A belga társadalomban
a munkanélküliség a történelem része, így vagy úgy mindenki részese. A
munkanélküli járadék története szorosan kapcsolódik az iparosításéhoz.
Attól kezdve, hogy a munka gyümölcse, a bér lett az élet egyetlen forrása, a dolgozók azért küzdöttek,
hogy védekezni tudjanak ennek elvesztése esetére (betegség, öregség, munkaképtelenség,
munkanélküliség). Ezen vívmányok történelmében előre- és
visszalépések vannak minden egyes gazdasági
válság függvényében, – s ma pedig globális, európai, nemzeti szinten a tőke egyenesen megkérdőjelezi létjogosultságát.
A 19. század végéig a közhatalom elutasította, hogy beleavatkozzon a munkásság
szociális védelmébe. A bérveszteség következményeinek elkerülésére érdekében csak
jótékonyságra, irgalomra lehetett számítani, addig, amíg
a munkásosztály megszervezve önmagát,
fokozatosan létrehozta az önsegélyező pénztársakat – néha településeik segítségével, néha a közhatalom támogatásával.
Csak az I. világháború borzalmai tették központivá a szociális kérdést,
ekkor az éhezést a Comité National de Secours et d’Alimentation (Segély és
Élelmezés Nemzeti Bizottsága) felállításával kerülte el Belgium, melyet 1915-ben avatnak a minden munkanélküli
számára elérhető segélyrendszerrel. 1917 novemberétől már csak élelmiszert nyújtott
(gazdasági válság), majd a konzervatív elemek nyomása alatt megszűnt. Az
első világháború után a szocialista munkaügyi és ipari miniszter (Joseph
Wauters) többirányú intézkedést vezetett be a munkanélküli-biztosítás irányában. Támogatta pl. a háborúban megcsappant szakszervezeti
pénztárakat, elérte, hogy széles társadalmi támogatás övezze a tagsági díj 50 %-át elérő szubvenciót. Avégett,
hogy a munkásságot rávegye a szakszervezeti önsegélyző pénztári tagságra,
munkanélküli járadékot vezetett be számukra
(s a korábbi csak egyéves tagság után járó helyett azonnalit). Csökkentette
a járandóság nélküli napok számát és emelte összegét. 1920-21-ben a világggazdaság ismét recesszióba
kerül. Belgiumban a munkanélküliség ismét borzasztó arányban emelkedik. Wauters
ekkor hozza létre az ideiglenes Fonds national de crise (Nemzeti válságalap)
intézményét a munkanélküli biztosítás
végérvényes törvényére várva. Egy biztosított munkanélküli, ha a pénztár 60
napos segélyéből élvezett jogai végére ér (vagy pénztárának nincs több pénze), állami
segítséget kap. De az a munkanélküli, aki nem tagja egyik
szakszervezetnek sem, nem kap semmit, fordulhat az irgalmasokhoz. A probléma,
hogy a segély nagyon kevés a megemelkedett árakhoz képest. ... 1920-ban egy
fémmunkás a Cockerill-nél óránként 2,10 frankot keres, a munkanélküli 2,5-3
frankot naponta.
Annak ellenére, hogy a munkáltatói oldal nemcsak nem működik
közre a munkanélküli ellátás rendezésében, rendkívül ellenséges a szisztémával szemben. A sajtó segítségével óriási kampányt indít a
„lusta” munkanélküliek «visszaélései» ellen (semmi nem új a
Nap alatt!). 1921-ben a konzervatív miniszterek nyomására a rendszerből kizárják
azokat nőket, akik férje legalább 4 napot dolgozik hetente vagy az segélyt kap a
válságalapból... A munkáltatók attitüdje:
„igazságtalan pazarlás az adófizetők szempontjából” (ez is ismerős érvelés,
pedig az egyik munkanélkülisége elválaszthatatlan a másik munkájától.) A válság
múltával eljön a teljes foglalkoztatás, a munkásosztály életszínvonala
emelkedik. Megszületik a 8 órás napi munkaidő, a 21 évesnél idősebb férfiak választójoga,
a szakszervezetek elismerése, stb.
