Válogatás
Lev Trockij írásaiból
 Fasizmus,
parlamenti demokrácia…
 
(Részletek a
"Német forradalom és a sztálini bürokrácia" című, 1932. januári műből)
2.
Demokrácia és fasizmus (…) 
Ellentmondás
van a fasizmus és a demokrácia között. Nem „abszolút”, vagyis a marxizmus
nyelvén szólva nem két, egymással nem redukálható (kibékíthetetlen) osztály uralmát fejezi ki. Inkább egyetlen osztály
két különböző uralmi rendszerét jelöli. Ez a két rendszer: a demokratikus
parlamenti és a fasiszta, az elnyomott és kizsákmányolt osztályok különböző
kombinációira támaszkodik, és elkerülhetetlenül éles konfliktusba kerül
egymással. (...)
A
fasiszta rezsim akkor kerül sorra, amikor a polgári diktatúra „normális”
katonai és rendőri eszközei, parlamenti fedezékükkel együtt, nem elegendőek a
társadalom egyensúlyának fenntartásához. A fasizmus ügynökein keresztül a tőke
mozgásba hozza a feldühödött kispolgárság tömegeit, az osztályvesztéses és
demoralizált lumpenproletárok bandáit, mindazokat a számtalan emberi lényeket,
akiket maga a finánctőke taszított dühbe és kétségbeesésbe. A burzsoázia azt
követeli, hogy a fasizmus fejezze be munkáját: mivel elfogadta a polgárháború
módszereit, hosszú évekre békét akar. A fasizmus ügynökei pedig, a
kispolgárságot faltörő kosként használva és minden útjukba kerülő akadályt
lerombolva, sikeresen befejezik munkájukat. A fasizmus győzelme azt
eredményezi, hogy a finánctőke közvetlenül acélfogóival megragadja az uralom,
az irányítás és az oktatás minden szervét és intézményét: az államapparátust a
hadsereggel, az önkormányzatokat, az egyetemeket, az iskolákat, a sajtót, a
szakszervezeteket, a szövetkezeteket. Az állam fasizmusba taszítása nemcsak a
kormányzati formák és módszerek „mussolinizációját” jelenti – ezen a területen
a változások végső soron másodlagos szerepet játszanak –, hanem mindenekelőtt a
munkásszervezetek szétzúzását: a proletariátust teljes apátiába kell redukálni,
és olyan intézményhálózatot kell létrehozni, amely mélyen behatol a tömegekbe,
hogy megakadályozza a proletariátus bármilyen önálló kikristályosodását.
Pontosan ez a fasiszta rezsim lényege.
Az
imént elmondottak semmiképpen sem mondanak ellent annak a ténynek, hogy egy
adott időszakban létezhet egy átmeneti rendszer a demokratikus és a fasiszta
rendszer között, amely mindkettő vonásait ötvözi: ez az egyik rendszer egy
másikkal való felváltásának általános törvénye, még akkor is, ha
kibékíthetetlenül ellenségesek egymással. (…)
A
munkások évtizedek alatt a polgári demokrácián belül kiépítették bástyáikat,
bázisaikat, a proletár demokrácia központjait: szakszervezeteket, pártokat,
edzőklubokat, sportszervezeteket, szövetkezeteket stb. A proletariátus nem a
polgári demokrácia formális keretében, hanem forradalmi eszközökkel kerülhet
hatalomra: ezt mind az elmélet, mind a tapasztalat bizonyítja. De pontosan
ehhez a forradalmi úthoz van szüksége a proletariátusnak a proletár demokrácia
támaszpontjaira a polgári államon belül. A II. Internacionálé munkája ilyen
bázisok megteremtésére korlátozódott egy olyan időszakban, amikor még
progresszív történelmi szerepet töltött be.
A
fasizmus elsődleges és egyetlen funkciója a proletárdemokrácia minden
bástyájának alapjaiig történő lerombolása. Vajon ennek van-e „osztálybeli
jelentősége” a proletariátus számára, vagy nincs? Hadd foglalkozzanak ezzel a
problémával a nagy teoretikusok. Miután a rezsimet polgárinak minősítette – ami
vitathatatlan –, Hirsch [1], tanáraihoz hasonlóan, egy részletet figyelmen
kívül hagy: a proletariátus helyét ebben a rezsimben. Száraz szociológiai
absztrakcióval helyettesítik a történelmi folyamatot. De az osztályharc a
történelem talaján folyik, nem a szociológia sztratoszférájában. A fasizmus
elleni küzdelem kiindulópontja nem a demokratikus állam absztrakciója, hanem a
proletariátus élő szervezetei, ahol minden tapasztalata koncentrálódik, és
amelyek előkészítik a jövőt. Az a tény, hogy a demokráciáról a fasizmusra való
átmenet „organikus” vagy „progresszív” jellegű lehet, nyilvánvalóan nem jelent
mást, mint hogy a proletariátustól megrázkódtatás és küzdelem nélkül el lehet
venni nemcsak anyagi vívmányait – egy bizonyos életszínvonalat, társadalmi
törvényhozást, polgári és politikai jogokat –, hanem e vívmányok fő eszközét,
azaz szervezeteit is. Így ez a „hideg” átmenet a fasizmusra a proletariátus
elképzelhető legszörnyűbb politikai kapitulációját feltételezi. (…)
(Részlet
az „Egyetlen út” 1932. októberi számából)
2.
