Szabadságot a letartóztatott kínai diákoknak!

jeunesserevolution2016@gmail.com

  (a francia Jeunesse révolution felhívása) 

Kínában egyetemi hallgatókat «raboltak el». Pekingben, Kantonban, Sanghajban, Shenzenben és Wuhanban az egyetemeken rendőrök razziáznak

Szabadságok a letartóztatott  diákoknak!

November 9-10-én a kínai rendőrség lecsapott az egyetemekre.

Pekingben Zhang Shengye-t a campus területéről «rabolták el». Bűne? Társaival egész Kínával tudatta egy üzem dolgozóinak küzdelmét saját szakszervezetük létrehozásáért!

A többi nagyvárosban is diákokat tartóztattak le. Senki nem tudja, mi történik velük.

«A diákok egyszerűen csak szabadságjogukkal éltek és a dolgozókkal való szolidaritásukat mutatták ki. Azonnal szabadlábra kellene őket helyezni», mondja egy pekingi egyetemi tanár.

Már augusztus végén letartóztattak mintegy ötven hallgatót, akik elbocsátott szakszervezeti felelősökkel voltak szolidárisak. Némelyikőjükről már 3 hónapja nincs hír.

Mi a sorsa Yue Xinnek, aki nyílt levelet intézett Xi Jinping elnökhöz?

Mi lett a sorsa az augusztusban eltüntetett Shen Mengyunak, aki azt nyilatkozta: «Teljes szívünkkel a munkások mellett állunk, holott tudjuk, mi vár ránk. Semmi rosszat nem teszünk, a törvény szerint járunk el és követeléseink legitimek».

Igazuk van: a diákoknak és a munkásoknak együtt kell jogaik érvényesítéséért harcolni.

Diákok, fiatalok, kérjük együtt a letartóztatott hallgatók szabadon bocsátását, ők a társaink!

                                       

Párizs, nov. 17.

Ha egyetértesz, írj a megadott mailcímre vagy nekem a messengeren (Somi Judith), ha nyilvánosan aláírod, használj inkább álnevet, nem akarjuk, hogy bajod essék.

Ez az Európa nem a miénk! (elemzés)

L’Internationale (a 4. Internacionálé újjáépítésének szervezőbizottsága – CORQI – folyóirata) 10.sz. 2018. májusa (elemzés)

Ez az Európai Unió a tőkéé, a háborúké – összes intézményével (Európai Központi Bank, Európai Parlament, stb.) együtt –, amely a munkásjogokat, a demokratikus szabadságjogokat megsemmisíti. Elő kell elősegíteni az egész kontinensen olyan egységfront létrehozását, támogatni a dolgozó osztályok mobilizációját a burzsoáziával szemben, a szerződésekkel, direktívákkal való szakítás érdekében. Nem csak a környezet elpuszititása folyik, de magának a munkaerőnek is – az egykori szerzett jogok, a közszolgáltatások megsemmisitésével. A Föld összes vagyonának a fele a leggazdagabb 1 % kezében van, Magyaro-on pedig az összes vagyon fele a leggazdagabb 10 százaléké.

Az Unió előtörténete

1947-ben Marshall tábornok a nevezetes terv névadója, deklarálta, hogy Európa népeinek egyesülniük kell az amerikai adminisztráció számára szűkséges politika megvalósítására, ez volt a segítség feltétele. Első realizálása a Szén- és Acélközösségben valósult meg 1951-ben, amely fokozatosan felszámolta a szén- és acéltermelést az érintett országokban. Majd jött a Római egyezmény (1959), aztán az Európai közösség (1972), a Maastrichti szerződés 1992-ben, amikor hivatalosan megszületett az EU.

Honnan jött a 3 %-os deficit szabálya?