A 29-ben kezdődő világválság következményeit a dolgozók szenvedik el , a helyzet provokálja
az osztályharc fellendülését ( a nagy 32-es, 36-os sztrájkok). A munkanélküliek
száma villámgyorsan emelkedik. 1930-ben 15 ezren vannak, 23 februárjában 168
ezren, 1934 novemberében 213 ezren (a részleges munkanélküliek nincsenek beszámítva). Ismét jobboldali sajtókampány indul a munkanélküliek ellen, a
munkakeresés ösztönzésére a járandóság csökkentését és bármilyen munka kényszerű elfogadását
javasolva. 1933-ban a kormány speciális felhatalmazást kap, egy sor válságintézkedést
vezet be, közöttük nemzeti válsághozzájárulás kivetését. A fiatalok számára 6 hónap helyett 1 évet kell várniuk a
munkanélküli jövedelemre (de csak ha 1 évet már dolgoztak előtte). A férjezett nőket kizárják. Naponta kétszer
kellett bejelentkezni. 1936-tól, akinek házastársa dolgozik, csak a járandóság
25%-át kaphatja. A külföldiek foglalkoztatása limitálva. A közigazgatásban a nőket
munkanélküli férfiakkal helyettesítik.
1933 aug. 21. és 1934. aug. 31. között
113 956 munkanélküli veszíti el jogosultságát. 1932-ben spontán sztrájk kezdődik a bányákban Borinage-tól Liège-ig. Mivel az
elbocsátások mellett a béreket is csökkentik (a vásárlóerejük 30 %-át veszítik
el a bányászok), sok család számára beköszönt az éhezés. A tüntetéseken ezrek
vesznek részt asszonyostól, gyerekestől.
A közszférában kezdeményezés
indul az inaktivitás gondja
megoldására. Közmunkákat szerveznek
(utak tisztítása, épületek tisztogatása, stb.), a fiataloknak szakmai
oktatást (a szocialista párt élenjár abban, hogy «egészséges és produktív» elfoglaltságot biztosítson számukra), parcellákat
osztanak használatra az aglomerációs területeken, stb.
1935-ben hozták létre
a Nemzeti Válságalap helyett az Office national du Placement et du chômage
(Elhelyezési és Munkanélküli Nemzeti Hivatal) intézményét centralizálva a
feladatokat. Vegyes rendszert állítanak
fel, a pénztárak adják az első 60 nap járandóságát, a Hivatal a többit. 1936-ban a nagy sztrájk elérte, hogy a
munkásság fizetett szabadságot kapjon, a munkahét 40 órás legyen, de a kötelező
munkanélküli-biztosítás ígéretét is
(húzása-halasztása miatt a háború előtt nem került sor). A háború alatt a munkanélküliek sorsa a
civilsegélyezés könyörületére lett bízva. De már ekkor tárgyalások kezdődnek a szakszervezeti felelősök
és a munkáltatók képviselői között a jövő «szociális paktumáról» (1944.dec. 28-i
törvény, ami a ma is létező rendszer alapja). Egy sor intézkedést tartalmaz a vásárlóerő
őrzésére, a paritásos bizottságok megerősítésére, a
nemzeti szolidaritáson alapuló társadalombiztosításra, melybe minden dolgozó beletartozik, szektorai a nyugdíj, a
betegség, a családi pótlék, a munkanélküliség. A járandóságokat a dolgozók
szervezeteinek (szakszervezet) pénztárai
fizetik (bizonyos területeken az adminisztráció végzi). A kötelező munkanélküli segélyezés rendszere
minden dolgozóra vonatkozik, azon az elven nyugszik, hogy a munkáltató és a
munkavállaló is hozzájárul, ezt a summát az Office National de Sécurité Sociale
(Nemzeti Társadalombiztosítási
Hivatal) kezeli; az állami hozzájárulás az adókból származik.