Burzsoázia, kispolgárság és proletariátus
(…) A dekadens burzsoázia képtelen fenntartani a
hatalmat az általa felépített parlamentáris állam módszereivel és eszközeivel;
a fasizmus, mint önvédelmi eszköz, szükséges számára, legalábbis a
legkritikusabb pillanatokban. (…) De a bevett burzsoázia nem szereti a fasiszta
módot problémái megoldására, mert a sokkok, még a polgári társadalom érdekében
is, nem kockázatmentesek számára. Ezért az ellentét a fasizmus és a burzsoázia
hagyományos pártjai között...
A nagyburzsoázia nem értékeli a fasiszta
módszereket, ahogy egy fájós állú ember sem szereti, ha kihúzzák a fogát. A
polgári társadalom tekintélyes körei gyűlölettel tekintettek Pilsudski fogorvos
praktikáira [2], de végül is behódoltak az elkerülhetetlennek, bár
fenyegetésekkel, alkudozással és kereskedelemmel. És most a kispolgárság
tegnapi bálványa a tőke rendőrévé változott. (…)
(Részlet a "A
Kommunista Internacionálé fordulópontja és a németországi helyzet, 1930.
szeptember" című műből)
4. A kispolgárság és a
fasizmus
(…) A fasizmus valós veszéllyé vált Németországban;
a polgári rezsim súlyos patthelyzetének, a szociáldemokrácia konzervatív
szerepének ezzel a rezsimmel szemben, valamint a Kommunista Párt felhalmozódott
gyengeségének kifejeződése, amely képtelen megdönteni azt. Aki ezt tagadja, az
vagy vak, vagy henceg. (…)
A fasizmus kommunista vezetés általi túlbecslése
további erősödésének egyik okát teremtette meg. Az ellenkező tévedés,
nevezetesen a fasizmus alábecslése a Kommunista Párt jelenlegi vezetése által,
a forradalmat még súlyosabb vereséghez vezetheti az elkövetkező években.
A fejlődés ütemének kérdése, amely nyilvánvalóan nem
kizárólag tőlünk függ, különösen súlyossá teszi ezt a veszélyt. A politikai
hőmérsékleti görbe által rögzített és a választások során feltárt lázgörbe arra
utal, hogy a nemzeti válság fejlődési üteme nagyon gyors lehet. Más szóval, az
események lefolyása a leg… a közeljövőben újra felszínre hozza Németországban a
forradalmi helyzet érettsége, valamint a forradalmi párt gyengesége és
stratégiai alkalmatlansága közötti régi tragikus ellentmondást, új történelmi
csúcsponton. Ezt világosan, nyíltan és mindenekelőtt elég korán ki kell
mondani.
Visszatekintés
Németország példájára és a kommunista párt politikájára
(Részletek az
„Egyetlen út” című, 1932. októberi számból)
2. Burzsoázia,
kispolgárság és proletariátus
(…)
A fasizmus növekedéséért az alapvető politikai felelősség természetesen a
szociáldemokráciát terheli. Az imperialista háború óta e párt politikája abból
állt, hogy kitörölje a független politika eszméjét a proletariátus tudatából,
meggyőzze a kapitalizmus örök jellegéről, és térdre kényszerítse a hanyatló
burzsoázia előtt. A kispolgárság a munkások oldalára állhat, ha új urat lát
bennük.
A
szociáldemokrácia megtanítja a munkást arra, hogy lakájként viselkedjen. A
kispolgárság nem fog lakájt követni. A reformizmus politikája megfosztja a
proletariátust attól a lehetőségtől, hogy a kispolgárság plebejus tömegeit
vezesse, és ezzel egyidejűleg utóbbiakat a fasizmus ágyútöltelékévé alakítja.