Paktumok és szerződések állították fel az intézményeket, közöttük az Európai Központi Bankot az euró stabilizálásához. Miért kell a stabilitást garantálni? Mert a pénzügyi tőke diktálja szükségleteit a szerződéseken keresztül, hogy az ne veszítsen értékéből akkor sem, ha a körülmények nem irányíthatóak (infláció, pénzűgyi piacok összeomlása, stb). Tehát a pénzügyi stabilitásnak meg kell maradnia, ezért nem haladhatjameg az államadósság a GDP 60 %-át, a deficit pedig a 3-at. A 3 %-ot halljuk a politikusok szájából mint tízparancsolatot reggeltől estig, azt nem szabad átlépni. Miért éppen annyi? A Le Monde burzsoá napilap írta meg, hogy Mitterand kérte a minden tagországra kötelező maximális hiány mértékének megszabását egy közgazdásztól, aki “önkényesen” úgy döntött, bármi jöjjön közbe, sztrájkok, forradalmak, infláció, az nem lehet több, mint 3 százalék.

Jó és rossz eladósodottság

Van valami misztifikáció az adósság kérdésében. Azt mondják nekünk: «az adósság súlyos dolog». Az IMF kiadta felhívását, hogy a világ adóssága rendkívül gyorsan növekszik, teljes összege ma már a világ GDP-jének kétszeresénél is több. A paradoxon abban áll, hogy ha valaki házat, autót, tévét, bútort, stb akar vásárolni, akkor meg azt halljuk: «nem probléma, ha nincs elég készpénzed, ajánlunk kölcsönt 2 évre, 5 évre, többre», azaz bátorítanak bennünket az eladósodásra. A tőkéseknek szükségük van arra, hogy árujukat megvegyék akkor is, ha az embereknek nincs elég pénzük. A 2008-as válság kiindulópontja a subprimes, az az eladósodottság, amire a szerencsétleneket rábészélték, akkor is, ha nem állt volna módjukban a vásárlás (és persze bele is rokkantak). Az egyének eladósodása – egy darabig megy –, nemcsak nem nyugtalanítja a tőkét, hanem egyenesen szüksége van rá. Ami problémát jelent, az az államadósság. Ott se persze bármilyen, mert ha fegyverzetet vásárol egy állam, nincs gondja azzal, hogy adósságot vegyen a nyakába. De a termelőeszközök magántulajdonán alapuló rothadó rezsim számára a tisztviselők, postások, ápolónők, pedagógusok stb. bérére kiadott összegek felháborítóak és igazságtalanok, elviselhetetlenné válnak. Ez az adósság az, ami nem tolerálható.

A «munkaerő ára»

Az eladósodás tehát nem egyforma. Ha a tőkének szüksége van rá, akkor megengedett, de ha “nem tolerálható”, akkor a munkásosztály vívmányait meg kell semisíteni. A Maastrichti szerződésnek osztálykaraktere van. Valaki ki is mondta, mégpedig Hans Tietmeyer 1998-ban, az euró bevezetésének hajnalán. Akkor a Bundesbank elnöke volt, az európai kapitalista országok legjelentősebbikének egyik legjelentősebb pénzügyi felelőse.Azt mondta: ha egyszer meglesz az egységpénz, a kormányok nem játszhatnak tovább az inflációval és a kölcsönök fellazításával vagy megszorításával, (a kiigazítás variációjaként) egyetlen dolog marad: a munkaerő ára.

A “60 %” és a “3 %” szabálya isteni kinyilatkoztatás, amely előtt meg kell hajolnunk. Egyetlen funkciója a munkaerő árának csökkentése. Egyébként pedig mindegyikőnk saját országában 25 éves listákat tudunk készíteni a munkásjogok elleni ellenreformokról és támadásokról, amelyeket mindig a deficit “mederben tartásával” igazoltak. Privatizációk a vasúttól a Postáig, munkahelyek megszünése a kórházakban, oktatásban, a munka törvénykönyvének teljes átírása, az ifjúság kvalitatív oktatása felszámolásának intézkedései, stb – mindnek egy az iránya: a munkaerő árának csökkentése, a tőkés haszon növelése.

