Munkás Hírlap

Nemzetközi munkásmozgalmi információk – 2011. júl. 6. sz.




Jelen számunkban közöljük az «Informations Ouvrières», a francia POI (Független Munkáspárt) hetilapjában (2011. júl. 21-27.) megjelent cikk fordítását.

Pánik Európában. Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban, Görögországban… De mi történik Magyarországon?

Az Európai Unió nevében Laurent Wauquiez az EU francia delegátusának gratulációját fejezte ki Orbán Viktor elnöknek: «Magyarország bebizonyította, hogy megérdemli helyét Európa szívében» … «Dicsekedhet azzal, hogy teljesítette az elnöksége elején kitűzött célok többségét.»
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az EU nyomására Orbán felháborító tervvel állt elő valóságos kényszermunkarendszert elindítva, mondván: «Magyarország garantálni igyekszik a szociális segítséget azoknak, akik ténylegesen rászorulnak, és erőfeszítéseit a munkanélküliség és a passzivitás megszüntetésére koncentrálja!» A «közmunka» megszervezését a belügyminiszterre bízta. 42 000 nyugdíjas rendfenntartót hívnak vissza munkába, s aki ezt elutasítja, megfosztják nyugdíjától. Feladatuk, hogy felügyeljék a több mint 300 000 személyt, volt munkanélkülit, «akit visszahelyeztek a munka világába», gátépítésre, útkarbantartásra, közterületek rendbentartására… Bruttó 171 euró fizetésért. Szoros ellenőrzés alatti kényszermunka, még akkor is kötelező elfogadni, ha több órát vesz igénybe a munkahelyre utazás, ha másképp nem megy, elszállásolás a helyszínen.
A magánszektor vállalatai is igénybe vehetik ezt az alulfizetett megoldást.
Továbbá az EU javaslatai értelmében «folytatják a rokkantnyugdíj rendszere reformjának végrehajtását, azaz megerősitik a munkavállalásra való ösztönzést» (sic!). A kormány elhatározta, hogy munkába állít 120 000 - 150 000 rokkantat ugyanazon fenyegetéssel: visszautasítás estében megszünteti járadékukat!
Az intézkedéseket a kormány arra is felhasználja, hogy megossza a lakosságot: a cigányok élveznek elsőbbséget a jelzett feladatok elvégzésében. Nyilván erre alapoz Laurent Wauquier, aki Orbán dícséretéhez hozzáfűzi: «Határozott fellépésével a romák helyzetére megoldást talált, ami koordinált válasz kezdetét jelenti.»
Mindezzel párhuzamosan, mint ahogy ezt a LIGA szakszervezet egyik vezetője jelzi: «A sztrájkkal kapcsolatos törvényt megváltoztatták… Bíróság fogja meghatározni, hogy egy-egy sztrájk törvényes-e, 5 nap áll rendelkezésére… Lényegében ez azt jelenti, hogy lehetetlenné válik a sztrájk».
Ugyanakkor Orbán Viktor arrogánsan azt merte válaszolni a rendfenntartó erőket és a tűzoltókat képviselő tiltakozó szakszervezeteknek: «Ezügyben szólok a bohócügyi miniszteremnek». A válasz nem váratott magára. Június 16-án tüntetők tízezrei vonultak a kormány épületéhez «bohóctüntetésre». 15 megyeszékhelyen szerveztek demonstrációt… 20 000 résztvevő írta alá azt a deklarációt, melyben visszavonják a Fideszre adott szavazatukat.
A hatóságok megtorló intézkedésekkel akadályozták a Budapest területére való érkezést is. Az autóbuszokat leállították, végigkutatták, késleltették őket. A tüntetésen részvenni kívánó rendfenntartó egységek tagjait behívták «gyakorlatozni».
Egyikük a következőket nyilatkozta a sajtónak: «A kormánynak meg kellene gondolnia intézkedéseit, hogy ne hergelje a lakosságot… Nekünk már nincs hova visszakozni, most rajta a sor, hogy hátráljon…»
Az elkeseredés, a harag egyre nő. Sokszáz egyetemista tüntetett e hónap folyamán az egyetemek bezárása, az államilag támogatott egyetemi helyek csökkentése ellen. A pedagógus szakszervezet (PSZ) tiltakozik az óraszámemelés és az elbocsátások miatt, az osztályok és iskolák bezárása ellen (amit az egyház az állam segítségével kaparint meg).
Kaposváron a szülők éhségsztrájkot szerveztek egyik iskola bezárása ellen, amivel a pedagógusok aktív szolidaritást vállaltak.
Budapesten egy szakszervezeti aktivista egy bezárt iskola újranyitásáért a volt tanulók, szülők és pedagógusok petícióját adta közre. Ugyancsak Budapesten pedagógusok tüntettek egy iskola bezárása ellen, amelybe speciális foglalkoztatást igénylő tanulók jártak.
Az ország és a községek közigazgatási rendjének átszervezése, azaz az állami segítség felszámolása tragikus következményeit Battonya polgármestere foglalta össze 21 pontban, éhségsztrájkját és a Parlament épületéhez láncolását helyezte kilátásba, kockára téve életét is azért, hogy felhívja a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára.
2 000 orvos felmondólevelet helyezett el egy közjegyzőnél béremelésük érdekében.
A «Munkás Hírlap» által javasolt «A nők nyugdíja és vívmányaik megtartása» petíciót aláíró rokkantnyugdíjas munkásnő nyomorult helyzetét vázolván többek közt így reagált: «le vagyok forrázva».
Valamennyien tudjuk, hogy a hatalomban a «jobboldali» Orbán a «baloldali» Gyurcsányt követi. Ugyanazt, aki kénytelen volt elismerni, hogy 2 éven keresztül hazudtak, miután nyilvánossá vált, hogy a privatizálások, az ipar felszámolása következtében az ország romhalmazzá vált. Még a repülőteret is kiárusították.
Ez a kormány a volt sztálinista rezsimet képviselte, amit maffiózó, nomenklaturista elemek képeztek, a vertikális, felülről létrehozott szakszervezetek támogatásával, melyek a legtöbb esetben minden engedményre képesek.
De ugyanakkor a munkásosztály elemei keresik az ellenállás lehetőségét, keresik a szervezkedést. 39 szakszervezet: vasasok, közlekedési, élelmezési dolgozók, postások, pedagógusok, egészségügyi, hírközlési dolgozók, médiamunkatársak, hivatásos tűzoltók stb. független szakszervezetei, köztük szakszervezeti szövetségek kiáltványt adtak ki.
Pontosan meghatározva követelik a táppénz, a fizetett szabadság, a munkaidő, a szakszervezeti jogok védelmét, minden jog megtartását, különösképpen a nyugdíj és a rokkantsági nyugdíj megőrzését.
A kiáltvány tárgyalások megkezdésére szólítja fel a kormányt és követeléseik teljesítése érdékében akcióegységre hív.
Ez történik Magyarországon, amiről nem beszélnek, vagy csak igen keveset.


A szerkesztőség a «Munkás Hírlap» olvasóihoz fordul: mi a véleményük mindezekről?

Kik vagyunk?

A Munkás Hírlap szabad kiadvány. Munkásaktivisták, szakszervezeti tagok kiadványa, akik harcolunk a termelőeszközök magántulajdona ellen, a kizsákmányolás ellen, az IMF és az Európai Unió ellen a békéért, a demokráciáért, a szocializmusért. Harcunkat a magyar munkásmozgalom folytonosságához kapcsoljuk, céljaink megvalósításáért e keretek között küzdünk - ahogy azt elődeink tették 1919-ban, 1956-ban.
Internacionalisták vagyunk, az összes nemzet, nemzetiség egymás közötti egyenlőségét a nemzeti kisebbségek egyenjogúságára alapozva követeljük. Éppen ezért a munkáshatalom és a demokrácia elvéért szállunk síkra, a Dunamenti és Balkáni Föderációért, szabad népek szabad Európájáért, a szabad világ tagjaként.
Arra törekszünk, hogy az útról és eszközökről szabad vita jöjjön létre, melyeknek segítségével a tömegek meg tudják találni a kivezető utat abból a zsákutcából, amelybe az imperializmus és intézményei taszították őket.
Lapunk nyitva áll valamennyi dolgozó, aktivista előtt, akik célja hasonló: harc a privatizáció ellen, a munkához, az oktatáshoz, az egészségvédelemhez, lakhatáshoz, stb. fűződő jogokért.
Megjegyzéseiteket, állásfoglalásaitokat várjuk.


Email-cím: somijudit@gmail.com

„Legyünk realisták: követeljük a lehetetlent”

Le Monde diplomatique
Írta: SERGE HALIMI

Az adósságválság, mely több európai országot söpör el, meglepő fordulatot vett. Állami döntés született: a bankok nem mehetnek csődbe, mentőövet dobnak nekik, a segítséghez pedig kölcsönt vettek fel a pénzpiacokon. Mindennek az lett a következménye, hogy az államok kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Az adósságcsapda miatt függnek az Európai Bizottságtól, az Európai Központi Banktól és a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF), pedig egyik sem demokratikusan választott testület. A görög, a portugál, az izlandi nép sorsa e három szervezet irodáiban dől el. Az elszegényedés elleni tiltakozó mozgalmakkal mit sem törődve az Európai Unió és az IMF is elvárja, hogy alkotmányba foglalják a költségvetési egyensúlyt, a megszorításokat, a szociális háló felbomlását – az adósságot viszont törleszteni kell minden áron. Talán addig, amíg a tiltakozó mozgalmak összeurópai szinten nem egyesülnek.

A gazdaság, egyszersmind a demokrácia európai válsága négy fő kérdést vet fel. Miért kellett négy országban (Írországban, Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban) példátlan határozottsággal keresztülvinni azt a politikát, amelynek a csődje borítékolható volt? A döntéshozók talán olyan vajákosok, akik gyógymódként olyasmivel rukkolnak elő, ami biztos bukás, ez pedig arra készteti őket, hogy megtízszerezzék az adagot? És miért van az, hogy bár demokratikus rendszereinkben az ilyen kormánydöntéseknek az egész lakosság áldozatul esik, mégsincs más választásunk, mint hogy leváltsuk a kormányt egy ideológiailag rokon másikra, amelyik ugyanazt a sokkterápiát fogja ránk erőltetni? S végül: van-e más választásunk?