Számunkra
a szociáldemokrácia felelőssége nem meríti ki a politikai problémát. (…)
3. A
fasizmus szövetségese vagy ellensége a szociáldemokrácia?
(…) Amikor
körülbelül három évvel ezelőtt rámutattunk, hogy a következő ausztriai és
németországi válság kiindulópontja minden valószínűség szerint a
szociáldemokrácia és a fasizmus között fennálló kibékíthetetlen ellentét lesz;
amikor ezen az alapon elvetettük a szociálfasizmus elméletét, amely távolról
sem világított rá erre a küszöbön álló konfliktusra, ellenkezőleg, elfedte azt;
amikor kijelentettük, hogy a szociáldemokrácia, beleértve apparátusának
jelentős részét is, az események menete révén bevonódhat a fasizmus elleni
küzdelembe, és hogy ez kedvező kiindulópontot teremt a kommunista párt számára
egy későbbi offenzívához, nagyon sok kommunista – nemcsak fizetett
funkcionáriusok, hanem egészen őszinte forradalmárok is – azzal vádolt minket,
hogy idealizáljuk a szociáldemokráciát. Nem maradt más hátra, mint tétlenül
állni és semmit sem tenni. Nehéz vitatkozni azokkal, akiknek a gondolkodása itt
megáll, míg egy marxista számára a probléma csak most kezdődik. (…)
Tavaly
azt írtam, hogy a fasizmus elleni küzdelemben a kommunistáknak fel kell
készülniük arra, hogy gyakorlati megállapodást kössenek nemcsak az ördöggel és
nagyanyjával, hanem Grzesinskyvel is [3]. Ez a mondat bejárta a világot a
sztálinista sajtóban: lehetne-e jobb bizonyíték a baloldali ellenzék
„szociálfasizmusára”? Néhány elvtárs figyelmeztetett: „Ragadni fognak ehhez a
mondathoz.” Azt válaszoltam: „Ez a mondat pontosan azért íródott, hogy ragadják
meg. Ragadjanak meg egy izzó vasat, és égessék meg az ujjaikat! Leckéket kell
adnunk a bolondoknak.” A harc lefolyása arra késztette Von Papent [4], hogy tájékoztassa
Grzesinskyt a börtönbüntetésről. Vajon ez az epizód beleillik a szociálfasizmus
elméletébe és a sztálinista bürokrácia jóslataiba? Nem, teljesen ellentmondott
nekik. Másrészt a helyzetértékelésünk teljes mértékben elfogadta ezt a
lehetőséget, és határozott helyet adott neki.
De
a szociáldemokrácia ezúttal is elutasította a küzdelmet, válaszolná egy
sztálinista. Igen, visszautasította. Aki azt hitte, hogy a
szociáldemokrácia önállóan, vezetői kezdeményezésére, ráadásul olyan
körülmények között vesz részt a harcban, ahol maga a kommunista párt sem képes
részt venni a harcban, csak csalódhatott. Nem számítottunk ilyen csodára. Ezért
a szociáldemokrácia nem okozhatott nekünk „csalódást”.
(Részletek a
„Milyen szempontból helytelen a Német Kommunista Párt jelenlegi politikája?”
(levél egy német kommunista munkáshoz, a Német Kommunista Párt tagjához) című,
1931. december 8-i cikkből)
Németország
jelenleg egyik legnagyobb történelmi pillanatát éli; a német nép, Európa sorsa,
és nagyrészt az egész emberiség sorsa múlik rajta évtizedekre. Ha egy labdát
helyezünk egy piramis tetejére, egy kis lökés elég ahhoz, hogy jobbra vagy
balra guruljon. Ehhez a helyzethez közeledik Németország óráról órára. Egyes
erők azt akarják, hogy a labda jobbra guruljon, és megtörje a munkásosztály
hátát. Mások a labdát a tetején akarják tartani. Ez egy utópia. A labda nem
maradhat a piramis csúcsán. A kommunisták azt szeretnék, ha a labda balra
gurulna, és megtörné a kapitalizmus hátát. Nem elég akarni; képesnek kell lenni
rá. Próbáljuk meg még egyszer higgadtan megvizsgálni a helyzetet: helyes vagy
helytelen a Német Kommunista Párt Központi Bizottsága által jelenleg folytatott
politika? (…)
Térjünk vissza az
orosz tapasztalatokhoz!