Osztályharc

Bizony osztályharcról van szó. A Maastrichti szerződés (az “európai konstrukció”) misztifikáció, amit mindig megpróbálnak elhitetni a ”népek közötti béke és testvériség” nevében, aminek – ugye -  nincs osztályjellege, mindenkire vonatkozik, mindnyájunknak – akár munkás, akár tőkés tulajdonos – engedelmeskedie kell ezeknek a törvényeknek. Pedig semminek nincs olyan munkásosztályellenes karaktere, mint az Európai Unió intézményeinek, legyen szó a Bizottságról, a Tanácsról vagy az úgynevezett Parlamentről. Valójában minden a Európai Központi Bank (EKB) körül forog, az EU valódi központja nem Strasbourg, Brüsszel, hanem Frankfurt.

Az EKB-nak van egy sajátossága: teljes mértékben független a tagállamoktól és kormányaitól. Történelmileg a pénz előállítása mindig a hatalmon lévő hatalom apanázsa, a királyok verettek pénzérmét. A központi bankok az állam, a kormány felügyelete mellett engedtek az inflációnak, a kölcsönöket megszorították, stb. – a politika igénye szerint. Az EU tagállamai ezt a szuverén apanázst veszítették el két szakaszban, először a minden nemzeti bank “függetlenségének” deklarációjával, aztán az EKB létrehozásával. A Maastrichti szerződés feketén fehéren leírja, hogy a kormányoknak semmi joguk nincs az EKB ügyeibe avatkozni.

Mitől független az EKB?

Egyik összejövetelünkön egyik elvtársunk feltette a kérdést: Volt-e már többségi baloldali kormány a különféle európai országokban? Jogos a kérdés, de le kell szögezni, akár jobb-, akár baloldali kormányról beszélünk, akár a kettő koaliciójáról, az EKB számára semmi nem változik. Az EKB akkor csak úgy lóg a levegőben? Hát nem. Az euró elsősorban a dollártól függ, megláthatjátok, hogy minden alkalommal emelkedik az euró értéke, amikor a Fed (az USA központi bankja) csökkenti a dollár értékét, mert az amerikai tőkés osztály úgy ítéli meg, úgy jobban eladhatja áruját (és alkalmasint fordítva is megcsinálja). És fordítva. A Fed formálisan független, de a kormány mindig rajta tartja szemét, befolyásolja azt. Azaz az EKB-t is… Az EKB tehát nem független, csak részben – a munkásosztálytól persze igen, sőt az európai kormányoktól és az európai burzsoáziától, az EP-től, a Bizottságtól úgyszintén. Az észak-amerikai tőke érdekei szépen érvényesülhetnek. Trump diktálhatja döntéseit, előtte Obama – vagyis a világ legerősebb finánctőkéje. Persze az EU vezetésének is. Grosso modo ugyanazok az intézkedések érintik mindannyiunk országát. A francia munkatörvénykönyv “reformja” olyan, mint az olasz, a belga (stb). A brit vasútprivatizáció nem más, mint a francia (s nemsokára a magyar). A közegészségügy elleni támadás ugyanolyan Németországban, mint máshol. Logikus.

Macron és Merkel “vitája”