Az első két kérdésre azonnal adódik a válasz, mihelyt szakítunk az „általános érdekről”, a „közös európai értékekről”, az „együttélésről” szóló hangzatos, ám üres szólamokkal. E politikák nem őrültek, hanem nagyon is racionálisak. Ráadásul többnyire el is érik a céljukat. Csakhogy ez a cél nem a kiút a gazdasági és pénzügyi válságból, hanem e krízis érett gyümölcsének a leszakítása. Ez a válság lehetővé teszi több százezer tisztviselői állás megszüntetését: Görögországban tízből kilenc nyugdíjba vonuló állását nem töltik be. Csökkentik a fizetésüket és fizetett szabadságuk időtartamát, a magántőke kezébe játsszák a gazdaság komplett szektorait, megkérdőjelezik a munkához való jogot, emelik a legigazságtalanabb fajta adókat, az ÁFÁ-t, növelik a közszolgáltatási díjakat, megkurtítják a táppénzellátást – röviden: megteremtik a tisztán piaci alapon működő társadalmat. Ez a válság elhozta a liberális gondviselést. Normális körülmények között ezek közül az intézkedések közül a legkisebb is elkeseredett és talán eredményes ellenállásba ütközne; most minden egyszerre zúdul ránk. De politikusaink nem is akarnak kikecmeregni az alagútból, amely számukra az ígéret földjére vezető autósztráda.

Június 15-én az Irish Business and Employers Confederation (IBEC), az ír munkaadók szervezete Brüsszelbe utazott, hogy találkozzon az Európai Bizottság képviselőivel. Azt kérte az Európai Uniótól, hogy gyakoroljon nyomást Dublinra, hogy az ír munkaügyi szabályozás egy részét azonnal helyezze hatályon kívül. A találkozó után Brendan McGinty, az IBEC ipari kapcsolatokért és humán erőforrásért felelős igazgatója kijelentette: „A külföldi megfigyelők jól látják, hogy a mi munkaügyi törvényeink, bérszabályaink akadályozzák a munkahelyteremtést, a növekedést és a talpra állást. Ugyanakkor viszont a nagyszabású reform annak a programnak a magja, mely elnyerte az unió és az IMF kezességét. Most nem olyan időket élünk, amikor a kormány meghátrálhat a nehéz döntések elől.”[1] A döntések azonban nem lesznek mindenki számára nehezek, hiszen a dereguláción átesett ágazatokban egyszer már megfigyelt tendenciát fognak általánosítani: „A pályakezdők bérszintje az utóbbi években körülbelül 25 százalékkal csökkent. Ez azt mutatja, hogy a munkaerőpiac reagál a gazdasági válságra és a munkanélküliségre.”[2] A szuverén államadósság mérete az unió és a Nemzetközi Valutaalap kezébe adja azokat az eszközöket, amelyekkel Dublinban megteremthetik az ír munkaadók által megálmodott rendet.

Úgy látszik, a dolog máshol is működik, ugyanis pár nappal korábban, június 11-én a The Economist egyik vezércikkírója így fogalmazott: „A reformok miatt aggódó görögök a válságot alkalomnak tekintik, hogy hazájuk helyes pályára állhasson. Titokban dicsérik a külföldieket, akik megszorongatták a képviselőket.”[3] A liberális hetilap ugyanazon számában található egy elemzés arról a megszorító tervről, amelyet az unió és az IMF kényszerít rá Portugáliára. „Az üzletemberek kategorikusan állítják, hogy nem lehet kibújni a dolog alól. Pedro Ferraz da Costa, az egyik munkaadói agytröszt vezetője azt állítja, hogy az elmúlt harminc évben egyetlen portugál párt sem javasolt ilyen radikális reformokat. Hozzáteszi, Portugáliának nem szabad veszni hagyni egy ilyen lehetőséget.”[4] Vagyis éljen a válság!

A pénzügyi „analfabéták” fizetnek azt képzelve talán, hogy a végzetnek járó sarcról van szó

Harminc év: ez nagyjából a portugál demokrácia életkora. Annak idején a nép szegfűkkel halmozta el a fiatal katonatiszteket, mert megdöntötték a végtelenül hosszú diktatúrát, véget vetettek az afrikai gyarmati háborúknak, agrárreformot ígértek, kampányokat az írástudatlanság felszámolására, az üzemekben pedig munkáshatalmat. Ehhez képest most a víz- és telefonszolgáltatás privatizációja után, a nyugdíj- és egészségügyi rendszer, az oktatás liberális „reformjai”, a végkielégítések csökkentése és a nagy áremelkedések előtt a munkaadók számára a nyár kellős közepén eljött a karácsony. És a karácsonyfa tovább fog görnyedni az ajándékok súlya alatt, hiszen az új miniszterelnök, Passos Coelho bejelentette, hogy még tovább fognak menni, mint amit az Európai Unió és az IMF előírt számukra. Meg akarja lepni a befektetőket.

„Akár tudatában vannak, akár nem – állítja Paul Krugman amerikai közgazdász –, a politikai vezetők szinte kizárólag a részvényesek érdekeit szolgálják, azokét, akik hatalmas jövedelmet húznak a vagyonukból, akik a múltban nagy hiteleket nyújtottak meggondolatlanul, s akiket most megkímélnek a veszteségtől, azt a többiekre hárítva.” Krugman szerint e tőketulajdonosok kívánságai azért is teljesülnek gördülékenyen, mert „jelentős összegeket fektetnek a választási kampányokba és bejárásuk van a politikai döntéshozókhoz, akik általában az óriás pénzintézeteknél heverik ki fáradalmaikat két politikai pozíció között.”[5] A Görögország pénzügyi szanálásáról szóló európai vita során Mark Fekter osztrák pénzügyminiszter azt találta mondani: „nem engedhetik meg a bankoknak, hogy profithoz jussanak, miközben az adófizetők veszítenek”.[6] Döbbenetes naivitás: 48 órás habozás után Európa hagyta, hogy a részvényesek érdekei egyszer s mindenkorra diadalmaskodjanak.

Az államadósság-válság látszólag összetett mechanizmusok eredménye, amelyek megértéséhez jól kell ismernünk a pénzügyi szféra állandó újításait: a származtatott termékeket, a hitelkockázati ügyleteket (a hírhedt CDS-eket [credit deafult swaps = piaci hitelbiztosítási ügyletek]) stb. Ez a technikai kifinomultság félrevezeti az elemzőket, de főleg leszűkíti az elemzők körét azokra a bennfentesekre, akik ugyanakkor a közvetlen haszonélvezői ennek a rafináltságnak. Csak ők ismerik részleteiben a különböző „termékeket”, míg a pénzügyi analfabéták fizetnek, miközben azt képzelik, hogy a végzetnek járó sarcról van szó. De az is lehet, hogy ezt a sarcot a hétköznapi emberek feje fölött kialakított modern rendszer szedi, ami ugyanaz. Próbálkozzunk talán egyszerűbben, vagyis a politikán keresztül!

Korábban az európai uralkodók a velencei dózsétól, a firenzei kereskedőktől, a genovai bankároktól vettek kölcsön. Senki sem kényszeríthette őket törlesztésre: időnként megtagadták a visszafizetést, ami meg is oldotta az államadósság problémáját. Jóval később az új szovjethatalom közölte, hogy nem fizeti ki a cárok által felvett és elherdált hiteleket: francia hitelezők nemzedékei őrizgették a padláson az értéktelen „orosz kötvényeket”.

Más, finomabb eszközök is lehetővé tették az adósság gúzsának lazítását.[7] A brit államadósság például 1945 és 1955 között a bruttó hazai termék (GDP) 216 százalékáról 138 százalékra, az Egyesült Államoké 116 százalékról 66 százalékra mérséklődött, minden megszorító csomag nélkül, éppen ellenkezőleg! Természetesen a világháború utáni szilaj gazdasági növekedés automatikusan csökkentette a nemzeti vagyonhoz viszonyított adósság mértékét. De nem csak erről van szó. Az államok ugyanis akkoriban fix törlesztőrészleteket fizettek, amelyek az inflációval fokozatosan veszítették az értéküket. Ha a hitelszerződést fix öt százalékos éves kamattal kötötték meg, a kölcsönt pedig olyan pénznemben törlesztették, melynek az értéke évente tíz százalékot romlott, akkor a reálkamat negatív lett, s ilyenkor az adós járt jól. 1945 és 1980 között a reálkamat szinte minden évben negatív volt a legtöbb nyugati országban. Az eredmény: „a hitelezők a pénzüket a bankbetétben tartották, és a bankok az államnak az inflációnál alacsonyabb kamat mellett nyújtottak hitelt.”[8] Az államadósság így minden különösebb erőfeszítés nélkül csökkent. Az Egyesült Államokban a negatív reálkamat az amerikai kincstárnak a GDP 6,3 százalékával megegyező összeget hozott az 1945–1955 közötti évtizedben.[9]

De miért egyeztek bele a „hitelezők”, vagyis a bankbetétesek a kifosztásukba? Nemigen volt más választásuk. A tőkeáramlást szigorúan korlátozták, a bankok jellemzően állami tulajdonban voltak, így nem maradt más lehetősége se a bankoknak, se a tőkéseknek, mint hogy kölcsönöztek az államnak, mely így finanszírozta magát.[10] Akkoriban a tehetős magánszemélyek nem tehették a pénzüket spekulatív brazil befektetésekbe, amelyeket a következő három év szójaárainak ingadozásához igazítottak. Megoldásként a tőkemenekítés maradt, az aranyrudakkal teli bőröndök Franciaországból Svájcba vándoroltak a leértékelés hírére vagy az esetleges baloldali választási győzelem előestéjén. A csalók azonban azt kockáztatták, hogy börtönben végzik.

A nyolcvanas évekre változott a helyzet. Az inflációkövető bér megvédte a legtöbb munkavállalót a pénzromlás következményeitől, miközben a tőkemozgás szabadságának hiánya arra kényszerítette a befektetőket, hogy elfogadják a tartósan negatív reálkamatokat. Az ezredforduló után azonban ennek épp az ellenkezője következett be.