Hogy
gondolatomat a lehető legvilágosabban és legkézzelfoghatóbban bemutassam,
visszatérek a Kornyilov-felkelés [5] tapasztalataihoz. 1917. augusztus 26-án
(régi naptár szerint) Kornyilov tábornok egy kozákkülönítményt és egy vad
hadosztályt küldött Petrográd ellen. Kerenszkij [6] volt a hatalmon, aki a burzsoázia
hivatalnoka és Kornyilov háromnegyedrészt szövetségese volt. Lenin bujkált,
azzal vádolták, hogy a Hohenzollernek szolgálatában áll; engem akkoriban
ugyanezzel a váddal zártak be a "Kreszty" egyik cellájába. Mi volt
akkoriban a bolsevikok hozzáállása? Nekik is joguk volt azt mondani:
"Ahhoz, hogy legyőzzük Kornyilov bandáját, le kell győznünk Kerenszkij
bandáját." Ezt többször is elmondták, mert helyes és szükséges volt a
jövőbeli propaganda szempontjából. De ez egyáltalán nem volt elég ahhoz, hogy
augusztus 26-án és az azt követő napokban ellenálljanak Kornyilovnak, és
megakadályozzák a petrográdi proletariátus lemészárlásában. Ezért a bolsevikok
nem csupán általános felhívást intéztek a munkásokhoz és a katonákhoz:
„Szakítsatok a kiegyezőkkel, és támogassátok a bolsevikok Vörös
Egységfrontját!” Nem, a bolsevikok egységes harcfrontot javasoltak az
eszereknek és a mensevikeknek, és közös szervezeteket hoztak létre velük a
harcra. Helyes volt ez vagy helytelen? Hadd válaszoljon nekem Thälmann [7].
Hogy még világosabban bemutassam, hogyan nézett ki az egységfront, felidézem a
következő epizódot: miután a szakszervezetek által fizetett óvadéknak
köszönhetően kiszabadultam a börtönből, cellámból egyenesen a Népvédelmi
Bizottság ülésére mentem, ahol a mensevik Dannal és a szociálforradalmár
Gots-cal – akik Kerenszkij szövetségesei voltak, és akik börtönben tartottak –
együtt megvizsgáltuk és megoldottuk a Kornyilov elleni harc problémáit. Helyes
volt ez vagy helytelen? Hadd válaszoljon nekem Remmele [8].
Brüning a „kisebbik
rossz”?
A
szociáldemokrácia támogatja Brüninget [9], rá szavaz, és felelősséget vállal
politikájáért a tömegek előtt, azon az állításon alapulva, hogy a
Brüning-kormány a „kisebbik rossz”. Ezt a nézőpontot próbálja rám erőltetni a
Rote Fahne, azzal az ürüggyel, hogy tiltakoztam a kommunisták ostoba és
szégyenletes részvétele ellen Hitler népszavazásán. De vajon a német baloldali
ellenzék, és különösen én, követeltük-e a kommunistáktól, hogy szavazzanak
Brüningre és támogassák őt? Mi, marxisták, Brüninget és Hitlert, valamint
Braunt [10] egyetlen rendszer képviselőinek tekintjük. Az a kérdés,
hogy melyikük a „kisebbik rossz”, értelmetlen, mert a rendszerüknek, amely
ellen harcolunk, minden elemére szüksége van. De ma ezek az elemek
konfliktusban állnak, és a proletariátus pártjának feltétlenül ki kell
használnia ezt az konfliktust a forradalom érdekében.
Egy skálán
hét hangjegy van. Az a kérdés, hogy melyik a "legjobb" hangjegy, dó,
ré vagy szó, értelmetlen. A zenésznek azonban tudnia kell, mikor és melyik hangnemet
kell megütnie. Az absztrakt kérdés, hogy melyik, Brüning vagy Hitler, a
kisebbik rossz, ugyanilyen értelmetlen. De tudni kell, hogy ezek közül melyiket
kell megütni. Világos ez? Azoknak, akik nem értik, vegyünk egy másik példát. Ha
az egyik ellenségem minden nap gyenge méregdózisokkal mérgezne, egy másik pedig
hátulról akarna lelőni, először a második ellenségem kezéből ragadnám ki a
revolvert, ami lehetőséget adna arra, hogy végezzek az elsővel. De ez nem jelenti azt, hogy a méreg
"kisebbik rossz" a revolverhez képest.
Sajnos
a Német Kommunista Párt vezetői a szociáldemokratákkal egy szintre
pozicionálták magukat, egyszerűen megfordítva a jeleket: a szociáldemokraták
Brüningre szavaztak, őt nevezve a kisebbik rossznak; a kommunisták, akik
abszolút nem bíznak Brüningben és Braunban (és teljesen igazuk van), utcára
vonultak, hogy támogassák Hitler népszavazását, vagyis a fasiszták Brüning
megdöntésére irányuló kísérletét. Ily módon felismerték, hogy Hitler a kisebbik
rossz, mert a népszavazáson elért győzelem Hitlert juttatná hatalomra, nem a
proletariátust. Az igazat megvallva, az ember kicsit zavarban van egy ilyen
elemi dolgot magyarázni! Rossz, nagyon rossz, hogy olyan zenészek, mint
Remmele, a hangjegyek megkülönböztetése helyett a csizmájukkal zongoráznak.