Macron francia elnök azt állítja, hogy “az EU jelenlegi stádiumát meg kell haladni és valódi gazdasági kormányzat kell európai költségvetéssel”. Mintha az amerikai imperializmus hagyná, hogy erős konkurenciája létrejöjjön! Macron megpróbálja eladni ezt az ötletet a német burzsoáziának (amely erősebb, mint a francia). Merkel, aki a német burzsoázia képviselője (de realistább) azt válaszolja: nem látja pontosan, mit lehetne nyerni rajta. Macron: “de hát ébredjenek, Franciaország megváltozott, megcsinálta az annyira kivánt reformokat és folytatja”. Na, ez az, az Európai Unió, az “annyira kivánt reformok”… Tietmeyer 1998-ban : «a kiigaz>tás egyetlen változata a munkaerő ára lesz». Macron pedig azt mondja a német burzsoáziának, hogy nézze, annyit támadtuk a munkaerő árát, hogy bizhatna … Az azonban nem bízik, pedig igaz amit Macron mond, az egymást követő kormányok mindent megtettek ennek érdekében, alkalmazták az európai direktívákat. Még emlékszünk, hogy az úgynevezett «baloldali kormány» alatt (benne a szocialistákkal, kommunistákkal, zöldekkel, sőt, Mélenchonnal) valósult meg az energia-privatizálás (gáz, áram). Görög elvtársaink hozzátehetik a Tziprasz-kormány szinte teljes működését.

Válasz néhány ellenvetésre

Mi, munkásaktívák egy másfajta kormányt és politikát akarunk. Mindnyájan találkoztunk a kérdéssel: szakítani az Unióval vagy nem? Ha szakítunk, nem vezet az katasztrófához, inflációhoz, a vásárlóerő teljes elvesztéséhez? Portugáliában, Spanyolországban, Görögországban láttunk ilyen katasztrófát: nyugdíjasokat, dolgozókat fosztottak meg járandóságuktól, kényszerítették koldulni – azaz, nem szükséges az Unióval szakítani, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk.

Mást is hallunk: « mit akartok, visszatérni a korábbi nemzeti valutához?». Dilemma, válasszuk az eurót (ami mégiscsak európai..), vagy a szélsőjobb kínálta visszatérést? El kellene fogadni ezt a mesterséges alternatívát osztályellenségeinktől? Egy átlagos dolgozó normális gondolkodása meghaladja ez a két hipotézist, van más lehetőség is. Például az, hogy a népek visszaszerzik szuverenitásukat, nemcsak a jelenlegi szerződésekkel szakítanak, hanem új egymásközötti kapcsolatokat hoznak létre az egyenlőségre alapozva, ideértve egy új pénzt is, ami nem függene Washingtontól, hanem az európai népek szükségleteitől : szociális lakásépítéstől, közoktatástól, közkórházaktól, tömegközlekedéstől, vasúttól, postától, stb. Ebben a szuverén népek szövetségében van helye az együttműködésnek, közös munkának. Ez a hipotézis nem furcsa és lehetetlen, megvalósult már a múltban is.

Egy világot kell építeni      

Nem lehet ultimátumot intézni a dolgozókhoz: vagy ez, vagy semmi. Egy új világot kell építeni a meglévő helyett.

2019 tavaszán Strasbourg-ban, mely az EP egyik székhelye, annyira francia, amennyire német, nemzetközi meetinget tartunk az európai “parlamenti” választások előtt. Az EP-választásokra – különböző szervezetek tagjaként – némelyikünk kampányolni fog, mások nem. Akármit is teszünk, látnunk kell, hogy ez vitathatatlanul nem parlament. Ki kell mutatnunk, hogy “ez az Európa nem a mienk” a “dolgozók és népek Európája a mienk”, amelyben nem helyettünk döntenek, amely nem mond ellent az európai népek és dolgozók egységének.

Gondolkodó Antikvárium

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK!
Anarcho-kommunista vitaestek a Gondolkodó Antikvárium szervezésében

HELYSZÍN: VII. KERÜLET, KIRÁLY U. 43-45., FÖLDSZINT, 35-ÖS KAPUCSENGŐ. A HELYISÉG AZ UDVARON JOBBRA TALÁLHATÓ.
IDŐPONT: MINDEN HÓNAP ELSŐ PÉNTEKÉN, 17.30-TÓL

2018 december  7 péntek fél 6 

A  téma :

Szabó Ervin aktualitása  /1877 -1918 )

WORKERS OF THE WORLD, UNITE!

