Civil junták

(megjelent a Le Monde diplomatique magyar kiadásában)
Írta: SERGE HALIMI

Madoff c’était de la blague!, Madoff kispályás kezdő volt! – írta a Le Monde egyik kommentelője az Európai Központi Bank (EKB) legújabb bankmentő akciójáról (december 21.). Mario Draghi elnök – láss csodát, a Goldman Sachs egykori vezetője – ezermilliárd euró összegben, hároméves futamidejű, egy százalék kamatú hitelkeretet nyitott az európai bankoknak. Hogy érzékeltessük, mekkora összegről van szó: az eurozóna GDP-je úgy kétezermilliárd euró. A magyar bruttó államadósság hetvenmilliárd euró körül van, így ha Magyarország, vagy bármelyik európai eladósodott állam közvetlenül kapna három évre egy százalékos kamatú hitelt, akkor sehol Európában nem kellene nyugdíjkorhatárt emelni, leépíteni a közoktatást és a közegészségügyi ellátást és így tovább.

A döntés, hogy a bankok kapnak olcsó finanszírozást, és nem az államok és főleg nem az állampolgárok – akik szintén fellélegeznének, ha egy százalékon kapnának euróhitelt – az európai demokráciadeficit ékes példája. Szinte biztosak lehetünk benne, hogy a több tízezer hajléktalan, a mintegy egymillió kilakoltatástól rettegő magyar állampolgár és Európában még nagyon sokan mások sem értenek egyet az EKB döntésével. Nagy kérdés, hogyan lesz ebből békés, és jóléti Európa.

Athénban Lukasz Papadimasz, Rómában Mario Monti vette át a hatalmat. Mindketten bankárok. Ahhoz, hogy hatalomra kerülhessenek, manipulálták a közvéleményt: csőddel zsaroltak és káosszal ijesztgettek. Nem két politikán kívüli szakértőről van szó, hanem olyan jobboldali férfiakról, akik a Trilaterális Bizottság tagjaiként arról híresültek el, hogy elítélték a nyugati társadalmak demokratikus „túlzásait”.

Novemberben az Európai Unió francia–német direktóriuma, az Európai Központi Bank (EKB) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) felháborodását fejezte ki, amikor Georgiosz Papandreu miniszterelnök bejelentette, hogy népszavazást készül tartani a megszorító intézkedésekről Görögországban. A direktórium megítélése szerint a népszavazás megkérdőjelezné az egy hónappal korábban nagy nehezen megszületett megállapodást, amely a Görögországot térdre kényszerítő gazdaságpolitika tovább szigorítását írta elő az országnak.

Papandreut egy csúcsértekezlet két ülése között rendelték Cannes-ba, amelyen túlságosan kicsinek ítélt országa nem vett részt. Előszobázására kényszerült és nyilvános dorgálást kapott Angela Merkeltől, valamint Nicolas Sarkozytól is, noha mindkettőjüket felelősség terheli a válság elmélyüléséért. Papandreu végül nem tartott népszavazást, és le kellett mondania. Utóda, az EKB korábbi alelnöke azonnal egy olyan szélsőjobboldali formációval bővítette kormányát, amely a görög ezredesek 1974-es bukása óta politikailag szalonképtelennek számít. A „trojka” ezt a fejleményt szenvtelenül fogadta.

Az európai politikának eredetileg az lett volna a célja, hogy biztosítsa a növekedés lehetőségét, megszilárdítsa a demokráciát olyan országokban – Görögország, Spanyolország, Portugália –, amelyeket hajdan katonai junták kormányoztak, és ártalmatlanítsa „a háborús bűnökért felelős nacionalizmust”.

A jelenlegi európai politika azonban pontosan az ellenkezőjét éri el: sorozatos megszorításokat kényszerít ki, a kormányokat a tőzsdék engedelmes bábjává degradálja és ellenségeskedést szít a vén kontinens népei között. „Nem maradhatunk tovább Németország rabszolgái” – méltatlankodik egy spanyol fiatalember, aki nem szeretne Berlinbe vagy Hamburgba önkéntes száműzetésbe menni csupán azért, hogy munkát kapjon. Az olaszokat leginkább a francia elnök arroganciája sérti, s érthető a kérdésük, mi jogosítja fel Sarkozyt erre. Sok görög elítéli, hogy megszálló erők veszik birtokba országukat; előfordul, hogy a politikai karikatúrákon a német kancellárt náci egyenruhába öltöztetik.

A megszorító politika által sanyargatott népek az európai történelemben számos analógiát találhatnak. Noha óvakodnánk az események súlyának összehasonlításától, a legutóbbi athéni fejlemények 1968 nyarának csehszlovákiai eseményeit, a „prágai tavasz” leverését, Alexander Dubcek kommunista vezető eltávolítását idézik. A Görögországot protektorátussá alacsonyító „trojka” az azóta megszűnt Varsói Szerződés szerepét, Papandreu pedig annak a Dubceknek a figuráját játszotta el, aki sohasem mert volna ellenállni. Mindkét esetben a „korlátozott szuverenitás” doktrínájának érvényre juttatásáról van szó. Persze világos, hogy Görögországban, ahol jelenleg három hitelminősítő diktálja az eseményeket, a következmények gyilkos természete kevésbé domborodik ki, mint amikor szovjet tankok járőröztek a határban.

Az Európai Unió és az IMF, miután eltaposta Görögországot és megalázta Olaszországot, most Magyarországot és Spanyolországot vonja totális ellenőrzése alá.

Fordította: Forgács András