Hogyan lehetséges?

A pénz hidege címmel Szalai Anna reagált az időskorúak ellátásának botrányos hazai viszonyaira | (Népszabadság| 2012. május 15.) (Vastagbetűs kiemelések, a zárójeles piros megjegyzések tőlünk)
A magánidősotthon üzlet. Messze nem annyira jó, mint tíz éve volt, de még mindig jócskán csurran-cseppen belőle, ha valaki tudja, hová kell tartani a bödönt. Az alapképlet egyszerű. Az építési költség többnyire már az első beköltözéskor megtérül, miközben a férőhely átlagosan ötévente újra és újra eladható. Akár 12-16 millióért. A lakók „kipörgetése” nélkül is. És közben is folyamatos a bevétel. (Már annak idején, mikor bevezették, mélyen megdöbbentem azon, hogy az otthonba költözködőtől elveszik lakását, házát, vagy annak megfelelő összeget kérnek. A havi befizetések mellett. Hiszen ez – a jogtalan hasznon felül –„felhívás keringőre”, anyagilag ösztönzi a «gyors cseréket»! Mindez pedig állami segédlettel…) A lakóktól havonta nem kérhető el több nyugdíjuk nyolcvan százalékánál. Az önkormányzati otthonok között is akad azonban olyan, ahol így is százezer forint fölött van a havi térítési díj, miközben az élelem napi nyersanyagnormája alig 430 forint. Ha a nyugdíjból nem tud eleget fizetni a lakó, az önkormányzatnál kuncsoroghat a kiegészítésért. Esetleg a gyerekektől kérheti a pótlást. (Hogyan lehet ilyet előírni, hogyan arányul a nyugdíj 80 %-a az effektív költségekhez? Egy 100 ezer Ft-s nyugdíjnál 80 ezret kell fizetni, egy 60 ezresnél 48 ezret, holott a havi ellátás elvileg ugyanaz? Törvényesen!) Néhány intézmény – nagy kegyesen – a családi ingatlanra bejegyzett jelzálogot is elfogadja fizetségként. Másutt mindenért – ellátás, takarítás, rezsi, ápolás stb. – külön fizetni kell. Akinek nincs miből, nem partner. Ha már belekerült ebbe a helyzetbe, maradnia veszélyes is lehet. Pénzteleneknek és nagyszájúaknak különösen. Esetleg hiába nyomnák a riasztót éjjel, ha szorít a mellkas. (Ismételten fel kell tenni a kérdést: ha minderre még külön fizetni kell, akkor mire szolgál a lakás átadása és a havi apanázs? Fejőstehenek azok a családok, amelyek rászorulnak erre a szolgáltatásra? Nincsenek fékek beépítve a gátlástalan haszonszerzés megakadályozására?) Az otthonokban alapszolgáltatás az állandó orvosi felügyelet és a gyógyszerezés. A gyakorlatban inkább saját autóval látogatható a helyi rendelő. Gyógyszerből a legolcsóbb jár. Ha még van. A költséghatékonyság mindent háttérbe szorít. Különösen az állami normatíva drasztikus csökkenése óta. A hét évvel ezelőtti állami pénznek az idén alig több mint a fele jár. Ez még így is évente 635 ezer forint fejenként. Egyházi fenntartóknak csaknem a duplája. Nem meglepő, hogy a korábbi civil fenntartók többsége áldott köpenyt kanyarintott maga köré. Az egyházak nem vonakodtak betársulni. A beruházó és az üzemeltető cég tulajdonosi köre egyébként is ritkán egyezik, így az előbbi haszna az utóbbi csődje esetén is megmarad. Az állam 36 milliárdot költ az idén az idősotthonok támogatására. Az illetékes minisztériumnak azonban nyilvántartása sincs az országban működő több száz intézményről, nemhogy képe lenne a működésükről. Az önkormányzatok inkább csak akkor szereznek tudomást a területükön működő magán- és egyházi otthonokról, ha azok csődjével a lakók ellátása a nyakukba zuhan. Korábban az államháztartási, a közigazgatási és a tisztiorvosi hivatal is felügyelte működésüket. Mégis csődbe ment jó néhány, utcára juttatva mindenéből kiforgatott lakóit. (Hogy’ az ördögbe lehetséges, hogy az állami normatívák kettős mércével mérnek; hogy felhasználásukat nem ellenőrzi senki; hogy ílyen vállalkozásokkal kockázat nélkül meg lehet kerülni a szabályozásokat, visszaélni az idős emberek utolsó éveivel, családokat kétségbeesésbe, kilátástalanságba taszítani büntetlenül, s amellett eljátszani az állami pénzeket, stb.) Már akkor is hallani lehetett napokra székhez kötözött idős emberről, eltűnt családi ékszerekről, penészes szilvás gombócról, vizeletszagról, korlátozott ágyneműcseréről. Elszigetelt esetek – legyintettek korábban. Ma az ellenőrzésre kijelölt kormányhivatal vezetőjének minderről csupán az jut eszébe: ez az egész egy izgalmas trükközés az egyházi finanszírozás megszerzésére. Ennyi? Ha ez komoly, tényleg csak az ima segíthet. (Hogyan kellene ennek egy normális országban kinéznie? Először is, semmiféle «beugrót» nem szabadna megengedni, max. 1-2 havi kauciót, melyet vissza kellene adni, ha a szolgáltatás megszűnik. Biztosítani kell a több szektor jelenlétét állami, helyhatósági, egyházi, magánberuházásokkal és működtetéssel, kompetens szakemberekkel. Az árakat világosan, napra mérten meghirdetni a minőség függvényében, mindezt világosan előírni, kategorizálni, többoldalról ellenőrizni folyamatosan. A párszáz idősotthon nem elegendő,  számukat növelni kell – a hasonló népességű Belgiumban 1600 idősek otthona található, rentabilitásuk átlagosan: 2006-ban 5,8 %, 2007-ben 6,7 %, tehát nem «aranybánya», de tisztes megélhetési forrás az üzemeltetők számára is. Mert minden nemzet annyit ér, amennyire gondoskodik a rászorultakról.)