Milyen
feladataik vannak a trockista aktivistáknak? Hogyan lehet megfogalmazni a
munkások egységfront-politikáját?
(Részletek a „Milyen szempontból hibás a Német Kommunista Párt jelenlegi
politikája?” című, 1931. december 8-i levélből)
(…) Most egyetlen front létrehozásával kell a fasizmus ellen fordulnunk.
És ezt a fasizmus elleni közvetlen harc frontját, amely az egész proletariátus
közös frontja, oldalba támadásra kell felhasználnunk, de olyat, amely annál
hatékonyabb a szociáldemokrácia ellen.
A gyakorlatban a legnagyobb lelkesedést kell
mutatnunk arra, hogy blokkot kössünk a szociáldemokratákkal a fasiszták ellen,
bárhol is hajlandóak csatlakozni ehhez a blokkhoz. Amikor azt mondjuk a
szociáldemokrata munkásoknak: "Hagyják el vezetőiket, és csatlakozzanak
egységes frontunkhoz párton kívül", csak egy üres frázist adunk hozzá a
sok ezer másikhoz. Tudnunk kell, hogyan válasszuk el a munkásokat vezetőiktől a
cselekvésben. És a cselekvés most a fasizmus elleni küzdelem. Kétségtelen, hogy
vannak és lesznek szociáldemokrata munkások, akik készek a kommunista
munkásokkal vállvetve harcolni a fasizmus ellen, függetlenül, sőt a
szociáldemokrata szervezetek akarata ellenére is. Nyilvánvalóan a lehető
legszorosabb kapcsolatokat kell kialakítanunk ezekkel az élvonalbeli
munkásokkal. De jelenleg kevesen vannak. A német munkás a szervezettség és a
fegyelem szellemében nevelkedik. Ennek megvannak az erősségei és a gyengeségei.
A szociáldemokrata munkások túlnyomó többsége harcolni akar a fasiszták ellen,
de egyelőre csak szervezetten. Ezt a lépést nem lehet kihagyni. Segítenünk kell
a szociáldemokrata munkásoknak abban, hogy a valóságban – egy új és kivételes
helyzetben – ellenőrizhessék, mit érnek szervezeteik és vezetőik a
munkásosztály élete vagy halála szempontjából.
A
szociáldemokráciára kell erőltetnünk a fasiszták elleni blokkot
Sajnos a
Kommunista Párt Központi Bizottságában sok a rémült opportunista. Hallották,
hogy az opportunizmus a blokkok szeretete.
Ezért vannak
a blokkok ellen. Nem értik a különbséget, ami egy parlamenti szintű
megállapodás és egy harci megállapodás, még ha a legszerényebb is, között
létezhet egy sztrájkról vagy a nyomdászok fasiszta bandákkal szembeni
védelméről. (…)
Nincs
közös platform a szociáldemokratákkal vagy a német szakszervezetek vezetőivel,
nincsenek kiadványok, nincsenek zászlók, nincsenek közös plakátok! Külön
meneteljenek, együtt sztrájkoljanak! Csak abban egyezzenek meg, hogyan, kivel
és mikor sztrájkoljanak! Ebben a kérdésben egyetérthetünk az ördöggel, a
nagyanyjával, sőt még Noskével [12] és Grzesinskivel is. Egy feltétellel, hogy
nem kötik meg a kezüket. Végül gyorsan ki kell dolgozni egy gyakorlati
intézkedéscsomagot, nem a szociáldemokrácia "leleplezése" (a
kommunisták előtt) céljából, hanem a fasizmus elleni hatékony küzdelem
céljából. Ennek a programnak foglalkoznia kell a gyárak védelmével, a gyári
bizottságok cselekvési szabadságával, a munkásszervezetek és intézmények
sérthetetlenségével, a fasiszták által lefoglalható fegyverraktárak kérdésével,
a veszély esetén teendő intézkedésekkel, azaz a szociáldemokrata kommunista
egységek militáns fellépéseivel stb.