Sosem lehetsz annyira szegény, hogy a rendszer megszánjon

Az inflációt követő reálbér gyakorlatilag mindenhol eltűnt. Franciaországban Alain Cotta közgazdász ezt az 1982-ben meghozott jelentős döntést nevezte a munkaadóknak nyújtott „Delors-adománynak”. 1981 és 2007 között ráadásul az infláció hidráját eltiporták, a reálkamatok szinte minden évben pozitívak lettek. A tőkemozgások liberalizációjából profitálva a „befektetők”, a nagy megtakarítással gazdálkodók – természetesen nem a postai takarékbetétes lisszaboni nyugdíjasról vagy a szaloniki alkalmazottról van szó – az állam versenytársává váltak és, François Mitterrand emlékezetes kifejezésével élve „alvás közben is pénzt kerestek”. Kamatjövedelem, vagyis kockázati jövedelem kockázatvállalás nélkül! Mondanunk sem kell, hogy az inflációhoz igazított bér és a negatív reálkamatok korszaka után a vásárlóerő gyors csökkenése és az égbe szökő tőkejövedelmek teljesen felborították a társadalmi viszonyokat is.

De láthatólag mindez nem elég. A munka kárára már eddig is a tőkét előnyben részesítő mechanizmusokhoz a hármasfogat (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az IMF) hozzácsapta a kényszert, a zsarolást, az ultimátumot. Az államokat teljesen kifosztotta a bankoknak nyújtott túlságosan nagylelkű segítség, így most hitelért könyörögnek, hogy befoltozzák a hó végi hiányt, és rájuk parancsolnak, hogy válasszanak a liberális hashajtó és a csőd között. Európa jelentős része, mely tegnap megszabadult Salazar, Franco és a görög ezredesek diktatúrájától, azt veszi észre, hogy most Brüsszelből, Frankfurtból és Washingtonból irányított protektorátussá vált. A legfőbb feladat: kifizetni a bankokat.

Ezeknek az államoknak a kormányai a helyükön maradnak, de csak azért, hogy felügyeljék a parancsok helyes végrehajtását és eltűrjék, hogy a nép szembe köpi őket. Ez a nép megértette, hogy sohasem lehet elég szegény ahhoz, hogy a rezsim megszánja. „A görögök többsége – írja a Le Figaro – a nemzetközi pénzügyi gyámságot új diktatúraként éli meg, hasonlóan ahhoz, amit 1967 és 1974 között az ezredesek juntája idején már megtapasztalt.”[11] Hogyan gondolhatjuk, hogy az európai eszme megerősödve kerül ki ebből a helyzetből, ha egyszer társítják a kényszerzubbonnyal, a bírósági végrehajtóval, aki elveszi az ország szigeteit, tengerpartjait, hogy aztán magánkézre juttassa őket? Az 1919-i versailles-i békeszerződés óta jól tudjuk, hogy az ilyen össznépi megaláztatás milyen destruktív nacionalizmushoz vezethet.

Már csak azért is, mert a provokációk sokasodnak. Az Európai Központi Bank (EKB) új elnöke, Mario Draghi, aki elődjéhez hasonlóan a pénzügyi fegyelemre intette Athént, a Goldman Sachs igazgatóhelyettese volt akkor, amikor ez a pénzintézet a görög jobboldallal együtt meghamisította a költségvetési adatokat.[12] Az IMF, amely a francia alkotmányról is véleményt formál, felkérte Párizst, hogy vegye bele „az állami pénzügyek egyensúlyának szabályát”. Nicolas Sarkozy pedig mindent elkövet, hogy belemesterkedje az alkotmányba az IMF kérését.

Franciaország, mint azt közölte, szeretné, ha a portugálok mintájára a görög pártok is „szövetséget alkotva egyesülnének”; François Fillon miniszterelnök és José Barroso, az Európai Bizottság elnöke is próbálta meggyőzni a görög jobboldal vezetőjét, Antonisz Szamaraszt, hogy lépjenek koalícióra a szocialista kormánnyal a megszorítások végrehajtása érdekében. Jean-Claude Trichet, az EKB elnöke pedig abban bízik, hogy „az európai hatóságok vétójogot kapnak bizonyos nemzetgazdasági politikai döntések felett”.

Honduras szabadzónákat hozott létre, ahol a nemzeti szuverenitás nem érvényesül.[13] Európa most a szabad szférák intézményét vezeti be, és itt felesleges a pártok közötti vita, hiszen ezekben a kérdésekben a szuverenitás korlátozott vagy nem is létezik. A pártok diskurzusa ezért „a társadalmi témákra” koncentrál: burka, a kábítószer legalizálása, sebességmérők az autópályákon, egy-egy politikus szerencsétlen elszólása vagy félreérthető mozdulata, vagy egy iszákos művész viselt dolgai. Ez az általános hanyatlás láthatóvá teszi a két évtizede megjelent tendenciát: a tényleges politikai hatalom áttevődött a demokrácián kívüli körök kezébe. Ez pedig addig tarthat, amíg a felháborodás ki nem robban. Most itt tartunk.

Követeljük a „lehetetlent[14]”, miközben a liberálisok kihúzzák a lábunk alól a talajt

Csakhogy a felháborodás hatástalan, ha nem értjük, hogy mi váltotta ki, mi és miért történik körülöttünk. A megoldások ismertek: meg kell akadályozni a pénzügyek túlburjánzását, a monetarista és deflációs politikát, mely súlyosbítja a „válságot”, el kell törölni az adósság egy részét, államosítani kell a bankokat, megfékezni a pénzügyi köröket, visszafordítani a globalizációt, visszavenni azt a sok százmilliárd eurót, amit az állam az igazságtalan adócsökkentés következtében elveszített (hetvenmilliárd csak Franciaországban az elmúlt tíz évben). Olyan szakemberek, akiknek nincs okuk rá, hogy Trichet felkészültségét irigyeljék, csak épp más érdekeket szolgálnak, mindezt már részletesen kifejtették.[15]

Tehát egyáltalán nem technikai és pénzügyi vitáról, sokkal inkább politikai és szociális harcról van szó. Persze a liberálisok gúnyosan mosolyogni fognak, hogy egyesek lehetetlent követelnek. De hiszen közben ők bevégzik az elviselhetetlent. Talán újra emlékezetünkbe kell idéznünk Jean-Paul Sartre Paul Nizannak szóló bátorítását: „Ne szégyenkezzék, amiért a Holdat akarja: szükségünk van rá.”[16]

Fordította: Ferwagner Ákos

[1] IBEC in Brussels on concerns about reform of wage rules. IBEC, 2011. június 15.

[2] Uo.

[3] Charlemagne: It’s all Greek to them. The Economist, London, 2011. június 11.

[4] A grim inheritance. Uo.

[5] Paul Krugman: Rule by rentiers. The New York Times, 2011. június 10.

[6] International Herald Tribune, Neuilly-sur-Seine, 2011. június 15.

[7] Laurent Cordonnier: Un pays peut-il faire faillite? Le Monde diplomatique, 2010. március.

[8] The Great Repression. The Economist, London, 2011. június 18. A cikk részletesen ismerteti ezt a mechanizmust.

[9] Uo.

[10] Pierre Rimbert: Nous avons eu le pouvoir, maintenant il nous faut l’argent. Le Monde diplomatique, 2009. április.

[11] Le Figaro, 2011. június 16.

[12] Vö. Serge Halimi: Bien mal acquis profite toujours (à Goldman Sachs). Le Monde diplomatique, 2010. március.

[13] Maurice Lemoine: Villes privées dans la jungle. Le Monde diplomatique, 2011. június.

[14] Utalás az egyik 1968-as jelszóra : „Soyons realistes, demandons l’impossible” (Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent.)

[15] Ezekről a témákról a Le Monde diplomatique az elmúlt két évben számos javaslatot tett közzé. Lásd: Manifeste des économistes atterrés, http://atterres.org/?q=node/1

[16] Jean-Paul Sartre előszava az Aden Arabie című könyvhöz (Maspero, Paris, 1971).

Kína-levél 360 sz. 2011. júl.1.

A 17. bankett sikere. 140 személy, szakszervezeti felelős és a demokratikus jogok híve vett részt ezen a jún. 17-i banketten. A díszvendég Cai Chongguo részletesen elmagyarázta azokat a változásokat, melyek a kínai dolgozókban mentek végbe, különösen a fiatal migránsokat illetően. Elmondta, hogyan segíti a «China Labour Bulletin» a jogok és törvények megismerését, közöttük a kollektív tárgyalások jogáét.
Wei Jingsheng, akinek 17 éves börtönbüntetéssel a legismertebb politikai fogoly szomorúan megtisztelő szerepe jutott, ismertette, hogyan gazdagodnak Kínában a bankárok és menedzserek a válság alatt, de a bürokraták is megtalálják számításaikat, miközben a népesség szenved.
Olivier Doriane felhívta a figyelmet arra, hogy a kínai helyzet módosuláson megy keresztül: a Honda 2010-es sztrájkja előtérbe hozta a választott és mandátummal megbízott képviselők fontosságát, a szakszervezeti újraszerveződés problémakörét. Felidézte a kínaiak számára oly’ fontos Kommünt; a sokakat befolyásoló kínai forradalmi fejlődést, mely a társadalmi és nemzeti felszabadítási mozgalmakra olyan nagy hatással volt.
Végül Marie Holzman beszélt arról, hogyan szállnak szembe az egyszerű polgárok a bürokrácia önkényével a lakóházak lerombolása esetén és az azt követő erőszakos cselekményekben.
Az est bezárásaként egy kínai művész a szabadságról költeményt improvizált … A résztvevők üdvözletet küldtek a kínai dolgozóknak (lásd lejjebb).

«Büszkék vagyunk, hogy válaszolhatunk a Honda dolgozóinak szolidaritási felhívására, hogy a japán multinacionális vállalatot meghátrálásra késztesse. Büszkék vagyunk arra, hogy 26 országot érintő nemzetközi kampányt indítottunk, és az aláírásokat átadtunk a Honda dolgozói képviseletének. Mindezt nagyon szerény anyagiakkal értük el … Képzeljétek el, hogy ha az egész Föld minden nagy szakszervezetete elküldte volna ezt az üzenetet: igen, üdvözöljük sztrájkotokat és azt mondjuk a Hondának, a munkáskövetelések jogosak, elég az alacsony bérekből! Képzeljétek el, ha 300 millió kínai dolgozó megszerzi jogait, véget vet az alacsony béreknek, mi mindent jelentene ez a világ összes dolgozójának!», mondta Alain Denizo a banketten.

A bérek kollektív szerződésben történő megállapításának joga például messze van attól, hogy szorosan kínai probléma legyen. Az amerikai dolgozók Wisconsinban szüntették be a munkát és tüntettek heteken keresztül pontosan eme, az 1971-es években elnyert jog megszüntetése ellen… És nem azt látjuk, hogy a munkásjogok szüntelenül csökkennek országainkban?

