 1933-as minőségi ugrása után Trockij és a Baloldali Ellenzék egy lépést tesznek előre a Szovjetunió jövőbeli Sztálin-ellenes harcának társadalmi-politikai diagnózisában és prognózisában. A bürokratikus eltorzulás visszafordíthatatlanul vezetett a bürokrácia degenerálódásához, és a munkásállam testén ezt a rákos daganatot nem lehetett már békés reformokkal gyógyítani, hanem csak sebészileg, politikai forradalommal kimetszeni. Azóta minden történelmi esemény – a mai napig – teljes mértékben megerősíti Trockij társadalmi elemzésének és politikai előrejelzésének helyességét a Szovjetunióra vonatkozóan:
«A Szovjetunió az októberi forradalomból munkásállamként került ki. A termelési eszközök államosítása, a szocialista fejlődéshez szükséges feltétele megnyitotta a lehetőséget a termelőerők gyors növekedése előtt. De a munkásállam apparátusa időközben teljes átalakuláson esett át, a munkásosztály eszközéből a munkásosztály felett gyakorolt bürokratikus erőszak, majd egyre inkább a gazdasági szabotázs eszközévé vált. Egy elmaradott és elszigetelt munkásállam bürokratizálódásása és a bürokrácia átformálása egy mindenható privilegizált kaszttá a leginkább meggyőzőbb – nem csak elméleti, de gyakorlati – cáfolata a «szocializmus egy országban» elméletének. Így a Szovjetunió rendszere magábazár bizonyos rémisztő elllentéteket. De mégis megmarad elfajzott munkásállamnak. Ez a szociális diagnosztika. A politikai prognózisnak van egy alternatív jellemzője: az egyre inkább a világburzsoázia munkásállamon belüli szervévé váló bürokrácia vagy megdönti az új tulajdonformát és visszaveti az országot a kapitalizmusba; vagy a munkásosztály összezúzza a bürokráciát és megnyitja az utat a szocializmus felé.» (A kapitalizmus agóniája és a IV. Internacionálé feladatai – Átmeneti program, 1938.)

A politikai forradalom célja

A politikai forradalomnak az a célja, hogy a munkásállam testének megóváséért a parazita bürokrata daganatot sebészileg kimetssze, a politikailag kisajátított munkásosztályt a hatalomba visszahelyezze, a szovjetdemokrácia (munkástanácsok) megújítását minden szinten elvégezze és a forradalom társadalmi és politikai vívmányait megvédje: a társadalmi tulajdont, a tervgazdálkodást a szükségletek kielégítése, s nem pedig haszon elérése céljából, a teljes foglalkoztatást, a tanuláshoz való jogot, stb. A marxizmus világos megkülönböztetést tesz a politikai rendszer elfajulása (történelmi baleset, a bürokrácia) és a társadalmi és termelési viszonyok között, melyek keretében ez a rezsim bevezette hatalombitorló totális uralmát. Tehát elsődleges kérdés a Szovjetunióban a társadalmi viszonyok és a termelés védelme minden belső és külső veszély ellen. Ezért volt a Szovjetunió védelme mindig Lev Trockij és a IV. Internacionálé politikai küzdelmének állandó része.
Az Átmeneti programban (1938.) Trockijt így definálta az állandó küzdelmet:
„A régi bolsevik nemzedéknek és a középkorú és a fiatal forradalmi generáció képviselőinek kiirtása még inkább felborította az országban a politikai egyensúlyt a jobbszárny, a burzsoázia, a bürokrácia és szövetségesei javára. Innen, tehát jobboldalról a közeljövőben egyre határozottabb, a Szovjetunió szociális rendjének átalakítására irányuló kezdeményezésekre kell számítanunk, melyek a «nyugati civilizációhoz», mindenekelőtt annak fasiszta formájához közelítik azt.
Ez a perspektíva a «Szovjetunió védelmezésének» kérdésében ölt konkrét képet. Ha holnap a burzsoá-fasiszta csoportosulás, az úgymond a «Butenko-frakció» harcba indul a hatalomért, a «Reiss-frakció» elkerülhetetlenül a barrikád másik oldalán foglalna helyet. Ideiglenesen Sztálin szövetségese, de természetesen nem a bonapartista klikket védelmezné, hanem a Szovjetunió szociális alapjait, vagyis a kapitalistáktól elvett és államosított tulajdont. Ha a «Butenko-frakció» katonai szövetségest találna Hitlerben, a «Reiss-frakció» a Szovjetuniót védené a katonai intervencióval szemben az országon belül és világ szinterén egyaránt. Másfajta viselkedése árulás lenne.
Így, ha előre nem is lehet tagadni a lehetőségét, szigorúan meghatározott esetekben létrejöhet «egységfront» a bürokrácia thermidori részével a kapitalista ellenforradalom nyílt támadása ellen, mégis, mindezek ellenére a Szovjetunió alapvető politikai feladata marad magának a thermidori bürokráciának a megdöntése. Uralmának minden egyes napja egyre inkább megingatja a gazdaság szocialista elemeit és a kapitalista restauráció esélyeit növeli. Ebben az értelemben cselekszik a sztálini klikk ügynöke és cinkosa, a Komintern a spanyol forradalom elfojtásában és a nemzetközi proletariátus demoralizálásában.”