A fasizmus
elleni küzdelemben hatalmas szerep hárul a gyári bizottságokra. E tekintetben
különösen körültekintő cselekvési programra van szükség. Minden gyárat
antifasiszta erődítménnyé kell alakítani, saját parancsnokkal és harci
csapatokkal. Minden városban és járásban be kell szerezni a laktanyák és más
fasiszta gócok térképét. A fasiszták megpróbálják bekeríteni a forradalmi
gócokat. A bekerítőt be kell keríteni. A szociáldemokrata és szakszervezeti
szervezetekkel való megállapodás ebben a kérdésben nemcsak megengedett, hanem
kötelező is. Ennek megtagadása „elvi” megfontolások nevében (sőt, bürokratikus
ostobaságból vagy, ami még rosszabb, gyávaságból) a fasizmus közvetlen
támogatását jelenti. (…) A cselekvési programnak tisztán gyakorlatiasnak,
tisztán konkrétnak kell lennie, mindenféle mesterséges „követelés”, mindenféle
hátsó szándék nélkül, hogy minden átlagos szociáldemokrata munkás elmondhassa
magának: amit a kommunisták javasolnak, az feltétlenül elengedhetetlen a
fasizmus elleni küzdelemhez. Ezen az alapon példát kell mutatnunk a
szociáldemokrata munkásoknak, és kritizálnunk kell vezetőiket, akik
elkerülhetetlenül ellenezni és visszafogni fogják a mozgalmat. Csak ezen az úton lehetséges a
győzelem.
(…)
Nem
vonhatunk vissza semmit a szociáldemokráciával kapcsolatos kritikánkból. Nem
feledkezhetünk meg semmiről a múltból. Idővel rendezni fogjuk minden történelmi
elszámolásunkat, köztük a Karl Liebknechttel és Rosa Luxemburggal való
elszámolásunkat is. Ugyanígy mi, orosz bolsevikok, végre átfogó törvényjavaslatot
nyújtottunk be a mensevikeknek és az eszereknek a munkások, katonák és
parasztok üldözése, rágalmazása, letartóztatása és meggyilkolása miatt. (…)
De
ezt a győzelmet akarni kell. Sajnos a kommunista köztisztviselők között elég
sok a félős karrierista és bigott, akik a kis pozíciójukat, a fizetésüket és
még inkább a bőrüket dédelgetik. Ezek az egyének nagyon hajlamosak
ultrabaloldali frázisokat felvonultatni, amelyek szánalmas és megvetendő
fatalizmust takarnak. „Nem harcolhatunk a fasizmus ellen anélkül, hogy
legyőznénk a szociáldemokráciát!” – mondja a vad forradalmár, és... külföldi
útlevelet készít.
Kommunista
munkások, több százezren, több millióan vagytok, nincs hová mennetek, nem lesz
elég útlevél. Ha a fasizmus hatalomra kerül, félelmetes tankként fog
átsuhanni a koponyátok és a gerincetek felett. A megmentés csak a könyörtelen
küzdelemben rejlik. Csak a szociáldemokrata munkásokkal való harcban való
közeledés hozhat győzelmet. Siessetek, kommunista munkások, mert kevés időtök
van hátra!
Részletek a "Német forradalom és a sztálinista bürokrácia"
című cikkből, 1932. január
15.
Reménytelen a helyzet?
(…)
Nem szabad elfelejteni, hogy az egységfront politikája sokkal hatékonyabb
védekezésben, mint támadásban. A proletariátus konzervatív vagy elmaradott
rétegei könnyebben bevonódnak az elért eredmények védelméért folytatott harcba,
mint az új pozíciók meghódításáért folytatott küzdelembe.
Brüning
rendkívüli rendeletei és Hitler fenyegetése ebben az értelemben „ideális”
vészjelzést jelentenek az egységfront politikája számára. Ez nem védekezés a
szó legalapvetőbb és legnyilvánvalóbb értelmében. Ilyen körülmények között
lehetséges a munkásosztály túlnyomó többségét megnyerni az egységfrontnak. Sőt,
a harc célkitűzései elkerülhetetlenül szimpátiával találkoznak a kispolgárság
alsóbb rétegeiben, beleértve a munkásnegyedek és -kerületek boltosait is.
Minden
nehézség és veszély ellenére a jelenlegi németországi helyzet óriási előnyöket
kínál a forradalmi párt számára; ez sürgetően világos stratégiai tervet követel
meg: a védekezéstől a támadásig. Anélkül, hogy egyetlen pillanatra is feladná
elsődleges célját, amely továbbra is a hatalom meghódítása, a kommunista párt
azonnali cselekvésre készen védekező állást foglal. Itt az ideje, hogy
visszaállítsuk az „osztály osztály ellen” kifejezés valódi jelentését! (…)
Manapság
sokan a „baloldalon” nagy pesszimizmust mutatnak Németország sorsával
kapcsolatban. Azt mondják, 1923-ban, amikor a fasizmus még nagyon gyenge volt,
és a kommunista párt nagy befolyással bírt a szakszervezetekben és a gyári
bizottságokban, a proletariátus nem aratott győzelmet; hogyan is várhatnánk győzelmet
ma, amikor a párt meggyengült, és a fasizmus összehasonlíthatatlanul erősebb?