Anarcho-communist discussion series organized by Gondolkodó Antikvárium

LOCATION: VII. DISTRICT, KIRÁLY UTCA 43-45, GROUND FLOOR, ON THE RIGHT SIDE OF THE INNER COURT . TYPE 35 ON THE DOOR-BELL.
DATE AND TIME: ON THE FIRST FRIDAY OF EVERY MONTH, FROM 5.30 P.M.

The Actuality of Ervin Szabó (1877-1918)

Date: 7th of December, 2018 5:30 p. m.

Belgium: Amit még tudnunk kell a PTB-ről…

Pár napja írtunk a Belgiumi Munkapárt választási sikeréről - http://radikalisbal.blogspot.com/2018/11/belgium-mit-jelentenek-az-okt-14-i.html

Néhány tényt azonban hozzá kell tennünk, hogy megértsük hogyan lehetséges egy (volt bevallottan sztálinista/maoista) párt felfutása egy úgynevezett (volt) jóléti államban, a “belga szocializmusban”. Egyfelől adottak az objektív körülmények: évtizedek óta megszorítások, privatizàciók, a szerzett jogok megsemmisítése, az EU szerződései és direktívái…  másfelől pedig egy programmal rendelkező csapat hosszú és szenvedélyes pragmatikus munkája. Ez utóbbit vesszük most szemügyre.

A PTB a 68-as diákmozgalmakban ered, a leuweni egyetem hallgatóinak mozgalmából. Ezek a fiatalok elhatározták, hogy tanulmányaikat félbeszakítják, fizikai munkásként folytatják életüket a nagy munkásközpontokban, az antverpeni dokkokban, a vallóniai nehéziparban és a terepen végzik mozgalmi munkájukat, hozzák létre sejtjeket. Hosszú és nehéz évek alatt fokozatosan nyertek befolyást a munkásosztály, a dolgozók köreiben. Az anyagiak előteremtésére mindenki bére egy részét a párt rendelkezésére bocsájtotta és abban is megegyeztek, hogy ki-ki erre fordítja családi öröksége zömét is (egy évi jövedelemnek megfelelő összeg kivételével). Így tudtak párthelyiségeket bérelni, majd venni, fizetni az ezzel járó kiadásokat; ingyenes orvosi szolgálatot létrehozni (az orvosok fizetése megegyezik a munkásbérrel, mégis rengeteg a jelentkező orvos), az ingyenes jogszolgáltatást elkezdeni. A pártkasszába mindenki fizet – lehetőségei szerint – bizonyos összeget (pl. a pártoló tagsági díj évi 20 euró, a középszintű aktivistáké havi 5 euró, s ahogy "feljebb" haladunk, annál nagyobb ez az összeg), ami lehetővé teszi, hogy a párt megéljen, de azt is, hogy mindenki beleszólhasson a taktikába, a mindennapos politikai kérdésekbe. 

Használ-e a volt, jelenlegi és jövőbeli dolgozók érdeinek, vagy sem? – ez az állandó politikai kiindulópont a PTB-ben. A “mozgalmi turistàknak” nincs helyük. A párt épületeiben a politikai gyűléseken kívül számtalan ”civiltevékenység” is helyet kap, a párt közvetlen bázisát így sokszorozva meg. Az idő változásával az egykori sztálinista-maoista vonal munkásközpontú pragmatikus párttá nőtte ki magát, széles körben támaszkodva a párttagokra, pártoló tagokra, szimpatizánsokra, a szakszervezeti mozgalomra (talán mondani sem kell, minden aktivista szakszervezeti tag is, ez a mozgalmi munka része…). A 68-as “öregek” önként háttérbe vonultak egy évtizede, átadták helyüket a fiataloknak, persze aktivistaként továbbra is részt vesznek a harcban. Hosszú harc után a “baloldali egység” is létrejött, az elaprózott, a munkásmozgalomban gyökerező és demokratikus kispártok csatlakoztak a PTB-listákhoz, így kommunisták, trockisták (pablisták) is mandátumhoz jutottak.

