Washington Tunézia népének haragjával szemben

Miközben a nyugati média a «jázmin-forradalom» győzelmét ünnepli, az USA Tunézia népének haragját akarja tompítani és megőrizni diszkréten a CIA- és a NATO-bázisait. A felkelés nem ért véget, a forradalom folytatódik.

A francia újságíró, Thierry Meyssan elemzése

„A nagyhatalmak nem szeretik a politikai felfordulást, melyek terveiket megkontrázhatják. Az egy hónapja kezdődött események is ezen esetek közé tartoznak.

Így nem meglepő, hogy a nagy nemzetközi sajtó, a világdomináció rendszerének szemérmetlen bűntársa, hirtelen lelkesedésbe csapott a «jázminforradalom» iránt, megsokasodtak Ben Ali vagyonáról szóló ankétok és riportok, amit eddig nem tudtak annak rikító szembeötlése ellenére. A Nyugat fut az olyan helyzet után, amelyik kicsúszott a kezéből, óhajokkal próbálja visszaszerezni.

Mindenekelőtt arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy Ben Ali rendszerét támogatta az USA, Franciaország és Izrael.

Washington Tunéziát kisebb jelentőségű országnak minősítve inkább biztonsági terveire használta, mint gazdaságira. 1987-ben «lágy államcsíny» szüntette meg Habib Bourguiba elnökségét helyére belügyminiszterét, Zine el-Abidine Ben Alit emelve. Uóbbi a CIA ügynöke, a Senior Intelligence School (Fort Holabird) végezte kiképzését. Bizonyos közelmúltból származó elemek arra mutatnak, hogy Olaszország és Algéria is részt vett ebben a hatalomátvételben. [1].

A Köztársasági palotába érkezésekor a Pentagonnal kapcsolatban álló Katonai Bizottságot állított fel. Minden év májusában ült össze, de tartva a hadseregtől Ben Ali marginalizálta és nem szerelte fel kielégítően, kivéve a Speciális Erők Csoportját, mely US-katonákkal végezte gyakorlatait és részt vett a terület «antiterrorista» védelmi erejében. Bizerte, Sfax, Sousse és Tunisz kikötői a NATO-csapatok számára nyitva voltak, 2004-ben Tunézia belép a Szövetség «Mediterrán dialógusába».

Washington gazdasági téren semmi különöset nem várt az országtól, hagyta tehát Ben Alit a neki megfelelő kerékvágásban. (…)

Az államhatalom gondolt az elnök elkerülhetetlen halálára, a diktátor azonban gondosan eliminálta lehetséges utódait. Mintegy 60, a jövőben politikailag lehetséges szerepet játszó személy toborzása után Fort Bragg minden egyest háromhónapos képzésben részesített (fizetésért) [2].

Ha Ben Ali nem is mondott le a muzulmán világban hatályos anticionista retorikáról, Tunézia számos könnyítést adott a palesztinai zsidó telepeseknek. A tunéziai származású zsidók utazgathattak és kereskedhettek az országban. Ariel Sharont még meg is hívták Tuniszba.

A felkelés

A vándorkereskedő Mohamed el-Bouzazi 2010. dec. 17-i önfelgyújtása adta meg a jelet az első zendülésekre. A rendőrség elkobozta kordéját és árucikkeit, Sidi Bouzid népe felkelt felismerve a személyes tragédiában önmaga sorsát. Az összecsapások átterjedtek más területekre is, aztán a fővárosra. (…)

Dec. 28-án Ben Ali megpróbálta a dolgokat kezébe venni, a fiatal Mohamed el-Bouazizi ágya mellől fordult a nemzethez. Tévébeszéde kifejezi vakságát, a tüntetőket szélsőségeseknek, felbérelt agitátoroknak titulálva, bejelenti a megtorlást. Messze a kedélyek lecsendesítésétől, beavatkozása a népi lázadást felkeléssé változtatta. Tunézia népe ezentúl nem csak a társadalmi igazságtalanság ellen, hanem a politikai hatalom ellen is küzd.
Washingtonban konstatálják, hogy «ügynökünk, Ben Ali» többé semmit nem tart a kezében. A Nemzetbiztonsági tanácsban Jeffrey Feltman [3] és Colin Kahl [4] hozzájárulnak, hogy az elhasznált diktátor magára hagyásának itt az ideje és utódlása megszervezésének is, mielőtt a felkelés nem csap a rendszert megkérdőjelező autentikus forradalomba.

