Nemzetközi információk

új széria 31.sz. (400) - 2011.márc.18.


Tartalom:
- A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése Párizs márc. 14-15-i koordinációs gyűlésének számadása (1.rész)

- Franciaország: A Független Munkáspárt elítéli az ENSZ Biztonsági tanácsának 2011. márc.17-i 1973-as határozatát (márc.18. – 14 óra)- màr megjelent a blogon




A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése Párizs márc. 14-15-i koordinációs gyűlésének számadása(1.rész)


A Nemzetközi Egyetértés koordinációja, melyet a háború- és kizsákmányolás elleni világkonferencia (Algír, 2010. nov. 27-29) hozott létre, Párizsban márc. 14-15-én elsőízben összeült.

Az ülés elnöke Louisa Hanoune (a PT d’Algérie főtitkára) és Daniel Gluckstein (a francia POI országos titkára) elvtársak voltak, akik együtt koordinálják a Nemzetközi Egyetértést. Abdelmajid Sidi Saïd, az UGTA főtitkára üdvözletét küldte a nemzetközi koordináció tagjainak.

Rubina Jamil (Pakisztán) elvtárs távollétében a koordináció tisztelgett Ahmed Gulzar Chaudhary emléke előtt. Az algíri konferencián még részt vett, az All Pakistan Trade Union Federation (APTUF) vezetője és a pakisztáni munkásmozgalom történelmi alakja egy hónapja hunyt el. A pakisztáni drámai helyzet ellenére Gulzar Chaudhary és Rubina Jamil elnökletével az APTUF 2010 decemberében megtartotta kongresszusát a munkásjogokért, a békéért és a nemzeti szuverenitásért, melyek fontosságát már az algíri konferencián is aláhúzták.

Algíri tanácskozásunk kiemelkedő visszhangot keltett Algériában és a világon, úgy is mint a munkásmozgalom újrakomponálásának értékelése a tőkés rendszer válsága idején. A tunéziai forradalom kitörése által új helyzet keletkezett. A visszajelzések erről nyitottak vitát.

Az Algírban elfogadott nyilatkozat középpontjában ez áll: tiszteletben kell tartani a nemzeti szuverenitást, el kell utasítani a háborút és minden beavatkozást. A nyilatkozat ezzel zárult: «Háborúcsináló kormányok, reszkessetek a népek haragjától!»

Senki nem gondolta algíri együttlétünkkor, hogy 20 nappal később ugyanez az – afrikai – kontinens illusztrálja mondatunkat.

Ennek a mobilizációnak a központjában alá kell húzni egy elnyomott ország munkásosztályának szerepét. Két nappal El Bouazizi feláldozása után a munkásosztályhoz kapcsolódott fiatalság haragjának kirobbanása, az UGTT helyi és regionális helyiségei előtti demonstrációi a szervezet országos vezetésére nyomást gyakoroltak.

A munkanélküliség, a prekaritás elleni szociális követelések a felkelésnek már kezdetben munkásjelleget adtak, melyhez politikai követelések kapcsolódtak: a diktatúra megszüntetése, intézményei lebontása.

Népi bizottságok alakultak az UGTT helyi struktúráinak szárnyai alatt. A bizottságok a lakónegyedek, az üzemek védelmét szolgálták a volt rezsim felbőszült banditái ellen, s lassacskán, ahogyan növekedett a Ben Ali intézményeivel leszámoló Alkotmányozó Nemzetgyűlés iránti követelés, átalakultak forradalmi védelmi bizottságokká.

Jan. 14-én, pontosan azon a napon, melyet Szudán törzsi–közösségi alapú felosztására szenteltek és az US-imperializmus az olajban gazdag Dél elszakadását elérte, a tunéziai nép elzavarta Ben Ali diktátort. A tunéziai népnek sikerült az RCD, a politikai rendőrség, stb. feloszlatását elérnie. Az autentikus proletárforradalom a nemzeti szuverenitás kérdését feszegeti.

A forradalom napirendre tűzi az adósságfizetés (18 milliárd dollár) megszüntetését, az Európai Unióval 1995-ben kötött társulási szerződés felmondását és szakítást a Tunéziát – mint másokat is – legázoló strukturális kiigazítási tervvel. Olyan forradalom, mely sok más forradalomra, a portugál vagy a francia forradalomra emlékeztet.