A sztrájkjog után… A sztrájkjogot de facto a tények harcolták ki és a dolgozók a szokásos módon használják, de a szabad tárgyalások jogát – áthatások nélkül – még nem, sem pedig a törvényes szabad önszerveződést. Vegyük pl. a Guangzhou külvárosi bőrfeldolgozó üzem 3 napos sztrájkját (részletesen lejjebb). Ki tárgyalt a munkásnők érdekében? A hivatalos szakszervezet, az ACFTU? Bizonyára, de milyen felhatalmazással? Azt nem lehet tudni, mert a médiában soha nem jelent meg a munkabeszüntetés ténye. Mindenesetre az eredmény az, hogy a koreai munkáltató fenyegetve érezte magát: akik nem vették fel a munkát a negyedik napon, gyorsan a portán kívül kerültek!
Akkor tehát mire szolgál Zhang Guangning, Guangzhou párttitkára kérése a helyhatóságoknál a «szociális kezelés» megjavítására és «a migráns dolgozóknak jobb szolgáltatás nyújtására»? («China Labour Bulletin», jún.24.) Persze, hogy tudomása volt az összes ilyen elmaradott bérekről, a fiatal munkásnők mindenféle túlzott kizsákmányolásáról, a munkáltató tárgyalási készsége elutasításáról, természetesen ismerte a koreai munkáltatót megnyugtató hivatalos szakszervezet (legtöbb felelőse) attitüdjét!
Nem lesz valódi társadalmi haladás a magán- és külföldi szektor dolgozói számára sem anélkül, hogy a nevükben tárgyaló reprezentásaik szabad választása ne legyen bevezetve. Amíg egy építkezési vállalkozó büntetlenül téglával ütheti azokat a munkásait, akik 30 000 yüan tartozást reklamálnak nála, sőt a kórházban is inzultálja őket, nincs társadalmi igazság.

«A majom megijesztéséért elvágni a csirke nyakát», ahogy a kínai közmondás mondja. Ezt a következtetést lehet levonni a nemzetközileg ismert művész, Ai Weiwei 3 havi fogva tartásából, akit végül vádemelés nélkül elengedtek. J. Cohen, a kínai jog specialistája jelenti ki, meg kellett tudja urbi et orbi, hogy még a leghíresebbek nem érinthetetlenek, nem kell elengedni őket az ügyvédek, újságírók, jogvédők nyomására sem, börtönben kell tartani mindenáron, amilyen sokáig csak akarják, el kell bátortalanítani őket.
Ugyanakkor van egy társadalmi osztály, mely nem hagyja magát ilyen demonstációk által befolyásolni. Észrevették már, hogy a dolgozók sztrájkjai, tüntetései alkalmából a hatóságok nem merik megkockáztatni a letartóztatásokat? Az bizonyos, hogy a dolgok változóban vannak Kínában…

A bankett üdvözlete a kínai dolgozókhoz:

«Munkájuk lehetővé teszi-e méltóságuk megőrzését? Nem keresnek eleget ahhoz, hogy lakhassanak, gyógyíttassák magukat, gyermeket neveljenek, szüleikről gondoskodjanak! Saját belső vezetőikhez fordultak. Nem hallgatták meg őket. A jelentés, amit küldtek, eltűnt, mint egy kavics az óceánban. Muszáj volt sztrájkba lépniük. Május 17-én a bérmunkások teljes állománya beszüntette a munkát, a munkások 108 követelést dolgoztak ki az igazgatóság által összehívott munkásgyűlésre és megválasztották 30 képviselőjüket» (Honda-sztrájk, 2010 május, a dolgozók nemzetközi felhívása)

Kínai testvéreink!
Ezt a nemzetközi szolidaritási felhívást akkor tettük, mikor a foshani Honda-üzem 1800 fiatal munkása munkabeszüntetéséről hallottunk. 26 országból válaszoltak a felhívásra szolidaritással, követelve az elbocsátott bizalmik visszavételét, megerősítve, hogy a Honda sztrájkolói megválasztva saját képviselőit bátorítják az egész világ dolgozóit.
Azt válaszoltátok: «A dolgozók jogainak védelméért jogunk van demokratikusan megválasztani munkáskképviselőinket. A kéthetes munkabeszüntetés alatt sok támogatást kaptunk Kínában és külföldről. Óriási bátorítást jelentett a küzdő dolgozóknak».

Kínai testvéreink!
A világválság minden országra lesújtott. A dolgozók és szervezeteik mindenütt olyan támadásnak vannak kitéve, mely a munkakörülményeket, jogaikat és kollektív vívmányaikat kérdőjelezi meg. Tudjátok, hogy Európában, Portugáliában, Görögországban, Írországban, stb. az IMF közvetlenül vette kezébe a népek kirablását, rávetette magát a nemzeti szuverenitására. Ez a veszély a világ minden nemzetét fenyegeti!

Kínai Testvéreink!
Az országotok munkásküzdelmének jelentős lépését jelentő Honda-sztrájk után 2010 őszén Európában milliók sztrájkoltak és demonstráltak (Francia-, Görög-, Ír-, Spanyolországban, stb.), az Egyesült Államokban a dolgozók tömegei mobilizálódtak a szakszervezetellenes törvénnyel szemben, aztán 2011 elején forradalmi megmozdulás történt Tunéziában, Egyiptomban…
A népek ellenállása jogaikért, a társadalmi szétesés ellen, a demokrácia és a nemzetek védelméért mindenütt ugyanahhoz a kérdéshez visz: vannak-e a dolgozóknak eszközeik, hogy saját magukat megszervezzék, támaszkodhatnak-e szervezeteikre.
Az IMF nyomására a parancsaikat teljesítő kormányok, azok, akik meghajolnak előtte, a szakszervezetekből hűséges szövetségeseket akarnak faragni. Annak a nevében, amit ők «társadalmi stabilitásnak» hívnak, a kormányok megpróbálják a munkásmozgalmat elfojtani mindenáron.
Viszont a dolgozók tudják jól, hogy szükségük van a multinacionális vállalatoktól, a bankoktól, a tőkétől független szakszervezetekre, szükségük van az általuk helyesnek tartott szervezkedésre, maguk közül képviselőik megválasztására. A munkásmozgalomnak el kell vetni, hogy a munkáltatók és kormányaik a munkásszervezeteket saját terveikbe integrálják.
Mozgalmatok a jogok visszaszerzésére reményt ad minden dolgozó számára nemzetközi viszonylatban. Harcotok hosszú tradiciói a világot többször is megrázták. A hatalmas kínai munkásosztály szabad szervezkedése, bizonyosak vagyunk benne, új támpont lesz a nemzetközi munkásosztály számára.

Kínai Testvéreink!
Mellettetek vagyunk. Mindenkit, aki aggodalmat érez a kínai dolgozók érdeke iránt, arra szólítunk, hogy erősítsék meg: a dolgozók jogai nem ismernek határokat, a szabad szervezkedés, tárgyalás és sztrájkjog elévülhetetlen jogok.
Bizonyos, hogy a bennünket összkötő kapcsolatok megerősítésével holnap együtt sikerre visszük az elkerülhetetlen harcunkat.

4000 munkásnő munkabeszüntetése
Jún. 20-án a panyui Simone bőrdíszműben (Guangzhou déli negyede) 4000 migráns munkás lépett sztrájkba. A dél-koreai vállalat nagy nyugat-európai márkás kézitáskákat készít. A követelés általános béremelés és tisztes munka.
A bérek: alapbér 1100 yüan (kb. havi 120 €), vagyis az emelés előtti minimálbér (mely márc. 1-én 1300-ra nőtt). Munkaidő napi 12 óra – gyakran kötelezően –, hogy a 1900 yüant (210€) elérjék és ebből éppenhogy csak kijön a megélhetés, mondják a munkásnők, akik a munkaerő 80 %-át alkotják itt. Tehát 1300 yüanos alapbér követelnek.
Súlyos problémáik vannak a munkakörülményeket illetően: «Nem is emberi lényként kezelnek bennünket, vizet inni tilos, csak akkor szabad, ha a mellékhelyiségek látogatását engedélyezik, vagyis négyóránként … ». Az étel, amiért havi 100 yüant fizetnek, «ehetetlen, néha a rizs szinte fekete!» A koreai üzemi káderek visszaélnek hatalmukkal – például a női vécékbe tetszésük szerint bejárkálnak.
A sztrájk 3 napig tartott, anélkül, hogy a hivatalos sajtó egy szót is közölt volna róla. A rendőrség jelen volt az üzem körül megtiltva minden tüntetést, de nem avatkozott be.
(források: az AFP és a CLB sajtóügynökségek)

Korrupció
A Kínai Népi Bank 67 oldalas hivatalos jelentése szerint 2008 óta közel 17 000 korrupt bürokrata hagyta el az országot 87 milliárd euróval megpakolva csomagjait. A hivatásos szélhámosok a párt káderei voltak, akik eléggé magasra jutottak az igazságügy, rendőrség, állami vállalatok élén. Kedvenc menekülési irányuk az USA, Kanada, Ausztrália (ha csak közepes posztot töltöttek be, akkor Ázsia).
Pénzzel megrakott bőröndök? Tényleg! A jelentés szerint ez eléggé elterjedt módszer, de a magasabb rangú káderek inkább hamisítani szoktak (kereskedelmi dokumentumokat) vagy külföldi befektetésekhez találnak ki megfelelő históriát … A legzsírosabb falatok a pénzügy, állami vállalat, adóhivatal, közlekedés és az építőipar.
(forrás: «Financial Times», 2011.jún.16.)

Európa jó nagy szarban van

Európa jó nagy szarban van

Nem volt még ilyen nehéz helyzetben az Európai Unió soha. A közös pénzt használó tagállamok egy részének teljes eladósodása nagy borulással fenyeget. Vagy szétesik az egységes piac, vagy pedig az EU nemzeti kormányai nem maradnak többek helyi önkormányzatoknál, és a legfontosabb ügyek irányítása Brüsszelbe kerül. Egyik út sem látszik megnyugtatónak.