Az úgynevezett «szocializmus egy országban» doktrína ellen

A IV. Internacionálé ugyanezt a feltétlen védelmi pozíciót foglalja el, mikor a proletariátus és a nemzetek világszintű mobilizációjának során a II. világháború után kialakult bürokratikus munkásállamokról van szó. Annak ellenére, hogy ezek az államok kezdettől fogva a sztálini és csatlós bürokrácia ellenőrzése alatt álltak, létüket a IV. Intenacionálé a világproletariátus forradalmi eredményének tartja – nem csak úgy tekinti, mint a sztálinizmus kiterjesztését, Sztálin totális birodalmának hadizsákmányát –, és egyszerre védelmezte őket a külső imperialista fenyegetéssel és a belső ellenforradalmi irányzatokkal szemben.
Ezen államok közül néhány autonóm forradalmi mozgalom által jött létre, mely a megszálló kormányok elleni nemzeti felszabadítási háborúkból nőtt ki. Ezeket a küzdelmeket a sztálinizálódott Komintern nemzeti szekciói kontrollálták. Így volt Kínában, Jugoszláviában, Vietnamban és Albániában.
A bürokrácia (akár reformista, akár sztálinista) társadalmi és politikai létezése és a munkásmozgalomban betöltött szerepe alapvetően kispolgári, vagyis közvetítő jellegű. A bürokráciának ez a két fő osztály közötti közvetítő társadalmi pozíciója, ami a két alapvető osztály (burzsoázia és proletariátus) ellentmondásokon alapul, olyan nyomásnak teszi ki, mely hosszabb-rövidebb idő alatt szétfeszíti ezt a közvetítő réteget. Bizonyos egyensúlyi helyzetben ez a helyzet képes volt megfelelni a két fő osztály vitális érdekeinek – a proletariátus forradalmi szociális vívmányai garanciájának az imperialista ellenforradalom ellen és az ellenforradalom részéről pedig az elszigetelt forradalom fenntartásának és a „szocializmus egy országban” és a „békés együttélés” korlátolt tartalmának.
Ez az alapjában reakciós és centrista politika csak akkor lehetséges, ha a fő társadalmi erők kölcsönös egyensúlyi helyzete és blokkolása fennáll. Ezért koncentrálódik minden, a bürokrácia által kidolgozott stratégia és erőfeszítés a reakciós status quo fenntartására és meghosszabbítására. A forradalmi erők és a világburzsoázia közötti egyensúly és blokkolás fenntartásának módszerei zűrzavarral járnak, a proletariátus politikai kisajátításával – vezetése elvesztésével –, a forradalmi emberi források és vezetés eltávolításával.
A bürokrácia nem habozik a legrosszabb, a fasiszta típusú terrort felhasználni a forradalmi proletariátus ellen. Egyetlen prioritásként vezérelt elve és értéke a politikai hatalom megtartása bármi áron, és ennek érdekében képes bármilyen politikai erővel szövetkezni.
A bürokrácia lényeges „forradalmi” kedvezményeket tesz a mobilizálódó kizsákmányolt tömegeknek, mikor az osztályok közötti feszültség eléri a szakítás pontját azért, hogy konzerválja politikai hatalmát és megőrizze ellenőrzését. A kínai, jugoszláv, albániai, vietnami és kubai példa egyértelműen megerősíti Trockij hipotézisét: a bürokrácia kispolgárságként kénytelen az akartnál tovább menni bizonyos történelmi körülmények között az imperializmussal való szakítás útján.
„Ugyanakkor előre lehetetlen kategorikusan tagadni annak elméleti lehetőségét, hogy egészen különleges körülmények kombinációjának hatására (háború, kudarc, pénzügyi csőd, tömeges forradalmi offenzíva, stb.) a kispolgári pártok, ideértve a sztálinistákat is, az általuk akartnál messzebbre mennek a burzsoáziával való szakítás útján”.
Pontosan ezek azok a különleges körülmények, amelyek Kínában, Jugoszláviában, Vietnamban, Albániában és Kubában a forradalom győzelméhez vezettek. A munkások és parasztok millióinak mozgalma olyan nyomást gyakorolt a sztálinista pártokra, hogy alkalmazkodniuk kellett a körülményekhez. Azért tették, hogy túlélhetésüket biztosítsák – hogy a hatalmat kezükbe vegyék és a születendő munkásállamok feletti kontrollt őrizzék, melyek így kezdettől fogva a bürokratikusan degenerálódott szovjetállam mintájára épültek fel.
A sztálinizmus ereje és politikai befolyása a szocialista forradalom és eredményei iránti népi lelkesedésből profitált. A II. világháború végén a Vörös Hadsereg minden győzelme a tömegmozgalmakat indított abban a reményben, hogy ezek a győzelmek megvalósítják vágyaikat, reményeiket. Ez volt az ár, melyet a sztálinizmusnak kellett fizetni a képmutatásért, hazugságokért, politikai csalásért – mert a tömegek komolyan vették a sztálinizmus ígéreteit és készek voltak azokat megvalósítani saját eszközeikkel, saját módszereikkel.
A sztálinizmus nem számíthatott a helyi burzsoáziára a forradalmi tömegmozgalom letörésében, mert ezen országok polgársága törékeny, gyenge volt és fasiszta kollaborációval kompromittálta magát (még az amerikai imperializmus sem sietett segítségükre).