Ez a forradalom volt a támpont az egyiptomi forradalmi folyamat számára. Az országot 36 éve vérezteti a strukturális kiigazítási terv. Nemrégen csökkentették a béreket, az egészségügyet tönkretették; a rendszer gerince, az amerikai kormány pénzelte egyiptomi hadsereg a régió, az Arab Liga csendőrévé vált.

De az egyiptomi forradalmi folyamatban hiányzott az UGTT itteni megfelelője, mivel a szakszervezeti szövetség teljes mértékben integrálódott az államba. Csak amikor a szektoriális szakszervezetek csatlakoztak a mozgalomhoz, akkor döntött az Obama-kormány úgy, hogy lemond Mubarakról.

A régióban más, az IMF és a Világkereskedelmi szervezet által kizsigerelt országokban, Jordániában, Jemenben is népi tiltakozások kezdődtek. Máshol politikai és demokratikus követelésekkel, pl. a 242 éve emirátus Bahreinben, mely az amerikai V. flotta állomáshelye is, a siitákat és szunnitákat egyesítő mozgalom alkotmányozó nemzetgyűlést kér. Szaud-Arábia nem tolerálhatja ezt határai mentén és csapatokat küldött.

Arról van-e szó, amit «arab tavasznak» neveznek? Arab forradalmaknak? “Arab nemzet” nem létezik. A mai napig pl. a Nemzetközi Munkaügyi Iroda, ha az «arab világ» összejöveteleiről van szó, egy kalap alá veszi a köztársaságokat, a golf-monarchiákat – függetlenül gazdasági irányultságuktól, ilyen vagy olyan kormányuktól. Valóban csapda.

Láthattuk a beavatkozásra, a líbiai légtérzárra szólító felhívások megsokszorozódását. A líbiai események ürügyén a beavatkozásra, a közvetlen katonai intervencióra vonatkozó felhívások a tunéziai forradalmat, az egyiptomi népet bekerítését célozzák és a térség összes nemzetének szuverenitása ellen irányulnak.

Az amerikai imperializmus kötelezi európai szövetségeseit, hogy álljanak az első vonalba. A beavatkozási felhívást az Arab Liga is magáévá tette legutóbbi összejövetelén (kivéve az opponáló Algériát és Szíriát). Láttuk az ALBA, az Amerikáért Bolivári Szövetség országainak Líbia területi integritásának megsértése elleni állásfoglalását, melyben csak osztozni tudunk, függetlenül attól, mit gondolunk Kadhafi rendszeréről. Nem lehet a térség összes országát ugyanabba a sémába szorítani.

Az IMF diktálta strukturális kiigazási tervek már nem a «déli országok» apanázsa, most Európán és az USA-n a sor, hogy ezek a tervek napirendre kerüljenek, ebben pedig a tunéziai forradalom támpont minden nép számára. Ugyanazok, akik visszatérést akarnak a Tunézia-Európai Unió társulási szerződéshez, akik előkészítik a beavatkozást, az intervenciót, hogy elsinkófálják a tunéziai néptől forradalmát, akik maguk is alkalmazzák Európában és az USA-ban a kiigazítási terveket.

Algírban nemzetközi szinten mutattuk meg az osztályharc egységét. A múlt évben Kínában ez már elkezdődött a munkássztrájkokkal, melyekkel a multinacionális vállalatokat meghátrálásra késztették a béremelések kérdésében. Akadályokba ütközve, de gigantikus sztrájkok voltak Írországban, Görögországban, Franciaországban, Portugáliában, Spanyolországban, melyek a tőke intézményeivel, az Európai Unióval és az IMF-fel való szakítás tűzték napirendre.

Az összes akadály ellenére a munkásosztály magához vette a kezdeményezést. A probléma tehát az: vannak-e vagy nincsenek eszközök, független szervezetek ahhoz, hogy ezek a harcok győzhessenek? Ami Wisconsinban történt, meztelenre vetkőzteti “a demokráciából leckét adók” képmutatását. Az ILO által elismert szakszervezeti jogokon az USA 20 államában erőszakot követnek el.

Ebben a koordinációban vitatkoztunk a jún. 4-i Egyetértés–találkozóról, melyet az ILO 100. éves közgyűlése alkalmából tartunk. Ennek a találkozásnak reflektálni kell a világszinten és a munkásmozgalomban folyó eseményekre. Abban a helyzetben, melyben az állandó partneri együttműködés folyik az ILO és az IMF között, ahol az IMF igazgatóját meg is hívják erre az éves közgyűlésre.