1958-60 között
megfordul a kocka Flandria és Vallónia gazdasága között , a nagymúltú vallon bányák,
acél-, textilüzemek, üveggyárak bezárnak sorban. Eleinte a «Golden
Sixties» általános prosperitása elmaszkírozta a bajokat (ez volt a nagy beruházások ideje, a fogyasztói társadalom
kialakulása). 1955-70 között fontos jogalkotási fejlődés zajlott, a nyomorúság
elleni védelem az életszínvonal
leszállása elleni küzdelemként lett számontartva. 1960-61-ben általános sztrájk
zajlik a szocialista-liberális kormány szigorítási intézkedései ellen politikai
jellegű követelésekkel, a föderalizmusért és antikapitalista strukturális
reformokért.
De a 70-es évek
elején újabb gazdasági válság jön. 1974-ben 96 933 a munkanélküli, 1980-ban már
322 310 és 1987-ben pedig 515 120. Az ipari struktúra törékenysége okából (leginkább
a nemzetközi igényre és árakra kényes félkész produktumok) Belgiumot Európa
egyik legnagyobb munkanélkülisége jellemzi. 1974-86 között 500 ezer munkahely
szűnik meg, miközben a munkaképes lakosság száma növekszik. A közszféra kínálta munka jelenti a megoldást, de pl. 1985-ben
a munkanélküliség viszi el az összes
kiadás 22 %-át (a 10 évvel azelőtti 7 %-kal
szemben). A munkanélküliség
emelkedése eléggé negatív szerepet játszott a munkásosztály egészének harciasságára
és tudatára is.
1980 óta leginkább
a munkanélküli-biztosítás szektora szenvedte el az egymást követő kormányok
szigorításait a deficit lefaragásában ( a tagi befizetés aránya egyre csökken a
munkáltatók számára biztosított könnyítések miatt, s a szubvencióé emelkedett). A 81-től fokozatosan bevezetett különféle módszerek (szolidaritási adó , magas jövedelműek
adója, index-átugrás két évre) csak keveset javít a szektor financiális
helyzetén. A Dewulf-törvény 80-ban 3 kategóriát hozott létre a rendszerben a mai napig
érvényesen: a családfőkét, az egyedülállókét
és az együttélőkét ( a társadalombiztosítás más területe is fokozatosan erre áll
át). A családban élők juttatásai radikálisan csökkentek. Ugyanekkor változásokat
hoztak létre a járandóságból való kizárásra is: ahol a családi jövedelem
meghaladja az évi 600 ezer frankot (mai pénzen 15 ezer euró), vagy valaki legalább
50 éves, de nincs 20 év munkaviszonya,
vagy ha a munkanélküli a körzetében szokásos munkanélküliség tartamát
duplán meghaladja, automatikusan kiesik. A szelektív intézkedések főként a nőket
sújtják, akiknél eleve magasabb a munkanélküliség (az összes munkanélküli 70
%-a családban él, de ezek 90 %-a nő). A fiatalokat illetően is csökken az ellátás
ekkor.
A mostani válság és szigorítás, az államadósság és a költségvetési deficit az Unió diktátumának
megfelelő mindenáron csökkentése maga után vonta, hogy az aktuális (szocialista
vezetésű) kormány ismét előveszi a
munkanélkülieket. 50 ezer családfő járadéka 12,5 %-kal csökken, 50 ezer egyedülállóé
17,5 %-kal, 25 ezer családban élőé pedig 41,5 %-kal (már korábban megindult
levadászásuk, most még 27 ezret ki akanak zárni az ellátásból) – miközben az előrejelzések
újabb 64 ezer munkanélkülivel számolnak a jövő év végéig.
A Belgium
széthullását kívánó erők (ideértve az Európai Uniót is) ezt a történelmileg
nemzeti keretekben, osztályharccal kivívott
egységes társadalombiztosítási rendszert, az egységes
szakszervezeteket akarják lerombolni és megsemmisíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.