Ezen polgárság összeomlása és intézményi struktúrájának rombadőlése politikai űrt hozott létre, amelyet be lehetett tölteni vagy forradalmi munkásintézményekkel vagy a sztálinista apparátus kikényszerített uralmával. Utóbbi elszigetelte, elnyomta a forradalmi mozgalmakat, véget vetett nekik. Kelet-Európa országaiban (Bulgária, Románia, Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, Kelet-Németország) az új bürokratikus munkásállamok így rendezkedtek be.
A sztálini vezetés kísérlete a „népi demokráciák” bevezetésére
A sztálinizmus az imperializmustól azt a mandátumot kapta, hogy hatalmát ezen országokra terjessze ki és saját eszközei és módszerei alkalmazásával kerülje el a proletárforradalmat. A teheráni, jaltai, potsdami nemzetközi konferenciák valódi tartalma a feladatok és felelősség megosztása volt a forradalmak elleni harcban és az ellenforradalmi status quo védelmében. Ellentételezésként a sztálinizmus szabotálta a görög, francia, olasz forradalmakat és lehetővé tette a burzsoá rend rekonstrukcióját ezekben az országokban.
Akármi is lett légyen Sztálin ambíciója és motivációja Kelet-Európa országait illetően, az Októberi forradalom vívmányainak kiterjesztése és a sztálinista kotroll alatti új bürokratikus munkásállamok létesítése nem lett volna lehetséges a II. világháború után az európai és nemzetközi munkásosztály hatalmas forradalmi mobilizációs hulláma nélkül. Az új bürokratikus munkásállamok csakúgy, mint a parazita bürokrácia dominanciájában eltorzult szovjetállam csak a proletárforradalom fellobbanásának köszönhetően válhatott lehetségessé.
Ezen államok mindegyikében a sztálinizmus megpróbálta bevezetni egy átmeneti, kísérleti fázisban – melyet „népi demokráciának” nevezett – a proletariátus és a burzsoázia „békés együttélését” a ”vegyes gazdaságú állam” belső sztálinista dominanciája alatt.
A kisérlet eredménye a háború utáni első válság lett, és a rendszer elkezdett hasadozni. Nem csak a jugoszláv forradalommal való konfliktusba és az új bürokratikus munkásállamok kommunista pártapparátusain belüli brutális üldöztetésekbe torkollott, hanem az „osztályok együttélése” és a „vegyesgazdaság” kisérletének elhagyásához is vezetett. A sztálinizmusnak muszáj volt kisajátítani a burzsoáziát, és a termelési eszközök állami tulajdonná váltak.
A háború utáni sztálinista szabotázs és a nyugat-európai országok (főleg Franciaország és Olaszország) proletárforradalma elleni represszió ugyanakkor nem tették lehetővé a reakciós ellenforradalmi diadalt. A bürokratikus kispolgárság manőverei ellenére azokban az országokban, ahol a polgári tőkés intézményeket az amerikai kapitalizmus égisze alatt állították talpra, a forradalmi felkelés jelentős társadalmi és politikai győzelmekhez vezetett: a hagyományos munkás-tömegszervezetek, a szakszervezetek, a szociáldemokrácia és a sztálinista pártok megerősödéséhez, és ahhoz, amit társadalombiztosításnak vagy szociális hálónak hívunk. A gyarmatok hatalmas nemzeti felszabadító mozgalmainak megerősödése a II. világháború alatt és után szintén az európai forradalmi mozgalmak következménye.
A kispolgári vezetés dominanciája ezekben a nemzeti forradalmakban a nemzetközi sztálinista apparátus ellenforradalmi politikájának közvetlen termékét reprezentálja. A forradalmi proletariátus ezekben a nemzeti forradalmakban sikerrel részt vesz saját akciói révén és védi is azokat az imperializmus minden fenyegetésével szemben, annak ellenére, hogy vezetésük kispolgári.
A kispolgárság akármilyen formájú osztályegyüttműködő és „békülékeny” politikája sem állíthatja le a proletariátus és a burzsoázia közötti osztályharcot, mely veszélyezteti a II. világháború után felállított reakciós status quo-t. A proletariátus és a burzsoázia közötti osztályharc az egész világon könyörtelenül legázol minden közvetítő társadalmi és politikai erőt, mely a modern társadalomban a két alapvető osztály között áll. Mint az összes többi kispolgári erő, a nemzetközi sztálinista és csatlós kispolgári apparátus is állandóan kettős nyomásnak van kitéve – egyik oldalról a proletariátus, a másikról az imperializmus –, erre a helyzetre pedig az imperializmusnak tett állandó engedményekkel válaszol, mindinkább támaszkodva az imperializmusra, az imperializmushoz fűződő politikai és gazdasági függőségét egyaránt növelve.
45 évvel a II. világháborút követően az osztályharc fejlődése vezetett a sztálinista bürokrácia, nemzetközi apparátusa és szatellitjei összeomlásához. A politikai forradalom veszélyétől fenyegetve nemzeti szinten széthullottak, romba dőltek. A bürokrata vezetők lemondtak az addig fenntartott relatíve önálló politikáról és az imperializmus közvetlen irányítása alatt kifejlesztették a privatizáció és konverzió stratégiáját a bürokratikus munkásállamok „demokratikus” ellenforradalma formájában.