Az első sikereket a PTB évekkel ezelőtt a helyi választásokban érte el, erős, határozott és eltökélt ellenzékként, majd a szövetségi parlamentbe Marco Van Hees és Raoul Hedebouwt juttatták be a választók. Mindketten fiatalok, politikailag és szakmailag jól képzettek, kitűnően állják a sarat a támadásokkal szemben és mindig hitelesen hallatják hangjukat (ők ketten is csak egy munkásfizetést tartanak meg a parlameni juttatásokból, csakúgy, mint a helyi képviselők a helyiekből). Persze, ez a pàrt sem a tökéletesség mintaképe (olyan nincs is), de minden elismerést megérdemel: képes volt saját árnyékán túllépni, igazodik a tömegekhez az EU- és a tőke kiszolgàlóinak neoliberális megszorító politikájával szemben: «A kérdés az, hogy lesz-e szakítás Belgiumban és az Unió szintjén az évtizedes (neo)liberális politikával és megszorításokkal vagy nem».

Sok munka fekszik benne, sok aktivista ideje, fáradozása, sok propaganda a piacokon, szupermarketek előtt, sok sztrájktámogatás, hidegben-melegben a körforgalmak kijárataiban, munkahelyek, üzemek előtt szórólapokat osztogatva, sok-sok megbeszélés, vita, sok-sok postaládába jutattott röpcédula, sok idő (és pénz). De – nem lehet másképpen, a mozgalomban becsületes helytállás kell, állandó párbeszéd a tömegekkel, hiteles magánélet, a profitálás látszanának is kerülése, és áldozat meghozatala ahhoz, hogy eredmény legyen – esetleg sok évtized múlva. 

Valahogy neki kéne látni nálunk is …

Belgium: mit jelentenek az okt. 14-i választások?

Belgiumban okt. 14-én helyi és tartományi választások zajlottak alkalmat nyújtva a belga munkásosztály – mindkét nyelvű komponense – számára, hogy kifejezzék a jobboldali koalíciós Michel-kormány elutasítását.

A CDH keresztény párt számos vallon városban összeomlott. A másik jobboldali párt, a Mouvement réformateur (MR), amely a szövetségi kormánynak is tagja, erős csapást kapott. Antverpenben Peeters, a munkaügyi miniszter pártját lehengerelték. 

De mégsem a két szocialista párt (a francianyelvű PS és a holland nyelvű SP.A), a munkásosztály tradicionális pártjai profitáltak ebből. Az SP.A folytatja lassú leszállását a zöldpárt, a Groen javára, Vallóniában a dolgozók viszont lehetővé tették, hogy a PS megőrizze helyhatósági többségét. 

De a Parti du travail de Belgique (PTB, Belgiumi Munkapárt, PVDA flamandul), amely eddig szerényebb eredményeket mondhatott magának, most látványosan kitört: 70 településen állított listát, a korábbi 50 helyett pedig 157 képviselőjét választották meg.

A (maoista eredetű) PTB a munkásvárosokban érte el legjobb eredményt: Charleroiban, Liège-ben és ipari negyedeiben, La Louvière-ben, és Gentben, Antverpenben. A vallon városokban a PTB 15 % körül teljesített, Flandriában hasonlóan: 8,7 %-t Antverpenben, 7,1 %-ot Gentben,  22,8 %-ot Zelzate ipari városban, stb. Brüsszelben a legszegényebb negyedek voksoltak a PTB-re (Molenbeek, Anderlecht…).

Mit jelent a váratlan szavazási eredmény?

A kampány alatt a PTB felelősei aláhúzták: «A kérdés az, hogy lesz-e szakítás Belgiumban és az Unió szintjén az évtizedes liberális politikával és megszorításokkal vagy nem». A PTB azt mondja, a végrehajtó hatalomban való részvételében olyan feltételeket állít, mint az európai direktíváknak való engedetlenség, az energetikai szektor újraállamosítása, stb. A választók komolyan vették ezt az elkötelezettséget.   