*
* *

Első hozzászólás: Alá kell húznom az Európai Kapcsolattartó Bizottság febr. 20-i kampánya jelentőségét: “Semmiféle beavatkozást! Kifele az Európai Unió szakértőivel! A tunéziai és egyiptomi népeknek joga van rendelkezniük önmagukról!”. A algíri konferencián jelen lévő német aktivisták közötti erről folyt vita. Tunéziában a forradalom szintén az Európai Unió politikája elleni felkeléssel kezdődött, központjában a szakszervezetekkel.

Vissza kell térni a «szociális dialógusról» szóló vitára, mely az algíri konferencián zajlott. Márc. 11-én az Európai Unió csúcstalálkozója állást foglalt: Tunéziában “a külföldi befektetők bátorítására meg kell őrizni a nyitott piacot”, ehhez kereste az EU az Afrikai Unió és az Arab Liga egyetértését a térségben beavatkozásra az imperialista érdekek védelmében.

Ugyanez a csúcs döntött az «euró megmentéséért paktumról», mely Németországban a szakszervezetek szabad bértárgyalásának jogát helyezte hatályon kívül. Nem csak a béreket, a nyugdíjakat, a társadalombiztosítást is érinti. Mindez az intézményes reformokat illeti minden országban, likvidálva a nemzeti szuverenitást.

Algírban megtudtuk Sidi Saïdtól, az UGTA főtitkárától, hogy szakszervezeti G20 létrehozása közeleg, olyan információ, melyet a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség soha nem tett nyilvánossá.

Minden a szociális dialógusokhoz vezet vissza bennünket. Ha valahol is léteznek, akkor Németországban igen. Jelenleg a DGB vezetése tárgyalásokba bocsátkozott a munkaközvetítős dolgozók szervezetéről. Az Unió kötelezte deregularizációs intézkedések katasztrofális következményekkel járnak az ilyen dolgozókra. A Ver.di brandenburgi tanácskozása, melyen részt vettem, abszolut többséggel hozott állásfoglalást a deregularizáció ilyen formája ellen és megerősítette teljes visszautasítását Sarkozy-Merkel európai paktumával szemben a DGB vezetéséhez fordulva, hogy az kampányt folytasson ezekről a kérdésekről. Erről kell jún. 4-én Genfben beszélnünk.

Második hozzászólás: Alá akarom húzni az ILO-közgyűlésnek a nemzetközi helyzet és a wisconsini események miatti fontosságát. Nyugat-Afrikában a tunéziai és egyiptomi forradalmi folyamattal szimpatizálva mutatták ki a dolgozók lelkesedésüket.

Ez a folyamat megerősíti Togoban a jelenleg tárgyalandó szakszervezeti követeléseket, nevezetesen a bérekról/fizetésekről.

Harmadik hozzászólás: Az algíri konferencia óriási hatással járt az amerikai munkásmozgalomra. A USLAW tömörülés széles körben közzéadta a tanácskozás dokumentumait. Első alkalommal vettek tudomást a szakszervezeti felelősök arról, ami Vancouverban történt a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség kongresszusán, és nem akarják elhinni, hogy itt az IMF vezetője, Strauss-Kahn vagy a görög miniszterelnök, Papandreou beszédet mondhatott.

Egyébként az Egyetértés dokumentumai lehetővé tették a tunéziai helyzet és a munkásszakszervezek szerepének megvilágítását.

Az algíri konferenciával az amerikai delegációban alapvetően fontos vita kezdődött a félidős választási mérlegről és az új Obama-tervről, mely a költségvetési hiány csökkentését állítja középpontba. A vitákban felmerült egy fontos kérdés: hogyan lehet a munkásmozgalom függetlenségét megerősíteni a kormánnyal és a munkáltatókkal szemben? Az USA-ban az utóbbi két hétben ezeket a kérdéseket az osztályharc folyamatának középpontjában találhatjuk.

Kevéssel Algírból visszatérésünk után Obama szövetségi szinten 1300 milliárd dolláros azonnali költségvetési hiánycsökkentő tervre kötelezett. A csökkentések minden állam szövetségi szubvencióit érintik, a kormányzók maguk részéről bejelentették saját büdzséjük megnyirbálását – republikánus kormányzók, mint Wisconsin, Ohio, Indiana államban vagy demokraták, mint California és New-York államban egyaránt.