Az 1991-es fordulat

A „demokratikus” privatizáció megvalósításának alapvető módszere az összes lehetséges soviniszta reakció végletekig hevítése lett, hogy etnikai konfliktusokat és háborúkat provokáljanak. Jugoszlávia lett ennek a stratégiának és átmenetnek a kifejlesztésére szolgáló kísérleti terepe, ahogy 1991-ben Roland Dumas (1988-92 között francia külügyminiszter – a ford.) mondta, ahol általános sztrájk kezdődött és a politikai forradalmat csak a nagyhatalmak és a bürokratikus „nemzeti” nomenklatúrák erjesztette háború gátolta meg. Jugoszlávia minden népe ellen, a jugoszláv szövetségi állam destrukciójával, annak bantusztáni (eredeti jelentésében: dél-afrikai fekete rezervátum – a ford.) „nemzeti” bábállamokká alakításával. A balti államokat és a Kaukázust ugyanilyen célokra használják fel. A háborús fenyegetés aztán meglendült Jelcin, Kravcsuk, Suskevics révén, mikor valóságos államcsínnyel verték szét a Szovjetuniót a szovjet nép akaratával szemben, mely meg akarta őrizni a Szovjet Szövetséget az 1991. márciusi népszavazás szerint (’91.márc. 17-én 80 %-os részvétel mellett a szovjet állampolgárok 76 %-a kinyilvánította akaratát a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége megőrzésére – a szerk.).
A sztálinizmus – egyszersmind a Kreml ellenőrzése alatt álló nemzetközi bürokratikus apparátus és a SZU monolitikus államának, a volt munkásállamoknak az apparátusa – darabjaira hullott, de „nemzeti” társadalmi és politikai összetevői nem tűntek el a politika színpadáról: klánok sokaságává („pártok”) alakultak át, a totális bürokrata rendszer gerincét alkotó politikai rendőrség berkeiből átvedlettek kispolgári „demokratákká”, akik egyszerűen beálltak az imperialista titkosszolgálatok közvetlen szolgálatába.
Ennek a szolgálatnak a fejében megkapták a jogot a nemzeti vagyon fosztogatására a privatizáció eszközeinek segítségével. Mikor egy vezető klán kimeríti a privatizáció összes lehetőségét és hátrálni kényszerül a nép, a dolgozók ellenállása hatására, egy másik klán kerül a helyére a «narancsszínű forradalom» vagy hasonló mechanizmusoknak köszönhetően.
Az «ugrás a kapitalizmus felé» ezen országok munkásosztályának olyan szenvedést és kárt okozott, mely Jugoszláviában pl. a II. világháborúsnál nagyobb veszteségeket jelent. A két utolsó évtized alatt a munkásosztály és vívmányai elleni támadások még inkább fokozták az imperialista offenzívát a világ dolgozóinak és a népeinek vívmányai ellen.

