A munkanélküli járandóság története Belgiumban

A belga társadalomban a munkanélküliség a történelem része, így vagy úgy mindenki részese. A munkanélküli járadék története szorosan kapcsolódik az iparosításéhoz. Attól kezdve, hogy a munka gyümölcse, a bér lett az élet egyetlen forrása, a dolgozók azért küzdöttek, hogy védekezni tudjanak ennek elvesztése esetére (betegség, öregség, munkaképtelenség, munkanélküliség). Ezen vívmányok történelmében előre- és visszalépések vannak minden egyes gazdasági válság függvényében, – s ma pedig globális, európai, nemzeti szinten a tőke egyenesen megkérdőjelezi létjogosultságát. 

A 19. század végéig a közhatalom elutasította, hogy beleavatkozzon a munkásság szociális védelmébe. A bérveszteség következményeinek elkerülésére érdekében csak jótékonyságra, irgalomra lehetett számítani, addig, amíg a munkásosztály megszervezve önmagát, fokozatosan létrehozta az önsegélyező pénztársakat – néha településeik segítségével, néha a közhatalom támogatásával.

Csak az I. világháború borzalmai tették központivá a szociális kérdést, ekkor az éhezést a Comité National de Secours et d’Alimentation (Segély és Élelmezés Nemzeti Bizottsága) felállításával kerülte el Belgium, melyet 1915-ben avatnak a minden munkanélküli számára elérhető segélyrendszerrel. 1917 novemberétől már csak élelmiszert nyújtott (gazdasági válság), majd  a konzervatív elemek nyomása alatt megszűnt. Az első világháború után a szocialista munkaügyi és ipari miniszter (Joseph Wauters) többirányú intézkedést vezetett be a munkanélküli-biztosítás irányában. Támogatta pl. a háborúban megcsappant szakszervezeti pénztárakat, elérte, hogy széles társadalmi támogatás övezze a tagsági díj 50 %-át elérő szubvenciót. Avégett, hogy a munkásságot rávegye a szakszervezeti önsegélyző pénztári tagságra, munkanélküli járadékot vezetett be számukra (s a korábbi csak egyéves tagság után járó helyett azonnalit). Csökkentette a járandóság nélküli napok számát és emelte összegét. 1920-21-ben a világggazdaság ismét recesszióba kerül. Belgiumban a munkanélküliség ismét borzasztó arányban emelkedik. Wauters ekkor hozza létre az ideiglenes Fonds national de crise (Nemzeti válságalap) intézményét a munkanélküli biztosítás végérvényes törvényére várva. Egy biztosított munkanélküli, ha a pénztár 60 napos segélyéből élvezett jogai végére ér (vagy pénztárának nincs több pénze), állami segítséget kap. De az a munkanélküli, aki nem tagja egyik szakszervezetnek sem, nem kap semmit, fordulhat az irgalmasokhoz. A probléma, hogy a segély nagyon kevés a megemelkedett árakhoz képest. ... 1920-ban egy fémmunkás a Cockerill-nél óránként 2,10 frankot keres, a munkanélküli 2,5-3 frankot naponta.

Annak ellenére, hogy a munkáltatói oldal nemcsak nem működik közre a munkanélküli ellátás rendezésében,  rendkívül ellenséges a szisztémával szemben. A sajtó segítségével óriási kampányt indít a „lusta” munkanélküliek  «visszaélései» ellen (semmi nem új a Nap alatt!).  1921-ben a konzervatív miniszterek nyomására a rendszerből kizárják azokat nőket, akik férje legalább 4 napot dolgozik hetente vagy az segélyt kap a válságalapból... A munkáltatók attitüdje: „igazságtalan pazarlás az adófizetők szempontjából” (ez is ismerős érvelés, pedig az egyik munkanélkülisége elválaszthatatlan a másik munkájától.) A válság múltával eljön a teljes foglalkoztatás, a munkásosztály életszínvonala emelkedik. Megszületik a 8 órás napi munkaidő, a 21 évesnél idősebb férfiak választójoga, a szakszervezetek elismerése, stb.