Amikor Magyarország 2004-ben belépett az EU-ba, már a következő évben az EU nagy válságáról szóltak a hírek: megbukott Franciaországban és Hollandiában is népszavazáson az európai alkotmány. Négy évig tartó tili-toli kezdődött, aminek a végén elfogadták a lisszaboni szerződést, ami megerősítette a közös intézményeket. 2009 végén az volt a hangulat, hogy az EU-hoz mint rendszerhez jó tíz évig nem kéne hozzányúlni. Se hatásköri vita, se intézményi reform legalább 2020-ig senkinek eszébe ne jusson.

Ehhez képest az elmúlt egy évben a feje tetejére állt minden. Egyrészt olyan új közösségi – vagyis a tagállamok autonómiáját erősen korlátozó – szabályokat írnak, amelyek hatásaikban bőven túlmutatnak a nehezen kialkudott lisszaboni szerződésen, vagy bármi máson, ami a közös pénz bevezetése óta történt. Másrészt a félelem az egész szerkezet szétesésétől sokkal erősebb mint valaha. Komolyan vehető közgazdászok és politikusok sora kezdett el arról beszélni és írni, hogy az eurót nem lehet megmenteni.

A Római Birodalom bukása óta tett első kísérlet a kontinens gazdasági egyesítésére alig tíz év alatt komoly veszélybe került. Mindeközben a kormányon lévő európai politikusok többsége ezekben a percekben is azon dolgozik, hogy minden eddiginél erősebbé tegyék Brüsszelt, előre menekülve a veszély elől. Erről szól a közös gazdasági kormányzás nevű intézkedéscsomag, aminek része az, hogy a tagállamok kioktathatják egymást költségvetési politikában, és aminek alapján valószínűleg súlyosan meg is büntethetik majd egymást.

Az unió mostani válsága arról szól, hogy egyértelműen kiderült: azoknak lett igaza, akik már a közös pénz ötletének felmerülésekor szóltak, hogy közös gazdaságpolitika nélkül őrültség közös pénzt használni. Ha viszont közös lesz a gazdaságpolitika, akkor hirtelen USA-szintű szövetséggé kell kovácsolni a különböző nyelvű és kultúrájú tagállamokat.

Mivel a mostani politikai trend egyértelműen az előre menekülést, vagyis Európa központosítását veti előre rövid távon, ezért a két lehetséges forgatókönyv (az euró és az EU megszűnése a másik) közül ennek dilemmáit vesszük most sorra.

1. A nemzeti önrendelkezés határainak feszegetése
Az eddigi válságkezelési módszerek erősen csökkentik a tagállamok kormányainak mozgásterét. A görög, a portugál és az ír kormányoknak brutális megszorításokat kellett vállalniuk, míg hitelezőiknek bőven kellett költeni rájuk. Mindkét kényszer komoly belpolitikai következményekkel járt.
A megszorításra készülő portugál kormány megbukott, majd kiderült, hogy a helyükbe választott másik párt is hasonló megszorításokra kényszerül.
Az új görög kormány nagykoalícióért könyörgött – hiába – az ellenzéknél.
Az előző ír kormány is a válságba bukott bele, de az újnak sem lett nagyobb a mozgástere.
A választók ezekben az országokban azt látják, hogy hiába szavaznak jobbra vagy balra, úgyis azt csinálják a győztesek, amit Brüsszelben mondanak nekik. És ott azt mondják nekik, hogy adják el a nemzeti vagyont és költsenek sokkal kevesebbet a saját népükre. Innentől kezdve lehet, hogy a kikényszerített csomagoknak hosszabb távon jótékony hatásuk lesz, de olyan feszültségek képződhetnek, amelyek után az EU erősítésének elve aligha lesz népszerűbb. Főleg, hogy a görög és a portugál mentőcsomag első köre máris kifulladt.
A másik oldalon pedig az látható, hogy akik eddig takarékosak voltak, azok most öntik a pénzt a felelőtlenek vályújába. A helyzet nyilván ennél árnyaltabb, hiszen az egyes nemzetgazdaságok szerkezetétől kezdve a privátszféra felelőtlenségéig számos, és országonként különböző ok vezetett a mostani csődközeli helyzetekhez.
Ugyanakkor a mentőövet nyújtó tagállamokban a közvélemény megbünteti a jótékonykodókat. Szlovákiában és Finnországban is olyan kormányok jutottak hatalomra, amelyek közölték, hogy kiszállnak a mentőcsomagok összedobásából, mondván, a hangyáknak ne kelljen a tücskök számláját állniuk. A német kormányt is egyre erősebben szorongatja hazai ellenzéke. Ahol a mentőcsomagok kezdete óta választásokat tartottak, ott az EU-szkeptikus pártok előre törtek.
Meddig lehet ezt csinálni?
Miközben újabb és újabb hitelcsomagok összeállításáról tárgyalnak az eurózóna pénzügyminiszterei a most már szinte hetente összerántott rendkívüli válságtanácskozásaikon, addig az adakozó kedv egyre kisebb. Amíg a jobb helyzetben lévők elhiszik, hogy olcsóbb megmenteni valakit, mint vállalni a közös pénz mélyrepülését, addig kitarthatnak a zóna legerősebbjei. Írország, de még Görögország és Portugália gazdasága is relatív kicsi. De ha már Olaszországot kellene kiváltani, hát annyi pénzt nem valószínű hogy összedobnának.
Népek barátsága
Néha már egy-egy országon belül is őrületes feszültségekhez vezet, ha a közösből kell a szegényebbeket támogatni. Az olasz Északi Liga nevű pártnak például az adja az identitását, hogy "nehogy már a gazdag észak-olasz tartományok adójából tartsák el a lusta délieket". Ha egy milánóit fel lehet azzal bőszíteni, hogy adójából egy nápolyi honfitársa kapjon segélyt, akkor nem nehéz elképzelni, hogy milyen pozíciókkal indul egy politikus, ha el akarja magyarázni egy pozsonyi kisvállalkozónak, hogy befizetéseiből egy thesszaloniki bácsi nyugdíját kell biztosítani.
Eső után köpönyeg
A közös gazdasági szabályozásról szóló uniós törekvések aligha adhatnak válaszokat a mostani válságokra. Azok a következő válságok megelőzésére hivatottak. Így például a magyar EU-elnökség fő témája, a hatos jogszabálycsomag, ami lehetőséget adna arra, hogy a túlköltekezőket akár súlyos pénzbüntetéssel is terheljék.
A csomagot azonban nem sikerült elfogadni, mert az Európai Parlament szerint nem eléggé automata a pénzbüntetés kivetése. Azonban képzeljük el, hogy átmegy a csomag és büntetni kell. Mondjuk pont Magyarországot, a GDP 0,5 százalékára, kb. 145 milliárd forintra, mondjuk éppen választások előtt. Az EU a pénzen kívül a hatalom elvesztésével is tudná büntetni a kormányokat.
Az Európai Tanács diplomatái közül nem véletlenül beszélnek sokan arról, hogy a hatos csomag szankciói elsősorban elrettentő erejükkel kell hogy hassanak, és senki sem akarja, hogy tényleg egymást kezdjék el bírságolni a tagállamok. Azonban ha nem élnek vele, akkor előbb-utóbb valamelyik tagállam megint túlköltekezik.

2. A rendszeren kívüli megoldások terjedése
Az EU egyelőre saját rendszerén belül képtelen kezelni a válságokat. A már működő megoldások mind rendszeren kívüliek.
Az eddigi mentőcsomagok mechanizmusa nem EU-s intézményi keretek között, hanem kormányközi megállapodások alapján zajlanak, még akkor is, ha a döntési folyamatokban fontos szerepet kapott az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank is. Ám mégiscsak arról van szó, hogy az eurót használó tagállamok alapítottak egy luxemburgi céget, és az bocsát ki kötvényeket, aminek az árát odaadják a bajban lévőknek. Nem olyan ez, mintha egy állam költségvetési tartalékából segítené meg bajba jutott megyéjét. Nem véletlen, hogy őrületes vita van arról, hogy legyen-e EU-s kötvénykibocsátás. Csakhogy ahhoz már jól működő, nagyon összehangolt költségvetési politika is kellene.
A rendszerszerűen működő mentési eljárás csak 2013-től, az úgynevezett Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) elindulásától várható, és addig például minden tagállamban módosítani kell a lisszaboni szerződést. Ez a folyamat még nem kezdődött el.
Miközben minden eurokrata el van ájulva, hogy a korábbi nemzetállami autonómiát alapjaiban döntögető hatos jogszabálycsomag tárgyalása milyen gyorsan halad (fél év alatt a vitatott ügyek 95 százalékában már megegyeztek a kormányok és az Európai Parlament), addig a németek és a franciák simán átnyomtak egy rendszeren kívüli, másik hatos csomagot az unió legtöbb államán.
Az úgynevezett európaktum a komoly szociálpolitikai és költségvetési kötelezettségeivel olyan vállalásokat tartalmaz, amelyekhez hasonló közös szabályozás még csak fel sem merült soha az EU-ban (egységes nyugdíjkorhatár, előírják hogy mi kerüljön az alkotmányokba, stb.)
Az európaktum azonban nem EU-s jog – viszont gyorsan átment.
Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy az EU bonyolult intézményrendszerével annyira teszetosza, hogy ha ég a ház, akkor mire elfogadja az oltási szándéknyilatkozat első változatát, addigra csak por és hamu marad. Ez fontos válságjel.
Másrészt viszont az európaktum betartását nem lehet szankciókkal megkövetelni, nem lehet az összes tagállamot beléptetni (Magyarország is kívül maradt), vagyis az ilyen rendszeren kívüli, kormányközi megoldások hiába gyorsan keresztülverhetők, sokkal gyengébbek mint a közös jogrendbe épülő, EU-n belüli megoldások.
Ez a kettősség nagyon komoly kockázatokat rejt az EU jövőjére nézve.

