A kínai kulturális forradalomról - 12.rész

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.- 553. számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

Ekkor is vidéken történnek a legmeghatározóbb események, a konzervatív elemek új kezdeményezési formájában Wuhan ipari város katonai vezetői részéről. Wuhanban eddig Tao Chu hadnagyai közül az egyik, Wang Jen-chung kontrollálta a rendet fenntartó szilárd apparátust, a hármas unió elfogadása után pedig felváltotta Chen Cahai-tao, az erőskezű katonai vezető. Itt is a párt- és szakszervezeti apparátus maga segítette elő óvatosan egy „tömegszervezet” megszületését – olyan típusút, mint a sanghaji skarlátbrigádok – „Millió hős” (Paiwan Hsiung-shih) néven. A városban az 1967-es nyár elején gyakoriak az összetűzések a jól szervezett, a katonaságra támaszkodó „Millió hős” és a jelentős kisebbség között, amelyet a kulturális forradalom központi csoportjának támogatását reklamáló városi egyetemi vörös gárdák, valamint a „munkásfőhadiszállás” jelentett. Pontosan a központi csoport a „munkásfőhadiszállásnak” nyújtott támogatása váltotta ki a súlyos incidenseket.

Júliusban fontos pekingi delegáció érkezett Wuhanba élén Hsieh-Fu-chival, Wang Livel és Yü Li-chin repülésügyi politikai biztossal tájékozódni. A vizsgálóbizottság a Repülési Intézet vörös gárdáit kísérgetve egymás után találkozik a „Millió hős” felelőseivel, aztán az acélüzemi Sankan-ban csoportosuló lázadó munkások vezetőivel. Júl. 18-án, vizsgálatuk végén tudatják a katonai parancsnoksággal, hogy a „Millió hőst” támogató politikáját tévesnek találják és előírják, hogy a Sankant és két más szervezetet támogasson, bennük Hupei „új” egyeteme vörös gárdáit. Legnagyobb meglepetésükre visszautasításba üköznek, a helyi politikai rendőrség – a 8201-es egység – főnöke maga mögött az ajtót bevágva hagyja el az összejövetelt.

A dráma másnap tör ki. Hajnalban a „Millió hős” teherarutókon odaszállított rohamcsapatai a 8201-es egység által segítve megszállják az összes stratégiai pontot, páncélozott járművek támogatásával megtámadják az acélipari műveket és az egyetemet, ahol munkások és diákok torlaszokkal és Molotov-koktéllal védekeznek, mielőtt végképp leverik őket. Eközben a «Millió hős» emberei körülveszik a pekingi küldötteket elszállásoló hotelt. A fegyveresekkel körülvett Chen Chai-tao farkasszemet nézve megpróbálja semmissé nyilváníttatni a bizottság megállapításait, de hiába, Hsieh Fu-chit lefogják a hellyszínen, míg Wang Lit a 8201-es egység tartóztatja le. Alaposan elpáholják – egyik karját el is törik – és Wuhan utcáin „szégyenmenetben” körbehurcolják, mielőtt egy másik katonai egység fortéllyal nagynehezen ki nem szabadítja. A botrány óriási, az egész országban a wuhani elnyomott „lázadókkal„ szimpatizáló tüntetéseket vált ki és komoly felháborodást a támadás felelőseivel szemben. Megbízható csapatokat küldenek Wuhanba, Chen Chai-taot letartóztatják, a „Millió hőst” lefegyverzik, de ez a limitált megtorlás sokaknak nem elég és a hadsereg és vezetőinek szerepe merül fel dilemmaként.

A baloldal – Wang Livel az élen – nézőpontjából teljességgel érthetően levonja a konzekvenciát, újból kell kezdeni és ezentúl a „hadsereg berkein belüli maroknyi Zou Zi Pait kell megsemmisíteni”. Kuan Feng gyorsan meg is írja ezt a Vörös Zászló hasábjain olyan címmel, mely nem csak metafora: „Fegyver kell a proletariátus kezébe”.
Megértve ugyanakkor, hogy a vezetés a hatalma oszlopát képező hadsereg kebelén minden komoly tisztogatási akciót elutasít, a baloldal meggyőzi magát arról, hogy egy politikai szervezet szükséges céljai eléréséhez. Augusztus 3-án alakul meg Pekingben egy újabb forradalmi szervezet, a „Május 16-i hadtest” – rövidítve „5.16” – , héttagú bizottság vezeti, a legismertebb közülük Chou Ching-fang. A kulturális forradalom központi csoportja muskétásai, Wang Li, Liu Chieh, Kuan Feng és Chi Pen-Yü nyílt támogatását élvezi.