Mozgósítja a médiát Tunéziában és szerte a világon, a tunéziaiak figyelmét a szociális kérdésekre, Ben Ali korruptságára és a sajtócenzúrára fókuszálja. Mindent megtesz, csak ne merüljön fel, miért emelte Washington Ben Alit a hatalomba 23 éve és miért védte azt, mialatt a nemzetgazdaságot megkaparintotta.

Dec. 30-án a Nessma TV (az olasz-tunéziai Tarak Ben Ammar és Silvio Berlusconi tulajdona) riportjaiból kiderült: a rendszer a végét járja.

Párhuzamosan USA-szakértők (majd szerbek és németek) érkeznek Tunéziába, hogy a lázadást mederbe tereljék. Ők azok, akik a kollektív érzelmeken szörfölve a tüntetők szájába akarnak szlogenokat adni. Az Albert Einstein Intézet által kidolgozott úgynevezett «színes forradalmak» technikája mintájára a diktátorra akarnak összpontosítani, hogy az ország politikai jövőjének kérdése elkerülhető legyen. A jelszó: «Le Ben Alival!».

A tunéziaiak azonban spontánul folytatják a szembeszállást a rendszerrel, tömegesen kimennek az utcákra, felgyújtják a rendőrörsöket, a Ben Ali-klikkjéhez tartozó boltokat. Sokan fizetnek közülük életükkel, vérükkel.

A diktátor jan. 13-án parancsot ad a hadseregnek, hogy lőjön a tömegre, de a földi erők vezérkari főnöke visszautasítja. Rachid Ammar tábornokot az Africom parancsnoka, akit William Ward tábornok értesített, bejelenti az elnöknek, hogy Washington menekülésére adott parancsot.

Franciaországban a Sarkozy-kormányt nem értesítette döntéseiről az USA, s az nem is elemezte a köpönyegforgatás módozatait. Michèle Alliot-Marie külügyminiszter a diktátor megmentését javasolja, rendfenntartó tanácsadók és felszerelés küldését. 14-én repülőgépet bérel, de mire a formalitások befejeződnek, vége, Ben Ali már elmenekült.

A tegnapi barátok Washington, Tel-Aviv, Párizs és Róma megtagadják a menedéknyújtást. Riadba kell mennie, a Kincstárból lopott 1,5 tonna arannyal...

Jázmin a tunéziak lecsendesítésére

A US stratégiai kommunikációs tanácsadói megpróbálják lefújni a meccset, a miniszterelnök alakít kormányt. Ekkor adják a sajtóügynökségek a «Jasmine Revolution» (angol) kifejezést. A tunéziaiak ekkor realizálják «színes» forradalmukat. Nemzeti kormány alakul. Minden jó, ha jó a vége.

A «Jasmine Revolution» az idősebb tunéziaiakat emlékezteti valamire: ezt használta a CIA a Ben Alit hatalomba emelő 1987-es államcsíny alkalmával is.

A nyugati sajtó — melyet a Birodalom jobban kontrollál, mint a tunéziait — most fedezi fel Ben Ali hatalmas vagyonát. El is felejti az IMF igazgatójának, Dominique Strauss-Kahnnak az éhségfelkelést nem sokkal megelőző dicséretét az ország vezetőinek címére. [8]. Elfelejti a Transparency International jelentését is, mely azt állítja, hogy Tunézia kevésbé korrupt, mint Olaszország, Románia és Görögország. [6].

A rendszer milicistái, akik hintették a terrort a felkelés alatt, önvédelmi bizottságok szervezésére kötelezve őket, eltűntek.