3. A demokratikus deficit
Az idén elindult „európai szemeszter” nevű eljáráshoz hasonlóról már 2002-ben készített tervet az Európai Bizottság. A tabudöntögetés tempójára jellemző, hogy azt akkor futurisztikus és irreális elképzelésnek tartva mélyen az irattár hátsó bugyraiba rejtették.
Amit az európai egységesülés legelkötelezettebb intézménye is komolytalan álomnak tartott néhány éve, az most működik. Csakhogy egyáltalán nem világos, hogy milyen felhatalmazás alapján kellene egy ország választóinak elfogadniuk, hogy brüsszeli bürokraták vagy más országok állampolgárai által megválasztott politikusok hívják tetemre saját kormányukat.
És ha én arra akarok szavazni, hogy adósítsák el a hazámat, mert hiszem, hogy a friss pénz majd hasznot fial? És ha én nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy német köztisztviselők mondják meg, hogy bezárják szép kis falum iskoláját, és az európai felvilágosodott racionalitás jegyében nem akarok még egy megszorítást?
Brüsszel ereje
A közös gazdasági kormányzás, a közös válságkezelés mind olyan folyamatokat indítottak el, amelyekkel nem lehet megúszni, hogy Európa kormányzása ne központosítottabb legyen. Ehhez azonban nincs megfelelően ellenőrzött és megválasztott intézményrendszer kapcsolva.
Az európai törvényeket író Európai Bizottság semmilyen választói akaratot sem képvisel. A három uniós szervezet közül a legerősebbnek számító, tagállami kormányokat tömörítő Európai Tanács összes fontos ülése zárt és titkos. Az Európai Parlament az egyetlen demokratikusan választott intézmény, de éppen soknyelvűsége és az intézményközti eljárások körülményessége miatt vitái a közvélemény számára befogadhatatlanok. Az EP-ben ülő képviselők pártjuk otthoni teljesítménye, és nem európai működésük alapján kapnak szavazatokat.
A szövetségbe forrás kényszere
Ebben a helyzetben az EU erősödése a kontinens demokráciájának csökkenésével jár együtt. Miközben az is világos, hogy ha az EU nem erősödik meg, akkor az euró összeomlik, és az egész egységes piac politikai intézményestül szétesik. Ami nemcsak azért aggasztó, mert a sok kicsi biztos hogy kevésbé bírja a globális versenyt, mint az egy nagy. Hanem azért is, mert az egész nagy európai összefogást az a tapasztalat hívta életre, hogy egyébként néhány évtizedenként háború tör ki a kontinensen. Elszegényedés, a versenyképesség csökkenése és fegyverkezés lehet a vége, ha elengedjük az eurót.
Ezt nem fogják gyorsan megoldani
A demokratikusabb intézményrendszer kialakítását erősen nehezíti, hogy még olyan apróságokon is késhegyre menő viták szoktak menni, hogy egy tagállamnak egyel több vagy kevesebb EP-képviselője legyen-e. Egy teljes reform elfogadtatása évtizedekig tartana, és éppen válság idején erre senkinek sincs energiája és kedve.
Ráadásul éppen azért ennyire bonyolult már a mostani rendszer is, mert néhány százezres lakosságú országokat kell hetvenmilliós, atombombával felszereltekkel egy akolba terelni.
A nyelvi és kulturális különbségek miatt az európai közvélemény örökké követelni fogja a kvótákat, a nemzeti reprezentációkat. (A lisszaboni szerződésből is ki kellett venni azt a lehetőséget, hogy kevesebb biztos lehessen mint ahány tagállam van, és inkább kényszeredetten kitalált portfóliókat raktak össze, csak minden országnak lehessen egy biztosa).
Amíg viszont patikamérlegen kiszámolt hatalommegosztás van intézmények és tagállamok között is, addig senki sem fogja érteni, így ellenőrizni sem tudni a rendszert. Ez pedig eléggé szükséges volna, mert Brüsszel most már elkezdett beleszólni a legérzékenyebb ügyekbe is, úgyismint költségvetés, szociálpolitika, adóztatás, privatizáció.
Az Európai Bizottság legújabb költségvetési tervében már saját forrást akar, vagyis azt javasolja, hogy az EU közvetlenül szedhessen adót. Minél inkább államra kezd hasonlítani az EU, annál fontosabb lenne a demokratikus ellenőrzés megerősítése. Azonban minél kevésbé hasonlít egy államra az EU, annál kisebb az esély az euró túlélésére. Róka fogta csuka ez is.

4. Az utópia realitása
És mi van akkor, ha nem a nemzetközi tervezőasztalon összetákolt recept a megoldás? Mi van, ha nem a tiszta ész diadala alapján működik csak a világ? Mi van, ha a sémák tévútra vezetnek?
Az európai közös gazdasági kormányzás az euró megmentésének egyetlen jelenlegi reménye. Ám éppen azért, mert nemzetállamok között kell boldogulni a rendszerrel, a közös kormányzás előre lefektetett szabályok, szempontok és százalékok alapján készül. Minél kisebb a lehetőség az improvizálására, annál könnyebb lesz igazságosnak látni a rendszert.
Csakhogy a közgazdaság nem természettudomány, ahol örök törvények alapján lehet tájékozódni. A politika pedig pláne nem racionális, gépiesen alkalmazható dolog. Egyrészt nyilván veszélyes elcsúszások lehetnek az irracionális döntésekből, másrészt viszont a túlszabályozás lehetetlenné teszi a kreatív megoldásokat.
Ráadásul egy csomó döntéshelyzetet nem is lehet előre bekalkulálni. Az ír válság legfontosabb oka, hogy a kormány gyorsan garanciát vállalt a bankbetétekre. Nem volt túlköltekezés vagy trükközés a számokkal. Nem minden csak a mértéktartó gazdálkodáson múlik, ezt a mostani válság is bizonyította.
Az IMF-fel vitatkozó közgazdászok kedvenc érve Argentína, ami akkor szedte össze magát, amikor egy hatalmas válság után szakított a nemzetközi szervezet javaslataival. Hogy a szója világpiaci árának megháromszorozódása vagy egyéb véletlenek mennyire segítették ebben a saját útjára lépő argentin kormányt, azt most itt lehetetlen lenne taglalni. Mindenesetre a nehézkes, intézményi szűrőkön átvonuló gazdasági regulák éppen akkor nem engednek mozgásteret a kreativitásnak, amikor a legnagyobb szükség lenne a csodára, és ez a nagy közös európai módszer egyik nagy kockázata lehet.
Hogy a lehető legegyszerűbb példánál maradjunk: Tényleg azzal teszünk egy országnak a legjobbat, ha elvesszük büntetésből a maradék pénzét is, pont akkor, amikor nagyon eladósodott?
És az a baj, hogy az európai politikai elit erre adott válasza is legalább ilyen elgondolkodtató: Mi kéne, gyarmatosítás? Tud valaki jobb, kivitelezhetőbb módszert a pénzbüntetésnél egy állam megregulázására?
(Magyari Péter)
http://index.hu/kulfold/2011/07/13/europa_jo_nagy_szarban_van/

A kínai kulturális forradalomról (III. rész)

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

A ”szocializmus építésének” ellentmondásaI

Az összes feltétel hiányának nyomására elhagyott «új demokrácia» politikája után a kínai KP Mao Cetunggal az élen elkötelezte magát a «szocializmus felépítése» mellett 1954-től. Az 1956. szeptemberi pártkongresszus meghatározása szerint: «Jelenleg a párt és az egész ország népének legfőbb feladata az, hogy összes erejét koncentrálja annak az ellentmondásnak a feloldására, hogyan lehet leggyorsabban átalakítani elmaradott mezőgazdasági országunkat fejlett ipari országgá”.

A cél ugyanaz volt, mint amit Sztálin jelölt ki a Szovjetuniónak a 30-as évek elején, de a körülmények végtelenül nehezebbek (az 50-es évek Kínájának gazdasági hátránya összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a Szovjetunióé 1929-ben). Utolérni és megelőzni a fejlett tőkés országokat az USA-nál 300-szor kisebb acéltermeléssel, és az egy főre jutó 25-ször alacsonyabb mezőgazdasági termeléssel. A Szovjetunió - helyzetéből fakadóan eleve limitált – segítsége szakemberek, anyag és kölcsön formájában világpiaci áron érkezett, az imperializmus pedig valóságos blokádot szervezett Kína köré. A befektetések 97 %-át maga a kínai nép teremtette elő – az ember volt a leggyakoribb és legolcsóbb termelőerő. Az ipar alapjaiba való befektetés természetesen megkívánta a fogyasztás drákói mérséklését és a munkaintenzitás fantasztikus mérvű emelését.

E politika első lépése a vidék kollektivizálása lett az 1953-as agrárreform végétől (1955-ben brutálisan felgyorsítva), egy év alatt a kínai parasztok 96 %-a találta magát szövetkezetekben a modernizációt lehetővé tévő technikai bázisfejlesztés nélkül. A második pedig a túlzott mértékű iparosítás volt. Forgue összefoglalásában: „Ennek az iparosítási versenynek könyörtelen a logikája egyedül Kínán belül. A paraszt számára a megnövekedett beszolgáltatás, a munkásnak a normák állandó növelése anélkül, hogy a fogyasztás javulna. Más kifejezéssel, a hatalom a tömegek legelemibb törekvéseivel szemben is opponált szüntelen. Az erőltetett iparosítás folyamatában a bürokrácia rétege még inkább megerősítette különálló jellegét."
Nem meglepő, hogy az 1956-os lengyel és magyar események nyomán a bürokrácia riadót fújt. A diákok és munkások forradalmi felkelése, követelései a munkástanácsok demokráciájáért vívott küzdelemben (történelmileg a bolsevikok szovjeteinek kontinuitása) Kínában is sztrájkokat váltott ki még abban az évben. A vezetés megkísérelte persze a magyarázatot a társadalmi konfliktusok problémájának nyílt felvetésével, ami túllépett a „személyi kultusz” pszichológiai típusú interpretációján, sőt, a bürokrácia klasszikus rendőri megközelítésen is (ideértve a hruscsovit is). Két fő dokumentum jelzi, a KKP Politikai Bizottsága „a proletárdiktatúra történelmi tapasztalatai” és Mao Cetung az „ellentmondások feloldásának helyes módszere a nép között” címűek. Utóbbiban Mao felteszi, hogy az általa „szocialista társadalomnak” nevezettben léteznek „nem antagnisztikus” ellentmondások, melyek felszívhatók a vezetés jobb módszerei révén zömében békés úton. Ezt a nézetét azonban nem terjeszti ki a magyar forradalomra, a párt folytatja az „ellenforradalom keze” propaganda ismétlését, holott implicit módon Mao elemzésének tartalma szerint a párt vagy kormány és a nép közötti „nem antagonisztikus” ellentétek antagonisztikusba csaphatnak, s csak erőszakkal, megtorlással vagy politikai forradalommal oldhatóak fel.