A 29-ben kezdődő világválság következményeit a  dolgozók szenvedik el , a helyzet provokálja az osztályharc fellendülését ( a nagy 32-es, 36-os sztrájkok). A munkanélküliek száma villámgyorsan emelkedik. 1930-ben 15 ezren vannak, 23 februárjában 168 ezren, 1934 novemberében 213 ezren (a részleges munkanélküliek nincsenek beszámítva). Ismét jobboldali sajtókampány indul a munkanélküliek ellen, a munkakeresés ösztönzésére a járandóság csökkentését  és bármilyen munka kényszerű elfogadását javasolva. 1933-ban a kormány speciális felhatalmazást kap, egy sor válságintézkedést vezet be, közöttük nemzeti válsághozzájárulás kivetését. A fiatalok számára  6 hónap helyett 1 évet kell várniuk a munkanélküli jövedelemre (de csak ha 1 évet már dolgoztak előtte). A férjezett nőket kizárják. Naponta kétszer kellett bejelentkezni. 1936-tól, akinek házastársa dolgozik, csak a járandóság 25%-át kaphatja. A külföldiek foglalkoztatása limitálva. A közigazgatásban a nőket munkanélküli férfiakkal helyettesítik. 1933 aug. 21. és 1934. aug. 31. között  113 956 munkanélküli veszíti el jogosultságát. 1932-ben spontán sztrájk kezdődik  a bányákban Borinage-tól Liège-ig. Mivel az elbocsátások mellett a béreket is csökkentik (a vásárlóerejük 30 %-át veszítik el a bányászok), sok család számára beköszönt az éhezés. A tüntetéseken ezrek vesznek részt asszonyostól, gyerekestől.

A közszférában kezdeményezés indul az inaktivitás gondja megoldására. Közmunkákat szerveznek (utak tisztítása, épületek tisztogatása, stb.), a fiataloknak szakmai oktatást (a szocialista párt élenjár abban, hogy «egészséges és produktív» elfoglaltságot biztosítson számukra), parcellákat osztanak használatra az aglomerációs területeken, stb.

1935-ben hozták létre  a Nemzeti Válságalap helyett az Office national du Placement et du chômage (Elhelyezési és Munkanélküli Nemzeti Hivatal) intézményét centralizálva a feladatokat. Vegyes rendszert állítanak fel, a pénztárak adják az első 60 nap járandóságát, a Hivatal a többit.  1936-ban a nagy sztrájk elérte, hogy a munkásság  fizetett szabadságot kapjon,  a munkahét 40 órás legyen, de a kötelező munkanélküli-biztosítás ígéretét is (húzása-halasztása miatt a háború előtt nem került sor).  A háború alatt a munkanélküliek sorsa a civilsegélyezés könyörületére lett bízva. De már ekkor tárgyalások kezdődnek a szakszervezeti felelősök és a munkáltatók képviselői között a jövő «szociális paktumáról» (1944.dec. 28-i törvény, ami a ma is létező rendszer alapja). Egy sor intézkedést tartalmaz a vásárlóerő őrzésére, a paritásos bizottságok megerősítésére,  a nemzeti szolidaritáson alapuló társadalombiztosításra, melybe minden dolgozó beletartozik, szektorai a nyugdíj, a betegség, a családi pótlék, a munkanélküliség. A járandóságokat a dolgozók szervezeteinek (szakszervezet) pénztárai  fizetik (bizonyos területeken az adminisztráció végzi).  A kötelező munkanélküli segélyezés rendszere minden dolgozóra vonatkozik, azon az elven nyugszik, hogy a munkáltató és a munkavállaló is hozzájárul, ezt a summát az Office National de Sécurité Sociale (Nemzeti Társadalombiztosítási Hivatal) kezeli; az állami hozzájárulás az adókból származik.