A tunéziaiak, akikről azt hisszük, depolitizálták és manipulálták őket a diktatúra évtizedei alatt, komoly érettségről tesznek tanúbizonyságot. Konstatálják, hogy Mohammed Ghannouchi kormánya «Ben Ali nélküli benalizmus». Néhány homlokzatfestés után az egypárt (RCD) őrzi a kincstári minisztériumokat. Az UGTT szakszervezeti felelősei lemondtak a nekik leosztott posztokról, mivel nem akarnak az USA manipulációihoz csatlakozni.

Az RCD elmozdíthatatlan tagjain túl, marad a sajtó és a CIA-ügynökök. Tarak Ben Amar producer (a Nessma TV vezetője) jóvoltából Moufida Tlati filmrendező lett a kulturális miniszter. Kevésbé show-bizz, de kifejezőbb Ahmed Néjib Chebbi, a National Endowment for Democracy bábja lett a regionális fejlesztés minisztere. Vagy példáula a sötét Slim Amanou, az Albert Einstein Intézettel szakító blogger, a Sport- és Ifjúsági Minisztérium titkára – az autoproklamált Anonymous-csoporthoz tartozó fantom Kalózpárt képviseletében.

Természtesen az USA nagykövetsége nem kapacitálta a Kommunista Pártot az ún. «nemzeti egységkormányban» való részvételre.

Viszont készülődik londoni száműzetéséből visszatérésére az Újjászületés Pártja (Ennahda) nagy öregje, Rached Ghannouchi. A demokrácia és az iszlám összeférhetőségének híve, hosszú ideje készíti elő barátja, az exmarxista szociáldemokrata Ahmed Néjib Chebbi Demokrata Haladó Pártja felé közeledést. Ha a «nemzeti egységkormány» kudarcot vall, ez az USA-barát tandem szolgáltatná a változás illúzióit.

Mégegyszer, a tunéziaiak felkelnek, szélesedik a mozgalom azzal a jelszóval, amit megsúgtak nekik: «Le az RCD-vel!». Még a bukott rendszerrel kollaborálókat is elűzik az üzemekből.

A forradalom felé?

Annak ellenére, amit a nyugati sajtó állít, a lázadásnak nincs vége és a forradalom még nem kezdődött el. Washington semmit nem terelt mederbe, kivéve a nyugati újságírókat. A helyzet, jobban, mint decemberben, minden ellenőrzésen kívül esik.„


[1] Fulvio Martini admirális, az olasz titkosszolgálat (SISMI) akkori főnöke nyilatkozata

[2] a szerző által gyűjtött tanútól

[3] a külügyminiszteri közel-keleti ügyek asszisztense

[4] a Védelmi min. közel-keleti titkárhelyettese

[5] Vidéo. http://www.youtube.com/watch?v=xEA9X6j7b_U&feature=player_embedded

[6] « Corruption perception index 2010 », Transparency International.
http://transparency.org/policy_research/surveys_indices/cpi/2010

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A reakció szerveződik…

A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése közleménye

2010. jan. 26.

Tegnap Tunézia több városában megtámadták az UGTT több helyi székházát. Tuniszban, a kormányt támogató ellentüntetésen a szakszervezeti tömörülés sztrájkját provokáló transzparensek jelentek meg: «UGTT, menj vissza dolgozni!». Ezek tudtával nem nehéz kitalálni, kik állnak a székházakat támadók mögött.
Az UGTT a jelenlegi kormány lemondása, a volt rezsim antidemokratikus és diktatoriális intézményei eltűnése mellett foglal állást és Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívása mellett. Ez az egyetlen demokráciának megfelelő álláspont.
Szolidárisak vagyunk az UGTT szakszervezeti tömörüléssel, vezetőivel és aktivistáival.

Az UGTT védelmét!
El a kezekkel a tunéziai forradalomtól!
A tunéziai nép és csakis a tunéziai nép dönhet jövőjéről!

Louisa Hanoune et Daniel Gluckstein koordinátorok