A kínai kulturális forradalomról

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

A bürokrácia válsága és előrelépés a politikai forradalom felé

A „nagy kulturális proletárforradalom” a 9. kongresszussal gyakorlatilag befejeződött (csak 9 a párt 49 éves létezése alatt). Majdnem három évig láthattuk az apparátus szakadatlan éles harcát, manővereit és ellenmanővereit, csapásait és önkritikáját, a hadsereg felhasználását egyik vagy másik klán érdekében; a bürokrácia uralta ország válságperiódusa egészen sajátos formáit: diákok utcai tüntetéseit, aztán munkásokét, sztrájkokat, munkás- és parasztlázadásoatk, még fegyveres harcokat is néhány nagyvárosban, állandó összeütközéseket az egész kommunizmust és „Mao Ce Tung gondolkodását” kisajátító szervezetek között, melyekről a hivatalos történészek aztán kimutatták,”konzervatívok”, sőt, „monarchisták”, „baloldaliak”, „forradalmárok”... Röviden, a válság teljes, megértése nem volt könnyű egyrészt az antikommunista tévelygések – ideértve a l’Humanité szerkesztőjét is –, másrészt maga a maoista propaganda miatt. Ma már egy rakás dokumentum áll rendelkezésre, hivatalos iratok és szemtanúk beszámolói, az első mérleget meg lehet vonni. A „kulturális forradalomnak” nagy jelentősége van és hatása az országon belül és kívül, ezért hát meg kell vizsgálni a kínai forradalom múltját, helyét, kontunuitását a Nagy Októberrel elkezdődött világforradalmi folyamatban, külső ellensége (az imperializmus) és belső (a bürokrácia) elleni harcát.

A kínai forradalom 1919-től 1949-ig

A szovjet-kínai konfliktusnak szánt első komoly tanulmányt François Forgue írta. 1964-ben így jellemzi Kínát:

„Ma Kínában az élemiszerkérdés még nem rendezett, éhínség még fenyeget, de már nem elkerülhetetlen a népesség együttese számára. A kínai vidék a földet kiszakította a földesurak uralma alól, a régi családi struktúrákat széttörte. Az iparosítás radikálisan átalakítja Kínát. Tegnap még az imperializmus zsákmánya, ma szuverén állam. De ehhez társadalmi forradalom kellett, nem csak az imperializmussal, hanem kiszolgálójával, a nemzeti burzsoáziával is szakítani kellett, a hatalmat még „egy szakaszra” sem átadni neki, véget kellett vetni a termelőeszközök magántulajdonának és államosítással tervgazdálkodásba kezdeni. Más szavakkal, a polgári demokratikus feladatokat megoldotta (a földkérdést és a nemzeti függetlenséget), de nem győzhetett teljes mértékben a proletárforradalom, a tőkés gazdaság és politika dominanciáját az alapokig nem szüntette meg. Mégis megadta a kínai forradalomnak a „történelmi legitimást” abban az értelemben, amit Trockij is használt az orosz forradalom kapcsán és igazolta az imperializmussal és az orosz bürokráciával szembeni védelem szükségességét.”

Ahogy az orosz forradalom, a kínai is beírta magát a világforradalomba , mégha alapjában különbözik is attól ritmusában és formájában. A kínai forradalom a Nagy Október után indult. Az 1919-ben még diákok és kispolgári értelmiségi mozgalma néhány év alatt megszólította a fiatal kínai proletariátust, aztán a kiéhezett parasztságot, de magát a kommunista pártot csak 1921-ben alapították meg. A népesség legmélyebb rétegeit gyorsan meghódította, a munkásosztály első szervezőjévé vált. 1924-től a közvetlenül Sztálin irányította Kommunista Internacionálé befolyása és nyomása alá került. A Szovjetunióban ugyanekkor teljes elánnal folyt a küzdelem a bürokrácia osztatlan hatalma biztosításáért a tömegek ellenében. Sztálin a „szakaszos forradalom” politikáját diktálta a kínai komm. pártnak, alárendelte Csan-Kaisek tőkés pártjának, a Koumintangnak (mely csak erre a nyertes pozícióra várt, hogy leszámoljon a munkásosztállyal, és megfelelő pozícióban tárgyalhasson az imperialista erőkkel). Ez vezetett az 1927-es szörnyű kudarchoz, a kínai élcsapat fizikai megsemmisítéséhez, az évtizedekre szóló legszörnyűbb reakciós diktatúrához. Olyan körülmények között, melyek még ma is súlyosan nehezednek rá, a kínai kommunista pártnak újjá kellett szerveznie magát, ezzel különleges arculatot nyert. Először is, azzal a kevés káderrel, akik megmaradtak, akciókközpontját át kellett helyezze vidékre. Forgue írja: „1928-tól katonai, adminisztrációs és politikai apparátusként újjászervezve magát, a központi hatalom ellen nyíltan rebellis paraszti zónák irrendentizmusára támaszkodva Mao Cetung és Chou Teh lemondott a proletariátus szervezéséről és célként egy fegyveres paraszti sereg felállítását tűzte ki.” Azonban a pártot nem alakítják át, céljai megmaradnak, magukat úgy prezentálva, mint „a proletariátus delegátusát” a parasztság élén.