1958-60 között megfordul a kocka Flandria és Vallónia gazdasága között , a nagymúltú vallon bányák, acél-, textilüzemek, üveggyárak bezárnak sorban. Eleinte a «Golden Sixties» általános prosperitása elmaszkírozta a bajokat (ez volt a nagy beruházások ideje, a fogyasztói társadalom kialakulása). 1955-70 között fontos jogalkotási fejlődés zajlott, a nyomorúság elleni védelem az életszínvonal leszállása elleni küzdelemként lett számontartva. 1960-61-ben általános sztrájk zajlik a szocialista-liberális kormány szigorítási intézkedései ellen politikai jellegű követelésekkel, a föderalizmusért és antikapitalista strukturális reformokért.

 De a 70-es évek elején újabb gazdasági válság jön. 1974-ben 96 933 a munkanélküli, 1980-ban már 322 310 és 1987-ben pedig 515 120. Az ipari struktúra törékenysége okából (leginkább a nemzetközi igényre és árakra kényes félkész produktumok) Belgiumot Európa egyik legnagyobb munkanélkülisége jellemzi. 1974-86 között 500 ezer munkahely szűnik meg, miközben a munkaképes lakosság száma növekszik. A közszféra kínálta munka jelenti a megoldást, de pl. 1985-ben a munkanélküliség viszi el az  összes kiadás 22 %-át (a 10 évvel azelőtti 7 %-kal szemben).  A munkanélküliség emelkedése eléggé negatív szerepet játszott a munkásosztály egészének harciasságára és tudatára is.

1980 óta leginkább a munkanélküli-biztosítás szektora szenvedte el az egymást követő kormányok szigorításait a deficit lefaragásában ( a tagi befizetés aránya egyre csökken a munkáltatók számára biztosított könnyítések miatt, s  a szubvencióé emelkedett).  A 81-től fokozatosan bevezetett különféle  módszerek (szolidaritási adó , magas jövedelműek adója, index-átugrás két évre) csak keveset javít a szektor financiális helyzetén. A Dewulf-törvény 80-ban 3 kategóriát hozott létre a rendszerben a mai napig érvényesen:  a családfőkét, az egyedülállókét és az együttélőkét ( a társadalombiztosítás más területe is fokozatosan erre áll át). A családban élők juttatásai radikálisan csökkentek. Ugyanekkor változásokat hoztak létre a járandóságból való kizárásra is: ahol a családi jövedelem meghaladja az évi 600 ezer frankot (mai pénzen 15 ezer euró), vagy valaki legalább 50 éves, de nincs 20 év munkaviszonya,  vagy ha a munkanélküli a körzetében szokásos munkanélküliség tartamát duplán meghaladja, automatikusan kiesik. A szelektív intézkedések főként a nőket sújtják, akiknél eleve magasabb a munkanélküliség (az összes munkanélküli 70 %-a családban él, de ezek 90 %-a nő). A fiatalokat illetően is csökken az ellátás ekkor.

A mostani válság és szigorítás, az államadósság és a költségvetési deficit az Unió diktátumának megfelelő mindenáron csökkentése maga után vonta, hogy az aktuális (szocialista vezetésű) kormány  ismét előveszi a munkanélkülieket. 50 ezer családfő járadéka 12,5 %-kal csökken, 50 ezer egyedülállóé 17,5 %-kal, 25 ezer családban élőé pedig 41,5 %-kal (már korábban megindult levadászásuk, most még 27 ezret ki akanak zárni az ellátásból) – miközben az előrejelzések újabb 64 ezer munkanélkülivel számolnak a jövő év végéig.

A Belgium széthullását kívánó erők (ideértve az Európai Uniót is) ezt a történelmileg nemzeti keretekben, osztályharccal kivívott  egységes társadalombiztosítási rendszert, az egységes szakszervezeteket  akarják lerombolni és megsemmisíteni.