Az „5.16” válik az új mobilizáció főhadiszállásává. A vezetés kezét akarják forszírozni mind a Lin Shao-chi és cinkosai, vagy azoknak gondoltak, mind a moszkvai és imperialista „revizionisták” ellen irányuló tömegtüntetésekkel. Augusztus forró: éhségsztrájkok a Chungnan-hai előtt, hogy „végezzünk Liu Chao-chivel”, aki nem „jelenik meg”, de engedélyezik számára, hogy az épület falain belül gyakorolt, de a térre kihangosított „önkritikával„ mentse bőrét; a Chen Yi és Tan Chen-lin elleni támadások megduplázódnak, feltűnnek az első Chu En-lajt megnevező plakátok; a hadsereg megtisztításának, a konzervatív frakcióban kompromittált vezetők, különösen a kantoni Huang Yong-cheng, de Chen Chai-tao protektorai eltávolításának követelése is; a hónap elején a külügyminisztériumot újból elfoglalják, a brit követséget felgyújtják, a szovjet konzulátust feldúlják, miközben Hongkongban megsokasodnak a munkások, diákok és a brit katonák közötti incidensek. A helyzet annyira komollyá vált, hogy a „lázadók” és „Vörös gárdák” egy része fegyvert kap és úgy tűnik, a kezdeményezés a wuhani ügy másnapján született a kulturális forradalom központi csoportja döntése révén. (Esmein jelzi, hogy júl. 20-án Chiang Ching formálta meg „a forradalmároknak joguk van a fegyveres védekezésre”.)

A tömegmozgalom élén most a központi csoport régi maoista csapata áll, hozzálát – talán még vezetőikben sem tudatosulva – az államapparátus utolsó bástyája, a (Jean Daubier szerint „kulcselem”) hadsereg felelősségre vonásához. A maoista vezetők számára nincs már „hatalomátvételi” típusú kibúvási lehetőség, mint Sanghajban januárban. Sőt, ha a mozgalom megosztása folytán elveszti lendületét, ugyanebből az okból valószínűleg nyer is, ami céljai megvilágosodását illeti. Mao szentenciája mint egy bárd, úgy csap le: „Az utóbbi napokban Xang Li több hibát követett el mint Chen Yi negyven év alatt”.
Augusztus utolsó napjaiban letartóztatásba kerül Lin Chieh és Mü Hsin, mindkettő a kulturális forradalom központi csoportjának tagja, és Chao Yi-ya, a Hadsereg Napilapja főszerkesztője. A pekingi forradalmi bizottság, miután Chiang Ching személyesen mondta el vádbeszédét, határozatot hozott az „5.16” szept. 1-i betiltásáról; székhelyét átkutatták, vezetőit, Chou Ching-fanggal az élen, letartóztatták, egyébként Wang Lit és Kuang Fent is. (Az AFP szept. 8-i jelentése szerint viszont az „5.16” kitűzve lobogóját folytatja Peking központjában egy épület elfoglalását.) A kulturális forradalom központi csoportját tisztogatás alá vették, a nagy lapokat is fenekestől felforgatva újjászervezték. Mao kibocsájtja a „hadsereg támogatása„ jelszót (tehát itt nincsenek tisztogatások), felújítja Huang Yong-chenbe vetett bizalmát, aki szept. 5-én Kantonban betiltja a „lázadók” hadseregének csoportjaiban, nem éppen politikai apropó nélkül, a „”késleltetett bombákat”.

Yao Wen-yüan, aki 1965. nov. 10-én Mao számlájára megadta a jelet a „tömegkritikára”, szimbolikusan lezárta ezt a periódust. Az általa és az övéi által hónapokon át erélyesen támadott zavaros bürokrata gyakorlattal megújította kapcsolatát Tao Chu két művének szentelt kritikáján keresztül:
„Létezik meg egy maroknyi ellenforradalmár, akik látszólagosan ultrabaloldaliak, valójában azonban ultrajobboldali módszert alkalmaznak, hogy a „mindenkivel szemben gyanakvás” vészes irányzatát provokálják ki, a proletariátus főhadiszállására tüzet nyissanak, hintsék a viszály magvait és a zavarosban halásszanak (...) Azok, akik létrehozták és kontrollálják a „Május 16”-nak nevezett szervezetet, éppen az ilyen típusú konspirátorok ellenforradalmi klikkje. Teljes mértékben le kell őket leplezni”. (a 97. szept. 18-án megjelent cikk fő vádja az „5.16” ellen: „az alapvetően jobboldaliak által a legfékezetlenebb baloldaliság alkalmazása”, a formulát másnap átveszi a Népújság, mely „ellenforradalmi csoportocskáról” ír, a Vörös zászló, mely „ellenforradalmi konspirációs klikkről” cikkez – Jean Daubier mégis azt állítja, hogy a hivatalos sajtó sosem fogalmazott meg ellenforradalmi vádakat Wang Li és Kuan feng ellen...)

A cikk sírfeliratként szolgált azok számára, akiket Daubier a „kulturális forradalom veszettjeinek” nevez. Szintén sírfelirata lett a magához a „kulturális forradalomhoz” fűződő illúzióknak is. A tömegmozgalmat lefejezték, megkezdődhetett a „normalizáció”.