Ez
az érvelés, első pillantásra meggyőző, valójában teljesen téves. 1923-ban
a harc leállt: a fasizmus kísértetével szemben a párt megtagadta a harcot. Ha
nincs harc, nincs győzelem sem. Pontosan a fasizmus ereje és nyomása zárja ki
ma a harc megtagadásának minden lehetőségét. Harcolnunk kell. És ha a német
munkásosztály felveszi a harcot, nyerhet. Győznie
kell. (…)
Van
egy meglepő tény, amelyet – amennyire távolról megítélhető – nem értékeltek
teljesen: a Hirsch-Dunker [13] bányászai kijelentették, hogy a kapitalista
rendszert szocialista rendszerrel kell felváltani! Ez azt jelenti, hogy holnap
beleegyeznek abba, hogy szovjeteket hoznak létre az egész osztály szerveződési
formájaként. Talán ma egyetértenek: kérdezzék csak meg őket! Ez a tünet
önmagában százszor fontosabb, mint ezeknek az irodalmároknak és hízelgő
fecsegőknek az összes impresszionista ítélete, akik megvetően panaszkodnak a
tömegekre. (…)
A
proletariátus soraiban tapasztalható zűrzavar bátorítást jelent a fasisztáknak.
Folytatják támadásukat. A veszély növekszik. De éppen ez a megközelítés a
fasiszta veszélyhez rendkívül érzékennyé teszi az élcsapat munkásait, és
kedvező légkört teremt a világos és egyszerű javaslatok előterjesztéséhez,
amelyek cselekvéshez vezetnek. (…)
Németországban
a baloldali ellenzék létszámban gyenge. Politikai befolyása azonban döntőnek
bizonyulhat egy hirtelen történelmi fordulópont idején. Ahogy egy jelzőőr egy
kar megfelelő meghúzásával egy nehéz vonatot átirányíthat egy másik vágányra,
úgy a gyenge ellenzék az ideológiai kar határozott és magabiztos meghúzásával
irányváltásra kényszerítheti a Német Kommunista Párt vonatát, és különösen a
német proletariátus nehéz konvoját. (…)
Közös
nyelvet kell találnunk ezzel a több millió kommunista munkással. A sértések,
rágalmak és üldöztetések ellenére el kell érnünk ezeknek a munkásoknak a
tudatát, meg kell mutatnunk nekik, hogy ugyanazt akarjuk, mint ők; hogy
nincsenek más érdekeink, mint a kommunizmusé; hogy az általunk mutatott út az
egyetlen helyes út.
Kíméletlenül
le kell lepleznünk az ultrabaloldali kapitulátorokat; világos választ kell
követelnünk "vezetőinktől" arra a kérdésre: mit tegyünk most?, és
saját válaszokat kell javasolnunk az egész ország, minden régió, minden város,
minden városrész, minden gyár számára.
A párton
belül bolsevik-leninisták sejtjeit kell létrehozni. Zászlójukra kell írniuk:
irányváltás és a pártrendszer reformja. Ahol szilárd alapot teremtenek, ott át
kell térniük az egységfront politikájának gyakorlati megvalósítására, akár kis
helyi szinten is. Vajon a pártbürokrácia kizárja őket? Természetesen, de
uralkodása a jelenlegi körülmények között nem tart sokáig.
A
nyilvános vita, az ülések megszakítása, a csonka idézetek, a mérgező rágalmak
nélkül, a tisztességes véleménycsere szükséges a kommunisták és az egész
proletariátus soraiban: így polemizáltunk Oroszországban 1917 folyamán minden
párttal és a saját pártunkon belül is. Ezen a széleskörű vitán keresztül kell
felkészülnünk egy rendkívüli pártkongresszusra, amelynek egyetlen napirendi
pontja lesz: "Mit fogunk csinálni?" „A baloldali ellenzékiek nem
közvetítők a Kommunista Párt és a Szociáldemokrácia között. Ők a kommunizmus
katonái, agitátorai, propagandistái, szervezői. A párthoz kell fordulnunk!
Magyarázatot kell adnunk! Meg kell győznünk őket!”