Ahogy a beszámoló jogosan kiemelte, az USA-ban is folyik a strukturális kiigazítási terv végrehajtása. Az utolsó választásokon republikánus győzelmet hozó 11 államban (különösen köszönhető annak, hogy a választók távol maradtak, mivel Obama hátat fordított ígéreteinek), a kormányzók határoztak arról, még egy lépést tesznek a szakszervezetek által aláírt kollektív szerződések lerombolása irányában és az ilyen egyezményekben a szakszervezetek tárgyalási jogának hatályon kívül helyezését keresik.

Ha ez létrejön, a 11 állam hozzáadódik ahhoz a 20-hoz, ahol nem ismerik el a szakszervezetek kollektív tárgyalási jogait.

Az, hogy az AFL-CIO vezetése döntött a Kereskedelmi kamarával partneri kapcsolatot létesítéséről, zavart provokált a szakszervezeti felelősök és aktivisták körében, mivel pontosan ez a Kereskedelmi kamara próbálja szétzilálni a szakszervezeteket és a minden államot megillető szubvenciókat eltörölni. Hirtelen a nemzetközi szakszervezeti mozgalom kérdéseiről Algírban felvetett kérdéseink közel kerültek számos szakszervezeti aktivista és felelős szemében – mint az amerikai dolgozókat azonnal érintő kérdések.

Clevelandben márc. 5-6-án a munkásaktivák tanácskozást tartottak a munkásjogok védelméről, a szakszervezeti függetlenségről a következő jelszóval: «Többé egyetlen engedményt se!». A vitában egy szakszervezeti vezető magyarázta: «Szembetaláltuk magunkat a jó zsaru-gonosz zsaru duóval. A «gonosz» a republikánus kormányzó, aki a szakszervezeti és munkáskiváltságok egészének brutális megsemmisítésére tör. A “jó zsaru” pedig a demokrata kormányzó, aki megpróbálja szakszervezeteinkből kiüríteni a lényeget, hogy az saját maga mondjon le vívmányairól – ugyanarra az eredményre jutva.»

Egy másik aktivista: «A republikánusok váratlanul hátba akarják döfni a munkásmozgalmat, a demokraták pedig fára akasztani és lassú halálra ítélni.» Ez a hangnem új a szakszervezeti mozgalomban.
El kell mondani, hogy ez a konferencia az USA-ban példa nélküli wisconsini események kibontakozása idején zajlott. A felháborodás a gyakorlatukat végző, egyben diák és a prekaritásos helyzetű pedagógusoktól indult. Létrehozták saját szakszervezetüket és azonnal kapcsolódtak más munkásszakszervezetekhez felébresztve az «alvó óriást». Három hete egyre növekszik a mozgósítás és múlt szombaton 150-200 ezer dolgozó tüntetett Madisonban, az állam székhelyén a republikánus kormány terve ellen, mely nem csak összes megszerzett előnyüket akarja likvidálni, hanem még a szakszervezetek tárgyalási jogát is. A kormányzó brutális szakszervezetellenes támadása ellenére a korábban a szomszédos államba futott demokrata képviselők visszajöttek szombaton. Néhány országos vezető azt mondja: «A kormányzói törvény szavazásával nagy győzelmet értünk el, mert a törvény megvilágítja politikájának természetét s a demokrata jelöltek 2012-es választási győzelmét elősegíti.»

De Wisconsinban éppen ellenkezőleg, ennek az óriás tüntetésnek a szívében egy 30 ezer dolgozóból álló menet (pedagógusok, ápolónők, kommunikációs dolgozók, szakszervezetek) ezzel a jelszóval vonult: «Többé semmi engedményt!», megerősítva a munkásmozgalom függetlenségének igényét a költségvetési nyirbálásokat szervező két párttal szemben.

Azóta a CWA vezetése az AFL-CIO támogatását is élvező felhívást adott ki az ápr. 4-i az összes államban és városban folytatandó akciónapról ezzel a jelszóval: «Semmilyen megnyirbálást, semmilyen engedményt, egy fillért se a háborúra, fizettessetek a gazdagokkal!»
Olyan mélységes mozgalomról van szó, melyben a dolgozók szakszervezeteik visszaszerzését végzik és úgy tűnik, életbevágó kérdésekről van szó, melyeket Genfben is meg kell vitatni júniusban.

E témában jelzem, hogy az észak-karolinai szakszervezetek az ILO-nál panaszt nyújtottak be a közszolgáltatás dolgozói szakszervezeti jogainak megsértése miatt.


A számadás felelősei,
Louisa Hanoune és Daniel Gluckstein