A washingtoni konszenzus (az IMF tízparancsolata) és a Fidesz-kormány

 

A washingtoni szó a politikai Washingtonra, tehát a Kongresszusra és a kormányzat vezető tisztviselőire utal, valamint a nemzetközi pénzügyi intézményekre, a gazdasági kormányhivatalokra és a «független washingtoni agytrösztökre».

 

1. A költségvetési deficitnek [...] elég kicsinek kell lennie ahhoz, hogy az inflációs adóhoz való folyamodás nélkül finanszírozni lehessen.

 

2. A közkiadásokat át kell irányítani azokról a területekről, amelyeknek gazdasági hozadéka nincs vagy kicsi, [...] azokra a területekre, amelyeknek nagy a gazdasági hozadéka.

 

3. Szélesíteni kell az adózók körét és csökkenteni a marginális adókulcsokat.

 

4. Pénzügyi liberalizáció, ami végső célként magában foglalja a piaci erők által meghatározott kamatlábakat.

 

5. Egységes valutaárfolyam olyan szinten, amely versenyképes, mely előmozdítja az export gyors növekedését.

 

6. A mennyiségi importkorlátozások helyébe került vámokat csökkenteni kell mindaddig, amíg el nem érik az egységes alacsony, 10–20%-os vámszintet.

 

7. Azoknak a korlátozásoknak a megszüntetése, amelyek akadályozzák a külföldi közvetlen beruházások belépését.

 

8. Az állami tulajdonban lévő vállalatok magánkézbe helyezése.

 

9. Az olyan szabályozások megszüntetése, amelyek akadályozzák új cégek belépését, vagy korlátozzák a versenyt (dereguláció).
 

10. Tulajdonjogok, a tulajdon biztonságának megteremtése.

 

Mi az, amit ezek közül nem teljesít a Fidesz-kormány? A költségvetési deficitet az ésszerűnél is alacsonyabbra szorítja (ezt alaptörvényébe foglalta); a közkiadásokat az oktatásban, egészségügyben a racionálisabbnál is jobban átirányítja a profitgazdag területekre (pl; a tömegközlekedéstől pontosan ugyannyi támogatás von el, amennyivel tartozik neki, ezzel halálra ítéli a köztulajdonban lévő közösségi közlekedést); az adórendszert kiszélesítette (16 %-kal a minimálbéresekre is); vámok nincsenek is már az Unión belül, a külföldi tőke úgy jön-megy, ahogy akar; a privatizálást lefolytatták az elődök (a visszavásárolt MOL-t ki tudja, milyen csókosának akarja átadni);  a szabályozástól régóta mindent megfosztottak; a (magán)tulajdon teljes mértékben biztosított (kivéve a magánnyugdíjpénztárak „államosítását”, ahol pedig a feladat ellátását átvállalja az állam).

Kamatlábak, valutaárfolyam. Na, itt a gond. A Fidesz maga alá akarja gyűrni a jegybankot (melynek „függetlensége” révén kellene biztosítania azt,  hogy a nemzetközi piacoknak megfelelő pénzpolitika folyjon) azért, hogy ebbe közvetlenül beavatkozzék, ti. itt lehetne játszani az árfolyammal, a kamatokkal. A Fidesz a nemzetközi viszonylatokban kicsi, erőtlen magyar tőke érdekét akarja képviselni, ezt akarja gyarapítani. Ezért kell Orbánnak a nemzeti egység, a nacionalizmus („fülkeforradalom”, „szabadságharc”, „minden magyar érdeke”,  stb.).  Azt persze nem mondja ki, hogy egy nemzeti összeborulással  csak a tőke nyerhet, a dolgozók semmiképpen, mert kizsákmányolásuk tovább növekedik, és terheiket csak a Csányik, Szélesek még jobb boldogulásáért kell vállalniuk. Bokros, a volt pénzügyminiszter szerint az IMF három feltételt fog szabni Magyarországnak: a jegybanktörvény visszavonását, az adózás és a szociálpolitika alapvető irányainak sarkalatos törvényekben rögzítésének (és ezzel a jövőbeni kormányok korlátozásának) visszavonását, valamint egy új költségvetést.  Életünk feltehetően nem lesz könnyebb sem ezek elutasításával, sem elfogadásával.

Mit lehet tennünk? Helyzetünk olyan, mint a  csöbör és vödör esete. Nem kell elfogadnunk az Unió multinacionalista érdekeket képviselő, az IMF-nek a nemzeti szuverenitás sértő követeléseit, de vissza kell utasítanunk a kormány céljait is. Azt kell követelnünk, hogy ebben az országban a dolgozók jogai érvényesüljenek, a demokratikus jogok minden itt élő emberre vonatkoztatva.  Ehhez a tömegek összefogása kell, (osztály)harca – mégpedig szervezetten, tudatosan.