A „restaurációs” átmenet 20 éve

A kapitalizmus felé vivő „restaurációs” átmenet 20 éve megmutatja, hogy a nemzeti bürokráciák képtelenek voltak átalakulni új nemzeti burzsoáziává és a kezüket teljesen rátenni ezekre az új nemzeti államokra. A szenilis kapitalizmus számára a Föld túl kicsi, hogy az újkapitalistákat növekedni hagyja. Tehát célja az, hogy teljesen megsemmisítsen minden munkásállamot és munkásjogot, azokat új, tőle függő gyarmatokká alakítsa a bürokratikus helyi komprádormaffia felügyelete alatt az „új világrend” – az amerikai imperializmus világprotektorátusa - keretében.
Hála a volt bürokratikus munkásállamok munkásosztálya masszív ellenállásának, az imperializmus és lakájai, az új állami átmenenti komprádorapparátusok nem tudták megvalósítani ezt az álmukat. A dolgozók tömeges ellenállásának köszönhetően számos lényeges állami gazdasági szektort még nem privatizáltak ezekben az országokban, így az átalakítás még nem teljes. A privatizáció két évtizede nem volt elég arra – a dolgok mostani állásakor –, hogy „a kapitalista restauráció átmenete” materializálódjék.
Annak ellenére, hogy – a nyugat-európai finánctőke kritériumai szerint is – óriási vagyonokat halmoztak fel a privatizációnak és a rombolásnak köszönhetően a titkosszolgálati apparátus bürokrata frakciójának bizonyos tagjai, vagy azok az egyének, akik kapcsolatban álltak velük, az átmeneti államok jelenlegi vezető rétege kispolgári komprádormaffia marad, melyet az imperializmus közvetlenül ellenőriz. Óriási, dupla nyomásnak van kitéve: egyfelől a szervilisen kiszolgált imperializmus részéről, másfelől a dolgozók ellenállása részéről, akik akadályozzák az átmenetet a teljes privatizáció felé és abban, hogy a munkás–népi vívmányok nyomait is eltöröljék.

A „Szovjetunió védelme” ma

Az átmeneti országok dolgozói és népei egyre határozottabban állnak ellen a közösségi tulajdonban maradt szegmensek privatizációjának és követelik a magántulajdonba adott üzemek újraállamosítását, az Októberi forradalomban és az az utániakban megszerzett összes vívmány restaurálását. Ennek a küzdelemnek a kimenetelét egy másik küzdelem kifejlete fogja meghatározni: a munkásosztály harca politikai önmeghatározásáért, a független munkásmozgalom, szakszervezetek, független pártok rekonstrukciójáért, küzdelem a politikai forradalmi élcsapat, a IV. Internacionálé elismeréséért. Főleg, mivel olyan küzdelemről van szó, melyben a munkásosztály megszabadul a II. és III. Internacionáléban gyökerező bürokratikus apparátusok és minden reakciós centrista, olykor „szintén trockista” típusok és formák kontrolljától! (A „szintén trockista” kifejezést használom a pablista, Militant irányzatra utalva, mint Lenin tette gúnyosan a kispolgári „legális marxistákról” mondván: „szintén marxisták”, akik Marxra hivatkozva gátlás nélkül meghamisítottak mindent elméleti és politikai zavarosságuk kendőzésére és befolyás növelésére a munkásosztályban - a szerző.)
A IV. Internacionálé a volt bürokratikus munkásállamok dolgozóival váll váll mellett folytatja harcát, hogy megvédje a megmaradt vívmányokat, visszaszerezze és rekonstruálja a tőkés átmenetben megsemmisítetteket, küzd a Szovjetunió és a szovjetek demokráciája (munkástanácsok) politikai rendszerének újjáépítéséért, Jugoszlávia helyreállításáért és a Balkáni Szocialista Szövetségért, a kínai politikai forradalomért és a szocialista köztársaságok világföderációjáért.