Számos PTB-jelölt ismert arról, hogy fontos szakszervezeti küzdelmekben vett részt. A választások után ott, ahol a PTB komoly eredményt ért el, a szocialista párt hatalmas nyomást gyakorol rá, hogy «beállítsa a sorba», a helyhatóságokban elfogadtassa vele az Unió minden szintű költségvetési visszafogásait. Az FGTB szakszervezeti konföderáció vezetőinek egy része is részt vesz ebben a hadműveletben: «a PTB-nek fel kell vizeznie borát», mondják.

Holland-, vagy franciaajkú, a szocialistákra voksolt-e vagy nem, a dolgozók az egységet várják. De egészen bizonyos, hogy nem a Michel-kormány politikájának támogatását egy másféle cimke alatt.

Az október 14-i eredmény – és a PTB-re szavazás – jelzése a belga munkásosztály akaratának, amely véget akar vetni a kormánypolitikának és a Maastrichti szerződése költségvetési előírásainak.

Az Európai Tanács

Az Európai Tanács az EU állam- és kormányfőit, a Bizottság elnökét és az Európai Tanács elnökét foglalja magába. (1)

A szerződések alapján a Tanács határozza meg az Unió politikai irányulását és elsőbbségeit közös megállapításainak elfogadásával. 

Eredetileg az európai konstrukció nem tartalmazott ilyen szervet, inkább csak diplomáciai «vitát a kemencesutban». (2)

A szupranacionális integráció logikája szükségessé tette ezeknek a «csúcsoknak» a megtartását, ahol az államfők megpróbálják feloldani az ellentmondásokat és maguk közti konfliktusokat (3) az Unió intézményes keretei között. Az európai csúcstalálkozók  a gyakran ismételt «multilaterális felügyeleti rendszernek» a követelményére válaszolnak, persze csak kormányok között.

Innen a javaslat, amit még Jean Monnet fogalmazott meg a 70-es évek elején. Monnet beszélt az «európai ideiglenes kormányról», az «európai felsőbb tanácsról» (ami aztán 1974-ben az Európai Tanácshoz vezetett).

A Tanács évi 3-4-szeri rendes üléseihez hozzáadódnak a különleges ülések, amelyeknek az intézmények keretek tiszteletbentartását kell garantálniuk válság vagy egyetnemértés esetén, a megszorítások, az amerikai imperialista érdekek támogatása alapján. 2001-ben a szept. 11-i támadások idején a Tanács rögvest deklarálta: «az amerikai riposzt legitim. Mindenki – saját lehetősege szerint – kész arra, hogy elkötelezze magát ezekben az akciókban». 2003-ban a második iraki háború kitörésének idején a febr. 17-i rendkívüli csúcsértekezlet nyilatkozta: «Egyedül az iraki rezsim a felelős. (...). Determináltak vagyunk, hogy partereinkkel, elsősorban az USA-val,  együtt dolgozzunk Irak lefegyverezésében». 

Különben pedig 2008 óta az eurozóna állam- és kormányfői évente legalább kétszer, plusz válság esetén ugyanígy összegyűlnek. Két, egymást követő rendkívüli Tanács pedig a görög kormányt (Tziprasz) kötelezte a trojka követeléseinek teljesítésére, a görög nép népszavazásának elárulására.

(1)    A Lisszaboni szerződés hozta létre az Európai Tanács elnöki posztját. 2014 óta Donald Tusk ez a személy, Legyelország minisztertanácsának volt elnöke, a liberális-konzervatív platform tagja

(2)   Jean-Bernard Raimond megfogalmazásában (1970-1973 között Pompidou diplomáciai tanácsadója).

 (3)  A leghíresebb a brit befizetésről szóló vita a 80-as évek elején, melyet Margaret Thatcher így fejezett ki: « I want my money back ».