A «képek háborúja» és Benghazi bombázása

A tévéhíradók minden este Kadhafiról szólnak. Információs háború (is) zajlik: a líbiai kormány hazudik a nemzetközi újságíróknak, hogy a közvéleményt manipulálja. Csak a diktátor hazudik?

Pl. márc. 20-án az egész külföldi újságírócsapatot elvitték egy temetőbe, hogy megnézzék a koalíciós bombázás első áldozatainak temetését. Szinpadias jellege volt. A menetet Kadhafi-barát szimpatizánsok fogadták, a szomorú esemény ellenére nem sírtak, hanem vezetőjük képeit mutogatták. Nem volt temetés, a megásott sírgödrök üresen maradtak, a koporsók nem érkeztek meg. Micsoda professzionalizmus!

Az előző háborúk idején több olyan dolgot fogadtak el igaznak, melyekről valótlansága bebizonyosodott, s az is, hogy csak a közvélemény megtévesztésére szolgáltak annak háborús felkészítésében. A sajtó nem kérdőjelezte meg ezeket, hozzájárult a háború humanitárius vagy a civilizáció védelmi okának elfogadtatásához.


Az első Golf-háború idején egyik hazugság jól jellemzi a többit. Egy kuvaiti lány sír a kamera előtt, mert Szaddam katonái újszülötteket húztak ki az inkubátorból, a földre dobták és megölték őket. Még egy kuvaiti diplomata is alátámasztotta hozzátéve, hogy ő maga 14 csecsemőt temetett el. Borzalom!

Az információ körbejárta a világot. A támadás megkezdődhetett.

Az ENSZ később, a vizsgálat után bejelentette, hogy az ügy soha nem létezett, a fiatal lány, a kuvaiti követ lánya komédiázott.


A második, «demokráciáért folyó» iraki háborúban a tömegpusztító fegyverek indokolták, hogy Irak veszélyes, Szaddamot le kell fegyverezni, népét fel kell szabadítani. Azóta Tony Blair bevallotta, hogy soha nem léteztek ezek a tömegpusztító fegyverek.


Ma még nehéz megállapítani, hogy melyek a médihazugságok ebben az új, a Nyugat kontra Líbia háborúban. De máris kérdések merülnek fel.

Például, voltak-e valóban intenzív bombázások Benghaziban? Láttuk-e őket? A francia tévé márc. 18-i híradója szerint igen. Nem használ még csak feltételes módot sem, s folytatja a logikát «a tűzszünetet nyilvánvalóan nem tartották be, a Nyugat folytatja tehát intervenciós készülődését». Rögtön jönnek a képek. A kiküldött tudósító ismételgeti a «tűzszünet be nem tartása» kifejezést, miközben egy repülőt látunk lezuhanni. Hozzáteszi: «az ellenzék egy kis győzelme», lövések és üdvrivalgások hangalájátszásával (melyet Párizsban csinál egy hangmérnök). A képernyőn egy tucat civil. Holott «szörnyű csata folyik, Kadhafi erői behatoltak a városba », mindez a «felkelők szerint».
Ezután hirtelen Tripoliban találjuk magunkat, ahol az újságíró szerint a rezsim szóvivője «tagadja, hogy az ENSZ által kért fegyverszünetet megsértették». A líbiai külügyminisztérium nemzetközi megfigyelőket kér ennek ellenőrzésére. A háborús riporter telefonnal készített amatőr képeket mutat, szerinte ezeken látni a bombázást. Többször is megnézve csak fehér füstöt látni, mely inkább hasonlít a futballstadionokban láthato füstbombára, mint nagyhatású rakéta rombolására. Ezzel az ismeretlen eredetű néhány másodperces felvétellel feltételezteti, hogy a miniszter hazudik. A képen ugyan nincs nyoma masszív bombázásnak, de jön a konklúzió: «a tripoli rezsim jobban, mint valaha légicsapással fenyeget.» Nincs is szükség megfigyelőkre tehát, mehetnek a rakéták a líbiai nép megmentésére. Ha a tévénéző nem lenne meggyőzve ezen rövid két perc alatt, más rendkívüli kiküldött riporter beszél. De minthogy kamerája nincs, újból az adás elején látott képeket látjuk. Megint lezuhan a repülő, egy perc alatt harmadszor, fekete füst. Ezt látjuk a város különböző pontjairól, mely azt az illúziót nyújtja, hogy Benghaziban égnek a házak. A sokkoló riporter megilletődve mondja, hogy « bombarobbanások vannak », hogy orvlövészekről beszéltek neki, de… «lehetelen ellenőrizni.» Egyetlen kép sincs – annak ellenére, hogy a francia TV technikailag igen jól felszerelt –, hogy élőképeket adjanak le. Ehelyett még egyszer bemutatják egy homályos képen ugyanazt a zuhanó repülőgépet… már ötödször. Volt-e egyáltalán valami fényképeznivaló?


(Michel Collon honlapja)