Ha a Kommunista Párt
kénytelen lesz végrehajtani az egységfront politikáját, szinte biztosan
visszaveri a fasiszta offenzívát. És egy komoly győzelem a fasizmus felett
megnyitja az utat a proletariátus diktatúrája előtt.
De a forradalom
vezetésének átvétele nem lesz elegendő a Kommunista Párton belüli összes
ellentmondás feloldásához. A baloldali ellenzék küldetése korántsem lesz
befejezve. Bizonyos értelemben csak a kezdet lesz. A proletárforradalom
németországi győzelmének elsődleges feladata a bürokratikus függőség felszámolása
a sztálinista apparátustól.
Holnap, a német
proletariátus győzelme után, sőt még előtte is, a hatalmi harcában, letörik a
Kommunista Internacionálét megbénító béklyókat. A bürokratikus centrizmus
eszméinek elégtelensége, látókörének nemzeti korlátai, rezsimjének
proletárellenes jellege – mindez nyilvánvalóvá válik a német forradalom fényében,
amely összehasonlíthatatlanul erőteljesebb lesz, mint az októberi forradalomé.
Marx és Lenin eszméi elkerülhetetlenül győzedelmeskedni fognak a német
proletariátuson belül. 
 
[1] Hirsch, Werner Daniel
(1899-1941), a Die Rote Fahne című német újság főszerkesztője 1930-ban,
Thälmann titkára. 1937-ben Moszkvába hívták, letartóztatták és valószínűleg
lelőtték (mint „Gestapo-ügynököt”).
2] Pilsudski, Joseph
(1867-1935), a Lengyel Szocialista Párt társalapítója, Lengyelország elnöke
1918 és 1922 között. Az 1926. május 12-i puccs során a hadseregre épülő fasiszta
diktatúrát hozott létre.
3] Grzesinski, Albert
(1879-1947), szakszervezeti titkár 1906-ban, a porosz Landtag szociáldemokrata
képviselője 1919-ben, berlini rendőrfőnök 1925-ben, 1933 után pedig a franciaországi
és amerikai szociáldemokrata emigráns mozgalom egyik vezetője; Részt vett a
Német Népfront emigráns tárgyalásain és szervezkedéseiben. Az 1940-es évek
elején az SPD emigráns mozgalmának jobbszárnyán állt az Egyesült Államokban.
[4] Papen, Franz v. (1879-1970) többek között 1932-ben birodalmi
kancellár. 1933 elején döntően hozzájárult Hitler kabinetjének előkészítéséhez
(1934-ig alkancellár). 1945
után munkatáborban raboskodott, 1949-ben szabadult.
[[5] Kornyilov, L.I.
(1870-1918), a hadsereg főparancsnoka 1917 augusztusában, egy sikertelen
puccskísérletet vezetett 1917 augusztusában.
[6] Kerenszkij, Alekszandr
(1883-1970), szocialista forradalmár, miniszterelnök 1917-ben, akit az októberi
forradalom megbuktatott.
[7] Thälmann, Ernst
(1886-1944), a KPD elnöke 1925 óta, meghatározta a párt sztálinista vonalát.
1933-ban letartóztatták, 11,5 évet töltött magánzárkában, mielőtt 1944.
augusztus 18-án Buchenwaldban lelőtték.
[8] Remmele, Hermann
(1880-1939), a KPD "Die Rote Fahne" című újságjának főszerkesztője,
1933-ban emigrált a Szovjetunióba, 1937-ben letartóztatták, a
"tisztogatások" áldozata lett. 
[9] Brüning, Heinrich
(1885-1970), a központi kerület politikusa, 1930. március 28-án birodalmi
kancellár az SPD „toleranciájának” köszönhetően. 1934-ben az Egyesült Államokba
emigrált.
[10] Braun, Otto
(1872-1955), Poroszország miniszterelnöke 1920 és 1933 között, rövid
megszakításokkal. 1932. július 2-án a pápai puccs megdöntötte hatalmát. 1933
márciusában Svájcba emigrált.
[12] Noske, Gustav
(1868-1946), 1906 óta az SPD jobboldalának vezetője a Reichstagban. 1919 január
elején leverte a „spartacus felkelést”. Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet
Noske beleegyezésével meggyilkolták.
[13] Hirsch-Dunckersche
Gewerkvereine: A Német Haladó Párt (polgári) által 1869-ben alapított egyesület
a szociáldemokrácia és a szakszervezetek ellen; célja a nem csak a szociáldemokrata
munkások, de a kapitalisták befogadása volt.
(Megjelent a L’Internationale
40.sz-ban)