A KP eme analízise után nyitja meg azt a korszakot, melyet „száz virág” névvel illettek. Az értelmiséget és a diákokat szabad vitája hívta, bármilyen kritika megformálására, a legyakoribb „szektás” és „bürokratikus” hibák kijavítása céljából. A „száz virág” virágzott és mélységes ellentéteket tárt fel. Egyik oldalról nyilvánvaló volt, hogy az osztályok gyökerei egyáltalán nem lettek kitépve a mindenható bürokráciára épülő hiánygazdaságban, egy burzsoá ellentámadásra eléggé szilárd pontokon megmaradtak: olyannyira, hogy a kispolgári, úgymond „demokratikus” pártok felütötték fejüket és megmutatták, hogy közönségük jelentős, követeléseik pedig nyugtalanítóak. Másrészről – és ez a legfontosabb a kínai forradalom 1949 utáni történetében – a diákok, pedagógusok, újságírók, katonák, legtöbbjük évek óta a KP tagja, a rendszer és visszaélései kritikusai mégpedig kommunista módszerek alapján, kimutatva a bürokratikus kaszt-jelleget a pártapparátus privilegizált rétegének kérdését vetették fel, a párt megtorló szervvé átalakulását és követelték a valódi munkásdemokrácia bevezetését. Néhány részlet. Az újságíró Liu Pun-ven (a párt tagja 1944 óta), aki erős kritikával illeti a párt kádereit, privilégiumait, a demokrácia teljes hiányát, a választások tiszta formalitását: „Az utóbbi években a párt jelentősen eltávolodott a tömegektől. A belépők legtöbbje is opportunista, karrierista”. Egy másik kommunista párttag újságíró, Tai Huang egy „új osztály” embriója kifejlődését látja a bürokráciában, mely szerinte kész békülékeny kezet nyújtani a tajvani Formose-nak is. A SZU komm. pártjának XX. kongresszusa után felveti a felelősség kérdését Sztálin, Mao Cetung és a kínai vezetők által elkövetett bűnökről, majd a magyarországi orosz beavatkozást határozza meg mint objektíve az imperializmus megsegítését. Egy veterán kommunista a Peita egyetemről, Ko Pei-chi ünnepélyesen figyelmezteti a pártvezetést: „A felszabadulás óta a párt és tömegek viszonya érzékelhetően megváltozott... Ma a nép holt lelkeknek tartja a kommunistákat, respektálja őket, de távoltartja magát... Ha Ti rosszul cselekedtek, előfordulhat, hogy a népi tömegek megdöntik uralmatokat és a kommunistákat lemészárolják. Ha megdöntenek benneteket, nem lehet a hazafiasság hiányával vádolni őket, azért teszik így, mert a kommunisták nem szolgálják a népet.”

1968-ban szép számú csehszlovák kommunista is ugyanazokat a szavakat használja, mint 1956 decemberében Senjangban a kínai KP két felelőse, Chang Po-cheng és Huang Chen-lou: „A központi probléma, hogy meg kell szabadulni a KP totalitárius és abszolut hatalmú vezetésétől ahhoz, hogy a párt megerősíthesse vezetését, gyakorolhassa élgárda-szerepét. Csak akkor vezetheti megfelelően az államot, ha a pártprivilégiumok megszűnnek, autentikus és valódi kommunisták kerülnek a pártba, a szervezet megtisztul minden tisztátalanságtól. Ha az előjogok nem szűnnek meg, egy nap a szocializmust temetjük.” Ugyanez a két aktivista nem habozik nyilatkozni – mint sok más kelet-európai elvtársuk előttük és utánuk is – a pártok szabadságáról, ha azok „nem a nép és a szocializmus ellenségei”.

A diákok, akik közül sokan a felszabadító háború veteránjai, valódi politikai kérdéseket feszegetnek (Lin Hsi-ling a pekingi Peita egyetemről, Chen Feng Hsziao, Tan Tien-jun, Wu Kai-piu Wuhanból, Fu Lin-hui Nanchangból, a Komm. Ifjúsági szervezet vezetői). Tung Hsueh-hun országos szervezetet próbál létrehozni és újságukban tisztán forradalmi programot jelentet meg a politikai forradalomért. Lin Hsi-ling a szovjetunióbeli és kínai torzult rendszert denunciálja, a demokrácia hiányát, holott „a valódi szocializmus nagyon is demokratikus”, s mindkét országot „feudális alapokra épült szocializmusnak” minősíti. Elégtelennek ítéli a párt „helyrehozásának reformista módszereit és a népnek tett kicsiny engedményeket”. Megerősíti: „a népi tömegek nem ostobák. Meg kell oldani a problémákat, legyőzni a nehézségeket és ehhez csak egy eszköz van: a tömegek mozgósítása és felkelése”. A Mao által feltárt bajok, a bürokrácia, a szubjektivizmus, a szektásság gyökerei magában a rendszerben vannak, mondja. „A társadalmi tulajdon bázisán létező gazdaságnak a kínai társadalom legfelsőbb rétege nem felel meg... A társadalmi tulajdonon alapuló gazdaság progresszív, a felépítményt kellene megváltoztatni”. Ezt nevezi „új forradalomnak” a SZU-ra nézve is, Engels és Lenin műveire támaszkodva kimutatja a szocialista építés lehetetlenségét egy országban.

Néhány hét múlva a vezetők megrémülnek az ellenzék kétoldalú mozgalmától (a baloldal mellett a jobboldal is ébredezik). A „jobboldaliak” ellen brutális kampánnyal lépnek fel, mely magábafoglalja a baloldal és az „új forradalom” híveinek kritikáját is. Energikus boszorkányüldözéssel eltüntetik az egyetemekről és a városokból az ellenzéket, csak néhány „jobboldali elhajló” ússza meg eminens önkritikája nyomán. Többé nem hallunk Lin Hsi-ling kommunista aktiváról, még 10 évvel később sem, mikor Mao „a felépítmény megváltoztatásáéert a tömegek mobilizációját és felkelését” ajánlja.

A „száz virág” virágzása utáni megtorlásban születik meg a „nagy ugrás előre”, melyet mint a szocializmus felé vezető kínai sajátosságot ünnepeltek. Nagyjából visszatérésről van szó a „száz virág” előtti politikához - bizonyos szempontból karikatúrájáról – és a 30-as évek sztálini politikájához. A sokezer kis falusi olvasztókohó paraszti tömegeket mozgósító építése nyomán megindul az acéltermelés, imígyen hidalva át a „város és a falu közötti különbséget”. Több mint százmillió paraszt vesz részt 1957-58 telén a duzzasztógátak százainak, ha nem ezreinek építésén. 67 millió parasztot alkalmaztak csak az 1958-as év újrafásitási akciójában. A nagyszámú paraszttelepülések gigantikus „kommunákba” összevonása lehetővé tette a konyha és a gyermekmegőrzés közös megszervezését – az intézkedés a „nők emancipációjaként” bemutatva pluszban óriási mennyiségű dolgos kezet eredményezett. Lucien Bianco írta: „A tömegek kétkezi munkája (az érdekeltség hiányát is beszámítva) pótolta a technikai késést és a tőkehiányt. Kína nagy lelkesedéssel építi a szegények szocializmusát”.

A kezdeti sikerek és triumfáló kommünikék után a „Nagy ugrás” kudarcba fulladt. 1960 és 61-ban Kína az 1949 óta tartó történelme legnagyobb válságát szenvedte el két egymást követő év rossz mezőgazdasági termése következtében. Bianco: „1961 tavaszán a fejadag 1800 kalória alá eshetett, újból eljött az éhhalál.”

Egy évvel később jött az ipari recesszió, a vidéki rosszul megépített olvasztókohókat elhagyják, az üzemek bezárnak, a szén-, villany-, cement- és acéltermelés aránya az 1959-es 75 %-ról 63 % alá esik. Kína az éhinség elleni küzdelemben kanadai és ausztráliai búzabehozatalra szorul, a hatóságok pedig elűzik a városokból a frissen munkásokká lett parasztokat, a „kiéhezett munkanélkülieket”, ahogy Bianco leírta: „A természeti csapások és a szovjet technikusok hirtelen kivonása sokkal kisebb szerepet játszott, mint a tisztán politikai hibák és a volontarizmusból fakadó irrealizmus. Az extravagáns eredmények elérését hajszoló intenzív nyomás a papírt is meghazudtoltatta: 1958-ban 350 millió tonna gabona termelését jelentették be, később helyesbítették 250 millió tonnára (valójában 200 millió). A cél 1959-re az első eredmények elérése volt, aztán leszállították 275 millió tonnára, valójában pedig a 180 millió tonnát sem haladta meg”.

A kudarc mérlege kényszerített 1961-ben arra, amit úgy nevezünk „kiigazítás”, taktikai visszavonulás, mely segített a relatív egyensúlyt megtalálni, aztán újraindulni, hogy ’65-re el lehessen érni kb. a ’58-as termelési szintet. Az intervallumban pedig demográfiai hullám jön lendületbe, ami magyarázza a fejenkénti fogyasztás csökkenését és a fejlődés késedelmét, mert a gazdasági növekedés az 1952-57-es periódus 6-7 %-ról az 57-65-ös időszakban 3 %-ra csökkent. Ebben a kontextusban és ez a gazdasági helyzet azon „pontja”, melyen bekövetkeztek a „kulturális forradalomhoz” vezető konfliktusok.

(III. rész vége)

Választàsi rendszer

Phoenix, 2011, július 9 - kommunistanet
http://www.hirado.hu/Hirek/2011/07/09/17/Egyfordulos_es_vegyes_valasztas...

