A IV. Internacionálé francia szekciójának (kommunista internacionalista irányzat) fiatal aktivistái Kell-e zöldnek lenni? alcímmel írtak
és terjesztettek egy kis brosúrát, amely Daniel Gluckstein elvtársunk a párizsi
nyári táborban elmondott expozéját mutatja be (a L’Internationale szintén
publikálta). Első rész.
Lehetséges, sőt, valószínű, hogy sokkolni
fogom némelyikőtöket azzal szemben, amit hallani szoktatok. Tudjuk, hogy az a balszerencse ért
benneteket, hogy már az anyatejjel magatokba szívtátok a zöldpolitikát, a
középiskolában órákat tartottak a hosszantartó fejlődésről, melyet úgy mutattak
be, mint érinthetetlen és megkérdőjelezhetetlen igazságot.
Ezért kell olyan dolgokat mondatom,
amik nektek esetleg ellentmondásosnak tűnnek, de amit meg kell beszélnünk.
Először is tiszáznunk kell a
kifejezéseket. Mi az az ökológia? Maga a tudományos elv a XIX. század közepén
tünt fel: az emberi lények és környezetük viszonyát jelenti. Ennyi. Ebben az értelemben a tudománynak ez az ágazata, amely, mint
annyi más, nem teszi világossá, hogy egy ökológusnak, környezetvédőnek hogyan
lehetnek politikai jellemzői, ahogyan a matematikusnak, biológusnak, fizikusnak
sincsenek. Tehát, már itt eltérünk az értelmező szótártól, el kell gondolkodnunk
rajta.
Vannak persze emberek, csoportok, irányzatok, amelyek relevánsként a “politikai
ökológiát” határozzák meg – amely már különbözik az imént említett tudománytól.
Miben állhat egy úgymond «politikai ökológiai» irányzat? Visszatérve a korábbi
hasonlathoz, olyan lenne, mint a «politikai biológia», «politikai matematika»
- amit aztán már igazán nehéz lenne definiálni. Ennélfogva az ideológia nélküli zöldmozgalom semmit nem mond.
Pedig - gondolkodjunk el ezen is - van ilyen, azaz olyan irányzat, amely
ezt a nevet viseli.. Mi, marxisták mélységesen reakciósnak tartjuk. Nem is
érdemel különösebb figyelmet, nem ezen kell töprengeni, hanem az emberiség és környezetének
viszonyán.
Kezdetnek vegyük a legitim nyugtalanság forrásának kérdését, fenyegeti-e valami
az emberiséget és környezetét? Van-e ok nyugtalankodni, vagy az egész probléma
csak mindenféle kitalált dologból lett összetákolva?
Van ilyen veszély, azt mondanám, és pedig súlyos – ami persze nem
jelenti, hogy akárhogyan kell kezelni, bármi jó lesz elhárítására.
Az emberiség és környezetet közötti viszony gondja nem újkeletű. Időtlen
idők óta létezik, annyi ideje, mint maga az emberiség. Pontosan úgy – erről tegnap
beszélgettünk – mint a nők elnyomása, amely a kapitalizmus viszonyai között különleges
formát vesz fel és a megoldás is különleges formát igényel. Ugyanúgy, mint az emberiség
és környezete viszonyait illetően.
Számunkra, akik IV. Internacionálé
aktivistái, mi a kitűzött cél?
Az emberiség felszabadítása a kizsákmányolás
és elnyomás béklyói alól, véget vetni annak a rendszernek, amely az emberiség megsemmisüléséhez
vezet.
Hát akkor mi az az emberiség ?
Nem egy absztrakt kifejezés.
Az emberiség – egy lassú folyamat,
amelyben az sokszázezer éven keresztül kiemelkedett a többi állat világából, és azon fokozatosan uralkodni kezdett állandóan javára fordítva a természetet, azt
szolgálatába állítva. Az emberiség ezt, az emberi civilizáció ezt jelenti. A
majmoktól éppencsak szétvált elődeink és közöttünk ez a lassú fejlődés generációk
ezrein át fokozatosan egyre inkább leigázta a környezetét – a természetet –, szolgálatába
állította egy rendkívüli tudományos/technikai haladáson keresztül, ezt nevezzük
a «termelőerők fejlődésének». Ez tette, hogy mára az emberiség elődei által
elképzelhetetlen, fantasztikus tudományos/technikai előrelépés került a birtokunkba.
Mindez a folyamat került (túl gyorsan) veszélybe. Azért, mert a tőkés rendszer, a
termelőeszközök magántulajdonán alapuló rendszer túlélésének számtalan
területen romboló a hatása,
Olyannyira, hogy már az emberiség létét összeegyeztethetetlen módon, elválaszthatatlanul veszélyezteti.
Talán a marxisták nem ismerték az emberiség környezetének eme problémáját?