Az ellentmondásos helyzetből mélységesen ellentmondásos aspektusok származnak, ami e kommunista párt természetét, szerepét, céljait illeti, melyek gyökeresen különböznek a III. Internacionálé más, a sztálini bürokrácia felügyelte pártjaitól. Az Internacionálé „ultrabaloldali” idejében a kínai KP megpróbálja másolni az orosz politikát, meghirdeti a „parasztszovjeteket”, a «fokozatos, szakaszos forradalomról» és a Koumintanggal való szövetségről nyilatkozik, hogy a „népfront” időszakában előkészítse a várható japán imperialista támadás elleni védekezést. A háború alatt a Mao megfogalmazta politikát folytatja az imperialista betolakodó elleni szövetség jegyében (a belső perspektívákat illetően az Új demokrácia c. könyvében felrajzolja a forradalom polgári demokratikus fázisát, melyet a nemzeti burzsoáziával és a Kuomintanggal együtt kell vinni, lemondva az agrárreform jelszaváról, mely a pártot szembeállította volna a burzsoáziával). Még Japán kudarca után is maga Mao szájából hangzik el a „haladó jellegű kapitalizmus” kifejezés. A fontosabb pontokon megegyezik Sztálin és a Kreml vonalával, ez egy sztálinista párt.

Más vonatkozásban relatív önállóságát árulja el, mert – mint a jugoszláv párt – tisztában van azzal, hogy erejét a (szervezett paraszti) tömegektől kapta. Moszkvával való kapcsolata évtizedeken keresztül mégis rettentően gyáva, s hogy elkerüli a véres leszámolást, csak annak köszönhető, hogy a világpolitikában Sztálinnak viszonylagosan másodlagosnak számít a „parasztbanda”. A kínai KP Mao irányítása alatt állandóan taktikázik a sztálini vonallal szemben, de nem megy el addig, hogy mint Sztálin kérte, feloszlassa fegyveres erejét 37-ben a „szent szövetség” elérésére (nem is hagyta abba, még a honvédő háború alatt sem a fegyveres harcot a burzsoázia ellen). A háború utáni Kína nem hagy sok helyet a kertelésnek és a hamis látszatnak. A nagybirtokosokhoz és imperializmushoz kapcsolódó Csang Kai-sek rendszerével szemben nincs helye semmi kompromisszumnak, a parasztok tízmilióinak élete elviselhetetlen, földet követelnek. A városi demokratikus mozgalom és hamarosan a munkásmozgalom újjászületése is fenyegeti a korrupció és brutalitás mintáját, a Chang-rendszert. Az oroszok – Sztálin világosan kijelenti és ismétli – azt várják, hogy a kínai KP lojálisan együttműködjön Csang Kai-sekkel a „demokrácia” létrehozásában. Ehhez azonban kapitulálni kellene. Elutasítva az öngyilkosságot, 47-ben az agrárreform irányába fordul és az általa kontrollált szektorban be is vezeti rögtön. A nemzeti burzsoáziával és a sztálinista bürokráciával történt kettős szakítás után a kínai KP megszűnt sztálinistának lenni.

A forradalmi hullám elkerülhetetlenül a hatalom felé emeli. 1948 júliusában a Chang-rendszer dezintegrálódik, legjobb csapatai dezertálnak, gazdasága szétzilálódik, az infláció vágtatni kezd, hatalmi szervezetei bomlanak, az egész népesség undora végül utat nyitott a totális kommunista győzelemnek. A „nacionalista” rendszer összeomlása olyan űrt hozott létre, melyben minden reménység a kommunisták felé irányult. Sztálin utolsó kísérletet tesz. Az 1948. júliusi konferencián Liu Shao-chi szájából azt javasolja, hogy a párt gerillaharcba kezdjen, ne vegye kezébe a hatalmat, mert kudarcot vallhat. Az abszurd javaslatot elutasítják a kínai kommunisták, a forradalom győz Sztálin ellenében.

Nem egy újabb Októberi forradalomról van szó, paraszti hadsereg ellenőriz és irányítja az elfoglalt területet – inkább az ellenfél felbomlása, mint saját vívmánya hozta a sikert: ez nem a munkás- és matróztanácsok milíciáinak győztes felkelése. Még jellemzőbb, hogy a kommunista vezetők gyanakvással tekintenek a városi munkásságra. Mindenfelé spontán „munkásbizottságok” alakulnak - a kommunista vezetők ezeket eltörlik, biztosítják a régi rend folytonosságát az új rendbe a Kuomintang tisztviselőit helyükön hagyva. Nem munkásállam született, hanem transzfer, a hatalom katonai eszközökkel operáló átruházása. A kommunista jelzőt kisajátító bürokratikus-katonai apparátus a fegyelmezett szegényparaszti hadsereg élén lassacskán állítja fel a deformált munkásállamot a széteső burzsoá állam helyén.