"Áder János, a választójogi reform kidolgozásának koordinálásával megbízott európai parlamenti képviselő újságírók előtt elmondta: a vegyes szisztémában az egyéni kerületi és az országos listás mandátumok aránya nagyjából azonos lenne a 200 tagúra csökkenő parlamenten belül. Kompenzációs lista az elképzelések szerint nem lesz.
A pártok a jövőben is csak az 5 százalékos küszöb elérése esetén juthatnának be a parlamentbe, az induláshoz pedig - a jelenlegi 750 helyett - 1500 ajánlószelvényre lenne szükség az egyéni választókerületben. Ezek összegyűjtésére 21 nap állna rendelkezésre - ismertette Áder János.
Nyilvánvaló, hogy csak és kizárólag a Fideszen múlik, hogy ezt a szisztémát fogják-e törvénybe foglalni, másnak ebbe beleszólási lehetősége nem lesz.
Tegyük fel, hogy szó szerint ez lesz a törvény.
Akkor 91 egyéni választói körzet lesz és 109 helyet fognak listaeredmények alapján betölteni.
Tételezzünk fel egy választást, ahol négy párt indul (a szisztéma nagyon nem kedvez a kispártoknak és ténylegesen lehetetlenné teszi független jelöltek indítását):
A a kormánypárt, B, C és D az ellenzék.
Tegyük fel, hogy a pártok nagyjából azonos támogatással bírnak, a helyzeti előnyénél fogva a kormánypártnak egy lehelettel nagyobb a támogatottsága:

a szavazók
27%-a szavaz (átlagosan) az A kormánypárt jelöltjére
24-24%-a a többi párt jelöltjeire.
A listás szavazatok egyenlő (25-25%) arányban oszlanak meg a pártok között.
Ebben az esetben a szavazók 27%-os támogatásával mind a 91 egyéni helyet az A párt nyeri el és 73% szavazat elvész (nincs kompenzációs lista!). A listás helyekből A párt 27 helyet szerez, ugyanennyit szerez a többi párt is, 1 hely sorsa bizonytalan. A kormánypárt helyzeti előnye alapján feltételezhetjük, hogy ezt is a kormányzópárt kapja.

Így a választások végeredménye
A párt 91+28=119 hely
B párt 0+27= 27 hely
C párt 0+27= 27 hely
D párt 0+27= 27 hely
Azaz a kormánypártnak formálisan 60% többsége van a szavazatok 26%-val megszerezve. Ha a másik három párt közül akár csak egyet meg tud szerezni koaliciós partnernek, akkor a koaliciónak 73%-os többsége van, amivel bármit megtehet.
Ám a valóságban a helyzet még ennél is rosszabb. A jelenlegi kormány gleischaltolva a jogrendet, a médiát, a bankrendszert stb. a fenti példában feltéltelezettnél jobb eredményeket fog elérni, így a kétharmados többsége a következő választásokon koaliciós kényszer nélkül is biztosítva lesz.
Mint tudjuk Arrow lehetetlenségi tételéből, igazságos választási rendszer nem létezik. Azonban ennél igazságtalanabbat nehezen lehetne kitalálni. Ám csodálkoznunk nem kell - pontosan ez volt várható a magyar Mussolinitől.

Csodálkoznunk nem kell - elsöprő módon tiltakozni kell, az utcán, Európában, minden fórumon, ahol lehet - és ott is, ahol nem lehet.

A kínai kulturális forradalomról

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

(2.rész)

A kínai bürokrácia eredeti vonásai

Hatalmuk első korszakában a kínai kommunista vezetők valóban megpróbálták programjukat megvalósítani. A «tőkés fejlődés» és a «nemzeti burzsoáziával való együttműködés» programjáról van szó, az «új demokrácia első szakaszában», melynek «békés belső együttműködést» kellett volna létrehoznia. Ezzel a meggyőződéssel harcoltak a «túlzottan radikális» szakszervezeti és munkáskövetelések ellen, melyek veszélyeztetik úgymond az «osztályok unióját». A munkásosztályt ért represszió elfogadása nem minden nehézség nélkül történt, kampányok és tisztogatások kellettek – a pártban és a szakszervezetekben – mire a «balos eltérés» végére értek. Jacques Brieux, a kínai kommunista rendszer első korszakát tanulmányozó történész: „Párt- és szakszervezeti káderek álltak ellent az „új gazdaságnak”, némelyek azonnali proletárdiktatúrát követeltek, mások iparosítási politikát. A párt vezetői „ultrabaloldalinak” bélyegezték ezeket a törekvéseket”.

A történelem azonban erősebb a politikai kombinációknál, a kínai vezetőket gyorsan olyan útra terelte, melyet el akartak kerülni. Először is, az amerikai imperializmus a koreai háborún keresztül megindította offenzíváját – arra sem hagyva időt, hogy az „első szakaszt”, a polgári demokratikus feladatok elvégzését befejezzék –, katonai erőfeszítésre kényszerítve, amit a forradalom elmélyítését kivánó belső mobilizációval lehetett elérni; másodszor, mert a program a feudális mezőgazdaság felszabadításával kezdve csak a burzsoázia elleni ádáz harc árán lett volna lehetséges, még ha az „nemzetinek” is lett cimkézve. A földbirtokosok kereskedelmi és ipari tőke általi támogatása, a tőke menekülése, a burzsoázia aktív ellenállása (Csang-Kaijsek tajvani Formose bázisáról), az amerikai imperializmus segítsége egyre mélyebb behatolást kívánt a szegényparasztság totális mozgósítása érdekében a magántulajdon, a földreform, a termelési eszközök államosítása, a külkereskedelem monopolizálása, a burzsoá államapparátus maradványainak felszámolása területére.

A sürgető szükség által kényszerítve a kínai KP végül elhagyta az „új demokrácia” teóriáját, megerősítette a forradalom egyszersmint szocialista és permanens jellegét (ugyanakkor nagy hévvel ítélte el a trockizmust és a permanens forradalmat!). A szakadatlan forradalom formuláját Trockij mondta ki egy fél évszázaddal korábban a történelmi események (nevezetesen az októberi forradalom) tükrében: az imperializmus korában csak a munkásosztály képes a polgári demokratikus feladatok elvégzésére, s „a polgári demokratikus forradalomnak permanens forradalommal szocialista forradalomba kell lépnie”.

A kínai kommunista párt és a bürokrácia természetének megértéséhez látni kell, milyen módon valósította meg ezt a társadalmi átalakítást, ami a kínai gazdasági struktúrát a szovjet-orosz mellé sorakoztatta. Forgue írja: „Az egész felbolydulás végrehajtása „hideg fejjel” történt, a tömegmozgalmat mereven keretező KP minden lépést szorosan ellenőrzött. A folyamat alatt az államapparátus a tömegek fölé emelkedett szervként jött létre, melyet egy különálló réteg kontrollált”.

Az orosz forradalom után több mint 30 évvel a kínai forradalom torkollott olyan bürokratikus, privilegizált réteg megszületésébe, mely a politikai hatalmat a termelési eszközök kollektivizálása bázisán bírta. Itt aztán meg is áll a hasonlóság a Szovjetunióval. A kínai bürokráciának – a különbség itt kapitális – nem kellett hosszasan küzdeni, és a munkástömegek ellen megtorlást folytatni (mint a sztálininak) a dominancia elérésére: a forradalmi harcokban született kínai élgárda (különösen Mao Cetung, a legális vezér) a tömegek részvételével és nem ellenében hozta létre a bürokrácia ellenőrzését érvényesítő hatalmi szerveket.

Forgue: „a polgári demokratikus feladatokat Kínában is proletáforradalomnak kellett megvalósítania, a burzsoá állam, a termelési eszközök magántulajdonának lebontásával. Az állam, mely ebből a folyamatból megszületett, vitathatatlanul munkásállam. De hozzá kell adnunk a jelzőt: „deformált”. Politikai struktúráját definiálja a „deformált munkásállam”, munkásosztálya lett kisemmizve a hatalomból, megfosztották annak gyakorlásától, ellenőrzésétől. Más szavakkal: Kínában nincs proletárdemokrácia, mely nem létezhet a munkásosztály közvetlen hatalmi szervezeteinek hálózata nélkül (bizottságok, szovjetek, tanácsok).”

A kínai bürokrácia privilégiumai persze vitathatlanul kisebbek volnak a Kreml vagy a szatellitországok bürokráciájáénál. De léteztek, „elkülönült rétegként a dolgozók feletti teljes ellenőrzést a kezében tartotta, az egyedüli politikai hatalmat gyakorolta, vagyis az államot birtokolta”. (Forgue) A cseh, lengyel, magyar, stb. bürokráciával szemben, melyek csak a szovjet bürokrácia alproduktumai, a kínai közvetlenül az elmaradottság és elszigeteltség gyökereihez kapcsolódik olyan helyzetben, melyben a világot az imperializmus dominálja. A szovjet bürokráciával szemben nem a hatalom megszerzése utáni elfajulás eredménye és Mao Cetungnak nem kellett – mint Sztálinnak – politikai ellenforradalmi eszközökhöz nyúlnia. A „kulturális forradalom” előestéjén „a tömegekkel való összeütközés még előtte van...”, írja Forgue egyszerre elutasítva „e bürokrácia realitását és a hitet abban, hogy felbomolhat” valamint „asszimilálódhat az orosz bürokráciához”, és lehetetlennek tartotta annak kimondását, hogy „végleg átállt a burzsoázia oldalára” – mint azt Trockij 1933-ban az orosz bürokrácia kapcsán megállapította (Sztálinnak a német KP-ra erőltetett politikája tette lehetővé a hitleri győzelmet és a német munkásosztály harc nélküli megadását). Kevéssel később Forgue-nek a kínai forradalom fejlődése ad választ. Elsősorban az a gyalázatos kudarc, amelybe Aïdit politikája és az indonéziai sztálinisták a kínai KP támogatásával belevitték az indonéziai munkásokat és parasztokat. A „nagy proletár kulturális forradalom” időszaka pedig a kiegészítést adja: a bürokrácia ütközik a tömegekkel, a munkásokkal, fiatalokkal.
Természetesen a világszintű osztályharc által felvetett problémák viszonyában kell a kínai forradalmat megítélni. A forradalom egymagában óriási veszélyt jelent az imperializmusra, mely mindig megpróbálta „visszaszerezni” Kínát, az orosz bürokrácia közreműködésével létrehozott világegyensúly alapjait aláaknázta. Forgue ezt írja: „Itt rejtezik a szovjet-kínai konfliktus valódi tartalma. Teljes mélységében még nem kerül arra a pontra, mikor a szovjet és kínai vezetők már nem színlelhetnek egyetértést a „békés egymás mellett élés” politikájában - vagyis abban, hogy Moszkva mindenáron megpróbál az amerikai imperializmussal hosszú távon egyezséget kötni. Milyen árat kell ezért fizetni? Az imperializmus számára szabad kezet biztosít Kínával szemben, kétségtelenül az imperialista reményeknél előnyösebb ellentételezést...”.

Ebben a kontextusban lehet megérteni a kínai bürokrácia általános politikáját, brutális fordulatait és belső ellentmondásait, mely a „nagy kulturális forradalommnak” mondott válságához vezetett: egyben az apparátus szembenálló szektorainak erőszakos konfliktusrendezése és a politikai forradalom speciális körülmények közötti kezdete.

(II. rész vége)