A gond reális, semmi mesterkélt nincs abban, ha azt mondjuk, az
emberiség és környezete veszélyben van. De ez még nem oldja meg a problémát, tudni
kell hogyan nézzünk szembe vele. Semmiképpen nem igaz, hogy a marxisták ne tudnák.
A marxisták nem vártak az úgynevezett ökopolitikusokra, sok példa van rá.
A tőkében Marx ezt írja: «A városi lakosságnak a nagy központokban folyton növekvő arányával a tőkés termelés egyrészről a társadalom történelmi húzóerejét
felhalmozza, másrészről nem csak a munkások, falusi dolgozók fizikai egészségét és szellemét rombolja, hanem megzavarja
az ember és a föld közötti kapcsolatot egyre nehezebbé téve a termékenység, a
vegyi összetevő elemek helyreállítását, melyeket élelem, öltözködés, stb. formájában
elvett (…). A tőkés mezőgazdasági fejlődés nem csak a dolgozók kizsákmányolása
művészetének fejlődése, hanem a talaj kifosztásának művészete is; a termékenység rövid távú kiaknázásának minden fejlődése egyben közeledés a hoszantartó termékenység
romjai felé. (...). A tőkés termelés fejleszti a technikát és a társadalmi termelés kombinációját, csak a két forrás
egyidejű kimerítését ott, ahonnan a gazdagság jön: a földet és a dolgozót». Marx álláspontja világos: a tőkés fejlődés, a fejlődés kézbentartását
elkerülve, nemcsak az elsőrendű termelési erőt – az embert – zsákmányolja ki,
hanem a Földet is.
Engels az Anti-Dühring-ben
ezt írta: «Az ember maga is a természet terméke, amely környezetében és
környezetével fejlődött».
Ennek következtében a marxisták számára lehetetlen a «természet» és az «emberiség»
szembeállítása vagy szétválasztása.
Abszurd lenne, hogy aggódunk az emberiség jövője miatt és a természet
nem érdekel bennünket. Az emberiség, ha lemond a természet leigázásáról, akkor
el fog tűnni. Konkrétan: ha nem vagyunk képesek a természetből hasznot húzni,
még ha csak az élelemforrásokról is van szó, el fogunk tűnni.
A marxisták azonban elutasítanak minden természetmegőrzési
vagy emberiségmegőrzési törekvést önmagában. A figyelemreméltó és aktuális «Természet dialektikájá»-ban már 150 éve a
tudományos eredményekre apellál Engels: «Az állat csak a külső természetet
használja és puszta jelenléte hoz létre változásokat; az ember viszont a saját
beavatkozásában saját szükségletei elégíti ki, dominálja azt (...). Ugyanakkor ne örvendezzünk annyira a természet
feletti győzelemnek. Meg fogja magát bosszulni».
Minden alkalommal tehát, amikor az ember a természetet átalakítja, a
természet bumerángként csap vissza, a következményeket meg kell fizetnünk. Engels
pontosít: «Minden győzelem leszámítolást jelent, másod-, harmadsorban egészen
különböző és beláthatatlan hatással bír, amelyek gyakran megsemmisítik az elsődleges
hatást». Azt mondja hát, vigyázat, amikor az ember leigázza a természetet, ha mindent elveszek a természettől, amit elfogyasztok, akkor persze jóllakok,
de ennek következményei lesznek és azok visszaüthetnek rám. Ha a források teljes
egészét felemésztjük, a jövőben nem lesz mit a szükségletek kielégítésére fordítani.
Engels, aki nem volt igazán «zöldpolitikus» hozzáteszi: «A tények
arra hívják fel figyelmünket, hogy egyáltalán nem úgy uralkodunk a természeten,
mint egy hódító egy idegen népen, mintha a természeten kívül lennénk, hanem
mint amihez hozzátartozunk a magunk valójában, húsunkkal, vérünkkel, agyunkkal,
és egész dominációnk inkább abban az előnyben található, hogy együtt a többi
kreatúrával ismernünk kell törvényeit, azt értelmesen használni».
A kapitalizmus ellentéte a
természet értelmes használatának. Annak, hogy az ember azt értelmesen használja.
Marx, Engels, általánosságban
a marxisták, mindig ismerték az emberiség jövőjének problémáját, benne a
természetét – valószínűleg elsőként a politikai irányzatok között,
Az is tény, hogy a kapitalizmus fenyegeti az emberiséget (beleértve a
természetet).
Világosan ki kell hát mondjuk, a kapitalizmus abba a stádiumba
érkezett, amelyet imperializmusnak hívunk, amely minden téren veszélyezteti az
emberi civilizációt, az emberiség létét. Külső háborúk, nukleáris fegyverkezés, általában
a fegyverkezési politika, a dolgozói jogok megsemmisítése, a közintézményeké, a
társadalombiztosításé, közegészségügyé, stb.
(a második rész néhány napon belül)